Nagy-Britannia és Irország (The United Kingdom of Great Britain and Ireland, l. a mellékelt térképet), az Európa ÉNy-i részében elterülő szigetország, amely magában foglalja Angliát, Walest és Skóciát, amelyet már az ókorban is Britanniának neveztek, továbbá Irországot. Nagy-Britannián és Irországon kivül 1127 szomszédos szigetből áll. Az Angliához tartozó nagyobb szigetek: Anglesey, Wight és a Scilly szigetek; a Skóciához tartozók: a Hebridák, Orkney, Shetland szigetek, továbbá Arran és Bute; Irországhoz Achill. Man és a Normann szigetek külön közigazgatás alá tartoznak Islands in the British Seas néven. Európa ezen legnagyobb szigetcsoportja az É. sz. 49° 45´ (Scilly szigetek) és 60° 52´ (Schetland szigetek), továbbá a Ny. h. 10° 39´ és K. h. 1° 45´ között fekszik. A fő szigetet Irországtól az Ir-tenger választja el; legnagyobb hossza a Duncansbay-Headtől a Kent grófságban levő Ryeig 980 és a legnagyobb szélessége Lands End és North Foreland közt 630 km., legkeskenyebb (391/2 km.) Dornoch Firth és Loch Broom között. Területe az egyesület királyságnak 120, 979 angol négyzet mérföld.
Nagy-Britannia és Írország
A szárazföldi félteke közepén, az európai kontinens nagy folyóinak (Elbe, Weser, Rajna, Schelde, Szajna) torkolata közelében, korán érintkezésbe jött Európával; igazi nagyságra azonban csak akkor tesz szert, midőn az Amerikába vezető tengeri utat fölfedezik. Tengeri hatalmát jelentékenyen előmozdította partjainak szakadozottsága, aminél fogva egyetlen hely sincs rajta, amely a tengertől 120 km.-nél távolabb volna. N. északi részét, Skóciát (l. o.) nagyobbára hegyek takarják és csak D-i része dombos. A tőle D-re fekvő Anglia Ny-i része emelkedett, mig a K-i alacsony. Skócia közelében, Anglia ÉNy-i részében emelkednek a Cumberlandi-hegyek, amelyeket festői tavairól Anglia tó-vidékének is neveznek és egyik legvonzóbb részének tartanak. Legmagasabb csúcsait, a tenger közelében emelkedő Scawfellt (985 m.) és a Helvellynt (931 m.) az év nagy részében hóréteg födi, mig körülöttük buja növényzet takarja a vidéket. A Cumberlandi-hegyektől D-re ismét egy öböl nyulik be mélyen a szárazföldbe; ennek D-i partjain emelkednek Wales hegyei. Ezek K-felé Chester városáig nyulnak; innen Ny-felé mindig magasabbak és meredekebbek lesznek s a tengertől 15 km.-nyire elérik legnagyobb magasságukat a Snowdon nevü hegytömegben, amelynek legmagasabb csúcsát (1094 m.) Moel-y-Wyddfanak hivják. A völgyektől és hágóktól meg-megszakított hegyes vidék délibb részein emelkedik a Cader Idris (888 m.) és a tömör Plynlimmon (756 m.), amelyen a Wye és Severn erednek. Még beljebb és D-felé van a Radnor Forest és a Beacons (870 m.), amely a Swansea és Cardiff ércben gazdag vidékéig ér. Wales hegyes vidékéről Cornwallis hegyeire átmenetül a Lundy Island szolgál. Cornwallis hegyei alacsonyabbak, mint Wales hegyes vidéke. A legmagasabb hegycsoport, az Exetertől Ny-ra levő Dartmoor-csoport 621 m.-nyi magasságot ér el; a többi 5 hegycsoportja Cornwallisnak meg alacsonyabb. A félsziget Ny-on a Cap Lizard és Cap Lands End van szikláiban ér véget. Angliának ezen magaslatai azok, amelyek még a hegyes vidék névre érdemesek. Hozzájuk magasságra nézve legközelebb áll a Pennin-lánc, amely azonban nem hegylánc és csak egyes csoportokból és dombokból áll, amelyek 3 ízben: a Cross Fellben (892 m.), a Bow Fellben (887 m.) és a High Peakben (603 m.) érnek el nagyobb magasságot; egyebütt azonban nemcsak vasutak, de sőt csatornák is átszelik. K.-felé e hegycsoportok lépcsőkben ereszkednek le, amelyek közt az É-on levő York Moors a legjelentékenyebbek; ezeknek kopár gerincei 450 m.-nyi magasságot érnek el. A Humber töri át a K-i magaslatokat, amelyek folytonosan alacsonyodva és gyakran át-áttörve, különböző nevek alatt (Lincoln-, Cotswold-magaslatok) lassankint DNy-nak fordulnak és Bristol környékéig vonulnak. Ezekhez hasonló dombok még tovább elnyulnak K-felé, itt-ott egészen az északi-tengerig; köztük a Chiltern Hills a legérdekesebbek. Teljesen eltünnek a magaslatok a Wach-öblöt környékező vidéken. A Themze és a La Manche közt a föld ismét emelkedettebb. Ezen emelkedéseket Cornwallis hegyeitől a Watchet és Exeter közt fekvő teljesen róna vidék választja el. Dorsetban érik el a legnagyobb magasságukat; itt Balck Downnak hivják. New Forest dombjait a Solent-csatorna választja el Wight szigetétől. A sok helyen síremlékekkel és kőoszlopokkal borított Salisburyi-síkság vezet el a tengerpartról a Downs vidékéig, amelyet két dombsor, az É-i és D-i Downs alkotnak. Anglia É-i határán végül a Cheviot Hills húzódnak el. A Tees torkolatától Exeterig képzelt vonal választja el Anglia régibb geológiai képződményeit az újabbaktól. Amazok közt a szilur- és devon-korszak képződményei foglalnak el nagyobb területet, amelyek közé Walesben eruptiv kőzetek vegyülnek és ezekben található a vidék gazdagságát tevő ércek. Nagy jelentőségüek a szénképződmények, amelyek Anglia É-i részének belsejét alkotják és egészen a Pennin-lánc D-i végéig és K-en a tengerig nyulnak; egyes foszlányaik D-re egészen az Avonig, Carlisletől Ny-ra és DNy-ra, azután Wales É-i és még inkább D-i részében találhatók.
A tulajdonképeni Anglia partjainak hossza 3900 km. Az Északi-tenger mellett a Humber, Themze és Wash alkotnak széles öbölalaku torkolatot. A D-i partokon a mélyedések nem oly nagyok, de a hajózásra nézve igen fontosak; ilyenek vannak a Langston, Portsmouth, Southampton, Weymouth, Exmouth, Darmouth, Plymouth, Falmouth mellett és ilyen a Mount's Bay. A Ny-i part a legszakadozottabb; itt van a Barnstaplei-öböl, a Bristol-csatorna, a Swansea-, Caermarthen-, Milford-öböl, a Szt. György-csatornára nyiló, széles Cardigan-öböl, a Morecambe-öböl, és a Solway Firth. A partokból kiálló fontosabb hegyfokok a Flamborough-Head, a Lowestoft Ness, a Nort és South Foreland, Dungeness, Beachy Head, Lizard Head, Lands End, S. David's Head és North Head. A folyók nagyobbára rövid folyásuak, de torkolatuk többnyire öböllé szélesedik ki, amit a jó kikötők számát jelentékenyen szaporítja. Az Északi-tengerbe ömlenek a Tyne, Wear, Tees, az Ouse és Trent összefolyásából keletkező Humber, a Washt alkotó Welland, Nen és Great-Ouse, továbbá a Yare, Waveney, Stour és Themze; a La Mancheba ömlik az Ouse, Adur, Arun, Avon, Trent, Ace, Ex, Dart és Tamar; Ny-felé torkollnak a Severn, a szintén a Bristol-csatornába szakadó Wye és Usk, továbbá a Towy, a Teify, a Dee, Mersey, Ribble, Eden és Esk. Mindezen folyók közül nagyobb területe csak a Humber, Wash, Themze és Severn folyóknak van. Anglia tavai majdnem kizárólag kicsinyek; nagyobb részük a Cumberland-hegyekben van. Köztük a legnagyobb a Windermere, amely 18 km. hosszu és 1,6 km. széles. (Skócia és Irország felületét l. az illető cikkek alatt.)
Az éghajlat N.-ban és Irországban oceánikus, a legkontinentálisabb a keleti rész; itt van a legnagyobb különbség a leghidegebb és legmelegebb hónapok közt; mutatják a következő számadatok:
| Hol | | | Leghidegebb | | Legmelegebb | | Különbség |
| North Unst (Shetland) 3,8 | | | 11,6 | | | 7,8 |
| Valentia sziget | 7,4 | 1 | | 5,3 | | | 7,9 |
A januáriusi izotermális vonalak nem is annyira É-ről D-re, mint inkább K-ről Ny-ra haladnak. A Ny-i részek enyhe telének tudható be, hogy Tipperary ir grófságban 10 m. magas babérfát is találni a szabadban. É-i és K-i Angliában meg Skócia É-i részeiben azonban kemény telekkel is találkozhatni. 1879 dec. havában a hőmérő sok helyen -20, sőt Berwichshirben -30°-ot mutatott és Irországban is 613° volt a hideg. Nagyjában azonban a brit szigetek tele enyhe. Ezzel szemben áll azonban azon kellemetlenség, hogy a viharok igen gyakoriak, aminek következményei a gyakori hajótörések. N. ismeretes sűrü ködeiről; az ég is nagyobbára borult. D-i Angliában a legderültebb hónapban, áprilisban is az idő 66%-a borus. De nemcsak borult gyakran az égboltozat, a csapadék is sűrü. E tekintetben azonban éles különbség van a K-i és Ny-i részek közt, mert mig Oxfordban az évi csapadékmenynyiség csak 580 és Londonban 610 mm., Manchesterben már 910 és Seathwaiteben, Cumberlandben 3610; ezen különbség Irországban is érezhető; Dublinban 740, a nyugati állomásokon 1500 mm. az évi esőmennyiség. A flóra és fauna specialitásai hiányzanak. Részint francia, részint norvég, részint É-i Spanyolország növényzete van. N.-ban és Irországban képviselve. A ragadozó állatok közül már a farkas is teljesen kipusztult.
Lakosság, mezőgazdaság, ipar és kereskedelem.
A lakosok. Az 1891 ápr. 5. végrehajtott népszámlálás szerint az egyesül királyság lakói az egyes részekben a következőképen oszoltak meg:
| Angliában | | | 13 291 402 | 14 192 088 | 27 483 490 |
| Walesben | | | 761 499 | 757 536 | 1 519 035 |
| Skóciában | | | 1 942 717 | 2 082 930 | 4 025 647 |
| Irországban | | | 2 318 953 | 2 385 797 | 4 704 750 |
| Man szigetén | | | 26 329 | 29 279 | 55 608 |
| A Normann szigeteken | 43 226 | 49 008 | 92 234 |
Hazájuktól távollevő
| katonák és hajósok | | 224 211 | | | 224 211 |
| Összesen: | | | 18 608 337 | 19 496 638 | 38 104 975 |
(1851) az összes lakosok száma volt 27 745 942, (1861) 29 321 288, (1871) 31 845 379 és (1881) 35 241 482. A szaporodást %-okban kifejezve, volt 1861-ig 5,7%, 1871-ig 8,6%, 1881-ig 10,75% és 1891-ig 8,17%. N.-ban a növekedés folytonos és egyenletes. A lakosság sűrüsége, Belgiumot nem számítva, Európában a legnagyobb, még pedig főképen Angliában; itt is az egyes grófságok között Lancaster foglalja el az első helyett; benne 1 km2-re 803 lakó esik. Nincs Európában olyan ország, hol a lakosok oly nagy %-a laknék városokban és ahol aránylag csekély területen annyi nagy város volna. Magában Angliában 62 olyan város van, amelyben a lakosok száma felülmulja az 50 000-et, Skóciában csak 7 és Irországban csak 3 van. Az egész N. összes lakosságának 50%-a olyan városokban lakik, melyeknek lélekszáma felül van a 10 000 lakoson. Grófságok szerint a lakosság a következőképen oszlik meg Angliában:
| A grófság neve | Férfi | | Nő | | Összesen |
| Bedford | | 75 477 | 85 227 | 160 704 |
| Berks | | | 117 208 | 121 501 | 238 709 |
| Buckingham | | 91 195 | 94 089 | 185 284 |
| Cambridge | | 92 513 | 96 448 | 188 961 |
| Chester | | 352 936 | 377 122 | 730 058 |
| Cornwall | | 149 259 | 173 312 | 322 571 |
| Cumberland | | 132 080 | 134 469 | 266 549 |
| Derby | | | 266 011 | 262 022 | 528 033 |
| Devon | | | 297 898 | 333 910 | 631 808 |
| Dorset | | 94 735 | 99 782 | 194 517 |
| Durham | | 517 942 | 498 617 | 1 016 559 |
| Essex | | | 390 515 | 394 930 | 785 445 |
| Gloucester | | 281 012 | 318 935 | 599 947 |
| Hampshire | | 337 546 | 352 551 | 690 097 |
| Hereford | | 56 090 | 59 859 | 115 949 |
| Hertford | | 106 471 | 113 691 | 220 162 |
| Huntingdom | | 28 419 | 29 342 | 57 761 |
| Kent | | | 555 718 | 586 606 | 1 14 324 |
| Lancaster | | 1 889 926 | 2 036 834 | 3 926 760 |
| Leicester | | 180 044 | 193 540 | 373 584 |
| Lincoln | | 233 571 | 239 307 | 472 878 |
| Middlesex | | 1 52497 | 1 729 174 | 3 251 671 |
| Monmouth | | 130 757 | 121 659 | 252 416 |
| Norfolk | | 219 355 | 235 161 | 454 516 |
| Northampton | | 149 759 | 152 424 | 302 183 |
| Northumberland | 252 283 | 253 747 | 506 030 |
| Nottingham | | 214 199 | 231 624 | 445 823 |
| Oxford | | 89 649 | 96 020 | 185 669 |
| Rutland | | 10 323 | 10 336 | 20 659 |
| Shrop | | | 116 736 | 119 603 | 236 339 |
| Somerset | | 225 754 | 258 583 | 484 337 |
| Stafford | | 540 693 | 542 715 | 1 083 408 |
| Suffolk | | 180 441 | 190 794 | 371 235 |
| Surrey | | | 820 993 | 910 350 | 1 731 343 |
| Sussex | | 253 438 | 297 008 | 550 446 |
| Warwick | | 388 261 | 416 811 | 805 072 |
| Westmoreland | 32 326 | 33 772 | 66 098 |
| Wilt | | | 130 662 | 134 335 | 264 997 |
| Worcester | | 197 867 | 215 893 | 413 760 |
| York (K.-Riding) | 167 933 | 173 613 | 341 546 |
| York (város) | | 32 551 | 34 453 | 67 004 |
| York (É.-Riding) | 180 164 | 180 219 | 360 383 |
| York (Ny.-Riding) | 1 188 195 | 1 251 700 | 2 439 895 |
Walesben:
| Anglesey | 23 941 | 26 157 | 50 098 |
| Cardigan | 27 365 | 35 265 | 62 630 |
| Carmarthen | 62 316 | 68 250 | 130 566 |
| Carnarvon | 56 496 | 61 708 | 118 204 |
| Denbigh | 59 569 | 58 303 | 117 872 |
| Glamorgan | 360 250 | 326 968 | 687 218 |
| Merioneth | 24 035 | 25 177 | 49 212 |
| Montgomery | 28 222 | 29 781 | 58 003 |
| Pembroke | 41 685 | 47 448 | 89 133 |
| Összesen | 14 052 901 | 14 949 624 | 29 002 525 |
Skóciában:
Északon:
| Shetland szigetek | 12 190 | 16 521 | 28 711 |
| Orkney szigetek | 14 298 | 16 155 | 30 453 |
| Caithness | | 17 472 | 19 705 | 37 177 |
| Sutherland | | 10 395 | 11 501 | 21 896 |
Észak-nyugaton:
| Ross and Cromarty | 37 279 | 41 448 | 78 727 |
| Inverness | | 43 585 | 46 536 | 90 121 |
Észak-keleten:
| Aberdeen | | 135 185 | 148 851 | 284 036 |
| Kincardine | | 17 524 | 17 968 | 35 492 |
East-Midlandban:
| Forfar | | | 125 414 | 152 321 | 277 735 |
| Clackmannan | | 15 834 | 17 306 | 33 140 |
West-Midlandban:
| Stirling | | 59 478 | 58 543 | 118 021 |
| Dumbarton | | 48 683 | 49 331 | 98 014 |
Délnyugaton:
| Renfrew | | 110 520 | 120 292 | 230 812 |
| Lanark | | | 550 847 | 555 052 | 1 105 899 |
Délkeleten:
| Linlithgow | | 27 946 | 24 862 | 52 808 |
| Edinburg | | 205 765 | 228 511 | 434 276 |
| Haddington | | 18 169 | 19 208 | 37 377 |
| Berwick | | 15 383 | 16 967 | 32 290 |
| Selkirk | | 12 909 | 14 803 | 27 712 |
Délen:
| Roxburgh | | 25 901 | 28 599 | 53 500 |
| Dumfries | | 34 898 | 39 347 | 74 245 |
| Kirkeudbright | 18 902 | 21 083 | 39 985 |
| Wigtown | | 16 976 | 19 086 | 36 062 |
| Összesen | | 1 942 717 | 2 082 930 | 4 025 647 |
Irországban (l. o.). A népesedési mozgalmat (1893) a következő kis tábla mutatja:
| Év | Népesség | A születések száma | Törvénytelen szülöttek | Halálozások | Házasságok |
Angliában és Walesben:
| 1891 | 29 082 585 | 914 157 | 38 781 | 587 925 | 226 526 |
| 1892 | 29 405 054 | 897 957 | 37 581 | 559 684 | 227 135 |
| 1893 | 29 731 100 | 914 189 | 38 858 | 569 923 | 218 251 |
Skóciában:
| 1891 | 4 033 180 | 125 986 | 9 647 | 83 573 | 27 969 |
| 1892 | 4 063 452 | 125 011 | 9 183 | 75 568 | 28 637 |
| 1893 | 4 093 959 | 127 040 | 9 400 | 79 641 | 27 090 |
Irországban
| 1891 | 4 681 173 | 108 116 | 2 900 | 85 999 | 21 475 |
| 1892 | 4 638 169 | 104 234 | 2 613 | 90 044 | 21 530 |
| 1893 | 4 615 190 | 106 031 | 2 753 | 82 822 | 21 710 |
Bár az egyesül királyság lakossága fokozatosan emelkedik, a kivándorlás minden évben nagy számmal von el tőle lakosokat. 1894. az összes kivándorlók száma volt 227 179 (1891. 334 543); ezek közül Brit-Amerikába vándorolt 23 731, az É.-amerikai Egyesült-Államokba 159 605, Ausztráliába 11 185. Eredetre nézve a lakosok 2 nagy törzsre oszlanak: a germán és a kelta törzsre. Ez utóbbi a régibb és ismét 2 családra oszlik: a Kimri vagyis britre meg a gaelre. A walesiek és Cornwal lakói az előbbihez tartoznak; gaelek Irországban, Skóciában, Man szigetén és a Hebridákon vannak. Az 1891-iki összeirás szerint Walesben és Monmouthban 508 036 (28,6%) angolul és welshül; skóciában 43 738-an (22,6%) angolul és welshül; Skóciában 43 738-an (1,09%) voltak, akik csak gael nyelven beszéltek és 210 677-en akik azonkivül angolul is tudtak; Irországban 38 121-en (0,81) beszéltek kizárólag gaelül és 680 174 (14,46%) egyszersmind angolul. A nemzetiségek nincsenek a tartományok szerint megoszolva. 1841-81. 562 374 irországi szülött vándorolt be Angliába; a skótok száma ugyanitt 253 528 volt. Skóciában 218 745 ir, 90 017 angol és 1806 walesi születésüt irtak össze; Irországban pedig 69 382 angol, illetőleg walesi és 22 328 skót ember élt. A külföldiek száma volt Angliában és Walesben 118 031 (37 301 német, 17 767 unióbeli, 14 596 francia, 10 679 hollandi, 6504 olasz, 4089 svájci, 3789 orosz stb.), Skóciában 6409 és Irországban 19 535. Foglalkozás szerint a lakosság igy oszlott meg 1891-ben: L. táblázat.
Az iparral foglakozók közül 1 499 577 az ásványok bányászatával és feldolgozásával, 1 385 302 a szövőiparral, 313 034 gépek, szerszámok stb. készítésével, 209 106 növényi anyagok, 78 107 állati anyagok feldolgozásával és 50 371 kémiai iparral foglalkozott. A rendek szerinti felosztás a brit alkotmánynyal szorosan összefügg. Törvény szerint 2 rend van; ezek a peer és commoner rendje. Az elsőhöz a baronetnél magasabb rangot elfoglaló nemesek tartoznak és azon előjogot élvezik, hogy polgári ügyekben el nem zárhatók és hogy árulás (treason) vagy súlyos bűnök (felony) esetén csak a rangjukbeliek által itélhetők el. Minden más brit alattvaló commoner. Élesebb a különbség a társadalmi osztályok közt. Az 1867-iki és 1884-iki reformtörvények által a lakosok beosztását illetőleg jelentékeny változás ment végbe. Az előbbi a városokban a követválasztásra jogosultak számát 1 056 659-ről 2 012 631-re emelte, a második ugyanazt eszközölte a grófságokban. 1892-ben a képviselő választásra jogosultak száma kitett Angliában 4 539 873-at, Walesben 270 358-at, Skóciában 606 403-at, Irországban 744 816, összesen 6 161 456; esett egy képviselőre átlag 9059 választó.
Mezőgazdaság. A földbirtok egész N.-ban igen aránytalanul van fölosztva. A nagybirtok a tulnyomó. Londont, az 1 acrenél kisebb községi birtokokat és terméketlen földet leszámítva, az egyesült királyság 321 400 (Angliában és Walesben 269 547, Skóciában 19 225, Irországban 32 614) földbirtokos közt van megosztva. Ezek közül 7400-nak birtoka a többiét együttvéve felülmulja. Angliában és Walesben 900 birja a földbirtok 1/3-át, Skóciában 600 a 4/5-ét és Irországban 800 a felét. Különös, hogy sok városban a háztelek nem a háztulajdonos birtokai, hanem ezek csak bérben birják; igy Belfastban a telkek még mindig azon nemes család tulajdonai, amely azt I. Jakab királytól kapta ajándékba. Angliában a legnagyobb földbirtok területe (1876) 181 617 acrenyi területet foglal el. A nagy birtokok tultengése okozza, hogy különösen Skóciában nagy területek csak legelőkül vagy vadászterületekül használtatnak. A földterület a megmivelési ágak szerint százalékokban kifejezve a következőképen oszlik meg:
| | Angliában | Walesben | Skóciában | Irországban | Átlag |
| Szántó v. legelő 77 | | 60 | | 25 | | 72 | | 58,5 |
| Terméketlen | 18,2 | | 36,5 | | 70,5 | | 26,4 | | 37,9 |
Bár az angol törvényhozás és a mezőgazdasági eszközök tökéletesítése által a mezőgazdák érdekében igen sok történ, a nemzeti vagyon ezen forrásának értéke az utolsó században aránylag mintegy 60%-kal csökkent. 1887. a mezőgazdaság és állattenyésztésbe fektetett tőke értéke 2287 millió font sterlingre becsülték, az évi termelésnek értékét pedig 251 millió fontra, azaz a nemzeti jövedelmének 20%-ára. Jellemző N. mezőgazdaságára, hogy Oroszország és a tengeren tuli országok versenye folytán a gabonaföldek területe állandóan csökken, a rét és legelőknek szánt terület pedig állandóan növekszik. 1830. az évi búzatermelésből esett minden lakosra 17, 1887. azonban már csak 8 bushel. A következő táblázat acreokban kifejezve mutatja, hogy mekkora területet foglaltak el a különböző művelési ágak: L. táblázat.
A komlótermelés Angliára (Kent, Sussex, Hereford) szorítkozik. A kalászos növények közül Angliában a főtermék a búza, Irországban a zab; rozsot igen keveset termesztenek. Angliában leginkább csak búzakenyeret, Skóciában zabkenyeret és Irországban burgonyát eszik a nép. Az egyes kenyértermékek termelésére a következő területet (acreokban) fordítottak:
| | | Nagy-Britanniában | | | Irországban |
| Búza | | 3 630 300 | 2 307 277 | 1 927 962 | 188 711 | 80 870 | 49 342 |
| Árpa | | 2 287 987 | 2 112 798 | 2 095 771 | 212 230 | 177 966 | 164 780 |
| Zab | | 2 596 384 | 2 899 129 | 3 253 401 | 1 480 186 | 1 215 396 | 1 254 813 |
| Bab | | 559 044 | 354 702 | 244 180 | 9 646 | | 4 142 | | 2 784 |
| Borsó | | 310 547 | 204 277 | 243 043 | 1 756 | | 589 | | 401 |
| Burgonya | 520 430 | 532 794 | 504 454 | 892 421 | 753 332 | 717 120 |
| Répa | | 2 133 336 | 1 918 535 | 1 956 573 | 333 487 | 300 326 | 311 294 |
Az itt említett növények termése volt:
| | | Nagy-Britanniában | | | Irországban |
| | | 1000 bushelekben | | | 1000 bushelekben |
| Búza | | 72 127 | 49 247 | 59 173 | 2 639 | | 2 214 | | 1 666 |
| Árpa | | 72 129 | 59 535 | 72 295 | 6 860 | | 6 454 | | 6 211 |
| Zab | | 112 386 | 112 887 | 135 463 | 51 107 | 51 886 | 55 701 |
| Bab | | 10 514 | 4 745 | - | --- | | 162 | | 149 | | 118 |
| | | 1000 tonnákban | 1000 tonnákban |
| Burgonya | 3 053 | | 3 476 | | --- | | 1 810 | | 2 585 | | 3 064 |
| Répa | | 25 392 | 26 262 | --- | | 4 256 | | 4 071 | | 4 848 |
Állattenyésztés és halászat. Az állattenyésztés terén N. oly eredményeket ért el, mint egy országban sem a fajok tökéletesítése és nemesítése által. Újabb időkben a legnagyobb sikert a szarvasmarhatenyésztés mutatja föl. Az állattenyésztés volt (l. még Angol lovak, Angol sertések): L. táblázat.
N. folyói és tavai halakban gazdagok; legfontosabb hal a lazac és a pisztráng. Bizonyos időkben e halak fogását a törvény tiltja; különben is mindenki halászati jogára nagyon féltékeny. A tengeri halászattal foglalkozók száma (1892) körülbelül 120 356, akik közt 41 222 angol, 50 663 skót és 24 962 ir. Az 1894-iki tengeri halászat értékét 7 199 890 fontra becsüli; ebből jut Angliára 5 291 035, Skóciára 1 634 816 és Irországra 274 039. A héringhalászat a legfontosabb. 1892. 1 125 458 barrel héringet exportáltak. Osztrigát nagy számmal halásznak Anglia, Skócia és Irország partjain, szárdiniát Cornwall és Devonshireben. A halászbárkák száma 27 229, 123 774 halászszal. 1893. az exportált haltermékek értéke 1 769 773 font, az importáltaké pedig 2 681 953. A fogyasztásra engednek következtetni a következő számok: a kikötőkből vasúton szállítottak 1889. Angliába 286 058, Skóciába 91 271, Irországba 9864 tonnát, 1893. pedig Angliába 327 824, Skóciába 102 626, Irországba 9404 tonnát.
Bányászat. N. rendkivüli gazdaságát lakói szívósságán és élelmességén kivül főképen gazdag szén- és vasércbányáinak köszönheti. Az összes bányászati cikkek az egyesült királyságban 1893. voltak: vasérc 11 203 476 t., ólomérc 40 808 t., cinnérc 13 689 t., rézérc 5 346 t., cinkérc 23 754 t., cementréz 230 t., aranyérc 4489 t., vaspirit 15 837 tonna. - A nem fémes ásványok: szén 164 325 795 t., pala 438 993 t., agyag 3 065 208 t., só 1 924 029 t., olajos palás agyag 1 956 520 t., foszforsavas mész 330 t., gipsz 143 486 t., arzénérc stb. 9012 t.
