Bánya,

Full text search

Bánya, a hasznosítható ásványok nyerésére szolgáló és egymással összefüggő földalatti vagy fölszíni műveletek összesége. A hasznosítható ásványok termelésével és értékesíthető állapotba való átalakításával a bányászat foglalkozik. A bányászat fogalma alatt tehát nemcsak a bányák mívelését, hanem az ércek előkészítését és kohászati úton vagy anélkül eladhatóvá tételét értjük; a bányászat körébe tartoznak mindazon intézetek, melyeket a bányászszemélyzet művelődési, élelmezési és egészségügyi érdekeinek megóvása és védelme végett állítanak fel, és mindazok a hatóságok és hivatalok, melyek a bányászati üzlet vezetésével és ügyeinek elintézésével foglalkoznak. A bányászat feladata lévén a hasznos ásványok termelése és értékesítése: igen természetes, hogy a bányászat koronkint és helyenkint fölvirágzik és ismét hanyatlik, vagy azért, mert a hasznos ásványok telepe kimerült, vagy pedig, mert a termelés elé torlódó akadályokat legyőzni nem lehet. A hanyatlásnak oka az is lehet, hogy valamely ásványt olyan új telepen fedeznek föl, amelyből kevés költséggel nagy mennyiségben termelhető, s ennek következtében az ásvány értéke lejebb száll, s így a régibb költségesebb bánya üzlete hanyatlik. A bányászat némely ága, mint p. a kőszén és a vasércek bányászata mely régebben igen kevés figyelemben részesült, újabb időkben az ipar nagymértékü fejlődése következtében rendkivül módon megélénkült, s értékére és jelentőségére nézve máris meghaladja a nemes fémek bányászatát.
A bányabeli munkálatokat a bányász végzi. Tágabb értelemben bányásznak nevezik mindazokat, kik valamely bánya vagy kohó érdekében működnek, szűkebb értelemben azonban csak a bányamíveléssel foglalkozókat nevezik bányászoknak, kik között tiszteket, altiszteket és legénységet különböztetnek meg. Tiszt csak az lehet, aki bányászati akadémiát végzett és államvizsgálatot tett, altiszt pedig, aki az e célra fennálló bányaiskolát végezte. A legénység 16 éves korától kezdve foglalkozik a bányában, tehetségéhez és erejéhez mért munkával. Mielőtt a bányászok a bányába mennének, a bányaházban gyülnek össze; itt intézkednek az ügyelők, hogy mindenki hol s mit dolgozzék; itt végzik a munkások imádságukat, s innen szállanak le a bányába, kijövet pedig itten jelentik magukat az ügyelőknél, s átöltözködés után innen indulnak haza. A bányászok életük nagy részét a föld felszine alatt töltvén, a természet erővel való szakadatlan, és minden testi és szellemi képességük folytonos alkalmazását kivánó, élénk küzdelem mellett egészen sajátságos életet élnek. Leggyakrabban zordon hegyek és terméketlen völgyek között egészen saját erejükre utalva, a világ nagy eseményeitől rendesen érintetlenül maradnak. Minthogy tapasztalásuk bizonyítja, hogy szükség és veszedelem esetében csak egymás között találhatnak segítségre, és hogy törekvéseiket a nembányászok sem megérteni, sem méltányolni nem tudják: másrészt pedig a jó rendnek és fegyelemnek hasznosságát minden percben érzik: már a legrégibb időkben szervezkedtek, és oly intézményeket léptettek életbe, melyek szükségleteiknek és nézeteiknek megfeleltek, és sok tekintetben érdekesek. Intézményeikhez ragaszkodnak; a nemes hivatásuk öntudatából fejlődött komolyság, a szakjuk iránt való lelkesedés és szoros testvéries összetartás a bányászérzelemnek nyilvánulásai, melyek szük korlátok közt is sok hasznos és üdvös eredményre vezettek. (Wenzel G., Magyarország bányászatának kritikai története.)
A bányában munkával töltött idő a bányaműszak. Vannak bányák, melyekben a munkások naponként 12 óráig dolgoznak, beleszámítva a déli pihenő órát is. Hazánkban rendesen 8 óráig tart egy bányaműszak. A munkások reggel 4 órakor bemennek és délben 12 órakor kijönnek; ekkor a második csapat megy be, és kijön este 8 órakor, midőn a harmadik csapat megy be és dolgozik reggel 4 óráig. - Jól rendezett bányaműveknél fölveszik a 16 éves fiut, ha irni és olvasni tud, takarítónak, kinek főfoglalatossága a törmelék eltakarítása, s a bánya tisztántartása: néhány év mulva, ha megerősödik, lesz belőle csillér, és tolja a törmelékkel megrakott szekeret: csillét; továbbá lesz csatlós, az aknaszállításnál a kötélhez akasztja, vagy a kötélről lecsatolja a szállitó zsákot vagy edényt; azután bánya-ács lesz, vagy bánya-köműves; megtanulja a biztonosításra szolgáló munkát; továbbá lesz vágósegéd és vágólegény, ki gyakorolja a furást és repesztést, az ércek megismerését és kiválasztását; továbbá lesz kővágó, kinek foglalatossága marad a furás és repesztés, és végre lesz belőle ércvágó, vagy ércfejtő, kinek minden bányamunkában bő tapasztalattal kell birni, de különösen alaposan kell ismernie az érceket. A bányász-élet sajátságos volta érthetővé teszi, hogy a bányászok különféle alakokkal népesítik meg a bányát. Ilyen képzeletmúlta alak a bányarém. (l. o.)
Bányamívelés.
Bányamívelés, mindazoknak a munkálatoknak összesége, melyeknek célja: a hasznos ásványok felkutatása, feltárása, lefejtése, kiszállítása, a föld alatt előállított üregek biztonosítása, szárazon tartása, és jó levegővel való ellátása.
A hasznos ásványok felkeresésére szolgáló munkálatokat kutatásnak nevezzük. Az okszerü kutatás megköveteli, hogy a vidék földtani szerkezetét ismerjük. Az erek táblaalaku telepek, melyek a hegység kőzetének rétegeit metszik és nem egyebek, mint egykori hasadékok, melyeket alulról vagy fölülről különféle fémtartalmu ásványok különféle vastagságban töltöttek ki (l. ábra). Az ér lapjának szintes irányát csapásnak nevezik, a csapás szögét a tájékoztatóval mérik és a délvonaltól számítják; a fokívvel pedig azt a dölés-szöget mérik, melyet az ér lapja a szintes síkkal képez.
A fekvetek hasonlóképen táblaalaku telepek, melyek a hegység rétegeinek szintes, v. a szintest megközelítő fekvésében több üledékes kőzet sorozatában egykoruan képződtek, tehát mindig a rétegek között feküsznek és azokat nem metszik (l. ábra b). Ilyen fekvetekben is találhatni fémes ásványokat, de különösen kőszenet és sót; vastagságuk különböző, és rendesen több telep

1. ábra.
fekszik egymás felett, meddő rétegekkel váltakozva. Mind az érnek, mind a fekvetnek azt a mellékkőzetét, amelyen nyugszik, fekvőnek, amely pedig rajta fekszik, fedőnek nevezik.
A tömzsek nem nagy hosszaság mellett nagy vastagsággal biró telepek; hogyha magassági kiterjedésük leghosszabb vonala meredek, álló tömzseknek, hogyha pedig lapos: fekvő tömzseknek neveztetnek. (l. ábra c.) Fészkek, vesék, kisebbszerü tömzsek; torlatok pedig eredeti termő helyéről lemosott kőzettörmelék, mely között fémes ásványok is találhatók. (Arany, platina, ónérc.) Végre a föld felszinén szemünk előtt most is képződnek némely használható ásványok, p. mocsárérc és tőzeg. Hogyha nincsenek a hasznos ásványokat magukban rejtő telepek természetes módon, p. vizmosásokban, szakadásokban feltárva, ekkor árkokkal vagy csekély mélységü aknákkal eltávolítjuk a kőzetről a termőréteget és törmeléket, hogy az alatta fekvő eleven kőzet minőségét megvizsgálhassuk. A telepek rendesen fölnyulnak a törmelékig, és ezt a felső részüket kibuvásnak nevezzük. Ha egy ilyen kibuvást találunk, és a vidék hegyes-dombos minősége megengedi, szintes kutató táróval vizsgáljuk meg a telep tulajdonságait a kibuvástól kezdve, lapályosabb vidékeken pedig kutató aknákkal. Ha a hasznos ásványokat rejtő telepek nagyon laposan és mélyen a főlszin alatt feküsznek (a kőszénnél és sónál gyakori eset), akkor fúró lyukakkal kutatunk: a kőzet minőségéhez alkalmazott alaku acélfuróval lehatolunk a mélységbe, és a felhozott furóport, iszapot vagy a hengert s furómagot vizsgáljuk meg. Az ilyen kutató munka egészen hasonlít az artézi kutak furásához; itt is alkalmazhatók a szabadon eső véső-furók, valamint a forogva működő acél- és gyémántfurók. L. Földfurás.
A kutatásnál, föltárásnál és fejtésnél szükséges kézi munkát a bányász vájásnak nevezi és hozzá a következő szerszámokat használja. Földet, törmeléket, kavicsot, homokot és a már kivájt kőzet apraját, melyeket más helyre kell szállítani ásóval, kapával és töltő kosárral vagy teknőcskével rakják be a szállító edénybe. Csákánynyal vágják a lágyabb kőzetnemeket: agyagot, palát, gipszet, kősót és kőszenet; a csákány a kőszénbányász főszerszáma. Keményebb kőzetet: mészkövet, homokkövet és lágyabb gránitot, gnájszt porfirt ékkel és kalapácscsal tördelik le. A kalapács 16-18 cm. hosszu, 5-6 cm. vastag, s mind a két végén megacélozott vas, melynek közepén lyuk van a 40-50 cm. hosszu nyél számára. Az ék 2 cm. vastag, 10-15 cm. hosszu, hegyes acélszerszám, melynek közepe felett van a lyuk a vékony nyél fölvételére. Munkaközben az ék hegyét a kőzetre tartják és 6-10 fontos kalapácscsal ütve, apró darabokban pattogtatják le vele a kőzetet. Régebben, ha a füstöt elvezethették, tüzzel porhanyították a kőzetet. Puskaporral Selmecbányán repesztettek legelőször. Montecuccoli Jeromos gróf, a hires tábornok közeli rokona házasság utján a selmeci bányák fő részese lett, mint ilyen 1627 febr. 8. sikerrel próbálta meg a puskapor alkalmazását a kőzet repesztésére. Az első repesztő munkát Weindl Gáspár bányász teljesítette Selmecen az Istenáldás nevü bányában.