Az összes személyek száma, akik az összes bányákban 1893. alkalmazva voltak: 718 747, akik közül 570 978 a föld alatt dolgozott. A széntermelés az egyes kerületek közt a következőképen oszlott meg 1893-ban:
| A kerület | | Széntermelés tonnákban |
A vasérctelepek a fent felsorolt széntelepek közelében vannak. Az ólomérceket Durhamben és Northumberlandben, a cinnérceket Cornwallben és Devonban, rezet ugyanitt, továbbá Anglesey szigetén és Irországban, cinket Man szigetén, Cornwallben és Walesben bányásznak.
Ipar. N.-nak a világ nagy részében domináló ipara az ország ásványországi kincseinek, különösen szénbányáinak, lakói tetterejének és az ország kedvező földrajzi fekvésének köszönhető, amely lehetővé tette nagy gyarmatok alapítását és igy az iparcikkek számára biztos piacok szerzését. A brit munkás erős és a kitartásban a kontinens munkásait fölülmulja. A munkások jogaik védelmére számos egyesületekké alakultak és gyakran igyekeznek helyzetükön a munka beszüntetésével javítani. 1890-ben 1028 sztrájk volt; ezekből 62% a munkabér emelése érdekében történt, vagy a munkabér leszállítása ellen irányult. Ezek közül 78% részben vagy egészben sikerre vezetett. és csak 22% végződött a munkások vereségével. E munkabeszültetésekben összesen 418 325 munkás vett részt; a sztrájkok átlagos tartama 17,3 nap volt és összesen körülbelül 22 millió font veszteséget okoztak. Az iparágak közt a legfontosabb kétségkivül a szövőipar. Ennek termékei az összes kivitt áruk értékének mintegy felét teszik. A szövőipar fejlődését a következő táblázat mutatja:
Egy századdal ezelőtt egész N. és Irországban 22 millió font értékü pamut-, gyapju- vagy lenárut termeltek, ami a mult években 170 millióra emelkedett. Az összes tőkék összege, amelyek a szövőiparba vannak fektetve, körülbelül 200 millió font sterlinget tesz ki és mintegy 5 millió embernek ad kenyeret. A szövőipar állását az egyesült királyságban a következő tábla mutatja 1890-ből:
Az ipartelepek közül pamutszövéssel foglalkozik 2538, gyapjuval 1793, mesterséges gyapjuval 125, gyapjufonalakkal 753, kenderrel 105, jutával 116, szőrökkel 42, kókuszdióhárssal 24, selyemmel 623, csipkekészítéssel 403, harisnyakészítéssel 257 és rugalmas szüvetekkel 54. Ezen állapotot az 1885-ikivel összehasonlítva, a telepek száma fogyott 275-tel, ellenben az orsók száma szaporodott 560 950-nel, a szövőszékeké 48 785-tel és a munkásoké 49 720-szal. A pamutipar középpontja Lancester grófság, amelyben magában 615 719 szövőszék van; a legfontosabb gyárvárosok: Machester, Blackburn, Preston, Achtonunder-Lyne, Stalibridge, Bolton, Rochdale, Ashtonunder-Lyne, Stalybridge, Bolton, Rochdale, Middletown, Heywood, Stockport, Wigan és Bury; harisnyaipar szempontjából pedig Nottingham, Derby és Leicester. A csipkeipar szempontjából Wilts, Devon és Nots grófságok foglalják el az első helyet, leghiresebbek a Honitonban készített csipkék. Fontos pamutipari centrum még Glasgow; Renfrew és Lanark grófságokban szintén igen sok a szövőszék. Az 1793 gyapjuszövő-gyár közül a legtöbb Angliában van; itt is York és a nyugati grófságok tünnek ki. A kiválóbb helyek: Bradford-on-Avon, Frome, Stroud, Trowbridge, továbbá Worcester; centrumai azonban a posztószövésnek Manchester és yorkshirei versenytársai: Leed, Huddersfield, Bradford és Halifay. A széles, finom posztót (broadeloth) első sorban Leedsben, Manchesterben, Halifaxban, Huddersfieldbe és Bradfordban, flanellt Halifaxban és Rochdaleben, gyapju-takarókat Witneyben és Dewsburyben, szőnyegeket Kidderminsterben, a hires «skót tweed»-eket pedig Aberdeenben és Hawickban csinálják. a leniparban Irország és Skócia felülmulják Angliát; Newry, Drogheda, Louth és Dublin, főképen pedig Belfast foglalják el e tekintetben az első helyet. A jutagyárak közül több mint 100 Skóciában (Dundee, Arbroth stb.) van. A selyemipar székhelyei Cheshire, Somerset, Derby és Stafford; fontosabb centrumai: Macclesfield, Congleton, Glasgow, Paisley, Manchester és Coventry (ez utóbbi a selyemszalagokra nézve). A szövőipart jelentőségre nézve a gép- és fémipar követi, amely minden ágában főképen Angliában van kifejlődve. A vasöntés fő helyei: Middlasborough, Merthyr-Tydfil, Newport, Wolverhampton, Coatbridge, továbbá Stafford déli részein: Wednesbury, Bilston, West-Bromwich. Rotherhamben és környékén nagy kohók vannak. Swansea a rézöntés legfontosabb helye; Wolverhampton főképen lakatokat és kulcsokat; Birmingham rugókat, gombokat, ágyukat, puskákat; Sheffield késeket, ollókat, páncéllemezeket és szerszámokat; Willenhall, Bilston, Sedgley, Wigan szegeket; Warrington és Gloucester gombostűket; Wednesfield, Darlaston, Dudley, Walsall, Wednesbury különféle fémedényeket és durvább vasárukat; Redditch, Gloucester és Birmingham varrótűket; Birmingham acéltollaka6t készít. A nagy gépgyárak főképen Lancester városaiban, különösen pedig Birminghamben és Lincolnban vannak. Coventry ismeretes a kerekeiről, Woolwich nagy ágyuöntőiről. A hajóépítés a kereskedelem fejlődésével lépést tart; középpontjai a Clyde, Tyne, Wear és Tees mellett, Hartlepoolban, a Mersey mellett, Barrow-in-Furnessben, Belfastban, Dundeeben, Grangemouthban, a Humbernél és Leithben vannak. 1890-ben 858 hajó épült 652 013 tonna tartalommal, köztük 581 gőzös 528 789 tonna tartalommal, 1891. pedig 903 hajó 670 599 tonna tartalommal, köztük 622 gőzös 478 682 tonna tartalommal. Az agyag- és üvegipar legvirágzóbb a Potteries nevü vidéken Stafford grófság egyik vidékén, bár a kaolin és finomagg agyag Devonból és Cornwallból ered. Téglát és alagcsöveket főképen Kentben a Medway-völgyben készítenek. A kémiai gyárak főképen szóda, kén-, só-, salétrom-, citrom-, ecet-, karbolsav, kénsavas kálium, nátrium és ammoniak, salétrom, klór és mesterséges trágya készítésével foglalkoznak. Glasgow kivételével a kémiai gyárak főképen Angliában vannak. Szappan-, gyertya-, gyufa- és olajgyárak leginkább a nagy kikötővárosok mellett, főképen pedig (9/10-ed részben) Londonban vannak. A robbantó anyagokat leginkább a lakatlan vidékeken készítik; lőgyapotot Faversham és Newmarket, patronokat Birmingham és Wolverhampton külső részei készítenek, ámbár az ilynemü legnagyobb gyár London belsejében van. Mesterséges trágyát a mezőgazdasággal foglalkozó keleti grófságok készítenek. Az élvezeti cikkek közül az első helyet a sörgyártás foglalja el. A sörgyárak száma 11 250, ezek közül az 5 legnagyobb évenként 400 000 tonna sört gyárt; a söradó az államnak évenként közel 10 millió font sterlinget jövedelmez. A szeszégetők száma a legnagyobb Skóciában (128), azután Irországban (29) és végül Angliában (10), az összes szesztermelésük 46 238 771 gallon. A skót whiskey a legismertebb pálinkafaj. A sörfajok közül a burtoni és edinburgi ale, a londoni porter és a dublini stout a legismeretesebbek. A fogyasztás (1892) 39,5 millió gallon pálinka (41,13 millió font sterling értékben), 14,62 millió gallon külföldi bor (13,16 millió értékben) és 15 millió gallon angol gyümölcsbor (1,5 millió értékben) volt. A cukorfinomítók évenként mintegy 850 000 tonna nyers cukrot dolgoznak föl, amit főképen a gyarmatok szolgáltatnak. A dohányipar jelentéktelen; ellenben a papiripar mind termékeinek mennyiségét, mind minőségét tekintve kiváló. a legfinomabb árut London környéke, továbbá Manchester és Bath készítik; az évi termelést 1 500 000 tonnára becsülik. A 400 00 munkást foglalkoztat és 16-18 millió font sterling értékü árut termel. Jelentőségben nyer újabban a kaucsuk- és guttaperka-ipar, termékeinek kivitele évről évre szaporodik. fontosabb iparágak még a kalap-, esernyőgyártás, a luxuskocsi- és sétabotgyártás Londonban; a kétszersült-készítés Readingban; a szalmafonás Hertford és Bedford grófságokban; a torony- és zsebórakészítés Clerkenwellben, London egy részében; az arany- és ezüstékszerkészítés Londonban és Birminghamben.
Kereskedelem. A belföldi kereskedelem számokban nem fejezhető ki, de a forgalmi utak gyors fejlődése bizonyítja, hogy a belső forgalom is erősen növekedőben van. 1850-től a vasúti vonalak hossza 6621 angol mf.-ról 20 646-ra emelkedett. 1878-ban 575, 1893-ban 873 millió utast szállítottak és ugyanazon idő alatt bevételeik 62 862 674 sterling fontról 80 631 892-re emelkedtek. A hajózó csatornák hossza (1888) 3813 angol mérföld; ezeken 36 301 120 tonna árut szállítottak; a bevételek 2 004 476, a kiadások 1 315 253 font sterlinget tettek ki. Nagyon élénk a forgalom Irország és Anglia közt, amennyiben Irországból sok élelmiszert (vajat, tojást, sajtot, szarvasmarhát, gabonát) hoznak Angliába. 1889-ben 27,5 millió tonnát tartalmazó hajók állottak a parti forgalom szolgálatában; ebből 8.7 millió az Irország és N. közti forgalomra esett. A külkereskedelem felülmulja a világ összes államainak külkereskedelmét. Kedvező fekvése, nagy kiterjedésü gyarmatai, virágzó ipara N.-nak e domináló helyzetét biztosítják. Kétségkivül előmozdítja a külkereskedelmet, hogy N. a szabad kereskedelem hive; vámköteles áruk csupán a cikoria, kakao, kávé, a szárított gyümölcsök, pálinka, tea, dohány és bor. Rendesen a behozott áruknak csak 7%-a esik megvámolás alá. A külkereskedelmi forgalom emelkedését 54 év alatt sterling fontokban a következő táblázat mutatja:
1890 óta tehát, mikor a forgalom a legnagyobb volt, némi csökkenés állott be. Az összes külkereskedelemnek 90,4%-a esik Angliára és Walesre, 8,1%-a Skóciára és 1,4%-a Irországra. Egyes országokra 1892. és 1893. a külforgalom a következőképen oszlott meg:
A nemes ércforgalom volt sterling fontokban:
| Év | Aranybehozatal | Aranykivitel | Ezüstbehozatal | Ezüstkivitel |
| 1890 | 23 568 049 | | 14 306 688 | 10 385 659 | | 10 863 354 |
| 1893 | 24 834 727 | | 19 502 273 | 11 913 395 | | 13 589 748 |
| 1894 | 27 580 926 | | 15 647 551 | 11 005 507 | | 12 171 449 |
A külkereskedelem legfontosabb cikkeinek forgalmát sterling fontokban 1893. és 1894. a következő táblázat mutatja:
| Élő állatok | | | | | | 6 351 704 | 9 098 796 |
| Vámmentes élvezeti szerek | | | | 144 267 798 | 139 411 001 |
| Vám alá eső élvezeti szerek | | | | 24 726 172 | 24 383 880 |
| Fémek | | | | | | | 20 629 506 | 19 062 612 |
| Vegyi szerek, festékek | | | | 6 353 119 | 6 318 268 |
| Nyers termékek a szövőiparhoz | | | 68 007 487 | 70 623 485 |
| Nyers termékek egyéb iparágakhoz | | 40 988 806 | 43 091 143 |
| Iparcikkek | | | | | | 65 854 296 | 68 958 531 |
| Különböző áruk | | | | | 15 958 085 | 15 730 206 |
| Postacsomagok | | | | | 619 118 | 808 892 |
| Összesen | | | | | | 404 688 178 | 408 505 718 |
Brit áruk kivitele:
| Élő állatok | | | | | | 629 991 | 665 353 |
| Élvezeti cikkek | | | | | 10 619 408 | 10 698 194 |
| Nyers termékek | | | | | 17 035 372 | 19 816 100 |
| Fonalak és szövött áruk | | | | 96 554 056 | 96 090 032 |
| Fémek és fémáruk | | | | | 30 837 175 | 28 045 527 |
| Gépek | | | | | | | 13 917 543 | 14 265 122 |
| Ruházati és személyes használatra szánt cikkek | 9 548 516 | 8 740 732 |
| Kémiai és orvosszerek | | | | 8 680 313 | 8 496 333 |
| Minden másnemü iparcikkek | | | 29 230 140 | 28 267 710 |
| Postacsomagok | | | | | 1 042 351 | 1 109 136 |
| Összesen | | | | | | 218 094 865 | 216 194 239 |
A bevitelben tehát az élelmi és élvezeti, a kivitelben a szövő- és fémipar cikkei foglalják el az első helyet. 1894. csupán a behozott búza 16 310 315 quartet (1=8 bushel) tett ki. Behoztak ugyanis az É-amerikai Egyesült-Államok 24,6, Oroszország 16,7, Argentina 13,2, India 5,3, Ausztrálázsia 3,8, Kanada 2,8, Chile 1,7 millió és Németország 715 043 angol mázsát. A behozott lisztmennyiség 19 134 605 mázsára rúgott. Egyéb 1894. behozott cikkeket a következők mutatják: Nyers pamut (32,9 millió sterling font), gyapju (24,7), nyers hús (22,7), nyers és finomított cukor (19,1), vaj és margarin (16,5), fa és deszka (17,1), selyemiparcikkek (12,7), len és juta (9), tea (9,8), gyapjuszövetek (9,2), állatok (9), bőrök (7), bor (5) és sajt (5). a kiviteli cikkek közt legfontosabbak: a pamutkelmék (57,2 millió sterling font), pamutfonalak (4,7), vászonszövetek (4,5), jutaszövetek (2), ruházati cikkek (5,3); a fémárukból nyers vas (1,9), rudak, szögek (0,8), mindenféle vasúti felszerelés (1,8), drót (0,6), cinnlemezek (4,3), karikák, lemezek (2,9), mindennemü öntött és hengerelt vas (3,4), nyers és feldolgozott acél (2,4), késnemüek (1,8), rézáruk (2,3), gépek (14,2); az összes fémáru 36 millió sterling fontnál többet tett ki. A kereskedés előmozdítására szolgálnak minden nagyobb városban a kereskedelmi kamarák (Chambers os Commerce), amelyek negyed- és félévenkint jelentéseket adnak ki és ezeket a Board of Tradenek, a kereskedelmi középponti hivatalnak küldik be. A kereskedelem szolgálatában áll a rendkivül élénk hajózás; a kereskedelmi flotta részint olyan hajókból áll, amelyek kizárólag a parti forgalomnak, amelyek részint a parti, részint a külforgalomnak és végül, amelyek egyedül a külforgalomnak állanak a szolgálatában. L. táblázat
Összesen tehát 16, 828 hajó 8 541 388 tonna tartalommal és 240 974 hajóssal áll a kereskedelem rendelkezésére. 1884. a hajók száma volt 18 744, 7 083 944 tonna tartalommal és 199 654 hajóssal; az utóbbi 10 év alatt tehát a hajók száma csökkent ugyan, de a tonnatartalom és a hajósok száma növekedett. A brit hajókon kivül számos idegen hajó is fölkeresi a brit kikötőket. 1893-ban brit kikötőkbe érkezett összesen 380 288 hajó, 88 964 468 tonna tartalommal és e kikötőket elhagyta 346 175, 83 216 391 tonna tartalommal. Ebből Norvégország hajói 5 013 533, Németországé 3 789 702, Hollandiáé 2 155 707, Svédországé 1 848 856, Franciaországé 1 787 538, Dániáé 1772 837, Spanyolországé 1 165 551, Belgiumé 1 022 546, Oroszországé 617 583, Egyesült-Államoké 464 468, Olaszországé 358 108 és az osztrák-magyar monárkiáé 191 136 tonna tartalmuak. A legélénkebb forgalmi kikötőkben az érkező és távozó hajók tonnatartalma volt 1893.:
| N. és S. Shieldsben | | 3 540 869 |
A hajók a tengeren, főképen a partok közelében gyakran szenvednek károkat, sőt hajótörést is. 1887-ben 500 veszett el 198 186 tonna tartalommal, amiközben 1888 ember vesztette el életét. A mentő társaság (National Lifeboat Institution) 243 állomáson 293 mentőcsónakot tart fenn; alapítása (1824) óta 1889-ig 34 043 ember életét mentette meg. A postaforgalom óriási. 1894. a postahivatalok száma az egyesült királyságban 20 016 volt és az állandóan alkalmazott postatisztviselőké 74 819 (köztök 10 908 nő), a feladatot levelekre 1812 millió, jutott egy-egy lakosra 47. A telegráf 1870 febr. 5-ike óta állami; 1894 ápr. a vonalak hossza 35 286, a drótoké (leszámítva a vasutakét) 214 804 angol mérföld. A feladott sürgönyök száma (1894) 70 899 498.
Angolország lévén a vasutak szülőhazája, röviden megemlítjük, hogy az első, Wandsworth és Croyton között építendő lóvonatu vasútra az engedély 1801. adatott meg. 1821. engedélyeztetett a darlingtoni szénbányából a Stockton-on-Tees kikötőjébe vezető ama bányavasút, melyen először kisérlették meg a gőzmotor alkalmazását. 1823. engedélyezték először, hogy gőzmotort személyek szállításakor is szabad használni. 1826. engedélyezték a Liverpool és Manchester között építendő igazi vasutat (raliway, többé nem tramway), amelyen Stephenson «Rocket» nevü lokomotivja valósította meg a sok évi törekvést. Megjegyzendő azonban, hogy a vasutakon az engedélyokirat szerint bárkinek jogában állott saját járóművein közlekedni, miként valamit közúton s a szomszédos birtokosoknak meg volt engedve tetszés szerint bárhol szárnyvonalakkal csatlakozni a fővonalhoz. Az utóbb említett vasúton elért eredmények lázas tevékenységet idéztek elő ugyanannyira, hogy már 1840. a Board of Trade (kereskedelemügyi hivatal) a vasutak rendszeres felügyelete és ellenőzésével bizatott meg. A vasutak évente 4-500 angol mérfölddel növekedtek. A legnagyobb növekedés 1862 és 1863-re esik. Természetes, hogy a rohamos fejlődés és ama körülmény, hogy Angolországban csak magánvasutakat ismernek, melyek egymással óriási versenyre keltek, sok káros állapotot szült. Ezek rendezése sokat foglalkoztatta a törvényhozás. A legutolsó, a vasutak és csatornák engedélyezését, ellenőzését stb. szabályozó törvény 1888 aug. 10. szentesíttetett. A vasutak fejlődését tanusítják a következő számok:
| 1840. volt | 2 300 kilométer. |
| 1850. volt | 10 600 kilométer. |
| 1860. volt | 16 700 kilométer. |
| 1870. volt | 25 000 kilométer. |
| 1880. volt | 28 800 kilométer. |
| 1890. volt | 32 300 kilométer. |
| Ebből esik | Angliára | 22 700 km. |
Angliának minden városa össze van kötve vasúttal. Hogy a vasút forgalmát a közúti forgalom ne zavarhassa, a pályaszinben való átjárásokat mellőzték; mindenütt a legrövidebb vonalakat építették és a legkedvezőbb lejtési viszonyokat alkalmazták. Mindez azonban csak óriási kiadások árán volt elérhető, ezért az angol vasutak a föld legdrágább vasútjai. E pályáknak kilométere átlag 27 800 font sterlingbe került (mintegy 350 000 frtba). Hogy milyen óriási e vasutak forgalma, tanusítja az 1894-iki kimutatás. E szerint szállítottak 873 millió utast, 293 millió tonna árut. Van 17 296 lokomotiv, 54 211 személyszállító kocsi, 580 914 teherkocsi és 12 375 külön kocsi. A vasúti szolgálatban alkalmazva volt 381 626 egyén. Az összes bevétel volt 80,62 millió font sterling. Az üzemi kiadás a bevételek 57 százaléka volt. Balesetért fizettek 127 308 fontot, elveszett vagy megsemmisült áruért 245 414 fontot. 53 millió emberre jut egy halott, 1 876 000-re egy sebesült.
Alkotmány, közigazgatás és szellemi műveltség.
Az egyesült királyság Angliának Skóciával (1707 máj. 6.) és Irországgal (1800 jun. 2.) való egyesítéséből keletkezett; alkotmányos és örökös monárkia, amelynek trónján 1714 óta a welf, vagyis a braunschweig-lüneburgi dinasztia ifjabb ága ül. Az örökösödés az elsőszülöttség rendje szerint történik, ugy azonban, hogy testvérek között a fiuk a leányokat megelőzik, de az idősebb ág leányai az ifjabb ág fiuörököseit előzik meg. A trónörökös a trón birtokában jut elődjének elhunyta után és ahhoz sem a parlament elismerése, sem a koronázás nem szükséges; mind a mellett a trónfoglalást a fővárosban azonnal ki szokták hirdetni és későbben az uralkodó magát a Westminster-apátságban Canterbury érseke által meg is szokta koronáztatni. Az angol alkotmány nem alapszik valamit külön, csupán az alkotmányt szabályozó törvényen, ellenkezőleg, hosszas fejlődésnek eredménye. Alaptörvényekül tekinthetők mindenesetre a Magna Charta, a Bill of rights, az Act of Settlement és a két Habeas Corpus-act (l. o.). Ezek, vmint a Common Lawban letett alkotmányos elvek és az irásban rendszeresen össze nem foglalt alkotmányos szokások a nép öntudatában mély gyökereket vertek és velök szemben szállani újabb időben nem is kisérlette meg senki sem. Az angol alkotmány szerint a király soha kiskorunak nem tekinthető, minden egyes esetben tehát, ha a király esetleg az uralkodásra képtelen volna, külön intézkedés történik, igy midőn III. György elmebeteg lett, a törvényhozó testület a Lord High Chancellort bizta meg, hogy a király helyett a regensségre vonatkozó történt szentesíthesse. A királynak a III. Vilmos korában hozott törvény nem hibázhat, azaz sem büntető, sem polgári törvényszék elé nem állítható, továbbá semmiféle kormányzati aktust egyedül nem végezhet. Csakis egyes miniszterek kinevezésénél nyujtja át személyesen a hivatalos pecsétet; minden egyéb kormányzati tett csak ugy érvényes, ha valamely tisztviselő érte a felelősséget elvállalja. A király a törvényhozó testülettel szemben a következő jogokat gyakorolja: 1. szentesíti a törvényeket (1707 óta a szentesítést soha sem tagadták meg); 2. megnyitja és bezárja a parlamentet és azt feloszlathatja; e jogok gyakorlásáról mondják: The Kind in Parliament. Több téren a királynak megvan a rendelkezéskibocsátási joga egy «Order in Councill» által. Ezen rendeletek a Priy Council üléséből adatnak ki és az illető miniszternek, akinek reszortjába az illető kormányzati tény tartozik, szintén jelen kell lennie. Ilyen rendeletekért az egész Privy Council felelős. Ilyen aktusoknál mondják: The King in Council. Végül a király kibocsáthat rendeleteket sajátkezü aláirásával (sign manuel), ezeket vagy egy miniszter ellenjegyzi, vagy a nagy pecsét is rajta van, amely utóbbi esetben a Lord High Chancellor érte a felelős. Melyik rendelkezés mily esetekben történjék, megállapított jogszabályok mondják meg. A parlament a XIV. sz. óta két házból áll; ezek a House of Lord és a House of Communs. Az előbbinek tagjai helyöket: 1. örökösödési jogon, 2. kinevezés alapján, 3. hivataluknál fogva, 4. élethossziglani választás (ir peerek) és 5. a parlament tartamára történt választás (skót peerek) alapján foglalják el. 1830. a peerek száma még csak 401, 1894. pedig 569 volt. A House of Commons I. Eduárd idejében 74 grófsági és 232 városi küldöttből állott. 1707. az angol és skót parlament egyesítésekor 45 skót képviselő és 1801. az ir parlament beolvasztásakor 100 ir követ járult hozzá. Ekkor az összes tagok száma körülbelül 650 volt. 1832, 1867-68, 1884 és 1885-ben részint a képviselők számát, részint a választás módozatait választották meg. Az 1893-iki választás alkalmával a képviselők a választásra jogosítottak számarányát a következő tábla mutatja: L. táblázat
A választások mindenütt titkosak. A választásokat az új parlament összeülése előtt legalább 35 nappal kell kiirnia az uralkodónak. A régi szokás, hogy a parlament évenkint febr. közepétől aug. végéig ülésezik; ez ülésekre a királyi proklamáció 14 nappal összeülése előtt hivja meg. Egy-egy ülésszakok (session) királyi progrogationnal szoktak feloszlatni, amikor is azon javaslatok, amelyek nincsenek letárgyalva: fall to the ground, azaz az új ülésszakban újra benyujtandók és elülről tárgyalandók. A képviselők mandátuma 7 évig tart. Gyakori az adjournment, azaz az ülések elnapolása, amit a parlament maga mond ki és amikor a le nem tárgyalt javaslatok tárgyalása ott kezdődik, ahol abbanhagyták. Azelőtt a király halála a parlament mandátumát eo ipso megszüntette; egy 1867-iki törvény azonban e jogszokást megszüntette. A parlament nemcsak törvényhozó és adómegszavazó testület, de birói jogokat is gyakorol. Saját tagjait és nem tagjait is, akik parancsait megvetik, fogházbüntetésre is itélheti. Impeachment eseteiben mindkét ház birói funkciót teljesít. Közigazgatási ügyekben a parlament vagy külön bizottságot küldhet ki, amely a kormányközegek eljárását birálat alá veheti, vagy - csak igen ritka esetekben - a király elé járulhat azon kérelemmel, hogy tisztviselőket (p. birákat), akik különben el nem mozdíthatók, hivatalaiktól foszsza meg. Végül a House of Commons bizalmatlansági szavazattal a kormányt lemondásra vagy legalább is a parlament föloszlatására kényszerítheti.
A kormány tágabb értelemben ama magas rangu állami tisztviselőkből áll, akik rendszerint valamely háznak tagjai és leköszönnek, mihelyt pártjuk a House of Commonsban a többséget elveszti. Ily tágabb értelemben a kormány 55 tagból áll. A kormány politikájának irányításában azonban kevesebben vesznek részt; ezeket együttesen Cabinetnek nevezik és rendes időkben üléseket (Cabinet Councils) tartanak. Bizonyos fokig a miniszterelnöktől (Prime Ministertől) függ, kik legyenek a Cabinet tagjai. Mindenesetre azonban tagjai: N. Lord High Chancellorja, a First Lord of the Treasury, az 5 államtitkár (és pedig a külügyi, az indiai, a belügyi, gyarmat- és hadügyi), a Privy Council elnöke és az admiralitás első lordja; ezeken kivül tagjai lehetnek a kabinetnek: Irország chief secretaryje, a Board of Trade (kereskedelmi hivatal) elnöke, a Local Government Board elnöke, Skócia titkára, a főpostamester, a Council on Education alelnöke, Irország Lord Chancellorja, a földmivelésügyi hivatal elnöke és a Lord Privy Seal (a királyi privátpecsét letéteményese). Jelenleg az első 6 a kabinet tagja. A miniszterelnök képviseli a kabinetet a királylyal szemben, de azért az egész kabinet felelősségére nézve a szolidaritásban áll.
A kabinet mint ilyen soha sem rendelkezik, csakis egyes tagjai. Az összes kormányzati ágak élén álló miniszterek v. magasabb rangu tisztviselők adják a kormányzati irányt és képviselik a hivatalt a parlamentben; ezek politikai tisztviselők. Rajtuk kivül állandóan alkalmazott főtisztviselők is vannak, ezek mint ilyenek nem lehetnek tagjai a parlamentnek. A föbb kormányzati ágak a következők: a) A kincstári hivatal (Treasury). A politikai pártvezetésre ez a legalkalmasabb, mert benne van a legtöbb politikai tisztviselő, igy az 5 Lord of the Treasury; köztük a első Lord nagyon gyakran miniszterelnök, a második, Chancellor of the Exhcequer néven pénzügyi kormányzat élén áll és ezt képviseli ugy a kabinetben, mint a House of Commonsban; a 3 u. n. Junior Lords között rendesen az egyik angol, a másik skót és a harmadik ir. Fontos személy még e hivatalban a Patronage Secretary, aki személyi ügyekben dönt és ő a kormánypárt whipje, azaz a párttagoknak tevékenységre ösztönzője. Technikai vezetője e hivatalnak a Permanent Secretary. A kincstári hivatalnak van alárendelve a főadóhivatal, fővámhivatal, az éremhivatal, az állami építkezések hivatala, a főpostahivatal, az állami építkezések hivatala, a főpostahivatal, amelynek feje politikai tisztviselő stb. b) Az öt államtitkárság. A külügyi nagyon gyakran miniszterelnök. A Home Secretary (belügyi államtitkár) a korona és alattvalói közt a közvetítő. A királyi rendeleteket, amennyiben a törvények másképen nem intézkednek, ő ellenjegyzi, jelentést tesz a koronához intézett kérvényekről, elhatározza, melyik város kapjon büntető biróságot, kinevezi a városi birákat, elintézi a kegyelmi kérvényeket, kinevezi az inspektorokat, akik neki a grófságok és a City of London, rendőrségéről jelentést tesznek stb. c) Az igazságügyi hatóságok és biróságok. N. Lord High Chancellorja kinevezi a magasabb foku biróságok és a grófsági törvényszékek biráit és ez utóbbiakat hivatalaikból el is mozdíthatja. Az ő hivatása az igazságügyi törvényjavaslatok felülbirálása és azok képviselete a lordok házában. Melléje van rendelve egy jogilag képzett titkár mint állandó tisztviselő. Hozzá hasonló funkciókat végez Irországban az ir Lord Chancellor. A koronaügyészek, az Attorney General és Solicitor Generalok, jogi ügyekben képviselik a kormányt a parlamentben, valamint a biróságoknál. A Director of Public Prosecution nem politikai tisztviselő, aki súlyosabb bűnügyekben a közvádló szerepet játszsza. A birák mint ilyenek nem lehetnek képviselők és a politikai mozgalmaktól tartózkodniok kell. A Supreme court egy bizottsága (a Council of Judges) felügyel a perrendtartás határozatainak betartására, a körutak (Circuits) berendezésére stb. Ezen birák csak a parlament mindkét házának kérelmére a király által mozdíthatók el és a kormány ellenőrzése alól ki vannak véve. A főbb biróságok: a House of Lords (birósági funkcióiban csak egykori birák és az e célból kinevezett tagjai vehetnek részt), a Judical Committee of the Privy Council és a Supreme Court, amely a Court of Appeal és High Courtra oszlik. d) Az admiralitás első lordja mindig a kabinet tagja; 7 főtisztviselője együtt a Board of Admiraltyt alkotja, amely a flotta, a partvédelem stb.-ről rendelkezik. e) A Privy Council. Ennek egyes osztályai: 1. a Board of Trade, most külön hatóság, gondoskodik a kereskedelmi statisztikáról, a világító tornyokról és kalauzügyről, felügyel a vasutakra és más forgalmi eszközökre; 2. a nevelésügyi bizottság (Committee of the Council for Education), amelynek vezetője gyakran tagja a kabinetnek is; 3. a Local Government Board, szintén önálló hatóság; felügyel a grófsági councilokra, a községi hat), hatóságokra és a szegényügyre; 4. a földmivelési hatóság (Board of Agriculture), amelyet 1889. alapítottak.
Pénzügy, közigagzatás, hadügy és szegényügy. Régebben a vámok voltak a legfőbb jövedelmi forrás; jelenleg azonban csak néhány élvezeti és fényűzési cikk esik vám alá. Az 1894-iki budget fő tételei a következők:
Bevételek sterling fontokban:
| Posta jövedelme | | 10 470 000 |
| Korona uradalmak után | 420 000 |
Kiadások sterling fontokban:
| Államadósságok kamatai | 25 200 000 |
| Tengerészeti védelem | 1 428 571 |
Egyéb állandó kiadások
| (civillista, nyugdíjak stb.) | 1 681 195 |
| Kormányzó hatóságok | 18 226 091 |
| Postahajók segélyezése | 723 000 |
A legtöbb bevételi forrás állandóan van engedélyezve; a kiadásoknak azonban legalább kétharmadát csak egy-egy évre szavazza meg a parlament. A kiadások ellenőrzője a Comptroller and Auditor General, aki nem lehet a parlament tagja és nem függ a kormánytól. Az állandósság után járó kiadások körülbelül hatszor akkorák, mint voltak 1775 előtt. 1894 márc. 31. az összes államadósságok kitettek 666 154 294 sterling fontot, amit felosztva a lakosságra, jut fejenként 17 font 2 sh. és 2 d. A kamatok és törlesztések összege ugyanazon évben 25 200 000 font, jut egy-egy lakosra 13 sh. Az összes nemzeti vagyont 1885. Giffen 10 037 436 000 fontra becsüli.
A helyi közigazgatás Angliában jelenleg főképen a County Councils és a Borough Councils kezeibe van letéve. A grófságok tisztviselői a sheriff, a coroner és a Lord Lieutenant. A skót és ir közigazgatást l. Skócia és Irország. Ez utóbbinak N.-hoz való közjogi viszonyát a Home-rule alapján (l. Home-rulers) 1868 óta tágítani akarják akként, hogy Irország önálló országgyülést, otthoni kormányt és közigazgatást kapjon. E célból alakult Irországban a Home-rule-párt E politikának az angol parlamentben különösen Gladstone (l. o.) volt szószólója (l. Irország tört., IX. köt., 699. old. és e köt. 951. és köv. old.). A Bill of Rights megtiltja az állandó hadsereg felállítását a parlament beleegyezése nélkül. Ezért is az állandó katonaság fentartására a kormány évenkint az Army Acts által nyer engedélyt, amelyek a katonaság létszámát is megállapítják. A hadsereg a War Office rendelkezése alatt áll. A szárazföldi hadsereg létszáma 1810-ben 112 518, 1830. csak 48 094 és 1894-ben 105 550 volt; a gyarmatokban, Egyiptomban és Indiában pedig 113 850; ehhez járul szükség esetén a milicia 126 273 főből, az önkéntes hadak 227 785 főből, ehhez hozzászámítva egyéb tartalékot, N. hadserege 665 506 főre emelhető. Ennél fontosabb védelmi eszköze N.-nak a hajóhada. A hadi hajók száma 489. A szegényügyet N.-ban és Irországban a Poor Law rendezi és végrehajtására a Local Government Board ügyel fel. A szegények községek szerint kapják a segélyt. Bár egyesek, társulatok a nyomor enyhítésére sokat tesznek, az államnak is évenkint mindig nagyobb és nagyobb összegeket kell e célra fordítania. 1889. még 10 272 066 sterling fontot adott ki e célra, 1893. ezen összeg már 11 183 288 fontra emelkedett.
Gyarmatok. Rendkivüli gazdagságát N. nagyrészben óriási kiterjedésü gyarmatbirtokainak köszöni. A következő táblázat mutatja a föld különböző részeiben levő gyarmatokról a kimutatást. A brit birodalom részei:
| A rész neve | Területe angol mérföldek 2-ben | Lakóinak száma |
| Egyesült királyság | | | 120 979 | 38 104 975 |
| India Brit-India | | | 1 068 314 | 221 172 952 |
| Hűbér államok | | | 731 944 | 66 050 479 |
| Európában Gibraltár | | 1,9 | | 26 050 |
| Ázsiában Aden és Perim | | 80 | | 41 910 |
| Straits Settlements | | | 1 472 | | 512 342 |
| Bazutok földje | | | 10 293 | 218 902 |
| Becsuanák földje | | | 71 000 | 60 376 |
| Fokgyarmat | | | | 221 310 | 1 527 224 |
| Amerikában Bermudas | | 20 | | 15 519 |
| Falkland és D.-Georgia | | 7 500 | | 1 789 |
| Brit-Guyana | | | | 109 000 | 278 295 |
| Új-Fundland és Labrador | | 162 200 | 202 040 |
| Jamaika és Turks | | | 4 424 | | 675 165 |
| Leeward szigetek | | | 701 | | 127 723 |
| Trinidad és Tobago | | | 1 868 | | 238 638 |
| Ausztráliában Fidsi | | | 8 045 | | 122 712 |
| Új-Dél-Wales | | | 310 700 | 1 132 234 |
| D.-Ausztrália | | | | 903 690 | 320 431 |
| Ny.-Ausztrália | | | 975 876 | 65 064 |
| Összesen | | | | 9 094 301 | 344 816 110 |
Protektorátusok és hatalmi körök:
| Afrikában | | | | 2 120 000 | 35 000 000 |
| Az egész brit birodalom | | 11 334 701 | 380 938 110 |
Vallási állapotok. Angliában és Walesben az állami vallás az anglikán (l. Anglikán egyház), amelynek szabályait 1562. és 1571. állapították meg. Az anglikán egyháznak itt 2 érseke és 32 püspöke és mintegy 14 000 parokiája van. Évenkint 7 250 000 sterling fontos jövedelemmel rendelkezik. Tagjainak számát 13 500 000-re becsülik. A házasságkötésekből ítélve Angliában és Walesben az anglikánok a lakosság 71,6%-át, a róm. katolikusok 4,4% és a többiek 24,4%-át alkotják. Az izraeliták számát (1890) London kivételével N. és Irországban 25 700-ra, Londonban (1891) 67 500-ra becsülték. Skóciában a skót egyház (Church of Scotland 1560, illetőleg 1688 óta) a pesbiteriánus, e szerint az egyházi férfiak közt nincs semmi különbség. Minden parokiában az egyházi ügyeket a kirk session, a papból és néhány világi emberből álló gyülekezet intézi. Ezek fölött állanak a presbiteriumok, szám szerint 84; a presbiteriumok fölé vannak helyezve a szinodusok (16); a legfőbb egyházi hatóság pedig a skót egyház közgyülése, amely 386 részint papi, részint világi emberből áll; évenkint májusban, az uralkodó kiküldöttjének (Lord High Commissioner) jelenlétében legfölebb 10 napig tartja üléseit. A parokiák száma (1894) 1353), a papok száma 1800. A róm. katolikusoknak 2 érsekük, 4 püspökük és 366 lelkészük van. Számukat 365 000-re teszik. Irországban 1869. az anglikán vallás megszünt államvallás lenni. Itt a róm. katolikusoknak 4 érsekük (Armagh, Cashel, Dublin és Taumben), 23 püspökük, az anglikánoknak 2 érsekük és 11 püspökük van. Irországban a róm. kat. vallás a tulnyomó, hiveinek száma (1891) 3 547 307, az anglikánoké 600 000, a presbiterianusoké 444 974, a methodistáké 55 500, az independenseké 17 017, a baptistáké 5111, a quakereké 3032 és az izraelitáké 1798.
Oktatásügy. Az oktatásügy ezelőtt 25 évvel csaknem teljesen a felekezeteknek v. magánosoknak önkényére volt bízva. Ez idő óta azonban az állam is nem egy reformot léptetett életbe. A házasságkötéseknél az irni nem tudók száma a lakosság százalékában kifejezve Angliában és Skóciában volt:
A grófságok, ahol a legkevesebben tudtak 1893. irni, Monmouth (8,8) és Buckingham (8,4), Skóciában 1892. az irni nem tudók a férfiak közt volt 3,23%, a nők közt 4,97%, mig 1857-ben 12,11%, illetőleg a 24,66%. Irországban az irni nem tudók száma a legnagyobb; 1893. a házasságkötéseknél 18% volt a férfiak és 17,3% volt a nők között; itt is tetemes azonban a javulás, mert még 1874. 30,1, illetőleg 36,4 volt a százalék. A magasabb oktatásról az egyetemek és külön college-ek gondoskodnak. Ezeknek a statisztikája 1894-ről a következő:
A tanulók közt több mint 1000 nő; az esti hallgatók a legtöbb helyen nincsenek beleszámítva. A londoni egyetem (University) csak vizsgáló testület. 1894-ben 77 vizsgáló volt, 1893-ban 5835 jelölt tette le a vizsgálatokat. Ugyanily állást foglal el Irországban a royal University, amelynél 1894-ben 2795-en tettek vizsgálatot. Az egyetemek mellett itt-ott fennálló orvosi fakultáson kivül, a nagyobb városok kórházai mellett nagyobbára vannak orvosi szakiskolák. Ezeken kivül van még 4 university college, kizárólag nők számára, ilyenek: Newnham college Cambridgeben (1894) 15 tanárral és 160 tanulóval, Girton college u. o. 35 tanítóval és 107 tanulóval, a Lady Margaret és Somerville Halls Oxfordban 39, illetőleg 65 tanulóval; hasonló intézeteket állítottak még Bedfordban, Londonban és Edinburgban. A szakiskolák az egyesült királyságban igen számosak. Teologiai szakiskola van 23 az anglikánok számára, 8 a methodistáké, 13 a kongregacionalistáké, 9 a baptistáké, 7 a presbiteriánusoké és 11 a római katolikusoké. A kiválóbb katonai iskolák: a wool wichi királyi katonai akademia, a sandhursti, cowleyi katonai college, a camberleyi törzstiszti iskola (Staff college), a chathami mérnökiskola, a woolwichi tüzériskola, a shoeburinessi tüzér-lövésziskola és Staines mellett a cooper'shilli királyi indiai mérnökiskola (Royal Indian Engineering College). A tengerészet szolgálatában áll a tengerész-college Greenwichben, a tengerész-akadémia Portsmouthban, a királyi tengerész-iskola chiselhurstben, továbbá tengerésziskolák Dartmouthban és Worcesterben. A technikai oktatás 1874 óta, midőn az Artisan Institute-ot alapították, nagy előhaladást tett. A londoni city és céhek (guilds) ekkor egy választmányt küldtek ki a technikai szakoktatás fejlesztésére; ennek működése folytán alakult meg a Central Institution kensingtonban (London), a City and Guild's Technical College Finsburyben (London), 1895-ben 28 tanárral és 203 tanulóval, a South London School of Technical Art Kensingtonban (London) és a Working men's college Londonban. Ezekhez járult 500 technologiai kurzus a különböző városokban 12 000 hallgatóval. E siker arra birta a törvényhozó testületet, hogy a technikai oktatásra vonatkozó új törvényt alkosson és részére új adót hozzon be. Így 1892-ig Angliában és Walesben 1614, Skóciában 324 és Írországban 226 technikai iskola keletkezett, amelyek a Science és Art Department felügyelete alatt állanak; tanulóik száma: 93 659. A mezőgazdaság szolgálatában álló szakiskolák vannak Cirencesterben, Downtonban, Glasnevinben Dublin mellett, Aspatriában Carlisle mellett és Swanleyben, Tannworthban. Állatorvosi iskolák: Londonban, Camden Townban, Glasgowban és 2 Edinburgban. 1887 óta a nagyobb városokban és kikötőkben kereskedelmi iskolákat állították fel, azonkivül külön kereskedelmi kurzusokat is rendeztek be. A zene tanulására alkalmat ad Londonban 6 iskola, a többi közt az 1830. alapított Royal Academy of Music és még néhány nagyobb város zeneakadémiája. A középiskolai oktatás csak Skóciában áll állami felügyelet alatt; itt is csak (1894) 69. Egyebütt a középiskolai oktatás egészen szervezetlen. A népiskolai oktatást 1870 óta rendezik törvényekkel. A középponti adminisztrativ hatóság az Education Department, vagyis a Committee of Council on Education. Jelenleg az iskolalátogatás kötelező és ingyenes. Ezen rendelkezéseknek eredménye, hogy a népoktatás újabban nagy haladást tett. A felügyelet alatt álló népiskolák (Voluntary and Board dayschools) 1893. voltak Angliában és Walesben 19 577, 4 100 030 tanulóval, Skóciában 3004, 542 851 tanulóval és Írországban 8459, 527 060 tanulóval. Az iskolák fentartására az egyesült királyság 1890-ben 5,1, 1894-ben 8,5 millió font sterlinget fordított. Az állam által adott összegekhez járulnak más jövedelmek is, ugy hogy a felügyelet alá vetett iskolák Angliában és Walesben 8,5, Skóciában 1,2 és Írországban 1,2 millió sterling font jövedelemmel rendelkeztek. Irodalom, zene és szinészet, l. Angol irodalom, Angol szinészet, Angol zene.
Újságok. Az angol kultura emelésére és a politikai életre igen nagy hatással vannak az újságok. Az első irott újság I. Jakab idejében és az első nyomtatott heti lap 1622 május havában The certain Newes of this Present Week c. alatt indult meg. Megalapítója és első szerkesztője Nathaniel Butter volt. 1709. indult meg az első napi lap Daily Courant címen. Azóta az angol újságirodalom óriási lendületet vett. Az utolsó kimutatások szerint az évenkint megjelenő napi, heti lapok és folyóiratok száma az egyesült királyságban (leszámitva a negyedéves folyóiratokat) 4230; ezek közül megjelenik naponkint 198, hetenként 2312 és hosszabb időközökben 1720. Magában Londonban és külvárosaiban 786 jelenik meg, melyek közt csak 32 a napi lap; Anglia egyéb részeiben megjelenik 2888, Skóciában 245, Irországban 195, Walesben 95, Man szigetén 7 és a Normann szigeteken 14. A legelterjedtebb politikai újságok a Times, Daily Telegraph, Standard, Daily News, a Daily Chronicle, Morning Post, Morning Advertiser és Echo. A kereskedelmi világra nézve fontosak a Public Ledger és a Shipping Mercantile Gazette and Lloyd's Lists; a pénz és börze embereinek szolgál a Financial News és Financial Times; a legelterjedtebb illusztrált újságok az Illustrated London News, Graphic és Sketch; nők számára szerkesztik a Queent, The Lady's Pictorialt; a Society Paperek, társadalmi lapok száma 24; köztük a legkiválóbbak a World és Truth; az élclapok közt a legismeretesebb a Punch; számos a sport-, a szocialista és a szaklap (a természettudósoknak a Nature, katonáknak: Army and Navy Gazette stb., orvosoknak Lancet, British Medical Journal stb., műépítőknek Architect stb., jogászoknak Law Times stb.). Anglia a hazája a havonkint megjelenő u. n. fillértáraknak (magazine; az első volt a Gentleman's Magazine), Skócia pedig a Reviewnek. A havonkint megjelenő folyóiratok kiválóbbjai: Blackwood's Magazine, a Fortnightly Review, a Contemporary Review, The Nineteenth Century és Review of Reviews. A negyedéves folyóiratok kiválóbbjai: az Edinburgh Review, Quarterly Review, Dublin Review, London Quarterly, New Quarterly Review, Foreign Quarterly Review. A tudományos társulatok és egyesületek kiadványai Európa szellemi életében kiváló szerepet játszanak; ezek közt is az első helyet foglalják el a Royal Society Philosophical Transactionsai, azután a csillagvizsgáló társulat emlékiratai, a Royal Society of Literature, a földrajzi az Asiatic Society, a mezőgazdasági, az edinburgi Royal Society, az Institute of British Architects, a statisztikai, geologiai, a kertészeti, zoologiai, entomologiai, mikroszkópiai, Linnéi társaságok kiadványai. V. ö. Grant J., The Newspaper Press (1871) és Mitchell, Newspaper press Directory.
Cmer és lobogó. Cmerében (l. Cmerek szinnyomatot, IV. köt. 370. old.) négy mező van, melyeknek elsejében és negyedikében Anglia három arany leopárdja van; a másodikban a vörös oroszlán Skóciát, a harmadikban az ezüsthúros arany hárfa kék mezőben Irországot jelképezi. A címer fölött áll Anglia királyi koronája az arany oroszlánnal, a térdszalagrend nagy kék szalagja pedig körülveszi az egészet, s két ága alatta vonul el, egyesítve magában az angol rózsát, s skót bogáncsot s az irországi lóherét; a szalagon van a korona jelmondata: Dieu et mon droit. A címert egy koronás oroszlán és egy egyszarvu tartja. N. egyesített lobogója (Union dack) ugy van összeállítva Szt. György, Szt. András és Szt. Patrick keresztjeiből. N. hadi és kereskedelmi lobogóját l. Lobogó, a hozzá mellékelt képpel.
A N. elnevezés 1707 máj. 6. nyerte el mai közjogi jelentését, amely napon Anglia és Skócia törvényhozó testületei, parlamentjei véglegesen egymással egyesültek. Mióta pedig 1800 máj. 26. Irország (l. o.) parlamentje is beleolvadt N. parlamentjébe, a hármas királyság hivatalosan a «N. és Irország egyesített királyságai» (United Kingdom of Great Britain and Ireland) címet viseli. A következőkben első sorban Anglia történetét vázoljuk; Skócia és Irország történetére csak azon időponttól kezdve leszünk figyelemmel, amelyben azok Angliával közelebbi összeköttetésbe jutottak.
A kelta származásu brit és gael törzsektől lakott brit szigeteket a feniciaiak keresték fel elsőben a szigeteken lelt ón kedvéért és massziliai Pytheas volt az első, aki útleirásában a szigetekről bővebben megemlékezett, melyeket különben hajdanában Albionnak (vagy Albinnak), azaz «Hegyes sziget»-nek is neveztek. A rómaiak, kik Julius Caesar alatt Kr. e. 55. és 54. kettős expediciót vezettek Anglia déli partvidékeire brit lakói után Britanniának nevezték el a szigetet. A római hódítás csak a Kr. u. 43. évvel vette kezdetét (l. Britannia, III. köt 690. old.) és Agricola volt annak szerencsés befejezője. A népvándorlás folyamatában Britannia is urat cserélt. Az angolszászok több, utoljára 7 apró királyságot (heptarchiát) alapítottak, melyek hosszadalmas versengés után Ekbert wessexi király jogara alatt egyesültek (802-839). Ez az új királyság az Anglia nevet kapta. Az ország szép lendületnek indult, de a norvég, svéd és dán kalózok betöréseivel sem Ekbert, sem utóda nem birt boldogulni és csak unokájának, Nagy Alfrédnak (l. Alfréd), sikerült a normann kalandorokat annyira-mennyire megfékezni és a keresztény hit fölvételére rábirni. Alfréd az angolszászok régi alkotmányát is átalakította; minden Hundertschaft (kerület) élére grófot (ealdormen) állított, ki eleintén birói, később politikai teendőket is végzett és ki mellé a pénzügy kezelésére a sheriffet rendelte. A törvény már a régi időben sem tett különbséget nemes és szabad ember között. Az országos ügyeket pedig a «bölcs emberek tanácsa» (witenamegot) intézte (a későbbi országos tanács csirája), melynek a püspökök, grófok és udvari tisztviselők voltak tagjai. Hogy a szabad köznép is volt a tanácsban képviselve, az bizonyos; de hogy mily módon érvényesítette befolyását és akaratát, azt még nem sikerült kideríteni. Mindent összevéve, jogosan dicsekszik az önérzetes angol 1000 éves alkotmányával, nemzeti büszkeségének szemefényével. L. Angolszászok és Britannia.
A normann királyok
(1066-1154)
Hódító (I.) Vilmos uralkodása alatt (1066-1087) Anglia nagy változáson ment keresztül. A Normandiában elfranciásodott király és bárói a francia nyelvet, szokást, erkölcsöt és a Franciaországban dívó hűbérrendszert ültették át Anglia földjére, mig az angol (germán) nyelv és szokás a hivatalos és társadalmi használatból kiszorult. A hűbérrendszer értelmében Vilmos király a leigázott Angliát egészen magánbirtokának tekintette és tetszése szerint bánt el vele. Azt a feudális elvet hangoztatta, hogy az összes földbirtok az ő tulajdona és hogy alattvalói csak az ő kegyéből birhatnak birtokot. Mindazon angolszászokat, kik ellene fegyvert viseltek, ősi birtokaiktól megfosztotta és birtokaikat azután saját hiveire ruházta át. Ily módon egészen új, francia-normann nagybirtokos nemesség keletkezett, mig az angolszászok koldusbotra jutottak. A hűbéri kötelezettség alapján adományozott birtokokat, a birtokos nevét és hűbéri tartozását Vilmos egy nagy telekkönyvbe jegyeztette fel (l. Domesday-Book), mely reánk maradt és e kornak egyik legfontosabb és legtanulságosabb kútfeje. Csodával határos, hogy ez az irgalmatlan, vaskezü hódító az angolszász alkotmányt nemcsak hogy el nem törülte, hanem még tovább is fejlesztette. Tette ezt pedig azért, mert mindenképen az angolszász királyok törvényes utódának tekintette magát és azt akarta, hogy angolszász alattvalói is annak tartsák. Átlátta továbbá, hogy saját rakoncátlan báróival szemben az angolszász alkotmányban ellensúlyt találhat és azt remélte, hogy az alkotmány megtartása esetében a leigázott angolszászok sorsukban majd megnyugszanak. Meghagyta tehát a régi grófságok szerinti felosztást, a witenamegot helyett pedig a «nagy tanácsot» (magnum concilium) hivta egybe, melyre a nagyobb, olykor az összes hűbéreseket hivta meg, akikkel azután az országos ügyek, béke és háboru és az adó fölött tanácskozott. E gyülésből fejlődött ki idővel a rendi országgyülés, a parlament. Midőn Vilmos 1087 szept. 7. Rouenban meghalt, id. fia, Róbert a normandiai hercegséget örökölte, mig ifjabb fia, a Vörös (Rufus) Vilmos (II., 1087-1100) Angliát kapta. Vilmos atyja tulajdonságai közül csak az erőszakot örökölte, és még Anselm canterbury érsekkel és a papsággal is éreztette hirtelen kitörő haragját. 1092. Malcolm skót királyt kényszerítette hódolatra és ennek eleste után Skócia Anglia fenhatósága alá került. Miután II. Vilmos egy orvvadász kezétől elesett, öcscse, I. Henrik lépett a trónra (1100-35), akit tudományos hajlamai miatt Könyvesnek (Beau Clerc) neveztek. L. Henrik (1). Az ő idejében kezdett a normann és az angolszász népelem egymáshoz közeledni és egymásba összeolvadni, mely átalakulás nyomaival különösen a városok történetében találkozunk. Igy London város fejlődésében is, mely I. Henriktől kapta első szabadságlevelét. Csak utódának kijelölésében nem volt Henriknek szerencséje. Egyetlen fia, Vilmos, a király szeme láttára tengerbe fult és igy leányát, Matildot, V. Henrik német császár özvegyét, illetve Matildnak második férjét, Plantagenet Gottfriedet, Anjou grófját szemelte ki Henrik a maga utódának. Ezt a franciát azonban sem a bárók, sem a polgárság nem szivelte és inkább Blois Istvánt (Hóditó Vilmos Adalheid leányának fiát) óhajtották a trónon látni. István kapott az alkalmon, pártot szerzett, esküvel fogadta az alkotmány megtartását és a papságnak is tett engedményeket, Dávid skót királyt pedig, aki Matild segélyére sietett, az u. n. zászlós-csatában 1138 aug. 22-én kiszalasztotta Angliából. De mert igéreteit megszegte, Róbert, Gloucester grófja (I. Henrik természetes fia) felkelt ellene, minek 19 évi polgárháboru lett a következménye, melyben az ország nagy része vadonná tétetett. Végre (1153) a harcfelek abban állapodtak meg, hogy Blois István megtartja ugyan a trónt, de Plantagenet Henriket, Gottfried és Matild fiát ismeri el utódának.