A repesztés céljából lyukat fur a bányász a kőzetbe. A furók 2-2 1/2 cm. vastag gömbölyü, v. hatszögü s különféle hosszuságu acélvésők 3-4 cm. élhosszasággal. A furást mindig rövid nyelü vastag vésővel kezdik, s ha az eltompult, valamivel hosszabb nyelü, de rövidebb élü furóval folytatják, hogy a furó a lyukba bele ne szorulhasson. Furás közben vizet töltenek a lyukba, ami elhárítja a furópor alkalmatlankodását, és a furást is gyorsítja. Ha a lyuk már elég, mély kikaparja belőle a port vagy iszapot, szárazra kitörli egy rongydarabbal, és beleteszi a kellő mennyiségben papiroshüvelybe takart repesztőport a papiroshüvelybe hosszu, vékony hegyes és faggyuval bekent rézdrótot szúr, melynek fogantyuja kiáll a furólyukból; azután száraz agyaggal kitölti a furólyuk üres részét, és ezt a fojtást erősen leveri egy keményfa botocskával, a töltővel; ekkor óvatosan kihuzza a réztűt, és helyébe puskaporral bekent szalmaszálat, v. papirostekercset (gyujtószálat) dug, úgy hogy a repesztőporba bele érjen. E gyújtószálak helyett mostan gyujtózsinórokat használnak, melyeknek bele puskaporból van. A gyujtószál v. gyujtózsinór kiálló végére azután kénkővel bekent s a lámpa lángja felett megpuhított fonalat gyöngyölít, és annak végét meggyujtva, biztos helyre menekül a bányász, hol a lövés nem érheti. A kénfonal lassanként elégvén, meggyujtja a gyujtószálat vagy zsinórt, ez pedig a furólyukban levő repesztő port mely felrobban, és ha kellőleg el volt fojtva, a kőzetet lerepeszti. A furólyuk irányától, mélységétől és a repesztő por mennyiségétől függ a repesztő munka hatása; a repesztő bányásznak mindezeket tapasztalatból kell ismernie. Ujabb időkben igen sokféle, nagyon hatható repesztő szereket találtak fel; ezek közül leginkább a Nobel-féle dinamitot használják. Lyukak furására ujabban fúrógépeket használnak, ezek kis hordozható gépek, melyekben sürített levegő vagy magas nyomással működő viz, s csak ritkán gőz mozgatja nagy sebességgel a dugattyut, melynek rudjával összekapcsolt furó vagy véső, 300-400 ütést tesz percenként a kőzetre; a lyuk kifurása tehát gyorsan történik; a készülék alkalmatos voltától függ, hogy a gép ujból beállítása, és a kellő számu lyukak megfurása után a gép eltávolítása a vájatvégtől ne kivánjon sok időt; így azután középkeménységü kőzetben lehetségessé vált 24 óra alatt 5-6 métert kivájni, melyben közönséges vájó munkával alig haladhattak volna 2 méterre. A gyors vájás mellett természetesen főfontosságu a kivájt törmelék gyors elszállítása. A legkülönfélébb szerkezetü furógépeket alkalmazták, vannak olyanok is melyek nem ütve, hanem forogva működnek és kemény acélfogakkal vagy gyémántokkal horzsolják le a kőzetet, és mélyítik a lyukat. A gyémánt furókat főképen nagyon mély lyukak furására és egyenletes minőségü kőzetben használják. Terveztek és alkalmaztak olyan gépeket is, melyekkel az aknákat vagy vájatvégeket egészben egyszerre kivájhatják; de az ilyen gépeket eddig csak ritkán alkalmazták; valamint a kőszénfejtó gépeket is, melyeket különösen az angolok sokféle szerkezettel próbáltak már meg, de eddig nem igen kielégítő erodménynyel. Ujabban villamossággal hajtott gépeket is használnak.
A bányamunkás a vájás biztosítására fát, kőfalat vagy vasat használ. A fával való biztosítást ácsolatnak nevezik, ennek nemei: szarufa, egész és fél ajtófél, feszíték, támasz járomfa, talpfa és aknaácsolat. A szarufaácsolat hasonlít a födél szarufáihoz; csak ott alkalmazzák, ahol a nyomás nem nagy, és főképen fölülről várható. Az ajtófél hasonlít a házak ajtófeléhez, és áll két oszlopból, melyeknek felső végeit egy süvegfa köti össze; ez az egész ajtófél és akkor alkalmazzák, ha a kőzet mind a két oldalon és fölülről is omladékos; ha az egyik oldal biztosan áll, akkor a másik oldal elé az oszlop, és felül a süvegfa építtetik be, és ez a fél ajtófél; ha az üregnek csak teteje omladékos, akkor feszítéket tesznek alá, és az oldalak közé erősen beékelik; a köztük maradó hézagokat, valamint az ajtófelek között maradtakat is széldeszka darabokkal, vagy hasított béllésfával töltik ki, béllelik. Egyes beomlással fenyegető szikladarabok alá támaszfát állítanak; ha szükséges a támaszfa terhét megosztani, több támaszfa felső végeire járomfát tesznek; és ha attól lehet tartani, hogy a nagy teher a támaszfák v. ajtófelek alsó végeit a talpba benyomja akkor talpfát tesznek alájok. Néha az üreget olyan törékeny kőzetbe kell vájni, mely azonnal beomlik, és annyi helyet sem tarthat magától nyitva, hogy egy uj ajtófelet beállítani lehessen. Ilyen esetben az utolsó ajtófél mellett erős, hegyes karókat, cseglyéket vernek a vájás irányában az omladékos kőzetbe sürün egymás mellé, melyek azután a beomlást annyira feltartóztatják, hogy a közöttük levő törmeléket kitakarítani és egy vagy két ajtófelet beállítani lehet. Amint ez megtörtént, ismét ujabb karókat vernek az utolsó ajtófél mellett a kőzetbe és így halad a lassu és veszedelmes cseglyemunka tovább.