Az Anjou vagy Plantagenet királyok
(1154-1399)
II. Henrik uralkodása (1154-89) korszakot alkot az angol nemzet történetében. Céljai ezek voltak: a királyi hatalom nagyobbítása és ezzel kapcsolatban a dölyfös nagyok lealázása; a belső béke megszilárdítása és az alkotmány fejlesztése; kifelé pedig az angol fenhatóságnak Skóciára és Irországra való kiterjesztése. Királyi hatalmát kezdettől fogva erélyesen növesztette, minek a bárók és a főpapok látták leginkább kárát. Az alkotmány, közigazgatás és igazságszolgáltatás fejlesztésére is fordított különben sok gondot. Az 1176. Northamptonban tartott birodalmi gyülésen Angliát 6 kerületre osztotta és ugynevezett utazó birákat nevezett ki e kerületek számára, kik a kerületüket beutazták, a király nevében törvényt ültek és az adó behajtását ellenőrizték. Az esküdtszéket Henrik olyformán szervezte, hogy annak tagjai (12-12 polgár minden grófságból) nemcsak mint tanuk, hanem mint birák is működtek. Udvarában 5 tagu törvényszéket létesített, melyhez pörét mindenki fellebbezhette. Ebből a királyi kuriából idővel a legfelsőbb törvényszék (Kings vagy Queen's Beech) fejlődött, mely napjainkig fennmaradt. Egyébiránt saját jelenlétében (King in Council) is hozatott birái által itéletet. A pénzügyet is reformálta, amennyiben az I. Henrik által felállított kincstári hivatal (Exequer) működését tágította; megengedte továbbá, hogy kisebb hűbéresek, kik a személyes hadi szolgálattól valami okból szabadulni kivántak, a pajzspénz (scutagium) lefizetése által a honvédelmi kötelezettségtől megválthassák magukat. Ez az újítás annyiban is előnyére vált Henriknek, amennyiben e pajzspénzen tőle függő zsoldos hadat toborzott és hadjárataiban nem szorult többé annyira hűbéres nagyjaira, mint elődei. L. Henrik (2). Legidősebb fia, Oroszlánszivü Rikárd követte a trónon (1189-99), aki csak a bátorságot örökölte atyjától. Ez a vakmerő és durva hajlamu fejedelem uralkodásának legnagyobb részét Angliától távol töltötte. Részt vett a III. keresztes hadjáratban (l. o., X. kötet, 436. old.), visszatérése közben pedig Lipót osztrák hercegtől (VI. Henrik császár parancsára) elfogatott. E fogságból hű alattvalói váltották ki 100 000 márka ezüstön, de a király nem igen hálálta meg ezt a ragaszkodását és mindvégig folytatta viharos és kalandos életét. Utána öcscse, Földnélküli (Lackland) János következett a trónon (1199-1216), gonoszlelkü, bosszuálló, jellemtelen s amellett ravasz és furfangos férfiu. Első dolga volt, hogy elhalt bátyjának, Arthurnak fiát, bretagnei Gottfriedet, aki II. Fülöp Ágost segélyével igényt emelt az angol trónra, megölte (1203). E miatt Fülöp Ágost Jánost birái elé idézte és mert ez a meghívásra meg nem jelent, mint gyilkost Franciaországban fekvő összes birtokaitól megfosztotta. János erre háborut kezdett a francia király ellen, melyben azonban több ízben vereséget szenvedett és birtokainak nagyobb részét elvesztette. Erre az országban, mely a háboru okozta vér- és pénzadó terhe alatt görnyedt, elégületlenség támadt, mely még nagyobbodott, midőn János Angliát III. Ince pápával szemben megalázta. János király és a pápa ugyanis más-más főpapot nevezett ki angol érsekprimássá, miből viszály támadt, melynek folyamatában Ince pápa előbb Angliát sujtotta interdictummal, majd Jánost kiátkozta és trónját II. Fülöp Ágost királynak adományozta, aki nagy hadsereg élén Anglia elfoglalására készült. Alattvalóira a népszerütlen János nem számíthatott, engedett tehát és 1213 máj. 15. Pandulf pápai nuncius kezétől pápai hűbér-birtok gyanánt fogadta Anglia és Iroroszág koronáját s hűségi esküt tett Ince pápának, akinek évenkint 1000 márka ezüstöt igért adó fejében. A pápa erre Jánost az átok alól ugyan feloldotta, de az ország, normannok ugy mint angolszászok, fájlalták hazájuk megaláztatását és felkelésre készültek János király ellen, ki új szövetségesével, IV. Ottó német császárral együtt 1214 jul. 27. a francia királytól Bouvines mellett érzékeny vereséget szenvedett. Mihelyt a legyőzött király hazatért, a nemesek és polgárok fegyvert fogtak és képviselőik a papsággal egyetértve, Jánost 1215 jul. 15. a Windsor mellett elterülő ruinnimedi mezőn a Magna charta libertatum c. szabadságlevél aláírására kényszerítették (l. o.). János király megesküdött ugyan a chartára, de azért egyébre sem gondolt, mint boszura. Panaszos levelére III. Ince pápa, kit a papság és Langton érsek-primás ellenzéki fellépése kétszeresen sértett főúri érzelmeiben, Jánost az eskü alól feloldotta, Langtont felfüggesztette, az országot pedig kiátkozta. János erre rabló zsoldos hadat gyüjtött, melylyel saját országát kifosztotta. A megszorult bárók ekkor II. Fülöp Ágost király Lajos nevü fiát kinálták meg a koronával, ki II. Sándor skót királylyal vállvetve Anglia nagyobb részét és Londont is megszállotta. Az ország szerencséjére János király e válság közepette dicstelen halállal halt meg (1216). A trón gyermek fiára, III. Henrikre szállott (1216-1272), ki helyett gyámja, Pembroke Vilmos gróf vitte a kormányt. Henrik uralkodását az ellenzékkel vívott küzdelem tölti be. Az Oxfordba egybehivott gyülés (melyet utóbb az őrjöngő parlamentnek neveztek) megnyirbálta a királyi hatalom önkényét. A rendnek itt 15 bárót biztak meg azzal a feladattal, hogy a király lépéseit és rendeleteit szemmel tartsák és ellenőrizzék. Henrik király egy angol nyelven (első eset) szerkesztett oklevélben alávetette magát a főúri ellenzéknek, melynek többi határozatait is (oxfordi províziók) elismerte. Ezen határozatokból kifolyóan a főnemesi rend alkotmányos jellegü uralma lépett a monarkikus államforma helyébe. Egy ideig Henrik csak tűrte a bárók igáját, de azután a pápába és a francia királyba vetvén reményét, fegyvert fogott a bárók ellen. Ezeknek kitünő vezére azonban, Montfort Simon (l. Montfort l'Amaury) Leicester gróf a polgárság, különösen London város, szintugy a fő- és köznemesség, sőt a papság egy részének (igy a minoriták) segélyével nagy sereget gyüjtött és a királyt a Lewes mellett vívott csatában (1264 május 14-én) elfogta. E közben Eleonora királynő a kontinensen gyüjtött ura érdekében pénzt és seregét és igy újabb polgárháboru réme fenyegette Angliát. E válsággal szemben Montfort arra a fontos és következményeiben korszakot alkotó lépésre határozta el magát, hogy 1265 jan. 20. Oxfordba országos gyülést hivott egybe, amelyre nemcsak a bárókat (főnemeseket és főpapokat), hanem a kisebb nemesség és a polgárság képviselőit is meghivta, még pedig minden grófságból két lovagot és bizonyos számu városokból 2/2 polgárt. Ez a gyülés, mely hivatalosan is a parliament nevet viseli, volt Európában az első törvényhozó testület, mely a népképviselet elvén nyugodott és mely (a pórosztály kivételével) a hűbéri társadalom minden rendjét magában foglalta. A parlament a Magna chartát szentesítette, az idegeneket a király tanácsából kizárta, a magas állásu hivatalnokokat az alkotmány megtartására kötelezte és mindenekelőtt a királyi abszolutizmusnak véget vetett. A polgárháboru ugyan még egyszer fellángolt és Leicester Evesham mellett 1265 aug. 4. életét vesztette, de azután a fia, Eduárd herceg által a fogságából kiszabadított király mégis elismerte a Magna chartát. A közbékét III. Henrik utolsó éveiben misem zavarta és Anglia a közszabadság pajzsa alatt szellemi és anyagi haladásnak indult, melynek melynek gyümölcseit különösen a három Eduárd aratta. I. Eduárd (1272-1307) fő vágya arra irányult, hogy az egész szigetet magáénak mondhassa. Leigázta tehát a még független bérces Walest, azután Skócia ellen fordította fegyvereit és 1292. meg 1297. hódolatra kényszerítette Baliol Jánost, kinek utóda azonban, Wallace, Stirlingnél (1297) az angolokat győzte le. Erre Eduárd 1305-ben újra Skóciában termett és ez alkalommal Wallacet elfogta és kivégeztette; de ez a diadal sem volt tartós, mert most Bruce Dávid állott a nemzeti párt élére, melynek segélyével az angol fenhatóságot lerázta. Ily viszonyok között Eduárd kedvenc terve, az angol és skót parlament egyesítése, nem ölthetett testet. Az alkotmány fejlődése I. Eduárd alatt egyre előrehaladt. Háborui sok pénzbe kerültek és ennek megszavazása a parlament tetszésétől függött. I. Eduárd gyakran hivta egybe a parlamentet és újabb kiváltságok adományozásával iparkodott azt a hadisegély és az adók megszavazására rávenni. 1295 óta a lovagok és a városok képviselőit is megszokta hivni és a köznemesség és a polgári osztály azért emelkedtek alatta oly nagy befolyásra, mert rövid idő alatt egy közös, vagyonos és tekintélyes középosztályba (gentry) olvadtak össze. A köznemesség és a polgárság képviselői, másrészt a bárók külön tanácskoztak külön elnökök alatt, mignem utóbb véglegesen két külön testületté (házzá) tömörültek. De az angol selfgovernment is kezd I. Eduárd alatt testté válni, mely önkormányzatnak lényege abban áll, hogy grófságok és városok kezdik a felségjogokat és a kormányzás egyes ágait közegeik által foganatosítani. - II. Eduárd (1307-27) mindenképen szerencsétlenül járt. Hol kegyencei (Gaveston, Spencer és fia), hol a főúri ellenzék gyámsága alatt állott, sőt 1311. a westminsteri parlamentben a bárók 21 főúr (Lord Ordainers) alá rendelték, akik nélkül sem háborut nem indíthatott, sem főhivatalnokokat ki nem nevezhetett. 1322. ugyan az ellenzék vezére, Lancaster Tamás húzta a rövidebbet és az Ordainers-bizottság is feloszlott; de azt az egyet a parlament mégis törvénybe iktatta, hogy Angliában a király csakis a parlamenttel együtt hozhat törvényt. - III. Eduárd (1327-77) idejében az u. n. száz éves háboru folyt Franciaországgal, melynek folyamában Anglia hirneve és tekintélye a kontinensen annyira emelkedett, mint még soha. III. Eduárd, ki anyja, Izabella révén igényt emelt a francia koronára, Sluysnél és Crécynél győzte le VI. Fülöp francia király hajóhadát és seregét (1340 és 346), II. János királyt pedig az 1356. Maupertuisnél végbement csatában fogta el, mire az 1360. Bretignyben kötött béke értelmében Poitou, Gascogne és Guienne tartományokat, továbbá Calais városát kapta a franciáktól. Hosszu uralmának végén azonban, amidőn az agg király betegeskedett, hős és népszerü fia pedig, a «fekete» herceg, már nem élt, e hódítások nagyobbrészt füstbe mentek. III. Eduárd uralkodása az alkotmány fejlődésére nézve is rendkivüli jelentőségü. Háborui sok költségbe kerültek, ami őt arra kényszerítette, hogy összesen 70-szer hivjon egybe parlamentet, mely azután engedmények és kiváltságok fejében nem fukarkodott a szükséges segélypénzekkel. 1340 óta a parlament véglegesen a felső- és az alsóházra oszlott; 1343 óta a király, ha pénzre szorult, az alsóházat is rendesen meghivta; a parlament szüntette be (1366) a Földnélküli János óta a pápának fizette évi adót és a trónörökösödést is az szabályozta; befolyt a háboruüzenés- és a békekötésre, vagyis a királyi prerogativ jog körébe. Eduárd alatt szorította ki az angol nyelv a latint a hivatalokból és az iskolákból, a francia nyelvet pedig a társalgásból. III. Eduárd sem beszélt ugyan még folyékonyan angolul, de egész lényegében annyira tipikus képviselője volt az angol fajnak, hogy népe ragaszkodással kisérte őt diadalmas útjain és a hálás unokák emlékében még ma is az első helyet foglalja el a Piantagenet-korszak királyai között. A trónon unokája, a «fekete» herceg fia, követte, II. Rikárd (1377-99), kinek uralkodását a Wiklif (l. o.) által kezdeményezett vallási mozgalom, továbbá a Wat Tyler-féle pórlázadás és a féktelen nagyok felkelései zavarták meg. A pórok gyülevész hadát sikerült Rikárdnak széjjelverni, sőt a bárók igáját is lezárta, de elvégre Lancaster Henrik (herefordi), III. Eduárd harmadik fiának ivadéka és a yorki herceg újabban fogtak ellene fegyvert és lemondásra kényszerítették. A parlament a maga részéről helyeselte a Lancaster-párt lépését, mert Rikárd «a nemzet törvényeit és kiváltságait megszegte». Egy év multán a fogoly királyt megölték.
A Lancaster-család
(1399-1464.)
IV. Henrik a parlamentnek és a papságnak köszönhette trónját, természetes tehát, hogy egész uralkodása alatt e kettőnek kedvezett. Szaporította a parlament kiváltságait, tűrte, hogy a parlament (1404) a megszavazott összeg mire fordítását is kezdte ellenőrizni és részletes kimutatást terjesztett a kiadásokat illetőleg a parlament elé. A papságnak olyformán rótta le háláját, hogy Wiklif követőit és a velük rokon lollardokat kegyetlenül üldözőbe vette és máglyára itélte. Mind a mellett a dölyfös nemesség neki sem akart engedelmeskedni és különösen a northumberlandi herceg volt az, aki francia és skót segélylyel háromszor tűzte ki a lázadás zászlaját, mignem 1408. egy csatában életét vesztette. Hős fia, Percy (Hotspur) már 1403-ban maradt a csatatéren. - V. Henrik (1413-22), walesi herceg korában nem keltett vérmes reményeket a nemzetben, mely csudálkozva értesült a herceg és víg cimboráinak (Falstaff) pajkosságairól és kicsapongásairól. De trónra lépése után mind a diplomáciában, mind pedig a csatatéren rendkivüli tehetségnek bizonyult. Az újonnan kitört francia háboruban fényes diadalt aratott Azincourtnál (1415) az elmebeteg VI. Károly király hada fölött és Rouen elfoglalása után a troyesi szerződést kötötte a francia udvarral (1420), melynek értelmében Károly őt törvényes utódának elismerte, francia királynak koronáztatta és leányát jegyezte el vele. De e házasságból született trónörökösön (VI. Henriken) az elmebetegség jelei mutatkoztak, Henrik maga pedig két évvel később váratlanul elhalt és ezzel a francia-angol unió megint felbomlott. - Erre a kiskoru és elmebeteg VI. Henrik névleges uralkodása következett (1422-61), mely alatt egyes nagyok vitték a hatalmat. Angliában eleintén Gloucester herceg, Franciaországban pedig Bedfort herceg parancsnokolt; ez utóbbi a francia királyt, VII. Károlyt ismételten leverte és már javában ostromolta a Loire-vonal kulcsát, Orleans városát, midőn Jeanne d'Arc (l. o.), az orleansi szűz csodás megjelenése és diadalai az angolok hódításainak határt vetettek. 1444. a francia és az angol udvar fegyverszünetre léptek és ez alkalommal Henrik király a nagyratörő Anjou Margit francia hercegnővel tartotta kézfogóját, aki azután bárgyu férje helyett kegyenceire bizta a kormányt. Első kedvesét, Suffolk herceget, a parlament erőszakos tettei fejében számkivetésbe küldötte; a másik ellen, Somerset herceg ellen pedig Rikárd yorki herceg (III. Eduárd dédunokája) és Warwick (kingmaker) kezdtek polgárháborut, melyben idővel az egész főúri nemesség fegyvert fogott. Ezt a rettenetes, harminc évig (1455-85-ig) tartó élethalál-küzdelmet a Lancaster- és York-család hadi jelvényei után a piros és fehér rózsa közötti háborunak szokás nevezni. Előbb yorki Rikárd (a fehér rózsa előharcosa) diadalmaskodott és 1455. St. Albansnál foglyul ejté a beteg királyt, kivel egyébiránt kimélettel bánt, sőt utóbb a trónra is visszaültette. De 1459. újra kenyértörésre került és most a királypártiak győzték le Rikárd pártját, mire a parlament annak vezéreit felségsértés miatt pörbe fogta. Warwick gróf azonban jókor Franciországba szökött, ahol zsoldoshadat toborzott, melynek élén Angliába tört és London bevétele s a Northampton mellett kivívott diadal után (1460 nov. 10.) a királyt újra hatalmába kerítette. Yorki Rikárd erre arra kényszerítette a megrémült parlamentet, hogy őt ismerje el VI. Henrik törvényes utódának. De Margit királynő kis fia nevében ez ellen tiltakozott és francia meg skót segélylyel addig folytatta a háborut, mignem Rikárdot 1460 december 30. Wakefieldnél elfogta és lefejeztette. Rikárdnak papirkoronával díszített fejét azután York falára tűzette. A yorki párt mindazonáltal most sem adta meg magát. Rikárd yorki herceg idősb fia és igényeinek örököse, Eduárd herceg, a papság és a polgárság jelöltje, oly szerencsével folytatta a harcot, hogy a Lancaster-párt napja leáldozott. A győzőt 1461 márc. 2. Londonban IV. Eduárd néven királylyá kiáltották ki.
A trón tehát Eduárd kezében volt, de uralkodása első tizedében nem élvezhette a hatalommal járó örömöket. A Lancaster-párt ugyanis most sem tette le a fegyvert, csakhogy Towtonnál (1461) újra vereséget szenvedett; de nemsokára a királytól mellőzött Warwick is átpártolt a piros rózsa táborába, és Margit királynővel szövetkezve, Eduárdot Hollandiába szalasztotta. Eduárd most Vakmerő Károly burgundi hercegtől kapott segélyt és visszatérvén Angliába, Warwicket 1471 áprilisában Barnetnél legyőzte, aki a csatatéren maradt; máj. 4. pedig Tewksburynál Margit királynő hadát futamította meg, akit fiával együtt el is fogott. A királynőt elzáratta, fiát megölette, a fogoly VI. Henriket pedig máj. 29. állítólag Eduárd öcscse, Rikárd herceg ölte meg. Ugyanekkor Eduárd király, illetőleg a győztes York-párt az elfogott Lancaster-párti nemeseket egytől egyik a vérpadra küldötte. Öcscse és utóda, III. Rikárd (1483-85), akit a tradicióból merítő nagy angol költő testi-lelki szörnyetegnek festett, azzal kezdte uralkodását, hogy IV. Eduárd két fiát hatalmába kerítette és miután magát az idősbik fiu helyett protektorrá, majd királylyá megválasztatta, mind a kettőt meggyilkoltatta. De még igy sem birta zsarnok uralmát megszilárdítani. Midőn a gyülölet és elégületlenség már-már kitörni készült ellene, IV. Eduárd leányát akarta nőül venni, de e terv kivitelét a felkelés kitörése hiusította meg. A mozgalom élére Tudor Henrik richmondi gróf, a Lancaster-családnak Bretagneba menekült és most francia segélylyel visszatérő sarja állott, aki a hatalomhoz és életéhez görcsösen ragaszkodó Rikárdot Bosworthnál legyőzte, aki azután futás közben életét vesztette. Ámbár az örökös fegyverzaj nem igen kedvezett az alkotmány fejlődésének, mind a mellett ebben a korban is öregbedett a parlament kompetenciája. II. Eduárd és II. Rikárd parlamenti határozat alapján vesztette el trónját; IV. Henrik a parlament segélyével alapította meg dinasztiáját és IV. Eduárd, valamint III. Rikárd a parlament hozzájárulásával léptek a trónra. VI. Henrik alatt a választó polgárok számát szaporították és mig ez az intézkedés az alsóház tekintélyét a nemzet szemeiben a polgárháboruk közepette is hathatósan emelte, addig a felsőház tagjai, a perek, a két rózsa közötti háboruban majdnem teljesen elvérzettek, olyannyira, hogy VII. Henrik I. parlamentjében csak 29 világi lord jelent meg.
A Tudor-család
(1485-1603)
Az új dinasztia megalapítója, VII. Henrik (1485-1509), mindenekelőtt trónjának megszilárdítása körül fáradozott. A parlamenttel is elismertette örökösödési jogát és nőül vette Yorki Erzsébetet, IV. Eduárd leányát, mely házassággal a pártok versengésének határt szabott. Azután olyan személyes uralom alapítását tervezte, amilyent kortársa és egy ízben ellensége, XI. Lajos alapított Franciaországban; noha azonban a csillagkamra nevü rendkivüli törvényszék sommás úton küldte a főúri ellenzék utolsó tagjait a vérpadra és ámbár a parlament, különösen a felsőház, eléggé szolgalelküen viselkedett: a korlátlan monárkia most sem birt Anglia földjében gyökeret verni. Mig a sokféleképen megfélemlített nagyok titkolt gyülölettel néztek Henrikre, maga a nép a lendületnek induló ipar hatása alatt meg volt elégedve szigoru s rideg királyával. A trónon pompakedvelő, humanisták által nevelt, daliás fia, a VIII. Henrik követte, aki 1509-1547. uralkodott. Trónralépte után harckedvében apósának, Ferdinánd spanyol király oldalán XII. Lajos francia király ellen harcolt és másik szövetségese, Miksa német császár társaságában Guinegatenál meg is verte a franciákat, mig vezérei a franciák szövetségesét, IV. Jakab skót királyt űzték ki Angliából (1513). Egy évvel később ugyan a franciákkal kibékült, de 1521., Wolsey érsek és mindenható emberének sürgetése folytán, V. Károly német császár és spanyol királylyal lépvén szövetségre, megújította a franciák, illetőleg I. Ferenc ellen támadásait. Ez a háboru kevés babért font homlokára, amiért azután 1525. Ferenccel kibékült. 1526. Henriket már V. Károly ellenfeleinek táborában, a cognaci ligában találjuk, amint ezt Wolsey javasolta, ki azért fordult el Károlytól, mert a császár a tiara elnyerésében, igérete ellenére, kellőképen nem támogatta. De mig Wolsey egyrészt sértett hiuságból, másrészt a spanyol-német fegyverek tulsúlyától tartván, pártolt át Károly ellenfeleihez, Henrik válópöre miatt keveredett a császárral viszályba. Henrik elhalt bátyjának, Arthurnak özvegyét, Katalin spanyol infánsnőt (V. Károly nagynénjét) birta nőül, csakhogy ez a hitbuzgó és nálánál korosabb nő a csapodár hajlamu Henriknek már terhére volt. Az is bántotta különben Henriket, hogy egy lányka (Mária) kivételével a Katalintól született gyermekek mind elhaltak. Hozzájárult, hogy Henrik nejének udvarhölgye, Boleyn Anna (l. o.) iránt szerelemre gyult. Mindezek együttvéve azt a tervet érlelték meg benne, hogy Katalintól elvál. Henrik abban az időben szövetségese volt VII. Kelemen pápának és igy némiképen a válópör kedvező eldöntésére számíthatott, amiről egyébiránt Wolsey jótállott. Ámde 1527-29. újra Károly győzött I. Ferenc és VII. Kelemen felett, akit Károly zsoldosai el is fogtak és igy a válópör függőben maradt. E váratlan fordulat hirére a szenvedélyes Henrik Wolseyt előbb elejtette, azután pedig a parlamenttel egyetértve, a kat. egyháztól elszakadt és megvetette az angol nemzeti anglikánus egyház alapját, melynek maga lett a feje és védnöke (1532-34). Egyúttal Cranmer Tamás, az új canterburyi érsek Henrik első, állítólag törvénytelen házasságát felbontotta és Boleyn Annát adta hozzá nőül. A parlamentnek mind a két háza helyeselte a reformáció behozatalát; a polgárháborukban elszegényedett felsőház ugyanis zsákmányt remélt a szekularizált egyházi javakból, az alsóház pedig a virágzó iparra és kereskedésre való tekintetből nem zúgolódott. L. még Henrik (8). A trón fiatal és beteges fiára, VI. Eduárdra (1547-53) szállt s egyúttal azt a súlyos feladatot, hogy a megkezdett, de be nem fejezett hitújítást folytassa. Ebben a feladatban Cranmer érsek és Somerset herceg (a protektor) támogatták Eduárdot. Csak most ment végbe az új protestáns egyháznak dogmákban és püspöki hierárkiában való szervezése és most jelent csak meg az ima- és szertartáskönyv (common prayer book). Mialatt Eduárd állapota mindinkább rosszabbra fordult, Warwick, Dudley grófja, a somerseti herceget befolyásos állásából nemcsak kitolta, hanem ki is végeztette (1552). Hogy pedig a prot. vallás és egyház fenmaradását a jövőre is biztosítsa, arra birta Eduárdot, hogy mostoha nővéreit (Máriát és Erzsébetet) az örökösödésből kizárja és a prot. hitü Gray Jankát, VII. Henrik dédunokáját (Warwick menyét) nevezze ki Eduárd utódának, amit a haldokló Eduárd meg is tett. Halála után (1553) a hatalom rövid ideig Janka gyönge vállain nyugodott, ám erre a nagy műveltségü, de a politikában teljesen járatlan nőre a korona csak terhet és gyászt hozott. Az ország legnagyobb része és a parlament a legitim örökös felé fordultak és Máriát juttatták a trónra. Mária (1553-58), VIII. Henrik és a katolikus Katalin hitbuzgó leánya, a kat. egyház hatalmának visszaállítására vállalkozott és abban a reményben választotta iI. Fülöp spanyol királyt férjének, hogy ez a hatalmas és fanatikus fejedelem a prot. vallás lerombolásában segélyére leend; amiben azonban csalódott, mert Fülöp a menyegző után nemsokára hazavitorlázott és többé nejével nem törődött. Igy hát ez az elszánt királynő saját erejéből kezdte az ellenreformációt, melynek egyébiránt eleintén a parlament kevés akadályt gördített útjába. Eltörölték az angol királyi egyház szupremáciáját és visszaállították a római pápa fenhatóságát; a pápai nunciust is viszszahivták, a prot. főpapokat pedig elűzték. De amellett már máglyákat is raktak, melyeken többi között Gray Janka, Cranmer érsek, több püspök és számos prot. teologus kiszenvedett, amiért a protestánsok «vérengző»-nek nevezték el Máriát. Nemsokára (1557-58) a politikai helyzet is elégületlenségre szolgáltatott okot. Mária ugyanis férje, a spanyol király érdekében céltalan háboruba elegyedett a franciákkal, kik Calaist, az angolok utolsó várát a kontinensen, megadásra kényszerítették. Ennek híre nagy elégületlenséget keltett és most a parlament is kezdett akadékoskodni. Midőn IV. Pál pápa az elkobzott és elidegenített kat. egyházjavakat visszakövetelte, a parlament ezt a követelést, mint keresztülvihetetlent, visszautasította. Mária ugyan feloszlatta a parlamentet, de másrészt a szentszéktől halasztást kért; a pápa azonban makacsságnak magyarázván magatartását, magát a királynét is kiátkozta, aki erre kénytelennek érezte magát a pápa bulláit kitiltani. Már-már felkeléstől kellett tartani, midőn Mária, szerencséjére, váratlanul ehalt. A fellélegző prot. Anglia örömére Erzsébet lépett most a trónra (1558-1603), kit féltékeny nővére a Towerben fogva tartott volt. Diadalmenetben vonult be Londonba és Cecil (lord Burleigh) és más okos férfiak tanácsára hallgatván, megkezdé uralkodását. Mindenekelőtt az atyja által kezdeményezett, bátyja által folytatott reformációt juttatta befejezésre. Újra felvette az angolnemzeti egyház fejének címét és méltóságát. Azokat a papokat és főhivatalnokokat, kik őt az egyház fejének elismerni vonakodtak, állásaikról elmozdította és ugyanily büntetésben, sőt üldözésben részesültek azok a nonkonformista protestánsok, akik a szupremát-esküt ugyan letették, de akik a katolikus felfogásra emlékeztető anglikánus dogmákat és a liturgiát nem találták elegendő radikális újításnak. A csillagkamara és a magas bizottság Erzsébet alatt is folytatta működését és még a parlamentnek is kellett a gyakran szeszélyes és önfejü fejedelemnővel szemben olykor-olykor engedni. Ha mindamellett Erzsébet kormányát az angol történet egyik fénykorának nevezik, ennek okai az anyagi virágzásban és a valóban fényes külügyi politikában keresendők. Nemcsak Európában emelkedett Anglia a legelső tengeri hatalom helyére, hanem az Elő-India és É.-Amerika földjén alapított gyarmatok annyira felvirágoztak, hogy a többi gyarmatosító európai állam irigységét keltették, Drake pedig még a Csendes-oceánon is lobogtatta az angol zászlót. A szellemi és tudományos fejlődés a klasszikus nevelésben részesült királynő pártfogása alatt nem maradt mögötte az anyagi jólét emelkedésének és Spencer meg Shakspere versenyezve magasztalták királynéjukat. Még fényesebben alakult a külügyi politika. Stuart Mária skót királynő (l. Mária, 11), kiben Erzsébet nemcsak személyes ellenfelét, hanem politikai és vallási versenytársát látta, a skótóktól elűzetve, Angliában keresett menedékhelyet és segélyt. Erzsébet azonban, mint mindenben, most is az észre és nem a szivre hallgatván, versenytársát letartóztatta és arra akarta kényszeríteni, hogy az angol trónra emelt igényeiről mondjon le és tisztázza magát a férjgyilkosság vádja alól. Midőn pedig a büszke Mária ezt megtagadta, Erzsébet parancsára fogságra vetették és utóbb (1587), az Erzsébet élete és uralkodása ellen szőtt összeesküvésben való részvétele miatt lefejték. De ennek az egész katolikus világot érdeklő küzdelemnek még folytatása volt, mert II. Fülöp bosszuhadjáratot indított Erzsébet ellen, kinek vezérei azonban a «legyőzhetetlen armádát» 1588. fényesen visszaverték és megszalasztották. Ez a minden várakozást felülmuló diadal Erzsébet hirnevét és Anglia tengeri szupremáciáját lehetőleg fokozta és egyúttal a protestáns Anglia függetlenségét is biztosította. Halálos ágyán Stuart Mária fiát, Jakab skót királyt jelölte ki utódának.
Az első Stuartok
(1603-1649.)
I. Jakab (1603-25), az első Stuart, pedáns tudós és szeszélyes hajlamu fejedelem volt, ki politikai tekintetben az abszolutizmusnak, egyházi tekintetben pedig a püspöki anglikánus egyháznak volt hive. Már az I. parlament (1604) kikelt önkénye ellen s más kérdésekben sem értett egyet a királylyal. Jakab (I. Eduárd példáján indulva) az angol-skót uniót szerette volna életbe léptetni, ámde a parlament ennek ellenszegült. A lőporösszeesküvés (l. o.) a katolikusok újabb üldözését vonta maga után és a protestánsok türelmetlenségét még fokozta. Elvégül a király a perlekedő parlamentet feloszlatta s igy tett II. parlamentjével is. Azután hét évig parlament nélkül uralkodott, mint mindenben, ugy ebben is Buckingham herceg (l. o.) tanácsára hallgatván, aki tiltott és szokatlan módon (p. a bárói méltóság eladásával) töltötte meg a királyi pénztárt. A külügyi látóhatár is beborult és noha a «téli király» Jakab veje volt, a király őt szerencsétlenségében magára hagyta. Ezt még a parlament is megsokalta és segélyhadat küldött a német protestánsoknak, mely azonban pestisben elveszett. A felkelő Bethlen Gábor iránt az angol kormány eléggé jó indulattal viseltetett és Roe Tamás, az angol követ a Portán, az erdélyi fejedelem érdekeit védte II. Ferdinánd ellen. A belügyi politika terén azonban a király és a parlament már személyes jellegü harcot folytattak egymás ellen. Midőn a parlament Bacon kancellárt (l. o.) hivatalvesztésre s pénzbirságra itélte, Jakab kegydíjjal jutalmazta emberét. A walesi hercegnek egy spanyol katolikus hercegnővel való eljegyzésének hire oly mérvben ingerelte fel az országot, hogy Buckingham ezt a tervet elejtette és a herceget Henriette francia hercegnővel jegyezte el. Midőn a parlament a spanyol házasság ellen kikelt, Jakab az ellenzék vezéreit elfogatta és a parlamentet feloszlatta; de 1624. már annyira kifogyott pénzéből, hogy kénytelen volt újra parlamentet egybehivni. Jakab dacos és törvénysértő magatartása okozta első sorban, hogy a Tudorok alatt elgyöngült ellenzéki és alkotmányos szellem ismét feltámadt és elhatalmasodott. Fia és utóda I. Károly (1625-49), bár egyéni tekintetben sokkal fölülmulta atyját, a parlament ellen folytatta az aknamunkát. Ugy az 1626-re megj.: Kétszer szerepel az 1626-os év!! Az első valószínűleg rossz, mert a rag sem illik hozzá!! mint az 1626-ra egybehivott parlamentet feloszlatta. Az elsőt azért, mert a tonna- és fontadót csak egy évre szavazta meg. A másikat azért, mert az adóbehajtás miatt panaszt emelt. A Buckingham által La Rochelle felmentésére indított expedició azonban annyi adósságba verte az országot, hogy Károly 1628. 3-ik parlamentjét volt kénytelen egybehivni, mely csak akkor szavazta meg a kért összegeket, miután Károly 1627 junius 7-én a «Jogkérvény» (Petition of right) című szabadságlevelet szentesítette és a parlament kiváltságait, nevezetesen az adómegszavazás jogát elismerte. (Ez a szabadságlevél az angol alkotmány II. alapköve.) 1629. a költségvetés tárgyalása közben az ellenzék oly éles támadást intézett a tékozló és könnyelmü udvar ellen, hogy a sértődött Károly ezt a parlamentet is feloszlatta és több ellenzéki vezért elzáratott. Erre 1629-40-ig parlament nélkül, abszolutisztikusan uralkodott és ebben különösen két tehetséges, de erőszakos és ravasz emberre támaszkodott. Az egyik Strafford lord volt (ki ellenzéki képviselőből Irország kormányzója lett), a másik Laud érsek; amaz a belső politika, emez az egyház terén egyengette a reakció útját. Midőn a zsarnok kormány az armáda napjai óta nem követelt hajópénzt vetette ki az országra, egy bátor polgár, Hampden János, az adót megtagadta és ezzel lelkes példát adott polgártársainak. A fegyveres ellenállása mindazonáltal nem az angol, hanem a skót nép adta meg a jelt. Skóciában ugyanis Laud érsek Károly parancsára az angol és skót egyház egybeolvasztását kisérlette meg, mely célból az anglikánus püspöki egyház hierárkiáját és az anglikánus liturgiát akarta a skótokra tukmálni. Ámde a kálvinhitü nemesek szövetkezése (covenant) által lázitott nép a vallásszabadság és a politikai szabadság védelmére fegyvert fogott. A bosszus Károly e hirre személyesen indult a felkelők ellen, de zsoldos hada a zsoltáréneklő, fanatikus skótok láttára meghökkent, ugy hogy Károlynak szerződést kellett kötnie a felkelőkkel, melyben szabadságaikat elismerte. A skót felkelés hire Angliában nemcsak izgatottságot, hanem viszhangot és rokonszenvet keltett, ami viszont Károlyt és tanácsadóit engedékenységre birta. 1640 ápr. egybehivták az u. n. rövid parlamentet, melytől a király a rebellis skótok ellen pénzt és katonát kért. A parlament azonban nem szavazta meg ezeket, hanem sérelmeivel állt elő és elégtételt követelt a 11 évi elnyomatásért. Károlyt nem jutván céljához, Strafford tanácsának ellenére ezt a parlamentet is feloszlatta és újra az abszolutizmus végzetes ösvényére lépett. Alig hogy azonban az új adókat kivetette, a skótok (1640 aug.) Angliába törtek és a királyi zsoldos hadat megverték. Károly most az utolsó mentőkisérlethez nyult és a felsőházat hivta össze, hogy a lordoktól segítséget kérjen. A lordok a sajátjukból megszavaztak ugyan neki 200 000 fontot (előleg gyanánt), de ők is egyhangulag az alsóház egybehivását sürgették. Károly erre a kapott pénzzel a skót felkelőket visszavonulásra birta, azután pedig az u. n. hosszu parlamentet hivta egybe. Belátta immár ő is, hogy Angliát nem lehet abszolutisztikusan kormányozni.
A hosszu parlament és polgárháboru
(1640-1649.)
1640 nov. 3. gyült egybe a hosszu parlament, melynek többsége ellenzékiekből állott. Ez a többség el volt tökélve, hogy az abszolutizmusnak véget vet, a sérelmekért elégtételt követel és a törvénysértő főbb tisztviselőket megbünteti, de a királyság eltörlésétől idegenkedett. Mihelyt a szenvedett sérelmek jegyzékét összeállították, Straffordot és Laudot perbe fogták. A király ezen annyira meghökkent, hogy mind a két tanácsosának kivégzését helyben hagyta (1641) és a hozott törvényeket szentesítette. Ezek közül kiemelendők: a király minden 3. évben parlamentet tartozik egybehivni; ha ő ezt tenni elmulasztaná, 12 felsőházi tag hivhatja össze a parlamentet. Ekkor hire érkezett, hogy Irországban a katolikusok királyuk érdekében fegyvert fogtak és sok ezer protestáns angolt megöltek (1641 okt.). Az ellenzék tagjai a királyt és a katolikus nejét tartották e vérengzés értelmi szerzőjének s mig egyrészt hadsereget küldtek a szigetre, másrészt a nagy rémonstrance-ban a saját eljárásukat indokolták és összes jogaikat és kiváltságaikat feljegyezték. Károly erre (1642 jan. 4.) azt a megfontolatlan lépést kockáztatta, hogy fegyveres kisérői és testőrei élén az alsóházba ment, hogy ott több ellenzéki szónokot elfogjon. De ezek a francia követ útján jókor értesültek a király tervéről és el sem jöttek a gyülésre. Igy hát Károly nem érte el célját és fölösleges módon sértette meg a parlament privilegiumait. London lakói erre az ellenzéki tagok ünneplésére diadalmenetet rendeztek, melynek Károly nem kivánt szemtanuja lett s ezért a vidékre távozott, ahol a főnemesség körében előkészületeket tett a polgárháborura; ennek hirére pedig a parlament is toborzott hadseregeket. A royalisták «cavalierek»-nek hivták magukat, a parlament önkéntes katonáit pedig «kerekfejüek»-nek nevezték. A városok (élükön a gazdag London) a parlamenthez szítottak, szintugy a gentry zöme; a királylyal csakis a főnemesség tartott, és még a hajóhad is nemsokára cserben hagyta Károlyt. 1642 aug. bontotta ki a király polgárháboru zászlaját. Lovas csapatai unokája, Ruprecht herceg vezérlete alatt eleinte szerencsésen küzdöttek a még fegyelmezetlen és gyakorlatlan nemzeti hadak fölött. De idővel Fairfax és Cromwell fanatikus «vasdereku dandárjai» oly elemi erővel rohanták meg a királypártiakat, hogy ezek több nagyobb csatában (1644. Marston Moorenál, 1645-ben Newbury és Naseby mellett) vereséget szenvedtek. A legyőzött király elvégre a skótok táborába menekült, akik azonban 400 000 font sterlingért az angol parlamentnek eladták. Ezzel a polgárháborunak voltaképen vége volt, de nem volt vége a politikai válságnak. A parlamenti hadsereg diadalai a radikális independensek malmára hajtották a vizet, kik mind vallási, mind világi tekintetben teljes függetlenségre és szabadságra törekedtek és a hierárkiát és királyságot elvből elvetették. A hadsereg nagy része az ő hiveikből állott, de a puritánok és köztük Cromwell maga is velök tartott. A parlament többsége ellenben mérsékelt presbiterianusokból állott, akik az alkotmányos monárkiának voltak hivei és most sem mondottak le arról a reményről, hogy a királylyal lehetséges lesz kompromisszumot kötni. Ilyformán már most a parlament és a hadsereg között került a dolog kenyértörésre. A parlament attól tartván, hogy az independens-puritán katonaság kiragadja kezéből a hatalmat, szabadulni óhajtott tőle és ezért a sereg létszámát alábbszállította. A hadsereg és vezérei viszont attól tartottak, hogy a presbiterianus többség a királylyal hátuk mögött kibékül és azután közös erővel ellenük fordulnak. Hogy ezt megakadályozza, Cromwell lovasai által a fogoly királyt a parlament biztosainak kezéből elraboltatta (1647) és nyomban reá Fairfax seregestül Londonban termett, hol többkirálypárti tagot a parlamentből kizárt és a forrongást elnyomta. Most Cromwell kezdett Károly királylyal alkudozni, hogy az alkotmányos monárkiát, a kivívott vallási és politikai szabadságot, de amellett saját és hiveinek életét és szabadságát is biztosítsa. Azt követelte nevezetesen Károlytól, hogy a tisztek kinevezését engedje át a parlamentnek és mondjon le az anglikánus egyház felett gyakorolt szupremáciájáról. A király e két sarkalatos kérdésben azonban nemvolt hajlandó engedni; különben is számított a parlament többségére és arról is volt tudomása, hogy a skótok az érdekében csak megj.: Jó ez így?? gliába nyomultak. Mihelyt tehát Cromwell arról győződött meg, hogy a megbizhatatlan Károly csak időt akar nyerni, megszakította a tárgyalásokat és a legvégsőre határozta el magát. Először a skótokat űzte vissza, azután megrostálta a parlamentet, melynek 96 mérsékelt tagját kizárta, és végre a csonka parlamentből bizottságot alakított, mely 12 lorddal egyetértve, Károlyt a törvény és alkotmány ellen elkövetett bűneiért, a polgárháborúban kiontott vér fejében és mint Anglia külellenségeinek szövetségesét halálra itélte. 1649 jan. 30. a királyt lefejezték.
Anglia mint köztársaság.
(1649-1660.)
A csonka parlament Károly kivégeztetése után a királyságot és a felsőházat eltörölte és köztársaságot alapított, melynek élére 42 tagból álló államtanácsot állított. Ennek legbefolyásosabb tagja, mondhatni feje Cromwell lett, titkára pedig Milton. Alig hogy az államtanács «az Isten kegyelméből visszaállított szabadság első évében» működését megkezdette, Irország katolikusai és a skótok a királyság érdekében fegyvert fogtak. Cromwell azonban mind a két felkelést szokott erelyével vérözönben elnyomta és a skótok táborában időző trónörököst, Károly herceget gyors futásra késztette. A Dunbar (1650 szept. 3.) és Worcester mellett (1651 szept. 3.) kivívott diadalok után Skócia is megnyugodott sorsában és Cromwell parancsára követeket küldött az angol parlementbe, szintugy Irország; igy a hármas királyság parlamentáris uniója végre testet öltött. A külügyi politika terén Anglia ritkán látott oly fényes diadalokat, mint Cromwell napjaiban. Tengeri szupremáciáját először Németalfölddel éreztette, mely az Act of Navigation által veszélyeztetve érezvén közvetítő kereskedését, háborut kezdett Angliával, melyben azonban Ruyter vitézsége dacára Blake angol admirál győzött Hollandia fölött, mely 1653. békéért könyörgött. Egy évvel később Spanyolországgal tört ki háboru, melyben az angolok (mint a franciák szövetségesei) Jamaika szigetét és Dünkirchent ragadták el a spanyoloktól és a spanyol ezüst-flottát is prédául ejtették. Azóta a protestáns Anglia mint az európai protestantizmus védnöke lépett fel és a kontinensen is érvényesítette befolyását az üldözött protestánsok érdekében. I. és II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is összeköttetésben állott Cromwellel. A belső béke és nyugalom azonban csak nem akart visszatérni és Cromwell hasztalan kisérlette meg a pártok és felekezetek kibékítését. Ő maga a szélső forradalmi pártok között haladó polgárság zömét védelmezte és arra ügyelt első sorban, hogy a radikális és anarkista pártok a társadalom alapköveit, a személy- és vagyonbiztonságot fel ne forgassák. Az elbizakodott hadsereg is sok nehézséget okozott. Cromwell, kinek hatalma a kardon nyugodott, nem nélkülözhette a hadsereget, bár annak radikális-szocialista tendenciáit nem helyeselte és midőn a csonka parlament és a hadsereg között összekoccanásra került, a parlamentet oszlatta fel (1653 ápr.) Jul. 4-re a vezetőjéről elnevezett Barebone-parlament gyült össze (l. o.) melynek szenteskedő, puritán többsége Cromwell kivánságára dec. 12. magát önként feloszlatta. Négy nappal később a hadsereg vezérei, köztük Lambert tábornok, új alkotmányt dolgoztak ki, mely szerint minden 3. évben parlament hivassék egybe, mely 400 angol, 300 skót és 300 ir tagból álljon; Cromwell birja «Lord High Protector» címén a végrehajtó hatalmat, amiben a melléje adott tanács segítse. Az új alkotmány törvényes alapra fektette Cromwell hatalmát, mely a királyi hatalomtól csak a cím által különbözött. Midőn az 1654 szept. választott parlament az új alkotmányt módosítani akarta, a protector 1655 jan. azt feloszlatta és mint katonai diktátor kormányozta egy ideig Angliát. Az 1656-1657. egybehivott parlament a királyi koronával kinálta meg Cromwellt, de ez ismervén a hadsereg monárkiaellenes hangulatát, a koronát és királyi címet visszautasította. Saját hatalmát mind a mellett öregbítette és többi között azt a jogot is kapta, hogy utódát kinevezhesse és felsőházat hivhasson egybe. Ez utóbbi terv azonban a születési nemesség vonakodása folytán sok nehézségbe ütközött és midőn az alsóházban az ellenzék a felsőházat megtámadta (1658 febr.), Cromwell ezt a parlamentet is katonai erővel kergette szét. Ez év szept. 3. elhalt. Halála után az államtanács, a protektor rendelete szerint, fiára, az igénytelen Cromwell Rikárdra ruházta a legfőbb hatalmat, akit az 1659-iki parlament méltóságában elismert. A fékvesztett hadsereg azonban vonakodott Rikárdot parancsnokának elismerni és arra kényszerítette, hogy a parlamentet feloszlassa és az 1653. feloszlatott (csonka) parlamentet hivja egybe. Ebből oly nehézségek támadtak, melyekkel az erélytelen Rikárd nem mert szembe szállni és ezért 1659 máj. 25. méltóságáról önként lemondva, falusi magányba vonult vissza. Monk tábornok, a skót hadtest parancsnoka, hadával Londonba vonult (1660 február) és a hosszu parlamentnek még életben levő tagjait gyülekezetre hivta össze, mely a maga részére új, kétkamarás parlamentet hivott egybe. Ez a parlament, melyben a royalisták többségben voltak, követeket küldött Hollandiába Károly trónjelölthöz (I. Károly fiához), ki a Bredában aláirt proklamációjában a vallásgyakorlat szabadságának, az alkotmány és a parlament kiváltságának megtartását megigérte, közbocsánatot hirdetett és azt igérte, hogy a hadsereg hátralevő zsoldját kifizeti. Ebbeli igéretei alapján a parlament azután Károlyt atyja trónjára visszahivta, melyet máj. 29. elfoglalt.
Az utolsó Stuartok 1660-98. és a dicsőséges forradalom.
A Stuart-monárkia restaurálása minden tekintetben gyökeres változást vont maga után. A parlamentben immár a bosszuálló «gavallérok» vitték a főszerepet és ámbár Károly ezt maga nem kivánta, irtó háborut kezdtek a királygyilkosok, vagyis mindazok ellen, akik I. Károly ellen indított perben szerepeltek. Halálra itélték Károly biráit és még Cromwell kiásott tetemét is bitóra szegezték. Egyházi tekintetben megújították az anglikánus államegyház hivatalos jellegét és azokat a protestáns papokat, kik az Act of uniformityt elismerni vonakodtak, állásaiktól elmozdították. A katolikusokat és a nonkonformistákat minden állami hivatalból kizárták; a hadsereget feloszlatták; az angol-skót uniót felbontották és külön skót parlamentet hivtak egybe. A restaurálás a társadalmat is gyökeresen megváltoztatta. Vége volt a puritánok rideg uralmának és világnézetének is; az ifjabb nemzedék mohón kapott a régóta nélkülözött örömök után, megtöltötte a szinházakat és gyönyörködött zajos népünnepélyekben s látványosságokban. A tudomány a politika uszályhordozója lett és a megvesztegetett Hobbes Tamás az abszolutisztikus hatalomjogosultságát hirdette Miltonnal szemben. A hallatlan tudatlan, ledér és pazarló Károly mindezekkel keveset törődött, ő csak mulatni óhajtott. A Hollandiával (1665-67) folytatott dicstelen háboru befejeztével és a Svédországgal meg Németalfölddel (1668) kötött hármas szövetség felbomlása után huga, Henriette orleansi hercegnő és a XIV. Lajos által megvásárolt Kéroualle szeretője közvetítése mellett ott hagyta a hármas szövetséget és XIV. Lajossal kötött (1670) titkon szövetséget, aki nemcsak Károlyt magát, hanem minisztereit (a Cabal-minisztériumot, l. o.) is megvesztegette. E szerződés értelmében Károly és emberei arra kötelezték magukat, hogy Lajost a hollandok ellen tervezett háborujában támogatni fogják. Igy is történt (1672-74), de a tengeri háboru most nem folyt oly győztesen, mint Cromwell napjaiban, mi azután az országban mély elégületlenséget támasztott. De a nemzet nemcsak a tengeren szenvedett kudarcokat szégyelte, hanem magát a protestáns hollandokkal való küzdelmet is kárhoztatta. Az a hir is nyugtalanította a közvéleményt, hogy Károly (XIV. Lajos kedvéért) katolikus hitre készül áttérni. A király csakugyan megigérte ezt Lajosnak, de nem merte szavát megtartani; öccse Jakab, a yorki herceg, ellenben tényleg áttért, ami a forrongást még élesztette. Midőn Károly az 1673-iki parlamenttől űj segélypénzeket kért, a parlament ezeket mindaddig megtagadta, mignem Károly a katolikusok részére kiadott türelmi rendeletet (Act of indulgence) visszavonta és a Test-actát aláirta, mely szerint minden állami tisztviselőnek, tisznek és a parlament minden tagjának arra kellett megesküdni, hogy nem hisz az oltári szentség, illetve az átlényegülés dogmájában. A katolikus angolok ezt az esküt nem tehették le és ennélfogva az összes hivatalokból kizárattak. (Ez a bill 1829-ig maradt érvényben.) Jakab herceget pedig a parlament tengernagyi rangjától megfosztotta. Egy évvel később (1674) a Cabal-kabinet is megbukott, mely ellen főbenjáró vádat indítottak, Károly pedig kénytelen volt Hollandiával kibékülni. Az országban eközben a katolikusok ellen táplált türelmetlenség mind hangosabban nyilatkozott, mignem az Oates-féle összeesküvés (1678) hirére a szenvedély országszerte megszólalt. A parlamentben Shaftsbury, az ellenzék vezére, keresztül vitte, hogy a katolikusokat a parlamentből is kizárták, megy sors már-már Jakab herceget is fenyegette. Azután Dabny miniszterelnök ellen indítottak pört, akit Károly csak ugy tudott megmenteni, hogy a parlamentet 1679 jan. 24. feloszlatta. Az új parlamentben azonban az ellenzék még több tagot számlált és most már Jakab herceg kizáratását sürgette a trónörökösödésből. Jakab herceg kizáratását sürgette a trónörökösödésből. Károly erre, hogy a parlamentet csitítsa, a Shaftesbury-Temple minisztérium tanácsára aláirta a Habeas Corpus-actát (1679) mely azt mondja: Irásbeli, birói megidézés nélkül angol polgárt nem szabad elfogni; a biró a foglyot 24 óra alatt kihallgatni köteles és ha az ellene emelt vádat nem találja eléggé indokoltnak, a foglyot v. szabadon bocsátani avagy kezesség mellett szabad lábra helyezni tartozik. Végül: senkit sem szabad természetes birája elől elvonni. E fontos törvény, az angol szabadság 3-ik nagy alapköve, arra volt hivatva, hogy az angol polgárok személyes szabadságát az önkénynyel szemben alaposan biztosítsa. Ebben az időben jött divatba a tory- és a whig-párt elnevezése. A tory-párt hivei, az akkori kormánypárt, Jakab kizáratását ellenezték, a whig-párt ellenben követelte a kizáratást és a népfelség elvét vallotta. Az 1680. egybehivott parlament megint kimondta Jakab kizáratását, de a felsőház Károly személyes közvetítése folytán az alsóház határozatát elvetette, mire azután az alsóház a végső eszközhöz nyulván, az adót tagadta meg. Károly erre ezt a parlamentet is feloszlatta, nemkülönben az 1681-ben Oxfordban egybehivott új parlamentet is és 1681 márc. 28. óta egészen abszolutisztikusan, parlament nélkül uralkodott. A Ryehouse-plot nevü összeesküvés felfedezése éppen kapóra jött az udvari pártnak, mely most az ellenzék főbb vezéreit (Russel, Sidney Algernon, Essex) rendkivüli törvényszék által halálra itéltette. Ezek a kivégzések annyira leverőleg hatottak az ellenzékre, hogy Károly haláláig többé életjelt nem adott. Az üldözések és tömeges kivégzések által megrémített whigpárt nem ellenezte a yorki herceg, II. Jakab trónralépését (1685-88). Ez a türelmetlen és önfejü zsarnok megigérte ugyan, hogy az alkotmányt és az anglikánus egyház szabadságát oltalmazni és tisztelni fogja, de egyik igéretét sem tartotta meg. Politikai tekintetben abszolutizmusra törekedett, vallási tekintetben a katolicizmus restaurálása volt fő célja. Az angol nemzet eleintén a fiuutódot nélkülöző, öreg király halálától várta a kényuralom bukását és Jakabnak két protestáns hitü leányába, Mária és Annába vetette reményeit. De midőn Jakabnak második, katolikus nejétől 1687. váratlanul fia született (a későbbi pretendens), a szövetkezett whig- és tory-párt és az anglikánus és protestáns egyház közös követ által segélyül hivták Orániai Vilmost, Mária férjét. Ez a politikai és vallásszabadság védelmet irván zászlajára, 1688 nov. 5. kikötött Angliában és diadalmenetben vonult be a fellélekző Londonba, mig Jakab, mindenkitől elhagyatva, egymagában futott XIV. Lajoshoz, aki neki St. Germainban lakóhelyet és évdíjat biztosított.
A parlamentáris alkotmány fejlődése.
Az angol gyarmat-birodalom megalapítása.
(1688-1763.)