Az aknaácsolatnak nemcsak az a célja, hogy az akna oldalainak fennállását biztonosítsa; hanem hogy biztos alapul szolgáljon a bejáró készülékeknek és az aknába beépítendő gépeknek. Az aknaácsolat egy négyszögletes, hosszas keret, az oldalakat képező gerendák végei egymásra vannak lapolva, és az akna egyes osztályait elválasztó feszítékek a hosszanti oldalak közé vannak beékelve. A kőzet állékonysága szerint kisebb v. nagyobb távolságban egymástól ékelik be eme kereteket az akna oldalai közé, a szögletek alá tett kis oszlopok tartják a kereteket kellő távolságban egymástól, a két keret között maradó hézagot pedig úgy, mint az ajtófelek között, bélléskarókkal szokták kibéllelni. Ha a kőzet nagyon omladékos, akkor a legbiztosabb helyeken mély lyukakat kell vágni a szögletekben a rövid oldalak irányában a kőzetbe és a szembenálló lyukakba igen erős gerendákat kell befektetni, melyekre azután a rendes aknakereteket rakják. Ilyen esetekben mindig egy tágasabb ideiglenes ácsolattal tartják fenn néhány napig az akna oldalait, és ha a rendes ácsolat is beállíttatott, a mögötte levő üregeket törmelékkel szorosan kitöltik. Ha a kőzet, melybe az akna mélyíttetik, igen sok vizet bocsát a munkahelyre, és a viz akadályozza a mélyítést; vagy ha a vizet átbocsátó rétegek alatt száraz rétegek vannak, melyekbe nem akarják beereszteni a vizeket, és általában e vizek emelését elkerülni óhajtják, akkor az akna ácsolatával szokás a vizeket elzárni. Az ilyen viztől mentő biztonositás, ha fából készül, igen gondosan megdolgozott és egymásra illesztett gerendákból áll, melyeknek hézagait mohával vagy csepüvel tömik ki és száraz faékekkel megékelik úgy, hogy a vizet át ne bocsássák. Ujabb időkben egészen vasból készítik az aknák viztartó gárdozatát, melynek hézagait fával kiékelik.
Ha a kivájt üregeket előreláthatólag hosszabb ideig kell nyitva tartani, vagy ha a kőzet nyomása igen nagy; akkor célszerűbb ácsolat helyett falazatot alkalmazni biztosítás végett. A biztonosítás falazattal többe kerül ugyan, mint ácsolattal, de sokkal erősebb, biztosabb és tartóssága - lehet mondani - határtalan. Falazattal szokták biztosítani a tárókat, vágatokat, folyosókat, járatokat és az aknákat. A tárók, vágatok, folyosók és járatok falazatai igen sokfélék; egyoldalu kisebb nyomás ellen egyenes falat, nagyobb nyomás ellen boltozatot állítanak, igen gyakran alkalmazzák az ellipszis alaku boltozatot és ha a nyomás felülről különösen nagy, a gót vagy szamárhátu boltozatot. A boltozat számára a vágatot tágasabbá kell vágni, mint az ácsolat számára és ideiglenes ácsolattal kell a kivájt nagy üreget biztosítani. hogy addig, mig a boltozat el nem készül, be ne omoljék.
Az aknafalazatnál különös gondot kell a falazat alapjára fordítani, hogy rendkivül nagy terhet elbirhasson; hogy a teher megosztassék, helyenként, ahol a kőzet arra alkalmatos; erős bolthajtásokat kell a falak alá beépíteni; e bolthajtásokon fekvő falazat azután egyenes falazat lehet, vagy pedig a kőzet felé kidomborodással építtetik ugy, hogy az oldal nyomását boltozat foghassa fel. A kőzet és falazat között maradó üregeket gondosan ki kell tölteni törmelékkel. A falazat belső oldalán mélyedéseket hagyunk az akna osztályainak elválasztására szolgáló feszítékek számára. Különös módja az aknák biztosításának a süppesztő falazás, mely csak egészen laza, igen nedves, homokos, ugynevezett futó kőzetben alkalmaztatik. Erős tölgyfa pallókból készített keretnek külső szélére az élével lefelé álló szögletein kapcsoltatik; és ha az aknát, amennyire lehetett, lemélyítették, és ideiglenesen kiácsolták, ezt a keretet fektetik le az akna fenekére, és azután a keretre rakják a falazatot egészen föl az akna torkolatáig. Azután kikaparják a keret alól az anyagot lehető egyenletesen egyszerre köröskörül, minek következtében a falazat lejebb és lejebb sülyed; fent pedig a sülyedés mértéke szerint feljebb falazzák; hasonlóképen sülyesztik a vasgárdozatot is.
Ujabb időben, midőn a vasnak az ára már nem igen különbözik a falazat költségeitől, gyakran alkalmazzák biztosítás céljából a vasat is. Különösen minden nagyobb nehézség nélkül lehet az elkorhadt fakereteket vasgerendákkal kicserélni, ami ha megtörtént, a bíztosítás állandó marad és csak a vasgerendák között lévő hézagokban kell időnként a bélléskarókat, ha elkorhadtak, kicserélni, ami gyorsan és minden nehézség nélkül megtörténhetik. A tárók és folyosók biztonosítására ellipszis alakban hajlított ócska vaspályasíneket, vagy T alaku vassíneket alkalmaznak; egy-egy keret két darabból áll, melyeket, ha helyökre állították, ugy, mint a vaspályánál szokás, hevederekkel kapcsolnak össze. A vaskereteket, a kőzet minősége szerint, sűrűbben vagy ritkábban állítják és a közöttük maradó hézagokat béllésfával töltik ki, melyeket, ha elkorhadnak, természetesen ki kell cserélni. Haszna az ilyen vaskeretek alkalmazásának, hogy nem kell olyan nagy üreget kivájni, mint a falazat számára, mely végett néha kétszer annyi kőzetet kell kivájni és kiszállítani, mint amennyi a nyitva maradó üregből kikerült; továbbá, hogy egy-egy keret igen gyorsan felállítható s ha a vas nem drága vagy olcsó ócskasín kapható, nem kerül sokba.
Ha a bányász a kivájt üregek nyitvamaradását biztonosította, gondoskodnia kell, hogy a bányának minden részében egyenlően friss levegő legyen. A bánya levegőjét a bányában levő ásványok felbomlása, a munkások lehellete és a lámpások lángja rontja meg. Ilyen romlott levegőben a lélegzés nehéz, a munka fárasztó és a lámpás bágyadtan ég. E végett a bányalevegőt folytonosan meg kell ujítani. A bányában könnyen képződik szénsav, mely nehezebb a jó levegőnél, az ereszkedések alsó részeit tölti be, a lámpát eloltja, és belélegzése halálos. A szénoxid könnyebb a jó levegőnél, ha nagyobb mennyiségben belélegzik, halált okoz. A szénhidrogén gázok, melyekből a bányagáz-nak nevezett levegő áll, nagyon könynyüek, az üregek felsőbb részeit foglalják el, belélegzésük nem okoz rögtön halált, csak kábulást; de bizonyos mennyiségü levegővel keveredve és lánggal érintkezve felrobbannak és gyakran nagy szerencsétlenséget okoznak. A robbanó gázakkal bővelkedő kőszénbányákban csak biztosító lámpásokkal szabad világítani; ennek lángja sűrű drótszitával van fedve, s a robbanó gáz, ha vele érintkezik, meggyulad ugyan, de a sűrü szita annyira lehűti a lámpa belsejét betöltő lángot, hogy a szitán át nem csaphat. A lámpát, ha a levegő a szita alatt felrobbant, azonnal el kell oltani és a veszedelmes helyről menekülni szükséges; a lámpa egyébiránt már kevés bányagáz jelenlétére is figyelmeztet azzal, hogy lángja meghosszabbodik és mindig kékebb és hosszabb lesz, mennél több bányagáz van a levegőben. Igen sokféle szerkezetü biztosító lámpát találtak fel s alkalmaztak is; legjobbak azok, melyeket a munkás nem nyithat fel. Hol veszedelmes gázok nem gyűlnek össze, gyertyát vagy repceolajjal megtöltött bányameszet használnak. Sok helyett villamos világítás is van.
A levegő megujíthatása végett okvetetlenül szükséges, hogy a bánya legalább két helyen közlekedjék a fölszínnel és célszerü, ha e két nyilás nem egy magasságban fekszik, mely esetben a légforgalom néha igen jól megy természetes uton is, de nem biztos; azért minden bányában, ahol a levegő megromlásából veszedelem származhatik, mesterséges uton élénkítik a légforgalmat, melyet a bányában légajtók alkalmazásával vezetnek a szükséges irányban olyképen, hogy a levegő az egész bányában folytonos mozgásban legyen, a munkahelyeken jó minőségben elvonuljon és ha már megromlott, bágyadt lett, vagy 5 %-nál több bányagázt tartalmaz, a legrövidebb uton kivonulhasson a bányából. A mesterséges légvonulás eszközlésére sokféle módot alkalmaznak.

2. ábra. Harzvidéki szeleltető.