A győztes Vilmos azonnal egybehivta a parlamentet, mely 1689 jan. 22. kezdé gyüléseit, de nem lévén törvényes király által egybehiva, csak gyülekezetnek (conventicle) nevezte magát. Első dolga volt, hogy Jakab királyt törvényszegései miatt letették és a trónt (Jakab szökése folytán) üresedettnek jelentették ki, egyűttal azonban Vilmost és nejét, Máriát, királylyá proklamálták. Máj. 11. a skót parlament ugyenezt a határozatot hozta. De mielőtt III. Vilmos a trónt elfoglalhatta, egy új és fontos szabadságlevelet kellett elismernie, mely az angol szabadság negyedik talpköve. E jogkiáltvány (Declaration of rights, szentesítése óta: Bill of rights) c. szabadságlevél nemcsak az alkotmányos uralmat biztosította, hanem a parlamentáris kormánynak útját is egyengette. Vilmos királynak esküvel kellett fogadnia, hogy a felmentési jogról lemond, hogy az esküdtszék függetlenségét nem fogja befolyásolni, hogy a birák függetlenségét, a parlamenti szólásszabadságot és a sajtószabadságot tiszteletben fogja tartani; meg kellett továbbá igérnie, hogy minél többször fog parlamentet egybehivni és hogy a parlament engedélye nélkül egyáltalán nem fog adót kivetni; hogy a parlament engedélye nélkül nem fog állandó hadsereget állítani, és hogy a protestánsoknak megengedi a fegyverviselést. Végül, hogy a parlament, illetőleg a minisztertanács engedélye nélkül nem fog külföldre utazni. Mig ezóta a belügyi politika terén a két nagy párt, a whig- és a tory-párt az uralomban magát felváltotta, a külügyi politikát maga Vilmos intézte. Midőn XIV. Lajos harmadik (másként rabló-) háboruját (1688-97) megkezdé, Vilmos tekintélyes koaliciót hozott létre a franciák ellen. 1697. a kimerült Franciaország királya Ryswyckben békét kötött, melyben Vilmost Anglia törvényes királyának elismerte, Jakab ügyét pedig elejtette. Az 1700. kitört spanyol örökösödési háboruban Vilmos újra a kötött szerződéseket semmibe sem vevő Lajos ellen harcolt és 1701. nagy koaliciót hozott létre ellene, mig a boszus Lajos II. Jakab halála után annak fiát, a pretendenst (III. Jakabot) ismerte el Anglia törvényes urának. A nagy háboru befejezését Vilmos ugyan már meg nem élte (megh. 1702 márc. 19.), de a békekötésben a Vilmos által védelmezett dogma az európai egyensúlyról diadalra emelkedett. Vilmos halála után a még 1701. hozott törvény értelmében a már 1695. elhalt Mária királyné növére, Anna özvegy dán királyné örökölte a trónt (1702-14). Az erélytelen, mindenben környezetétől befolyásolt királynő nyolc évig hallgatott a whigpárt és annak győztes hadvezérére, Marlborough hercegre (l. o.), kinek hatalomra törő neje, lady Marlborough, a királyné udvarmesternője és legbensőbb barátnője volt. A whig-párt folytatta a háborut, melynek folyamában Marlborough Szavójai Jenő herceggel vállvetve, több döntő csatában verte meg a franciákat. (Igy 1704. Höchstädt-Blenheimnél, 1706. Ramilliesnél, 1708-ban Oudenardenél és 1709. Malplaquetnél.) Magyarországban pedig a whig-kormány Stepney lord és később Raby követek által II. Rákóczi Ferenc iránt sok jóindulattal viseltetett és több ízben tett kisérletet, hogy a bécsi udvart a felkelőkkel szemben engedékenységre birja. A whig-párt az Anglia és Skócia közötti parlamentáris és közjogi uniót is törvénybe iktatta (1707 máj. 6.), mely szerint a két királyság ezentul egy közös, protestáns királynak fog hódolni. Ezen év óta a két királyság a Nagy-Britannia elnevezést viseli és az angol parlamentben Skóciát 45 alsóházi és 15 felsőházi tag képviselte (jelenleg 72 és 16). Irország ellenben az utolsó lázongás elnyomása óta minden politikai tekintetben Anglia gyarmatjává sülyedt és az ir parlament csak azt a jogot tartotta meg, hogy az angol parlament által hozott törvényeket becikkelyezze; a katolikus irek pedig, a lakosság óriási többsége, minden hivatalból kizárattak. (L. Irország, IX. köt. 697. old.). E százados elnyomásnak az ir kérdés lett a következménye, mely a XVIII. század óta egészen a jelen óráig nem engedi az angol politikusokat nyugodni.
Anna királyné halála után a trón az 1701-iki örökösödési törvény értelmében (a katolikus Stuartok kizárásával) a hannoveri családra szállott. I. György (1714-27), I. Jakab Erzsébet leányának unokája, a whig-pártot hivta meg a kormányra. A trónváltozás hallatára a pretendens (III. Jakab) egynémely kegyvesztett és száműzött tory nógatására Skóciába vitorlázott (1715), hogy kisérletet tegyen a Stuart-örökség elfoglalására; de ezek a felkelési kisérletek egytől egyik dugába dőltek. 1716-ban a parlament a whig-kabinettel egyetértve a parlamenti ülésszak tartamát három évről hétre hosszabbította (Septennial-Act).
A whig-párt feje, a ravasz és lelkiismeretlen Walpole, II. György trónralépése után (1727) is fenn tudta magát tartani. Állása csak akkor ingott meg, midőn az európai látóhatár beborult és a parlament azt követelte, hogy Anglia Mária Teréziának segélyt küldjön. Walpole ezt ellenezte, de kisebbségben maradván, leköszönt. Az új miniszterelnök, Carteret megizente a franciáknak, spanyoloknak és szövetségeseiknek a háborut, melynek folyamában II. György az u. n. pragmatikus sereg élén személyesen győzte le 1743. Dettingennél a franciákat és a bajorokat. 1748-ban Aachenben Franciaországgal (és 1750-ben Spanyolországgal) békét kötött, melynek értelmében ezek a hannoverai ház igényeit az angol trónra véglegesen elismerték és kereskedelmi előnyöket biztosítottak Angliának. De nemsokára határvillongás támadt Anglia és Franciaország, illetőleg azok É.-amerikai gyarmatai között. Anglia erre, hogy legalább Hannovera birtokát biztosítsa, 1756. a westminsteri konvenciót kötötte Poroszországgal, II. Frigyessel. A poroszoknak küldött segélyhadakat eleintén kudarc érte (igy 1755. Hastenbecknél) és a zeveni kapituláció folytán az annyira féltett Hannovera is a franciák hatalmába került, mig Menorca szigetét a franciák elhódították, kik kezdetben É.-Amerikában is előnyben voltak. De mihelyt 1757. az idősb Pitt lépett a kormányra, az angolok több erélylyel folytatták a háborut és most a szerencse is beköszöntött. Németországban Krefeldnél (1758) és Mindennél (1759) győztek; ugyanebben az évben Amerikában Quebec falára tűzték ki az angol zászlót, 1760 folyamában pedig egész Kanadából kiszorították a franciákat. Kelet-Indiában is az angol-keleti társulat diadalával ért véget a küzdelem. Midőn 1761. a Bourbon-ház családi szerződése folytán Spanyolország is hadat izent Angliának, ezzel csak önmagának ártott, mert néhány hónap alatt a vakmerő angol kapitányok Havannát és Manilát vették el a spanyoloktól. E vereségek hosszu sora arra birta a francia kormányt, hogy Angliával kibéküljön. Az 1762. fontainebleaui fegyverszünet, illetőleg 1763 február 10. kötött párisi béke értelmében Anglia egész Kanadát, Új-Skóciát, Cap Bretont, továbbá Granada, St. Vince, Dominica és Tabago szigeteket, végül a senegambiai gyarmatokat kapta Franciaországtól, Spanyolországtól pedig Floridát.
Az északamerikai gyarmatok elszakadása és a francia forradalmi háboruk kora.
(1763-1815)
III. György (1760-1820), nem elégedett meg azzal a szerény szereppel, amelyet az angol alkotmány neki rezervált, hanem maga akart kormányozni. A nép nem szivesen látta a király személyes uralmát és az állami adósság nagy foku emelkedése is aggodalmat keltett. Már a Grenvillekabinet is fáradozott az államadósság kisebbítése körül és e célból a keletindiai társulat tartalékalapját, másrészt a 13 északamerikai gyarmat adóképességét vette szemügyre. Ezek az Erzsébet és a Stuartok idejében politikai, többnyire prot. menekülők által alapított gyarmatok kezdettől fogva hódoltak a szabadságnak s az önkormányzat elvének. Idáig jó és balsorsban az anyaországot segítették és a csak imént lezajlott 7 éves francia háboruban is támogatták Angliát pénzzel és zsoldoshaddal. De már annyira nem ment a gyarmatosok áldozatkészsége, hogy az angol parlamenttől az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül rájuk kivetett vámot és bélyegtaxát elvállalták volna. Az angol parlamentben az ellenzék pártjukat fogta és az új North-minisztérium 1770. csakugyan vissza is vonta a tervezett adókat és csak a teára vetett ki csekély beviteli vámot, hogy elvi álláspontjához hű maradjon. Az amerikaiak azonban erről sem akartak hallani és az első megvámolt tea-szállítmány megérkezésekor Bostonban felkelésre került. (L. e Lexikon VI. köt., 480. old.) Mihelyt Filadelfiában gyülésező kongresszus 1776 jul. 4. az egyesült gyarmatok függetlenségét kimondotta, elkeseredett háboru támadt, melyben nemcsak az amerikai gyarmatosok, hanem a pártjukra lépő Franciaország, majd Spanyolország és Hollandia is részt vettek. Anglia 1783. a versaillesi békét kötötte, mely szerint a 13 északamerikai gyarmat függetlenségét elismerte, Franciaországnak átengedte Tabagót és Senegambiát, Spanyolországnak pedig Floridát és Minorcát. Még javában dúlt a hétéves háboru, midőn a leigázva tartott Irországban nemzeti mozgalom támadt, melynek vezérei az ir parlament önállóságát és az ir ipart tönkretevő angol vámrendszer eltörlését követeleték. Az angol ellenzék (Fox, Sheridan) helyeselte az irek követeléseit, a francia kormány pedig kéz alatt támogatta a felkelőket. Az angol kormány eleintén engedett, de midőn a francia forradalom kitörése után francia ágensek a zöld szigetet az angol «zsarnokok» ellen rendszeresen fellázították: a kormány a tory-párt és a mérsékelt whig-párt sürgetése folytán a régi szigort alkalmazta Irországban és végre 1793 febr. 1. a Pitt-minisztérium hadat izent Franciaországnak. Ezzel kezdetét vette a husz éves küzdelem, melyet Anglia előbb a francia köztársaság, majd Napoleon ellen viselt, melyben - tengeri hatalom létére - nemcsak hogy le nem győzetett, hanem gyarmathálózatát tágította és világkereskedelmét lendületnek indította. Az első és második koaliciós háboru Angliára nézve dicsőségesen végződött. Végre a nemzet beleunván az örökös diadalokba, a békét óhajtotta és Addington megkötötte az első konzullal az amiensi békét (1802 márc. 2.), melyben Anglia azt igérte, hogy az elfoglalt francia, spanyol és hollandi gyarmatokat (Cejlon és Trinidad kivételével) vissza fogja adni. Az I. és II. koalicióval egy időben az irek is megmozdultak, de az 1798 tavaszán kitört lázadást az angolok vérözönben elfojtották. Erre az angol kormány (Pitt) Irország közjogi állásának, ennek «a gyerekjátéknak» véget vetett; az önálló ir parlamentet az 1800 máj. 26. bill értelmében az angol parlamenttel egyesítette. 1800 óta 32 ir lord és 100 képviselő ül az angol parlamentben (most 28 lord és 103 képviselő).
Három évvel az amiensi béke után Európa megint lángba borult. Napoleon béke idején is engedett magának tulkapásokat, ami az angol kormányt arra birta, hogy Maltát éppen ugy nem adta vissza a lovagrendnek, mint a Foktartományt a hollandoknak. Az angol kalmárvilág is sürgette a háborut, melyet előnyösebbnek tekintett az angol világkereskedelemre nézve, mint a békét. 1803 máj. megújult tehát a háboru és Napoleon Hannoverát szállotta meg, Boulognenál pedig tábort ütött és óriási előkészületeket tett Anglia megtámadására. E veszedelemmel szemben az Addington-kabinet lemondott és az 1804. újonnan a minisztérium élére lépő Pitt viszont I. Sándor cárral, IV. Gusztáv svéd királylyal és I. Ferenc osztrák császárral szövetséget kötött (1805). A döntő pillanatban Napoleon, ki az Anglia ellen intézendő támadást maga sem tartotta kivihetőnek, az osztrák hadüzenet hirére hadával Ausztria ellen sietett, melynek egyik hadát Ulmban megadásra kényszerítette, másik hadát pedig (az oroszokkal együtt) Austerlitz mezején szétrobbantotta. Tengeren azonban egymásután csapások érték a franciákat. Nelson életével váltotta meg Trafalgarnál a francia-spanyol hajóhad fölött a diadalt (1805 okt. 21.) és az angol kalózhajók rémséges kárt tettek a franciák és szövetségeseik gyarmataiban és hajóiban. Pitt halála (1806 jan. 25.) után ugyan a békepárt került előtérbe és az új kabinet (Fox-Addington) békealkudozásokba bocsátkozott a francia császárral, melyek azonban célhoz nem vezettek és igy Anglia I. Ferenc császár legyőzése és a pozsonyi béke megkötése után is folytatta tengeren a háborut. Az 1807 márc. 24. alakult Portland-Canning-minisztérium is Pitt szellemében intézte az ország sorsát, ami Napoleon császárt annyira bosszantotta, hogy a kontinentális zárral (hite szerint) halálos csapást mért az angol kereskedésre. Az angolok azonban a zár dacára is megéltek, sőt óriási mérvben folytatott csempészet és hadi hajóik útján mégis csak behatoltak a kontinens kikötőibe és sok országban a lakosság maga is velük tartott. 1808 óta Anglia a Napoleon ellen felkelt portugálokat és spanyolokat is támogatta pénzzel, katonákkal és hajóhadával és Wellington volt az, aki a franciákat a Salamanca és Vittoriánál kivívott diadalok után (1812 jun. 12. és 1813 jun. 21.) a pirenéi félszigetről elűzte. Ekkor már (1812 jun. 8. óta) a tory Liverpool-kabinet állott az állam élén, mig az elmebeteggé lett III. György helyett (1810, illetve 1811 jan. 10. óta) a walesi herceg vitte a kormányt. Egy az É.-amerikai államokkal kitört háboruban (1812-14) ez utóbbiak jártak pórul. Időközben a francia-orosz barátság is megingott és I. Sándor cár (1812 jul.) megnyitotta az orosz kikötőket az angol hajók előtt. Miután Napoleon csillaga az 1812. orosz háboruban elhalványult, Napoleon első lemondása után Wellington visszavezette az angol csapatokat, de még a kontinensen, Belgium földjén értesült arról, hogy Napoleon Elbáról visszatért Párisba, ahonnan XVIII. Lajos Brüsszelbe menekült. A bécsi kongresszus parancsára Wellington azonnal Franciaország ellen fordult, de Napoleon őt megelőzte és Brüsszel környékén, Waterloonál jun. 18. keményen megtámadta. Ebben az öldöklő csatában Wellington győzött (a segélyül érkezett Blücher és a poroszok közreműködésével) és ezzel az angolok elvi és nemzeti ellenségének sorsát eldöntötte. A győzők most másodízben is bevonultak Párisba és mig Napoleont egy angol hadihajó Szt. Ilonára vitte, a bécsi kongresszus, melyen a konzervativ Wellington és Castlereagh képviselték Anglia érdekeit, folytatta a 100 nap alatt megszakított tárgyalásait. A kongresszus az I. és II. párisi békének ama pontjait is helyben hagyta, melyek értelmében N. gyarmatbirodalma Malta, Tabago, Ile de France s a Sechelli szigetekkel (volt francia birtokokkal), továbbá a Foktartománynyal, Cejlonnal (hollandi birtok) és Helgolanddal (dán birtok) véglegesen növekedett. Ehhez járult a Jón szigetek fölötti protektorátus s azonfelül Indiában is terjedt az angol befolyás, Ausztrália földjén pedig egy új gyarmatnak tették le alapkövét. A francia háborukat tehát mindenképen szerencsésen és roppant nyereséggel fejezték be az angolok; e háboruk N. állását, mint a világ első tengeri államét még csak meg sem ingatták és éppen olyan szilárd alapon nyugodott Angliának a földkerekséget felölelő gyarmatbirodalma is.
Reformok kora. A katolikusok emancipációja és a parlament reformja.
(1815-1832.)
E fényes siker és jóllét leple alatt belső bajok emésztették a nemzet életfáját, melyek orvoslását azonban mindaddig, mig a nemzetnek minden erejét a nemzeti ellenség ellen kellett fordítania, nem volt lehetséges célba venni. Az ellenzék az adó és a parlament reformját irta zászlajára és ezen jelige alatt küzdött a választásokban is. A konzervativ (tory) párt és a liberális (whig) párt között több helyen véres összeütközésekre került és a forrongás a reformerek táborában oly fokra emelkedett, hogy a kormány még a Habeas Corpust is felfüggesztette és a gyülekezeti jogot korlátolta. III. György halála után (1820 jan. 29.) IV. György kezdett uralkodni (1820-30), ki trónörökös korában vallott liberális elveit szegre akasztotta és azonfelül nejével folytatott botrányos válópöre által vonta magára a nemzet gyűlöletét s megvetését. A tory Liverpool-kabinetben Castlereagh vitte a külügyi tárcát, aki semmit sem tett, hogy a Metternich által hatalomra jutott reakciót a kontinensen enyhítse, bár a szent szövetségbe be nem lépett. De Castlereagh halála után (1822 szept.) a Pitt iskolájából kikerült kitünő és elszánt Canning vette át a külügyet és ebben az állásban bátran szembe szállott a szent szövetséggel és ezáltal fontos szolgálatokat tett a liberalizmusnak egész Európában. Midőn pedig Canning Liverpool lord elhunytakor (1827 ápr.) miniszterelnökké lett és több whig-párti minisztert vett fel kabinetjébe, nyiltan is kikelt Metternich reakcionárius politikája ellen, különösen a görög kérdésben. 1827 jul. 6. szerződést kötött Oroszországgal, mire mindketten a szabadságért harcoló görögök érdekében a portánál intervenáltak. Ezzel Görögország függetlensége biztosítva volt és I. Ottó, az új görög király, Anglia pártfogása alatt kezdé meg uralkodását. Canning már nem élte meg a görög szabadság végleges kimondását és korai halála után (1827 aug. 8. óta) előbb a Goderich-féle koalicionális és átmeneti kabinet, majd 1830 jan. 8. egy tory-kabinet kezébe került a hatalom, melynek Wellington, a győztes hadvezér, de silány politikus lett a feje. A közvélemény nem sok jót várt e minisztériumtól és a leigázva tartott Irországban újra veszedelmes nemzeti mozgalom keletkezett, melynek élére az irek bálványa, O' Connell Dániel állott. Midőn az irek a parlamentbe választották, O' Connell arra határozta el magát, hogy a Test-acta dacára elfogadja a mandátumot; elhatározása pedig arra birta a Wellington-kabinetet, hogy a Test-acta eltörlését s a katolikusok emancipációját indítványozza (1829 márc. 5.). A protestáns párt és az anglikánus papság ugyan keményen ellenezték ezt a reformot, de elvégre mind az alsó-, mind a felsőház a billt elfogadta (1829 április). A reformpárt most a parlament reformját tűzte ki a napirendre. Midőn 1830 jun. 26. IV. Györgyöt öcscse IV. Vilmos követte a trónon, mindenki hitt a parlamenti reform közeli megoldásában. De a nemzet csalatkozott, mert IV. Vilmos meghagyta a tory-kabinetet a hatalom birtokában. De midőn a párisi (juliusi) forradalom hire Angliába érkezett, a Wellington-minisztérium állása tarthatatlanná vált és 1830 nov. 15. a kabinet a whig- és a szélső tory-párt pillanatnyi szövetkezése által a civillista kérdésében leszavaztatott. Erre Vilmos király lord Greyt bizta meg az új (whig-) minisztérium megalakításával. A kabinet 1831 márc. 1. terjesztette az új választási törvényt az alsóház felé, mely azonban a javaslatot leszavaszta. A minisztérium most a nemzethez appellált és a választásokban csakugyan a whig-párt győzött. Miután az alsóház az új reformot 1831 szept. 19. egy szavazattöbbséggel elfogadta, a bill a felsőház asztalára került, de itt 1831 okt. 8. és másodízben 1832 máj. a törvényjavaslat megbukott. A Wellington elnöklete alatt kinevezett új kabinet csakhamar lemondott s az új whig-kabinet (Grey-Palmerston) harmadszor terjesztette a billt a lordok elé, akik azt 1832 jun. 4. végre elfogadták. A felvirágzott gyárvárosok megkapták a népességük szerint őket megillető mandátumokat, a vidéki nemesség befolyása a választásokra megszünt és a demokrácia egy hatalmas lépéssel célja felé közeledett. Az új választási reform legalább egy millióval szaporította a választó polgárok számát és az 1833 febr. 5-ike, az új törvény alapján megválasztott parlament megnyitásának napja, új korszaknak volt a kezdete.
A chartisták és a repeal-mozgalom, gabonavám, adó- és vám-reform kora.
(1833-1846.)
Az 1833. egybegyült új parlament, melyben a liberálisok többségben voltak, azonnal a reformokhoz fogott. Még ugyanabban az évben törülték el a gyarmatokban a rabszolgaságot és 20 millió fontot fizettek kárpótlásul az ültetvényeseknek; a gyárakban alkalmazott munkások és gyermekeikről is gondoskodtak és egy országos bizottságra bizták az utoljára VIII. Henrik által rendezett szegényügy korszerü javítását, mely a henye koldulásnak véget vetett és a szegényadót leszállította. A keletindiai társulat privilegiumát ugyan további 20 évre meghosszabbították, de a társulat monopoliumának véget vetettek és az indiai hivatal ellenőrzési hatalmát növesztették. A parlament azt is megállapította, hogy a társulat évi tiszta jövedelmének 633 000 font sterlinget meghaladó részét a társulat részvényeinek beváltására fogja fordítani. Több gondot okozott az ir kérdés. A nyomor és fanatizmus által O'Connell (l. o.) zászlaja alá hajtott irek a N. és Irország közötti unió felbontását követelték («repeal») és hazájuk függetlenségét sürgették. A Grey-kabinet könnyített ugyan az irek helyzetén, amennyiben az anglikánus papságnak fizetendő tized és a rokon hűbéri tartozásokat eltörölte, de az összeesküvésekre ostromállapottal és az 1833-iki kényszerbillel felelt. Az ir kérdés azonban ezzel sem szorult le a napirendről, ami az önmagában megbomlott Grey-kabinet bukását vonta maga után (1834 jul. 8.). A király ekkor Melbourne whig lordra, majd 1835. Peelre, vagyis a tory-pártra bizta a kormányt, de ezek a minisztériumok néhány hónap mulva leszavaztatván, visszaléptek és most (1835 ápr. 18.) újra a whigek (lord Melbourne) vették át a hatalmat. Ez a kabinet több liberális reformot léptetett életbe; 1835. a városoknak az eddiginél nagyobb autonomiával kedveskedett s a kényszerbillt elejtette, az u. n. Orange-páholyokat azonban feloszlatta és az ir szegényügy korszerü rendezésével iparkodott az ireket csillapítani és megnyerni. De Melbourne sem ment többre mint előde és az ir tized-féle javaslata a felsőházban is nehézségekbe ütközött.
1837 január 20-án meghalt a gyermektelen IV. Vilmos és ekkor a trón 18 éves unokahugára, Viktória királynőre, a kenti herceg leányára szállott, mig a hannoveri királyságban, ahol nem ismerték el a nők örökösödési jogát, Cumberlandi Ernő Ágost örökölte a koronát. A népszerü és közkedveltségü fejedelemasszony 1840 febr. 10. unokatestvéréhez, Albert koburgi herceghez ment nőül, aki azután Prince-Consort címen minden fontosabb politikai kérdésben (ha nem is az alkotmányban gyökeredző, de a helyzetből és viszonyokból folyó) befolyást gyakorolt a nagy szeretettel rajta csüngő királynőre. Viktoria uralkodásának első éveiben a whig-pártnak kedvezett, de egyébiránt férje bölcs tanácsán indulván, szigoruan beérte az alkotmányban előirt szerepével és a pártok fölött foglalt állást. A kormányt az angol radikálisok követelései foglalkoztatták, akik az angol viszonyokat a francia demokrácia mintájára akarták átalakítani. Az ir kérdés sem pihent, melynek új apostola O'Connor (l. o.) az angol radikálisokkal szövetkezvén, az általános választási jogot, a titkos választást és a választókerületeknek s a lakosság számának megfelelő percentuális rendezését követelte. A kisebb polgárság a kizárólag a gazdagoknak kedvező vám- és kereskedelmi rendszer átalakítását, a magas gabonavámok eltörlését követelte, amelyek útján a nagybirtokosok a búza és egyéb gabonanemüek behozatalát a kontinensről önzően megakadályozták. Cobden Rikárd és Bright vezérlete alatt az Anti-Corn-League c. egyesület alakult, melynek tagjai a gabnavámok és a mesterségesen felhajtott magas árak ellen agitáltak és «olcsó kenyeret» követeltek a parlamenttől, mely azonban az érdekelt nagybirtokosok és nagyurakra való tekintetből a követelést ez idő szerint mellőzte. A Melbourne-kabinet 1841 máj. 28. az alsóházban az u. n. Jamaica Constitutionalbill kérdésében csak 5 szavazattöbbséggel győzött. Melbourne ekkor a parlamentet feloszlatta, de a választásokban megbukott. Viktoria most Peelt bizta meg az új kabinet megalakításával, de az lemondott megbizásáról és a Melbourne-kabinet foglalta el újra helyét, de nemsokára benyujtotta lemondását és most a királyné újra Peelt nevezte ki miniszterelnökké. Az új tory-kabinet helyzete eleintén fölötte kényes volt. Khinával és Afghanisztánnal háboru folyt; Franciaország az egyiptomi kérdésben szenvedett vereség miatt duzzogott; a gabnavámok eltörlésének kérdése, az O'Connell által szított ir mozgalom és a növekvő pénzügyi hiány sok gondot okozott az új premiernek. De Peel nem rettent vissza e nehézségektől. A khinai háborut erélyesen folytatta (l. X. köt. 508-ik oldal) és arra kényszerítette Khinát, hogy meghatározott számu kikötőibe angol hajókat fogadjon és nagy hadi sarcot fizessen. Afghanisztánban, ahol az angol hadosztályokat 1842 jan. lesbe csalták és felkoncolták, Pollock tábornok köszörülte ki e csorbát, aki Kabult is hatalmába kerítette és a fellázadt benszülötteken véres boszut vett, de 1843-ban Afghanisztánt magára hagyta és csapatait visszavezette. Hogy az évi hiányon segítsen, Peel tory elvei dacára a whig-párt eszközeihez nyult és 3% jövedelmi adót indítványozott a jobbmódnak és gazdagok terhére, és ezenfelül a gabnavám lejebb szállítását hozta javaslatba. Ezt a két billt mind a két házban (bár csekély többséggel) elfogadták. Peel érdeme, hogy noha multjánál fogva a konzervativ érdekeknek volt képviselője, még sem szegült ellene a kor és a nemzet jogos kivánságának és a haladásnak. A chartista nemzeti liga ellen, melynek vezérei 1842 máj. 2. óriási néptömeg élén a parlament elé vonultak, hogy követeléseiket személyesen átnyujtsák, a kabinet fenyítő vizsgálatot indított. 1843. eltiltotta a kabinet a külföldről Irországba küldött fegyverszállítmányokat, sőt eltiltotta magát a fegyverviselést is, szintugy a népgyüléseket. Az ipar érdekében Peel a nevéről elnevezett fontos bankaktát hozta, mely mai napig hirdeti bölcseségét. 1845. pedig gyökeresen javított az adótörvényen és a vámokat is valamivel alább szállította. Az 1845. évi rossz termés és az ennek nyomában járó éhség napjaiban pedig a gabnavám teljes eltörlését hozta indítványba. Nehogy azonban ezzel a gazdákat vigye válságos helyzetbe, más tekintetben segített az bajaikon. Peel indítványát az alsóház (1846) sokáig hevesen ellenezte, sőt a tory-párt egy része Disraeli alatt (l. o.) kilépett a kormánypártból; elvégre azonban a többség a gabnavám eltörlését mégis elfogadta. Csakhogy néhány nappal később a védvámpolitika hivei a radikálisokkal, whig-pártbeliekkel és az irekkel szövetkezve, az újonnan beterjesztett ir kényszerbillt (Coercian-bill) elvetették (jun. 25.) és a kabinetet lemondásra kényszerítették.
Külügyi politika az európai szabadságharc és a krimi háboru korában.
(1846-1856.)
Russel John wigh-párti lett a Peel-kabinet örököse, ki a külügyi tárcát Palmerstonra bizta. Az 1847 nyarán megejtett új választások után a szövetkezett liberálisok és radikálisok 30 szavazatnyi többséggel rendelkeztek; Peel hivei ugynevezett középpárttá tömörültek. Ebben a parlamentben tünt ki először, hogy a két régi párt, a tory- és a wigh-párt egymagában nem rendelkezik a többséggel és vagy a számban erősbödő radikálisok vagy az irek szavazataira van utalva. A gazdasági és a nemzetiségi szempont immár a parlamentben is érvényre emelkedett és a régi, tisztán politikai pártcsoportosulás kereteit széttörte. Ezóta a minisztériumoknak helyzete sokkal nehezebbé vált, mint elődeiké. Abból a nagy megrázkódtatásból, mely 1848-ban az egész abszolutisztikus v. ál-liberális Európát felforgatta, az alkotmányos Nagy-Britannia szerencsésen keveset érzett, a chartisták újabb felvonulása és újabb monstre-peticiója pedig most sem vezetett célhoz. A külügyi miniszter, Palmerston, a kontinensen dúló szabadságharcokban többnyire a népeknek érdekeit védelmezte, amivel ugyan a kontinensen népszerüségre emelkedett, de az abszolutisztikus kormányok gyülöletét vonta magára. Midőn Szicilia szigetén a nápolyi kormány ellen felkelés támadt, Palmerston nyiltan is támogatta a felkelőket zsarnok királyuk, a «Re Bomba» ellen. Éppen oly rokonszenvvel nézte a szárd király és tanácsosainak nemzeti és liberális politikáját, melyben az Unita Italia hajnalát üdvözölte. Hazánk szabadságharcát is rokonszenvvel kisérte és a szultánt arra birta, hogy a magyar emigránsokkal jól bánjon és ki ne szolgáltassa őket Ausztriának. Hogy pedig a szultán Ausztria és Oroszország ebbeli követeléseivel szemben dacolhasson, Palmerston angol hadihajókat küldött Konstantinápolyba annak esetleges megvédelmezése céljából. Később pedig, 1851. az Angliába költözött Kossuth ünneplését semmiben sem akadályozta meg. Itt-ott azonban Palmerston nem maradt következetes, a schleswig-holsteini kérdésben p. Dániával tartott, a fiatal Görögországgal csekély okból nagyon is megéreztette N. tulsúlyát, 1851 dec. pedig a III. Napoleon francia császár által elkövetett államcsinyt a királyné engedélye és kollégái tudta nélkül helyeselte. E miatt állása tarthatatlanná vált és be kellett adnia lemondását (dec. 22.). Csakhogy a hiuságában sértett politikus azonnal átment az ellenzékhez és nehány héttel később (1852 február 19-én) volt társait megbuktatta. A királyné erre Derby grófra bizta a hatalmat, ki február 26-án tory-kabinetet alakított. A parlament az eléje terjesztett honvédelmi billt, mely Anglia hadi erejét 80 000 önkéntessel szaporította, elfogadta, de azután feloszlattatott, hogy a kormány az ország akaratát a szabad kereskedelmi politika és a gabonatörvények kérdésében megtudja. A november 4-én megnyitott új parlamentben a többségben levő ellenzék a Disraeli kincstárnok által beterjesztett költségvetést dec. 16. csúfosan leszavazta. Derby gróf erre Aberdeen lordnak engedte át helyét, aki whigekből, Peel hiveiből és néhány liberálisból «a tehetségek minisztériumát» alakította. A kincstár élére Gladstone került, Palmerston lett a belügyminiszter és Russel J. meg Clarendonnal is jutott egy-egy tárca. A krimi háboru kitörése N.-t komoly válságba sodorta. I. Miklós orosz cár ugyanis elérkezettnek hitte a pillanatot, hogy a szultán örökségére rátehesse a kezét és abban a hitben élt, hogy csakis Angliával kell számolnia. Magához hivatta tehát Hamilton Seymour angol nagykövetet, mint «magán embert és gentlemant» és arra szólíttatta fel általa az angol kormányt, hogy vele a szultán európai birtokain osztozkodjék. «Hogy a többiek mit gondolnak, az reánk közönyös lehet.» Palmerston azonban nemcsak hogy nem egyezett bele az osztozkodásba, hanem a szultán javára 1853. III. Napoleon francia császárral szövetséget is kötött. Ebből a krimi háboru fejlődött, melyre a parlament óriási összegeket megszavazott, de melynek lefolyása mégsem elégítette ki a magasra csigázott várakozásokat.
Legújabb kor.
(1856-tól máig.)
A liberálisok uralma (1855-1865). A krimi háboruban tett tapasztalatok arra birták a következő angol kormányokat, hogy a kontinens ügyeibe való beavatkozástól egy ideig távol tartsák magukat. Annál lázasabb sietséggel folyt a hódítás a gyarmatokban és a beavatkozás a gyarmatokkal szomszédos országokban. 1857. a Palmerston-kabinet arra kényszerítette Persiát, hogy a Heratra emelt igényeiről mondjon le és kereskedelmi előnyöket biztosítson N.-nak; Elő-India területe már azelőtt (1849) nagyobbodott Pendsabbal, most pedig (1856) Audhtot csatolták hozzá; Khinával a kormány az indiai kereskedelem érdekében éppen összemérni készült fegyvereit, midőn 1857. Elő-Indiában nagyon veszedelmes összeesküvésre, majd a sepoyslázadásra került sor (l. India története IX. köt., 618. old.). A lázongást ugyan az angol csapatok végre vérözönben elfojtották, de a kormány megsokallván a keletindiai társulat részéről történt hibákat és erőszakoskodást, melyek a felkelést előidézték volt, 1858. a keletindiai társulatot (l. o.) feloszlatta és Indiát egyenesen a koronának rendelte alája. A Palmerston-kormány bukását az okozta, hogy a kabinet az Orsini által III. Napoleon ellen elkövetett bombamerénylet után a francia császár kivánságára az összeesküvésekre vonatkozó angol büntető törvényeket súlyosbítani akarta. Az alsóház azonban ebben tulságos engedékenységet látván, a Murder-billt 1858 febr. 19. visszautasította, a kormány eljárását pedig egyenesen rosszalta. De az új Derby-Malmesbury-kabinetnek sem volt szívós életereje. 1859 márc. 31. az alsóház visszavetette a Disraeli (kincstárnok) által kidolgozott pénzügyi Reform-billt és midőn a miniszterek az országra hivatkoztak, csak csekély többséggel győztek a választásokban. A jun. 7. felolvasott trónbeszédben a királyné különösen az időközben kitört 1859-iki olasz háboruról emlékezett meg, melynek kitörését a Derby-minisztérium hasztalan iparkodott meghiusítani és melylyel szemben azután (bár nem feltétlenül) semleges állásra helyezkedett. Azt azonban a kabinet mégis megengedte, hogy Kossuth Lajos (máj.) a francia segélylyel tervezett magyar felkelés ügyében Londonban, Manchesterben, Bradford- és Glasgowban népgyülést rendezzen. 1859 jun. 27. Palmerston alakította meg II. (whig) minisztériumát, melyben a külügyet Russel vállalta el. A kabinet tagjai már megelőzőleg is föltétlen semlegességre kötelezték volt magukat, ugy hogy bármily baj is érje Ausztriát, interválni, avagy azt segíteni nem fogják. Ezt akarta a magyar emigráció is és ehhez kötötte volt III. Napoleon császár is hazánk szabadságügyének felkarolását. A villafrancai fegyverszünet azonban az emigráció terveinek váratlan véget vetett és ezóta Palmerston magaviselete is az emigráció iránt teljesen megváltozott és Kossuthot még csak fogadni sem akarta többé. Az európai béke helyreálltával a Palmerstonkormány, illetőleg Cobden 1860. Franciaországgal a szabad kereskedelem elvén nyugvó kereskedelmi szerződést kötött, mely gazdasági téren is kifejezésre juttatta a két nemzet politikai barátságát. A 60-as években megint elsötétedő külügyi politika terén a kabinet kevés sikerrel míködött. Hasztalan iparkodott a cárt a felkelő lengyelekkel szemben engedékenységre birni: Gorcsakov Palmerston beavatkozását erélyesen visszautasította. Az 1864. dán kérdésben Anglia a dánoknak fogta pártját, akiket a poroszok és osztrákok ellen ellentállásra serkentett. A mexikói kérdésben a Palmerstonkabinet eleintén a franciákkal és spanyolokkal tartott, de a soledadi szerződés értelmében (1862 febr. 19.) hajóhadát idejekorán visszahivta. Tiszta kalmár-politikát folytatott N. az északamerikai polgárháboru idején, mely háboru az angol gyapotkelmeiparnak nagy kárt okozott. Irigység meg versengésből a déli konfederált államok karjaiba vetette magát, akiket kéz alatt mindenképen támogatott, a nélkül azonban, hogy semleges álláspontját elhagyta volna. Ebből több rendbeli komoly súrlódás származott és csak makacs akadékoskodás után ismerte el Anglia az 1871 május 8. aláirt washingtoni szerződést, mely szerint az angol korona területén épített és felszerelt kalózhajók által okozott kárért felelősséggel tartozik, mely kárnak megállapítását a szerződő felek azután egy közös biróságra bizták (l. Alabama-kérdés). De mig kormány és nép 1856 óta a nyilt háborut kerülték, az ország védelmi képességének és ugy szólván hozzáférhetetlenségének emelését nem vesztették szem elől. 1860. a parlament 11 millió fontot utalványozott a partok megerősítésére s a hajóhad szaporítására és az önkéntesek számát is emelték. A Jón szigeteknek Görögországnak való átengedését pedig bölcs és önzetlen elhatározásnak mondhatjuk.
A második parlamentreform és az ir kérdés (1865-1875). Palmerston lord halála után (1865 okt. 18.) Russel foglalta el a premier helyét és több liberálist vett fel kabinetjébe, mig az alsóház vezetését Galdstone vállalta magára. Azon kérdések közül, melyekről már az utolsó ülésszak folyamában is folyt a vita, a parlament reformja birt a kormány szemében a legnagyobb jelentőséggel. Ennek megfelelően Gladstone 1866. márciusában oly reformjavaslatot terjesztett a parlament elé, mely a választási cenzust a grófságokban és a városokban lejebb szállította és a választó polgárok számát körülbelül 400 000-rel (s ezek között 200 000 munkással) szaporította. Ezt a tervet azonban nemcsak a konzervativ párt tartotta veszedelmesnek, hanem a liberálisok egy töredéke is, az u. n. abdullamiták (Horsmann, Lowe és hiveik). A Russel-kabinet erre vereséget szenvedett és lemondott, jan. 26. pedig Derby gróf alakított új konzervativ minisztériumot, melynek Disraeli is volt tagja (kincstárnok). De a nemzet többsége annyira kivánta a parlament reformját, hogy az új kabinet is megbarátkozott ezzel a gondolattal és Disraelira bizta a reform-javaslat elkészítését. Ezt a javaslatot azonban a parlament előbb gyökeresen módosította és csak 1867 jul. 15. fogadta el. Ezentul mindazok birtak választói joggal, akik (a városokban) legalább 10 font lakbért fizettek, mig a grófságokban 12 font sterlingben szabták meg a cenzust. A peerek aug. 12. erősítették meg az új billt.
1867 őszén Tivadar abissziniai fejedelemmel (l. Abisszinia) háborura került, melyet Napier az előindiai csapatokkal néhány hónap alatt győztesen befejezett. A parlament megszavazta ugyan a háboru költségeit, de az ir és más kérdésekben nem helyeselte a kabinet magatartását, melynek élén Derby visszalépése óta Disraeli állott. Midőn az alsóház Gladstone abbeli indítványát, hogy az ir anglikánus egyház állami jellege eltörültessék, magáévá tette (1868 aug. 30.), a leszavazott kabinet közcsodálkozásra nem adta be lemondását, azt hozván fel ennek magyarázatul, hogy csak az új választási törvény alapján megválasztott parlament lesz hivatva e kérdést eldönteni. Midőn azután a választásokban (1868 nov.) 100 szavazatnyi többséggel a liberálisok győztek, Disraelinek nem maradt egyéb hátra, mint mégis visszavonulni (dec. 3.) és Gladstone lett utóda.
Az új liberális kabinet az ir kérdés megoldását tűzte ki fő feladatának. A kormány belátta, hogy a leigázva tartott és éppen ezért örökké forrongó Irország nyilt seb Anglia testén és megkisérlette e seb orvoslását. Az utóbbi években az agrárius gyilkosságok, összeesküvések (fentiek, l. o.), fegyveres felkelések, dinamit-robbantások stb. a tory-kabinetek erőszakos fellépése dacára egyre szaporodtak. Gladstone most engedményekkel iparkodott az ireket lecsöndesíteni. Eltörülte az ir államegyház jellegét, amit a parlament (1869 jul.) helyeselt. (L. Irország története, IX. köt., 699. old.) 1870. pedig az ir landbillt terjesztette a parlament elé, melylyel a kisebb földbirtokosok és a bérlők sorsán segíteni akart. De ezzel Gladstone darázsfészekbe nyult. A zöld szigeten a gyilkosságok és erőszakoskodások nem kevesbedtek, az ir képviselők a tervezett előnyöket keveselték és Home rule-t követeltek (l. o.), midőn pedig a minisztérium ebben nem járt el kedvük szerint, a parlament tárgyalásait rendszeres obstrukcióval ugyszólván lehetetlenné tették. Ezzel azonban az angol közvéleményt annyira maguk ellen ingerelték, hogy még a kormánypárt is az 1873. (március) az ir katolikusok érdekében beterjesztett egyetemi oktatás reformjáról szóló billt elejtette. Ekkor különben már a külügyi politika terén is vereség érte a kabinetet. Az 1870. francia-német háboru küszöbén Gladstone semleges állásra helyezkedett, kéz alatt azonban megtűrte, hogy francia ügynökök lovakat és fegyvereket vásároltak Angliában. Később mint közvetítő lépett fel, de most Németország nem fogadta el felajánlott szolgálatait. 1871 jan. a Pontus-konferenciára gyültek össze a nagyhatalmak Londonban, amelyek azután, Granville külügyminiszter ellenzése dacára, arra hatalmazták fel Oroszországot, hogy az 1856-iki párisi béke mellőztével hadihajókat tarthasson a Fekete-tengeren. Ez a határozat nagyon megingatta a liberális kormány állását. Az 1873-74-iki háboru az asantik ellen ugyan (Wolseley alatt) sikeres véget ért, de ez a siker a kormány helyzetén csak keveset lendített és mihelyt a kabinet az ir kérdésben a fentebb említett vereséget szenvedte, Gladstone, be sem várván az új parlamenti ülésszak megnyitását, 1873 márc. lemondott.
Disraeli (Beaconsfield) kormánya (1874-1880). Az új konzervativ minisztérium elnöke, összefoglalva, gyökeres belügyi reformoktól idegenkedett, s az ir kérdésben erőszakkal válaszolt az erőszakra. Összes erejét és hatalmát a tory-párt büszke tradiciójához hiven, az angol világbirodalom hatalmának emelésére fordította. Az «Imperial policy» volt végcélja, az angol érdekeknek az egész földkerekségen való érvényre emelése. 1874. a kabinet a Fidsi szigetcsoportot annektálta, 1875. négy millió font értékü Szuezcsatorna részvényeket vett az egyiptomi alkirálytól, hogy az Indiába vezető tengeri utat Angliának ily módon is biztosítsa; 1875. a walesi herceg beutazta Indiát, 1876. pedig Disraeli (Viktoria királyné óhaja szerint) keresztül vitte a parlamentben, hogy India császárság rangjára emeltessék és a királynő az indiai császárnő címével élhessen. A D-i afrikai gyarmatokból és köztársaságokból Beaconsfield Anglia fenhatósága alatt konfederált szövetséget akart alakítani. Midőn pedig Transvaal holland lakosai (a boerok) e tervtől idegengedtek, az angol kormány fegyverrel kényszerítette őket a brit fenhatóság elismerésére (1877 ápril). Az 1877-78. orosz-török háboru pedig várva várt alkalmul szolgált Beaconsfieldnek, hogy N. kissé elhalványult tekintélyét Keleten is helyreállítsa. Derby külügyminiszter már az orosz hadizenetet is az 1871. szerződések megszegésének bélyegezte, amivel azonban az oroszok nem törődtek. Midőn a törökök egy vereséget szenvedtek a másik után, Plevna is elesett, sőt az oroszok a Balkánon is átkeltek a Konstantinápoly felé közelegtek: a Disraeli-kabinet parancsára Hornby tengernagy a Basika-öbölből 1878 febr. 13. keresztül hatolt a Dardanellákon és Konstantinápoly szomszédságában, a Hercegszigeteknél vetett horgonyt. A sanstefanói béke (l. o.) súlyos föltételei pedig Angliát valóságos lázba ejtették, ugy hogy a teljesen török baráttá lett kabinet a legerélyesebb hadi készületekre határozta el magát és az orosz háboru kikerülhetetlennek látszott. Ekkor az orosz háboru kikerülhetetlennek látszott. Ekkor az orosz kormány az utolsó pillanatban (máj. 30.) a londoni jegyzőkönyvben engedett s e jegyzőkönyv alapján gyült egybe a berlini kongresszus, melyen Beaconsfield, Salisbury és Russel Odo képviselték N.-t. A jul. 13. aláirt berlini béke annyira leszállította az oroszok területi és pénzügyi követeléseit, hogy Angliában az izgatottság alább szállott. Még nagyobb örömmel fogadták azt a hirt, hogy a szultán Ciprust átengedte Angliának, mely ennek fejében a kisázsiai török birtok integritásáért vállalta el a kezességet. A kongresszusról visszatérő Beaconsfieldet kitörő lelkesedéssel fogadták és a parlament is nagy többséggel helyeselte a történteket. Ámde Beaconsfield népszerüsége nehány hónap alatt váratlanul tünedezett, ami több okban leli magyarázatát. Ezek közé tartozik a háboru utójátéka, az Afghanisztánban kitört felkelés. Az oroszoktól kéz alatt izgatott emir a határra toloncoltatta az angol követséget és midőn az indiai alkirály e csúfságot megtorlandó, csapatokat küldött Afghanisztánba: az emir orosz területre menekült és fiára, Jakub khánra bizta trónját, akit az angol kormány 1879 máj. a Gandamakamban aláirt békére kényszerített. Ennek értelmében az Indiából Afghanisztánba vezető hegyi szorosok a határvidékkel együtt az angolok kezébe kerültek és azonfelül angol követ indult Kabulba, hogy a khán oldalán állandóan székeljen. De ezt a követet (Cavagnari őrnagyot) és kisérőit a dühös afghánok orozva megölték (szept. 3.), minek hirére a kormány újból boszuhadjáratot intézett az afghánok ellen, melynek befejezését azonban a Beaconsfield-kabinet már nem élte meg. Szerencsésebb és hamarabb véget ért a Csetevajo zulu király ellen kezdett háboru, akit Wolseley 1879 augusztus 30. foglyul ejtett. Csakhogy Dél-Afrikában a helyzet most sem javult és ez a nagyhatalmi politika az állami pénztárt annyira megterhelte, hogy a kormánynak 1878. új kölcsönt kellett kötnie. A háboruk nyomában pedig iparválság és pénzügyi krizis járt. Hozzájárult, hogy Irországban a rossz termés következtében éhség és ragályos betegség dühöngött, ami az ugyis elkeseredett ireket valóságban fanatizálta. E hangulatnak a Parnell körül csoportosuló radikális csoport vette hasznát, mely párt nyilt erőszaktól sem riadt vissza, hogy a Home rulet a kormánytól kierőszakolja. Elvégül a kormány hatalma a szigeten teljesen eltörpült. Mindezek együttvéve a Beaconsfield-minisztérium életerejét aláásták és midőn Beaconsfield mindazonáltal 1880 márc. 24. a győzelem reményében a parlamentet feloszlatta, rettenetes csalódásra ébredt, mert a választásokból a konzervativek csak 230, a liberálisok ellenben 350 mandátummal tértek vissza. Ápril 19. tehát lemondott és Gladstone lett utóda.
Gladstone reformjai (1880-1885). Gladstone nemcsak a régi whig-párt hivei közül (Hartington, Granville, Argylle herceg, Forster, Harcourt), válogatta új minisztertársait, hanem több radikális képviselőt Bright (Chamberlain), sőt a köztársasági elvekért rajongó Dilket is megkinálta tárcávál, amit ezek el is fogadtak. Ámbár az új minisztérium a belügyre és különösen az ir kérdésre irányozta figyelmét, előbb a konzervativ párt hagyományaként ő reá szállott nagy politikájával kellett bajlódnia; sőt az események ugy alakultak, hogy éppen a nagy szabásu és költséges «birodalmi politiká»-tól fázó Gladstonenak kellett ily vállalatokba belemenni. Az afghán háborunak ugyan hamar véget vetett és az orosz érzelmü Abdurrhamant ismerte el emirnek. De nemsokára Eljub khán (1880 jul.) lázadást keltett az angolok ellen és ostrom alá fogta a kandahari angol őrséget. Erre pedig Gladstone is kényszerítve érezte magát fegyverhez nyulni. Roberts tábornok Baba-Walinál szept. 1. a lázongót leverte és azután Abdurrhamant trónjára visszaültette. A nyugalom ezzel annyira-mennyire helyre állott, csakhogy most az Afghanisztán északi határain előnyomuló oroszok vonták magukra az Indiát féltő angolok figyelmét és az orosz-angol bizottság, mely a határ megalapításával vesződött, sehogysem tudta az angolok aggodalmát elosztani. Transwaalról Gladstone sem mondott le, mignem a boerok 1881. fegyvert ragadtak és az angolokat jan. 28. Laingsnál és febr. 27. Majubahill táján érzékenyen megverték. Erre a Gladstone-kabinet békét kötött a paraszt-köztársasággal (1881 márc. 23.), mely autonomiáját visszanerte, de a külügyi kérdésekben továbbra is az angol protektorátusnak maradt alárendelve. Midőn a nagyhatalmak a dacoló albánokat a berlini kongresszus határozatainak elismerésére kényszerítették, Anglia is részt vett a dulcignói flottatüntetésben (1880) és a Görög- és Törökország közötti határ megállapításában is volt része. Egyiptomban az angol befolyás erős megpróbáltatáson ment keresztül. Ismael khidív letétele után, melyet Gladstone régóta sürgetett, pedig az új khidívnek: az angolok szaván induló Tevfiknek fogta pártját. Az angolok növekedő befolyása azonban a benszülöttek között nagy forrongást, majd felkelést szült, melynek a hadügyminiszter, Arabi pasa (l. I. köt., 788. old.) állott élére 1882. Miután a magas porta ebben a kényes dologban közbelépni vonakodott, Franciaország pedig az utolsó pillanatban az akciótól visszahúzódott, Anglia egymagában vállalta magára a lázadás elnyomását, ami várakozás ellenére hamar sikerült is. Miután Seymour tengernagy Alexandriát megbombázta (ju. 11.), a hadsereg Arabi hadát szeptember 13. Tel el Kebirnél könnyü szerrel megfutamította. Ezzel a brit befolyás a Nilus völgyében helyre volt állítva és az angol kalmárvilág nem késett ezt a sikert kiaknázni. A fellázadt Szudánról azonban a Gladstone-kabinet az ellenzék erélyes felszólalásai dacára már eleve lemondott és még Gordon pasa (l. o.) megmentésére is csak akkor küldte el Wolseleyt, midőn már késő volt és Khartum a Mahdi (l. o.) kezébe esett (1885 jan. 26.). Gordon halálának hire mélyen megrendítette honfitársait és még a királynő is szemrehányást tett minisztereinek, hogy ezt a derék embert feláldozták, ami azután a kabinet bukását siettette.
Öt évi uralma alatt a Galdstone-kabinet az ir kérdésre fordította fő figyelmét. Midőn az ir képviselők a nélkülözhetetlenné vált ostromállapot megszavazását a parlamentben obstrukcióval megakadályozták, a kormány megbizásából a speaker 1881 márc. 21. a szentnek tekintett szólásszabadság megszegésével rövid úton szavazás alá bocsátotta azt a billt, melyben a kormány arra hatalmazta fel az elnököt, hogy obstrukció esetén a klotürt alkalmazhassa. Ezt a billt a többség heves vita után elfogadta. Gladstone azután a land-billt terjesztette a ház elé, mely a bérlők helyzetén könnyített, amelyet a parlament szintén elfogadott. De ez a bill is kárba veszett, mert az ir bérlők az ostromállapot kihirdetése és Parnell elzáratása óta egyáltalában nem fizettek bérletet és mert a kormány nem rendelkezett móddal és eszközzel, hogy ezt a szívós népet megpuhítsa. Még abban a ritka esetben is, ha a merénylőket és gyilkosokat tetten érték, a vizsgálat nem vezetett célhoz, mert a megfélemlített esküdtek marasztaló itéletet hozni nem mertek. (L. Irország története. IX. köt., 699. és köv. old.) A Gladstone-minisztérium ekkor 1882-ben tehetetlenségének érzetében Chamberlain személyében alkudozni kezdett az irek vezéreivel, s többi között a fogságban ülő Parnellel, akikkel azután az u. n. kilmainhami szerződést kötötte (máj.). A szabadlábra helyezett Parnell és társai arra kötelezték magukat, hogy a törvényes rendet helyreállítják és hogy a bérlők tartozásuknak majd eleget tesznek; a kormány viszont több rendbeli engedményeket helyezett kilátásba. A szélső elemeknek, a «nemzeti ligá»-nak és a «legyőzhetetlenek»-nek azonban nem kellett a kibékülés és e fanatikusok Cavendish lord ir államtitkárt és segédjét, Burket, Dublinben világos nappal, máj. 6-án meggyilkolták. Az angol közvélemény követelésére a kormány erre egyrészt új, szigoru kényszerbillt dolgozott ki, melynek értelmében rendkivüli törvényszékek foglalták el az esküdtek helyét, másrészt azonban a bérlet-hátralék könnyebb törlesztéséről szóló billt terjesztett a parlament elé, mely mind a kettőt, de csak csekély többséggel, elfogadta. Ekkor ugyanis már a kormánypártban is sokan aggodalommal kisérték az ir események fejlődését, sőt több tekintélyes liberális képviselő (Argyll, Forster) ki is lépett a pártból. Gladstone pedig az ir kérdés célba vett megoldásának fontosságára a párt erősbítését tartotta szükségessé és e célra 1884 febr. 29. új választási reformbillt terjesztette be, mely a vidéki szavazó polgárok számát körülbelül 2 500 000-rel szaporította. Az alsóház jul. 26. fogadta el ezt a demokrata irányu reformot (mely a liberálisok többségét a jövő választásokban biztosította), a felsőház ellenben csak 1884 dec. 5. járult az új reformhoz, miután a kabinetelnök több elvi kérdésre nézve megnyugtatóan válaszolt és miután a kormány a képviselők számát 670-ben állapította meg.
A Salisbury-kormány (1885-1886), Gladstone harmadik minisztériuma (1886) és Salisbury második kabinetje (1886-1892). Alig hogy az új választási reformot elhatározták, a Gladstone-kabinetet saját pártja a költségvetési vita alkalmával (1885 junius 5.) cserben hagyta, ugy hogy a pillanatra szövetkező konzervativek és irek leszavazták. Erre Salisbury és párthivei váltották fel a liberálisokat a hatalomban és a konzervativ párt multjának megfelelően, a külügyre fektették a fősúlyt. 1885 őszén Birma ellen indítottak hadjáratot, mely ezen nagy ország annexiójára vezetett (1886 január 1.) és az afghanisztáni határkérdésben is erélyesebb húrokat pengettek. De még mielőtt a kabinet az ir kérdésben állást foglalt (csak a kényszer-billt vonta vissza), máris az 1885 nov. és dec.-ben megejtett választásokban (az új választási törvény hatása alatt) vereséget szenvedett, ugy hogy Salisburynak 8 havi kormányzás után, 1886 jan. 26. meg kellett válnia a hatalomtól. Most újra Gladstone állott az ügyek élére, aki 333 liberális és - esetleg - 86 ir képviselő szavazatára számíthatott, mig a konzervativek csak 251 szavazattal rendelkeztek. Hogy kormányát biztosítsa és Angliának demokrata szellemben való átalakítását folytathassa, nagy engedményeket tett az ireknek. Már febr. 18. tudatta az alsóházzal, hogy komoly szándéka az Anglia testén tátongó ir fekélyt gyógyítani és ápr. 8. és 16. két remek beszédben ismertette a Home-rule (l. o.) tervezetét, melyben külön ir parlamentet és Dublinben székelő külön minisztériumot igért az ireknek, mig egy másik billben az ir latifundiumoknak a kisebb gazdák és a pórok javára eszközlendő felaprítását hozta javaslatba. De ezzel a két bill ellen még saját pártja keblében is támadt visszahatás, minek az lett a vége, hogy a mérsékelt liberálisok (Hartington, Trevelyan, Goschen) a kormánypártot otthagyták és szabadelvü unionisták neve alatt külön párttá tömörültek, mely minden a birodalmi egység, az angol-ir unió ellen irányuló, federalisztikus politikát kárhoztatott. A konzervativek e szecessziónak rendkivül megörültek és kezet fogva a kilépettekkel, a döntő ülésen 1886 jun. 7. a Home-rule billt 341 szavazattal 311 ellenében megbuktatták. Gladstone ugyan nem engedett, hanem a nemzethez felebbezett, de a választásokban vereséget szenvedett és ekkor jul. 20. lemondott. Az új parlamentben a szövetkezett konzervativek és liberális unionisták együttesen 389 szavazattal rendelkeztek, mig az ellenzéken 191 Gladstone-párti és 86 parnellita ült. Az új Salisbury-minisztérium, melyben Goschen (a kincstár lordja) szerepelt mint az unionisták bizalmi férfia és melyben az ir alkirályi méltóságot és államtitkárságot Londonderry és Hicks-Beach (utóbb Balfour) birta, a Home-rulet ugyan félretette és a nemzeti ligát feloszlatta, de a tory-kabinetek szokott rendszerétől eltérőleg, nem érte be a Habeas Corpus felfüggesztésével és a rendőri állam brutális eszközeivel, hanem különösen a gazdasági kérdésekben, óvatosan ugyan, de fokozatosan javítani törekedett az irek százados bajain. E célból hozta az 1887. landbillt, e célból fogott hozzá 33 millió font államsegély mellett a latifundiumok parcellázásához, a helyi érdekü vasúti hálózat kibővítéséhez, mocsarak kiszárításához stb. A kabinet törekvésének annyiban kedvezett a szerencse, hogy az ir képviselők keblében viszály támadt, mely utóbb (1891) Parnell bukására vezetett. Egészben véve azonban az irek továbbra is a harag és gyülölség szavára hallgattak és a bérletmegtagadás és a boycottinggal szemben Balfour minden erélye hajótörést szenvedett.