Ha a bányában nem fejlődnek robbanó gázak: igen hathatós légvonást lehet előállítani magas kéményekkel, melyeknek alján folytonosan jó lánggal égő és friss levegővel táplált tüzet tartanak, v. melybe a kazánok meleg füstjét levezetik; a bányából kivonuló rossz levegőt oly magasságban vezetik a tűz felett a kéménybe, hogy a lánggal ne érintkezhesék, a meleg füst azután forróvá teszi a kivonuló bányalevegőt is és nagy erővel szívja magával. Ez a készülék igen jó eredménynyel működik, de ha a bányában robbanó gázak fejlődnek, nem alkalmazható, mert a gázok felszaporodása esetében robbanást okozhat. Ilyen esetben szellőző gépeket alkalmaznak, melyeket víz- vagy gőzerővel hajtanak. A legegyszerübb e gépek között a XVII. század végén föltalált harz-vidéki szellőztető, mely két egymásba járó kádból áll (l. 2. ábra); az alsó abcd kád ik vonalig vízzel van telve, a fenekén keresztül a bánya üregeivel közlekedő lmn cső van belé vezetve, melynek a vízvonal felett álló nyilása l egy kifelé nyíló szellentyüvel záródik, hasonló nyilás o van a másik efgh kádnak felső részén levő fenekén, ez is kifelé nyiló szellentyüvel záródik. Hogyha ezt a kádat a hajtó gép a vizbôl fölfelé emeli, o szellentyü bezáródik, mig l szellentyü nyitva maradván, a kádat megtölti a bányából kiszívott levegő, mely azután, midőn a kád megint lefelé nyomatik a vízbe, l szellentyü bezáródása és o szellentyü kinyilása után kifuvatik; s igy, ha mn csővel két ilyen egymást felváltva működő szívó készülék van összekötve, a bányából folytonosan lehet szívni a felhasznált levegőt, melynek helyébe folytonosan friss levegő lép.
Egyszerü a szellőző kerék is, mely egy tengelyre erősített több egyenes vagy görbe lapátból áll; a lapátok akadály nélkül mozognak egy hüvelyben, melynek közepén a tengely mellett van a bánya üregeivel közlekedő nyilás, a körületén pedig az érintő irányában egy másik nyilás, mely a kiszívott levegőt elvezeti. A szellőző kerekeket rendesen igen gyorsan kell forgatni, ha nagyobb hatást akarunk velök elérni. Igen sokféle szeleltetőgépet alkalmaznak, nagyon el van terjedve a Fabry-féle szellőző, melynek egyik jó tulajdonsága, hogy nem kell nagyon sebesen járatni; de éppen azért nagyon nagy helyet foglal el, ha sok levegőt akarunk szívatni vele. Hasonlóképen nagyon el van terjedve a Guibal-féle és Rittinger-féle szellőzők, mind a kettő jól működik, az utóbbi aránylag olcsó is. A jól szerkesztett és kevés javítást kivánó szellőző gépek robbanás után is folytatják működésüket.
Gondoskodnia kell továbbá a bányásznak, hogy a nyitvatartandó üregek szárazon maradjanak; az e célra törekvő gondoskodást viztartás-nak nevezik. A szárazon tartás céljából oly módon hatolnak a föld belsejébe, hogy külső vizek oda be ne ömölhessenek; laza és vizet átbocsátó kőzetben az aknák felső részét vizálló mészszel falazzák ki, vagy vizálló gárdozattal látják el, és különösen sóbányáknál nagy gondot kell arra fordítaniok, hogy a külső viz a sótestig be ne hatolhasson; e végre Maros-Ujvárott a só kibuvását egészen körül övedző körtárót rendeztek be, ez a felső vizeket magába foglalja még mielőtt a sóhoz érhettek volna, és egy vizemelő géphez vezeti; mely azokat fölemelve a Marosba kiönti. A tárókat mindig egy kis emelkedéssel hajtják; hogy a viz, melyet megnyitnak, a táró száján kifolyhasson. Az aknák fenekén gyülemlik meg a kőzetekből beszivárgó viz; a munkások az akna lemélyítésekor az akna fenekén hol egyik hol másik oldalon vájnak vizgyüjtő gödröt, melyből a vizet a szállító edényekbe kimerítik; ha a gyülemlő viz mennyisége nagyobb, kézi szivattyukat állítanak be, és ha ezekkel nem birják az akna fenekét szárazon tartani, lóerejü, vizerejü, vagy gőzerejü gépeket állítanak fel. Nagy terjedelmü bányákban, különösen ha a völgy szine alá mélyen lehatolnak, nagy mennyiségü viz gyül meg, melynek kiemelése sokszor oly nagy költségeket okozhat, hogy az egész vállalat fennállását veszélyeztetheti. Ha a bányát a sok viz miatt elhagyják; azt mondják, hogy a bánya elfult. Hegyes vidéken nehányszor segíthettek magukon altárók hajtásával, ezeket azonban mindig mélyebb és mélyebb szintben kellett kezdeni; tehát mindig hosszabbak lettek, mig végre valamely fővölgyben kezdték az utolsót, melynél mélyebbet már nem hajthatnak. Igy Selmecbánya vidékén Glanzenberg altáró, Szentháromság altáró, Kornberg altáró, Bieber altáró, Ferenc altáró és II. József altáró a bányászok vizzel való küzdelmének egyes stádiumait jelölték; a II. József altáró már a Garam völgyébe nyílik, 16,538 5 m. hosszu, s 4.599,023 frt 46 krba került; ennél még mélyebben fekvőt csak olyan nagy távolságból lehetne kezdeni, hogy helyreállításának költsége semmiképen sem állana arányban azzal a kis mélységgel, melyet vele szárazzá tenni sikerülne.
Megtörténik gyakran, hogy a bányamíveléssel váratlanul sok vizet nyitnak meg, melynek eltávolítására nincsenek elkészülve. Ilyenkor célszerű a víz beömlését egyelőre feltartóztatni, hogy a mívelés elfulását elkerülhessék. E végre a vágatban gátat csinálnak vizet át nem bocsátó anyagból vagy fából, vagy falazatból; ha e munkát gondosan és jól végezik, megszünik a víz befolyása, minden veszedelem nélkül végre lehet azután hajtani a víz emelésére szolgáló gépek felállítását, melynek elvégzése után kinyithatják a gátat Ha a hasznos ásványtelepek föl vannak kutatva és föltárásukkal meggyőződést szereztünk műrevalóságuk-ról, azaz, hogy a bennök található ásványok értéke nagyobb, mint a rájok fordítandó költségek, és ha egyszersmind gondoskodtunk a nyitva tartandó üregek biztonosításáról, a vizek levezetéséről, és a bányának friss levegővel való ellátásáról, mi mind csak költséget okozott; akkor hozzáfoghatunk a bányamívelés tulajdonképeni gyümölcsöző munkájához a fejtés-hez, van a fejtésnek sokféle módja előkészítő munkálatok mindenikhez kellenek. Legelterjedtebb módja a fejtésnek meredekebb és nem nagyon vastag telepeknél a talppászta és a tetőpászta.

3. ábra. Talppászta-fejtés.
A talppásztafejtéshez előkészítőül a szállító folyosóból a (l. 3. ábra) egy ereszkedő vágatot b mélyítenek, és azt ellátják göngörítövel, hogy ennek segítségével mindent kihuzni lehessen, ami a fejtésben nem maradhat. Ha a mélyítés 5-6 méterre lehaladt, meg lehet kezdeni az első talppásztát, melylyel a munkások a szállító folyosó talpa alatt mintegy 4 m. magas pásztát a telep csapása szerint kiszednek. Amint e pászta 5-6 méterre előrehaladt, megkezdhető alatta a második, és ugy tovább oly módon a többi is, hogy a mélyítés feneke 5-6 m-rel mélyebb legyen, mint az utolsó pászta, a pászták lépcsőzetesen legyenek egymás felett, és az alatta levőt mindegyik 5-6 méterrel meghaladja hoszszában. mindegyik pászta homloka 0 legyen 4 m. magas, és talpa 5-6 m. hosszu. a pászta talpán állva vájják a munkások a pászta homlokát a hasznos ásványokat kiválasztják, és a göngörítővel fölhuzatják a főszállító folyosóra, az értéktelen meddő törmeléket pedig ácsolatra rakják, melyet kas-nak vagy szekrénynek neveznek; ezeket ugy készítik, hogy a fedőtől a fekvőig erős feszítékeket ékelnek be, ezeket fával befedik, s erre rakják a törmeléket; helyenként e szekrények között nyitott utat hagynak, hogy a pásztáról jövő szállítmányt a legrövidebb uton a göngörítőhöz vihessék. Ennek a fejtésmódnak jó oldala az, hogy igen kevés előkészítő munkát kiván, s ha a mélyítés az 5-6 méter mélységet elérte, azonnal megkezdhető a tulajdonképen jövedelmező fejtés, azonban e fejtésmód igen drága, mert a kasok ácsolata temérdek fát fogyaszt, és a szállítást, vízemelést és légvesztést a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között kell végrehajtani, mivel a fejtőhelyek a szállító és vízemelő aknáktól rendesen távol vannak.

4. ábra. Tetőpászta-fejtés.
Ujabb időben a termelés egyenlősége és folytonossága miatt inkább a tetőpászta-fejtést használják, bár ez sokkal több előkészítő munkát kiván, és a legalsó szállító folyosó talpa alá sohasem hatolhatnak. Hogyha le van fejtve egy folyosó felett az ér, és az d (l. 4. ábra) folyosó alatt akarják a fejtést folytatni; akkor mindenek előtt le kell a szállító és vízemelő aknát annyira mélyíteni, amennyi a viszonyok szerint legalkalmasabb egy tetőpásztamívelés telepítésére; azután helyre kell állítatni e mélységben az uj szállító és vizet elvezető folyosót a, és végre ott, hol a tetőpásztamívelés kezdendő, egy emelkedő áttörést b kell csinálni, melyből a tetőpászták kiindulhatnak; és pedig a legelső pásztával lent az a folyosó felett 4 m.-nyire szedik ki az ér tartalmát a pászta homlokán c dolgozva; d a pászta mennyezete mely ha már 5--6 m. hosszu, kezdetét veheti felette a második tetőpászta, és tovább a többi ugy, hogy a legalsó legtovább legyen hajtva, a többi pedig egyik a másiknál 5-6 méterrel hátrább álljon. A szállító folyosó a tetöjét ácsolattal f biztonosítják, és erre ... rakják a fejtésben maradó meddő törmeléket, minden 10-15. méterben nyitva hagyván egy gurítót e, melybe a pásztákról jövő s kiszállítandó termelést töltik, hogy onnan az alája állított szállító edénybe legurulván, a fő szállító aknához elszállíttathassék. A víz önmagától folyik a vízemelő aknához, a légvesztés sem okozhat itt semmi nehézséget, mert a levegő a főszállító folyosóról a fölfelé emelkedve valamennyi munkahely mellett elvonul. Ez a fejtésmód olcsó is, mert igen kevés fát fogyaszt, csak a gurítókat és a szállító folyosót kell biztosítani, mely utóbbi célra gyámokat is szoktak fa helyett alkalmazni, ha az ér tartalma nem igen értékes. A tetőpásztafejtést rendesen két emelkedő áttörés közt szokták berendezni, ugy hogy a lefejtendő köznek négy oldala már a fejtés előtt ismeretes, és a művezető egész biztossággal előre kiszámíthatja a lefejtendő köz értékét és a munka idejét.