1887 jun. 21. az egész ország nagy ünnepekkel ülte meg Viktoria királynő uralkodásának ötven éves jubileumát. Ugyanez év ápr. 4. Londonban az összes angol gyarmatok megbizottjai konresszusra gyülekeztek, melyben az egyes gyarmatok tengeri haderejének fölemelését elhatározták. Az egyiptomi kérdést azonban nem lehetett megoldani, mert a szultán nem fogadta el N. ama propozicióját, hogy az angol csapatok 3 év alatt Egyiptomból kivonuljanak; ellenben Oroszországgal az afghán határ-kérdés differenciáit a konzervativ kormány békés úton kiegyenlítette. A békés viszony Franciaországgal is helyre állott (1887 okt.) midőn a két állam közösen semlegesnek nyilvánította a Szuez-csatornát, s novemberben egyességre lépett, hogy közös akciót indítanak az addig csak Franciaországtól megszállott Új-Hebridák ellen. Kellemetlen összeütközésre vezetett a halászati jog kérdése É.-Amerikával, s a feszült viszony N. és az Egyesült-Államok közt állandó maradt, mert ez utóbbi a választott bizottság határozatait 1888 aug. elvetette. Az 1888 febr. 9. megnyilt országgyülés tetszéssel fogadta Goschen pénzügyminiszter expozéját; ugyanekkor a kormány nevezetes közigazgatási reformokkal is állott elő: amennyiben az addig kinevezett békebirák (Justices of the peace) helyett a közigazgatást a választóktól választott grófsági tanácsosokra (County Councils) bizták. E demokrata szellemü törvényt 1888 aug. 4. a felsőház is végleg elfogadta, s a következő évben Skóciára is kiterjesztette; ellenben a lordok házának megkisérlett reformja, bár Salisbury egy idevágó javaslatát személyesen terjesztette elő a felsőházban, hajótörést szenvedett. Két, Irországgal összefüggő esemény izgatta ezen évben a kedélyeket: az egyik a pápa (1888 ápr.) enciklikája volt, mely hevesen kikelt az féniek és anarkisták forradalmi törekvései ellen; de kevés eredménynyel, mert az irek nem igen vették figyelembe. A másik az volt, hogy a Times, Parnell állítólagos levelei alapján, azzal vádolta az agitátort, hogy része volt a fenix-parkbeli gyilkosságban. Az ügy törvény elé került, s a Times elitéltetésével végződött, mert a levelek hamisak voltak; maga a parlament is, bár föntartással (1890 febr.), fölmentette Parnellt a gyilkosság vádja alól.
N. viszonya kontinens nagy hatalmaival egyre barátságosabb lett. Az arab zendülés kitörésekor K.-Német-Afrikában (1888 szept.) a két állam közösen lépett föl a partok zár alá helyezésében és a rabszolgakereskedés megszüntetésében; a berlini konferencián pedig (1889 jun.) a Szamoa-szigetekre nézve is megegyeztek. E jó egyetértést betetőzte a német császár látogatása Angliában (1889 augusztus), s azóta N., bár nem nyiltan, de mégis eléggé észrevehetően a hármas szövetség mellett foglalt állást, sőt Olaszország földközi-tengeri politikáját nyiltan támogatta Francia- és Oroszország törekvéseivel szemben. Ehhez képest szükségesnek látta hadi erejének szaporítását is és az 1889 máj. elfogadott törvény értelmében hajójárat 70 hadi hajóval emelte, a szárazföldi sereget ellenben csak kevéssel növelte. E barátságos viszonyt kissé megzavarta a Zambezi-kérdés, melynek megoldásában Anglia önző módon kényszerítette (1890 aug. 5.) a gyönge portugál kormányt feltételei elfogadására; Portugáliában e miatt zavarok törtek ki, a kabinet lemondani kényszerült, a parlament pedig nem szentesítette a szerződést, mire N. 1891 máj. 28. új egyezséget volt kénytelen kötni. Németországgal azonban a jó viszony mind jobban megszilárdult; 1890 jul. 1. végleges megállapodásra jutottak az afrikai határvonalakra nézve, különösen a Togo-területen s K.-Afrikában; Németország megkapta továbbá Helgolandot, s ezért lemondott Vitu és Szomál területek védnökségéről N. javára s ez utóbbinak protektorátusát is elismerte Zanzibar fölött. Ez ellen, egy 1862. kötött szerződésre hivatkozva, Franciaország tiltakozott, s csak akkor adta beleegyezését, midőn N. (1890 aug. 5.) elismerte Franciaország védnökségét Madagaszkár fölött s midőn N. megengedte, hogy a franciák Algeriából D.-i irányban a Csád taváig nyomulhatnak. De újabb viszálykodásra vezetett Franciaországgal az újfoundlandi gyarmatosok követelése, kik a franciáktól megtagadták a jogot, hogy partjuk mentén halászhassanak, s jun. partjaikról fegyverrel űzték el a francia hajósokat; a kérdés megoldását a status quo ante föntartásával 1891 márc. 11. csak elnapolták a választott biróság itélethozataláig. Hasonlóképen függőben maradt egy másik, a Bering-tenger vizeit illető halászati vita is az Egyesült-Államokkal. Komolyabb események adták elő magukat Munipur hindu államban; a kitört trónviszályok rendezésére odasiető Quinton tábornok seregét a benszülöttek fölkoncolták, s a vezért megölték; csak 1891 jun. torolhatták meg az angolok e sérelmet a manipuriták teljes leigázásával és megbüntetésével.
A kormánynak a parlamentben is nehézségekkel kellett megküzdenie. Bár a pénzügyi helyzeten Goschen kincstári miniszter sokat javított s az államháztartás mérlege (1890 ápr. 17.) 31/2 millió sterling fölösleggel zárult, az ellenzék obstrukciója mégis meghiusított két fontos törvényjavaslatot: hogy az állami javakat azok bérlői a kormánytól előlegezett kölcsönön magukhoz válthassák és hogy a tized-adó (tithes) törvénye revideáltassék. Noha e két törvény főleg Irország rongált agrárviszonyain akart javítani, az irek mégis kitartó erélylyel folytatták a boykottirozást. Óriási feltünést okozott az a botrány, melybe vezérük, Parnell, keveredett. Az angol törvényszék a nagy agitátort O'Shea ir képviselő panasza alapján 1890 nov. 18. házasságtörés miatt elitélte, mire Irország katolikus papsága s vele az ir nemzeti párt nagy többsége elszakadt Parnelltől és Mac Carthyhez csatlakozott; e szakadást még Parnell halála sem (1891 okt. 6.) szüntette meg. Természetes, hogy most a kormánynak könnyebb dolga volt a parlamentben a szétbomlott párttal szemben; első sorban a rossz aratás miatt nyomorgó Irországon segítettek, aztán megszavazták a fönt említett két törvényjavaslatot, az 1ű millió font sterlingnyi bevételtöbbletet pedig az ingyen népoktatás életbe léptetésére fordították. A német császári pár látogatásának (1891 jul. 4-14.), bár a fogadtatás fényes és szivélyes volt, nem lehetett fontosabb politikai jelentőséget tulajdonítani, mert az angolok a kronstadtból visszatérő francia flottát éppen oly ünnepélyesen fogadták.
N. belügyi életében kiváló szerepet vittek 1889 vége óta a munkásmozgalomnak, melyeket a londoni dock-munkások hatalmas sztrájkja (1889 aug. 15.-szept. 16.) nyitott meg. Burns szocialista képviselő vezetése alatt egyszerre 180 000 ember szüntette meg a munkát, s a közvélemény a sztrájkolók részén volt; két shilling minimális napibért követeltek, s ezt meg is kapták, mire Manning kardinális, a lord-mayor és a londoni püspök közbenjárására ismét munkába álltak; a sztrájktól okozott kárt 2 millió font sterlingre becsülik. 1890 márc. 15. Yorkshireben 200 000 bányamunkás mondta fel a munkát, de már öt napi szünetelés után, némi csekély béremeléssel ismét tovább dolgoztak. A liverpooli dockmunkások sztrájkja véres összeütközésekre vezetett a rendőrséggel; az irországi vasúti alkalmazottak munkaszünetelése a közlekedés fennakadását idézte elő, s csak Walsh püspök közbenjárására álltak ismét munkába. 1890 jun.-ban a londoni rendőrök és postások egy része, aztán a southamptoni dockmunkások sztrájkoltak; ez utóbbiak a katonasággal is összetűztek, 1891 jan.-ban a skót vasúti sztrájk alkalmával több merénylet követtetett el. Komolyabb, mint e mozgalmak, volt az, hogy jul.-ban egy testőr-dandár megtagadta az engedelmességet s példáját Chathamban egy másik is követte; az elsőt büntetésből a Betmuda szigetekre helyezték át. Részint a sztrájkok miatt, de leginkább az 1890 szept. 1.-i Mac Kinley-bill miatt, erős pánik fenyegette a londoni pénzpiacot; a Ba testvérek világbankja, mely argentinai papirokban spekulált, meg is bukott, de a további katasztrófát a francia bank segítségével elhárították. Az 1892. év gyászszal köszöntött be: jan. 14. meghalt Clarence herceg, a walesi herceg fia és prezumptiv trónörökös, ki csak pár hónappal előbb jegyezte el unokahugát, Teck Mária hercegnőt. Még előbb (jan. 7.) halt meg Tevfik pasa, egyiptomi khidív is, az angol reformpolitika nagy barátja, kit a fiatal Abbas pasa követett a fáraók trónján. Az 1891 okt. 6. elhalt első kincstári lord, Smith helyébe az alsóházi kormánypárt vezérének Salisburynek unokaöcscsét, Stewart-Balfourt választották meg, a felsőházban pedig Devonshire herceg halála után az unionisták Chamberlain körül gyülekeztek. Febr. 18. Balfour az irországi közigazgatás decentralizációjára vonatkozó törvényjavaslatot terjesztette a ház elé, de maga a kormány, miután a liberálisok és az irek az obstrukció terére léptek, e javaslatot később elejtette; ellenben törvénynyé lett a Small Holding Act, mely a nagybirtok parcellázásával lehetővé tette, hogy a földmives is saját birtokot szerezhessen. Ezen ülésszakon iktatták törvénybe továbbá: a Mombas-Victoria-Njanza vasútvonal építését; az irországi tandíjak leszállítását s azt, hogy az irni nem tudók választói joguktól megfosztatnak. Ellenben elvetették: a nyolc órai munkaidő törvényes kimondását; a képviselőknek napidíjt javasló billt és a férjhez nem ment nők választói jogára vonatkozó javaslatot. Goschen pénzügyminiszter mérlege ez évben is több mint egy millió font sterling többlettel zárult s költségvetését elfogadták. A parlamentet pedig Salisbury 1892 jun. 29. föloszlatta, s az új választásokat jul. 4-re tűzte ki. A korteskedés azonban már jóval előbb megindult s a kedélyeket egyetlen nagy kérdés: a Home-rule izgatta, melynek diadalra juttatásaiért maga az ősz Gladstone is élénk részt vett a választási mozgalmakban; viszont a protestáns Ulster lakossága egy monstre-meetinggel tiltakozott Belfastban a Home-rule ellen. Az urnák végre a kormány vereségét jelentették: a 262 konzervativ és 52 unionista képviselővel szemben 271 Gladstone párti, 4 munkás, 72 antiparnellista és 9 parnellista képviselőt választottak. Gladstone e kevert elemekből álló Home-rule többsége előtt Salisbury nem akarta azonnal beadni lemondását, de fölvetettetvén a bizalmi kérdés, a ház többsége bizalmatlanságot szavazott a kabinetnek, mire Salisbury megbizatását a királynő kezeibe letette (1892 aug. 11.).
Gladstone negyedik minisztériuma. Az új kabinet aug. 16. a következőkből alakult meg: Gladstone miniszterelnök, a kincstár első lordja és titkos pecsétőr; lord Roseberry külügyminiszter; Kimberley gróf, India államtitkárja; Asquith, belügyi államtitkár; Harcourt, pénzügyminiszter; Morley John, Irország államtitkárja; Spencer, tengenagy; Campbell-Baunermann, hadügyminiszter; Lord Ripon, a gyarmatügyek minisztere; Shaw-Lefevre, közmunka, Mundella, kereskedelemügyi miniszter és Morley Arnold, főpostamester. Az új minisztérium mindenekelőtt időt akart nyerni, hogy reformjait elkészíthesse és ezért a parlamentet 1893 jan. 31-ig elnapolta. De mert az ir képviselők szavazatait nem nélkülözhette, még szept. havában felfüggeszté a Salisbury-Balfour-kabinet által elrendelt kényszerbillt. Ami a gyarmatokat illeti, az elő-indiai hinduk nemzeti kongresszusa (1892 jan.) azt követelte, hogy a kormány az egyes ind tartományokban képviseleti gyülést hivjon egybe. Szept. az angol csapatok a Hindukus tövében elterülő Csitral khánságot szállották meg, hogy az oroszok előnyomulását a Pamir felől feltartóztassák. A Masonaföld gyarmatosítása egyre folyt, Ausztráliában pedig a Gilbert szigetcsoporton tűzték ki az angol lobogót. Kanadában az anyaországtól való elszakadás hivei szaporodtak. - Mihelyt az új parlament 1893 jan. 31. egybegyült, az ir kérdés foglalkoztatta a szellemeket. Febr. 13. terjesztette a 82 éves, de még mindig nagy tűzzel szónokoló Gladstone az utolsó minisztersége óta némiképen módosított Home-rulet az alsóház elé. Azt hangoztatta, hogy a birodalom egységét és az angol parlament szupremáciáját semmi szin alatt sem hajlandó feláldozni, de másrészt lelkiismeretbeli kötelességének tartja, hogy az Irországon elkövetett százados igazságtalanságot jóvá tegye és az Angliát is veszélyeztető ir forrongásnak véget vessen. Az új Home-rule fő vonásait a következőkben foglalta össze. Irországnak külön, Dublinben székelő parlamentje lesz, mely a tanácsból (48 tag) és a képviselőházból (107 tag) fog állani; azonfelül külön minisztériumot kap, mely az alkirály oldalán a titkos tanács végrehajtó bizottsága gyanánt fog működni. A parlament és a minisztérium Irország belső ügyeit fogja elintézni, de a koronára, honvédelemre, tengerészetre, a gyarmatokra és a külügyi politikára nem terjed ki hatalma. 80 ir képviselő továbbra is megmarad az angol parlament keblében, de olyan kérdésekben, melyek kizárólag Angliát érdeklik, nem szavazhatnak. Irország végül évenkint 2 370 000 fontot fizessen a közös költségek fedezésére. Az új Home-rule valóságos vihart támasztott az ellenzék soraiban, melynek vezérei (Balfour, Churchill, Goschen, Chamberlain) Anglia jövőjét a legsötétebb szinekben rajzolták. Az irországi angolok is megmozdultak és a belfasti gyülésen 100 000 angol esküdött meg a bibliára, hogy az Uniótól el nem állnak, bármily harcokat is kelljen e miatt folytatniok. Az alsóház többsége a billt mindazonáltal (a klotür alkalmazása mellett) szept. 1 301 szavazattal 267 ellenében harmadszor is elfogadta. De a felsőház szavazata még hátra volt, ez pedig Salisbury lord, Argyll herceg és Londonderry lord izgató beszédei után a Home-rulet szept. 9-én 419 szavazattal 41 ellenében elvetette. A leszavazott Gladstone ugyan a felsőház eltörlését emlegette, de azután lecsöndesedett, új választásokra sem appellált, mint azt az ellenzék követelte, hanem más reformokat terjesztett a ház elé. Ezek közül a községi autonomia reformja és a munka közben szerencsétlenül járt munkások segélyezését elrendelő bill említendő. A gyarmatokat illetőleg, a keletafrikai angol társaságot Lobengula, a matabelek főnökének felkelése sodorta nagy veszedelembe, melyből az csak a kormánycsapatok segélyével menekült ki. Ezzel kapcsolatban a közvélemény a társulat birtokában levő terület és a Masonaföld államosítását követelte. Elő-India kormánya beszüntette az ezüstpénzverést (jun. 26.). Abdurrhaman, Afghanisztán emirje, ki eddig az oroszok zsoldjában állott, az oroszok előnyomulásától (a Pamiron) meghökkent és Durand angol követtel védelmi szerződést kötött (okt.).
Az 1894. év az agg Gladstone nyugalomba vonulását és az árvaságra jutott liberális kabinet elgyöngülését hozta. A Home-rule kérdése pihent és az irek hasztalan sürgették annak újabb tárgyalását, ami tekintettel a felsőház harcias hangulatára, kárbaveszett munka lett volna. Gladstone hébe-korba a felsőház eltörlésével fenyegetőzött, de ebbeli szándékát már aggkora és szembaja miatt sem hajthatta végre; lassacskán visszavonult a küzdtérről és március 3-án beadta lemondását és ezzel 62 évi parlamentáris pályáját befejezte. Utóda Roseberry lord lett, mig a külügyi tárcát Kimberley, az indiai államtitkárságot Fowler, a helyi közigazgatási tanács elnökségét Shaw-Lefevre, a posta vezetését Gladstone Herbert kapta; a titkos pecsétet Tweedmouthra (azelőtt Marjoribanks) bizták. Programmbeszédében az új premier Gladstone programmjának folytatását helyezte kilátásba, de a Home-rulet nem is említette s mindössze néhány kisebb javaslatot terjesztett a ház elé. Az utolsó választási törvényt kissé módosították, a walesi állami egyház jellegét eltörölték, az örökösödési törvényen változtattak és a szeszadót felemelték. De ezeket a jelentéktelen javaslatokat a felsőház csak módosított alakban fogadta el. Ápr. 30. az alsóház azt határozta, hogy (a tervbe vett ir parlament mintájára) Skócia számára a tisztán skót ügyek elintézésére külön törvényhozó testület alakíttassék (mely azonban mai napig sem lépett életbe). Közben-közben Roseberry is azzal fenyegette a nemzeti akarattal dacoló felsőházat, hogy majd népszavazást rendez a lordok házának eltörlését illetőleg.
A gyarmatok 1894. évi történetéből feljegyzendő, hogy a délafrikai társulat igazgatója és Foktartomány új miniszterelnöke, a hires Rhodes Cecil egész Dél-Aftikának egyesítését tervezte, a Matabele-föld gyarmatosítását erélyesen folytatta és a transvaali parasztköztársasággal viszálykodott. A Kongo-állammal Anglia oly szerződést kötött, mely a Csád tótól keletre fekvő, azelőtt Egyiptom fenhatósága alá tartozott vidékeket (Bahr el Gazal) a Kongo-államnak engedte át, amivel a németek és a franciák érdekeit sértette. E két állam tiltakozása következtében Kimberley lord a szerződés sérelmes pontjait azután visszavonta. Ugandát az angol kormány a pénzből és fegyverekből kifogyott délafrikai angol társulattól teljesen átvette, nehogy ez a fontos és nagy ország más európai gyarmat-állam kezébe kerüljön. A Khina és Japán között kitört háboruban Anglia felajánlott közvetítésével kudarcot vallott, később pedig (aug. 25.) Japánnal előnyös kereskedelmi szerződést kötött. Új-Zélandon a nőknek is megadták a szavazási jogot és az összes ausztráliai angol gyarmatok maguk között szűkebb, Angliától meglehetős független szövetség alapításáról tanácskoztak, mely terv azonban (mostanig) még nem vált testté.
Az 1895. év folyamán mindinkább szembetünővé vált a Roseberry-kabinet belső gyöngesége. A pótválasztásokban az ellenzék győzött, az ir képviselők elpártolással fenyegetőztek, ha a kabinet a Home-rulet nem tűzi ki a napirendre és magában a kormánypártban a bátortalanság és csalódás jelei mutatkoztak. Annál több hévvel folytatták a konzervativek a harcot. Febr.-ban az alsóház azt sürgette, hogy a kormány az arany és ezüst pénz értékének szabályozása végett nemzetközi kongresszust hivjon egybe, de Harcourt, a kincstár első lordja, már eleve megjegyezte, hogy Anglia feltétlenül a bimetallizmushoz fog ragaszkodni. A benyujtott törvényjavaslat közül egyetlen egy sem birt nagyobb jelentőséggel és a minisztérium és a kormánypárt maga is érezte, hogy már nem életre való. És ekkor az ellenzék jun. 21. bizalmatlanságának jeléül 100 font sterlinget kivánt törölni Campbell-Bannermann hadügyminiszter budgetjéből. Ezt az indítványt a többség 132 szavazattal 125 ellenében elfogadta. A Roseberry-kabinet dicstelen bukása után beadta lemondását és a jun. 25. kinevezett Salisbury-minisztériumnak engedte át helyét. Balfour A. J. lett a kincstár lordja és az alsóház vezetője; Chamberlain kapta a gyarmat hivatalt, az admiralitást Goschen, a belügyet Ridley, a hadügyet Landsdowne, az indiai államtitkárságot Hamilton lord; Cadogan lord lett az ir lord-lieutenant, Ashbourne lord pedig ir kancellár. Az aug. 14-én felolvasott trónbeszéd csak a függő külügyi kérdésekről emlékezett meg, igy Csitral hegyi országnak ápr.-ban történt fegyveres megszállásáról, az Örményországban történt keresztényüldözésről és a török reformok szükségességéről, a Venezuela és angol Guyana között felmerült határvillongásról és végre Prempreh, Asanti királyának lealázását helyezte kilátásba, ami azután 1896 jan. 17. Kumassi bevétele után meg is történt. A trónbeszéd felolvasása után pedig a kormány a parlamentet 1896 febr.-ig elnapolta.
Az 1896. év Angliára nézve sok kellemetlen meglepetést és diplomáciai kudarcot rejtett méhében. Újév napján az a hir érkezett Angliába, hogy a Royal Chartered Company tisztje, Jameson több száz fegyveres kalandorral dec. 31. átlépte Transvaal határát, hogy a johannesburgi angolokkal kezet fogva, Transvaal kormányát az angol gyarmatosok követeléseinek teljesítésére kényszerítse. A boerok azonban Jameson hadát jan. 1. Krügersdorfnál körülfogták, legyőzték és megadásra kényszerítették és ezzel a kitörőfélben levő felkelésnek elejét vették. A Transvaal-kérdés felvetése Angliára nézve több szempontból járt hátránnyal. A parasztköztársaság és Anglia közötti régi ellentét és gyülölség könnyen lángba boríthatta egész Dél-Afrikát és amennyiben Rhodes Cecil, a Foktartomány miniszterelnöke, a felkelésről tudott, sőt Jamesont még támogatta: ezzel Anglia hirnevét súlyosan kompromittálta. A német császár nem is késett Krüger, a Transvaal elnökéhez intézett üdvözlő táviratában Jameson betörését a nemzetközi jog ellen intézett merényletnek bélyegezni, ami által az angol közvélemény neheztelését a legnagyobb fokban magára vonta. De mig az angol és a német lapok a fölött vitatkoztak: gyakorolhat-e Anglia az 1884. szerződés alapján Transvaal fölött fenhatósági jogot avagy nem, a kompromittált Rhodes beadta lemondását, mig a boeroktól kiszolgáltatott Jamesont a kormány parancsára Londonba hozták, ahol törvényszék elé állították. Krüger elnököt is meghivták Londonba, hogy ott az angol gyarmatosoktól kért politikai jogok megadására birják, de ő tekintettel a transvaali Volksraad hangulatára, ápr. végén arról értesítette Chamberlaint, hogy utazását egyelőre elhalasztani kénytelen. Májusban a transvaali kormány (Prätoriában) oly titkos levelezésnek került nyomára, mely Rhodes és több társának részvételét a felkelésben minden kétségen kivül helyezte. Ez a tény egyrészt a Royal Chartered Company kiváltságos levelének eltörlését vonhatja maga után, másrészt pedig, mint ezt Harcourt máj. 8. mondott beszédében hangsúlyozta, csúnya világot vet a D.-afrikai angol államférfiak perfid «jobberpolitikájára».
Ugyancsak áprilisban a matabelek földjén az elhalt Lobengula főnök fia nagy felkelést támasztott az angolok ellen, melyet eddig nem sikerült elnyomni. A venezuelai határviszály miatt pedig az Egyesült-Államok kormányával került összeütközésre; Cleveland elnök még 1895 dec. hivatkozott a Monroe-doctrinra (l. o.) és háboruval fenyegette az angolokat és e harcias hang 1896. sok amerikai államban visszhangot keltett, ami azonban az amerikai kereskedő-világban és a börzén nagy válságot idézett elő. Hátsó-Ázsiában Anglia a Mekong-kérdésben szintén engedni volt kénytelen a franciáknak, akik 1896 jan. keresztülvitték, hogy a Mekong folyam egész hosszában képezze az angol (Birma) és francia birtokok (Annam) közötti határvonalat. És végül az örmény kérdésben is érzékeny kudarc érte Angliát, mely azt óhajtotta, hogy a nagyhatalmak egyesült erővel kényszerítség a szultánt az Örményországban létesítendő reformokra. De mert csak Franciaország és Oroszország pártolták az angol kormányt, a közös fellépés elmaradt és a reformok sorsa a szultán tetszésétől függ. A boszus Salisbury erre a szultán és a török kormány hatalmáról becsmérlőleg nyilatkozott és dacára annak, hogy a szultán sajátkezü levélben igérte a reformok valósítását, kétségbe vonta a porta jóakaratát. - A belügyi politikára áttérve, a febr. 11. felolvasott trónbeszéd a következő munkaprogrammot helyezte kilátásba: a hadi tengerészet, különösen a cirkáló hajók szaporítását, a tartalékos tengerészek létszámának felemelését; a külföldről való bevándorlás megszorítását, a gazdasági válság orvoslását és egy új agrárius törvényt Irország számára. Ezen törvényjavaslatok közül a parlament az elsőt Goschen tengerészeti lord felterjesztése alapján már megszavazta és jelenleg a Balfour által kidolgozott agrárius törvényt tárgyalja, melynek lényege abban áll, hogy a bérlő 30 évre kötheti meg a bérleti szerződést, azzal a kikötéssel, hogy a bért minden ötödik évben a termények árának emelkedéséhez vagy hanyatlásához képest megváltoztathatja. Márc. végén azonban megint a külügyi politikára fordult a nemzet figyelme. Curzon államtitkár ugyanis azzal a hirrel lepte meg a parlamentet, hogy a kormány, részben déli Egyiptom és Nubia visszafoglalása végett, ahol a mahdizmus ereje napról napra csökken, részben pedig azért, hogy a dervisek által fenyegetett Kaszala és az Abissziniában is háttérbe szorult olasz hadsereg helyzetén segítsen, expediciót küld déli Egyiptomba. Ez a Dongolába rendelt expedició Kitchener pasa vezérlete mellett csakugyan elindult és egyelőre Akasehig ért. Mostanig Digma Ozmán és vezérei hasztalan iparkodtak a szövetségs angol-egyiptomi csapatokat feltartóztatni; vajjon azonban lehetséges leend-e az expedició kettős célját elérni, az még kérdéses. Az expedició költségeit a khidív kormánya az európai felügyelő bizottság alatt álló tartalékalapból vette, mi ellen Francia- és Oroszország tiltakoztak és pörrel támadták meg az egyiptomi kormányt, mely azonban ez idő szerint még nincsen eldöntve.
)
)
L. táblázat.
)
L. táblázat.
)
L. táblázat.
)
L. táblázat
)
L. táblázat