5. ábra. Csapásirányban haladó gyámfejtés.
Talppásztákkal és tetőpásztákkal az év csapásirányában haladnak és egész vastagságát kiszedik; Selmecen, hol az ér vastagsága gyakran meghaladja a 10 métert is, a keresztpásztafejtés módja fejlődött ki és azt jó sikerrel is alkalmazzák. Az ér fekvőjénél hajtják a fő szállító vágatot, mely az aknával közlekedik; a vágatból áttörő emelkedéseket Vezetnek a legközelebbi felette levő vágathoz, miáltal a légcsere és a munkába veendő köz minőségének ismerete biztosítva van; ezután a szállító vágatból keresztvágatot hajtanak a fedőig, s ha ezt elérték, ujabb keresztvágattal 4-5 m. vastagságot az oldalból kivesznek, a meddő törmeléket az előbbi keresztvágat helyére berakják és ágy haladnak tovább keresztpásztákkal, mindig berakván a kivágott üregeket, mindaddig, mig a másik áttörő emelkedésig nem jutnak; ekkor az alsó berakaton állva, 2-3 méter magas újabb keresztpásztákkal folytatják a mivelést és így mindig magasabbra haladnak, alattuk mindent berakva, mig a felső folyosót el nem érik. Ezt a fejtésmódot tetszés szerint gyorsítani lehet, ha a két emelkedés között több helyen kezdik egyszerre a keresztpásztákat kivájni. Az ilyen keresztpászta-fejtéseket nagy vastagságu kőszéntelepek lefejtésére is jó eredménynyel alkalmazzák.
Laposan dűlő középvastagságu kőszéntelepeket igen jó eredménynyel szokták csapás irányában haladó 4-5 m. széles vágatokkal fejteni oly módon, hogy két vágat között hasonló szélességü pillért hagynak, melyet azután, ha a vágattal a fejtésterület határát elérték, visszafelé fejtenek.
Ez a fejtés, melyet gyánefejtésnek vagy strébfejtésnek is neveznek, gondos előkészítést kiván; kell, hogy a szállító folyosó a (l. 5. ábra) készen legyen és az aknával közlekedjék; e közt és a legközelebbi felsőbb folyosók közt rendezik be a siklót b, melynek biztonosítása végett mind a két oldalán 4-5 m. széles pillért hagynak, melyet csak ott törnek át 1 1/2-2 m. széles nyilásokkal, ahol a fejtővágatokat fogják kezdeni. E pillér mellett állítják helyre a járó osztályt e, melyből indulnak a fejtővágatok és pedig vagy teljes szélességben c, vagy pedig eleinte csak fél szélességben c', melyet lassanként az egész szélességre kitágítanak. Ennek a szélességnek felét d, mindjárt a vágat hajtásakor berakják, másik fele nyitva marad és arra ..-szolgál, hogy a szenet a siklóhoz szállíthassák; ha a vágattal elérik a fejtésre kitűzött határt, az oldalban maradott pillért vagy gyámot g, a határtól visszafelé szedik ki és az üreget v. beomolni hagyják, vagy pedig berakják. A felső folyosó alatt kezdik az első fejtővágatot hajtani és csak ha ez jó előre haladott, indítják meg a legközelebbit, azután a harmadikat s így tovább a legalsóbbig, mely leghátrább marad; az egyes vágatok közt áttöréseket f, készítenek, hogy a levegőt a vágat végéhez közel vezethessék, s ha a levegő vezetése megkivánja, ujabb áttöréseket állítanak elő s a régit berakják. A fejtésnek ez a módja igen kevés ácsolatot kiván és a lehető legkevesebb költségeket okoz, ha a fedő kőzetet beomolni hagyhatjuk. Ha a fedő beomlása meg nem engedhető vagy azért, mert a fölszinen süppedések támadhatnak, vagy mert a beomlott palás kőzet magától meggyuladásra hajlandó, akkor legcélszerűbb a kivágott kőszén helyét külön előállított törmelékkel egészen berakni; ami természetesen nagyon növeli a fejtés költségeit, annyira, hogy sok helyen egész pilléreket bent hagynak biztonosításul a beomlás ellen, miáltal a fejtés költsége leapad ugyan, de a szénnek nagy mennyisége veszendőbe megy. Különösen barnaszén-bányáknál mindig veszedelmes a szénnek egy részét benthagyni biztonosításul, mert a barnaszén, ha összetöredezik, könnyen megggyul önmagától és az egész mívelést veszélyezteti.
A fejtett bányaterméket különféleképen szállítják ki a bányából. Megkülönböztetünk táró- v. folyosó-szállítást sikló- és gurítószállítást, göngörílő- v. kankarékszállítást és aknaszállítást. A szintes szállítás tárókban v. folyosókban kisebb távolságra kosarakkal v. teknőcskékkel történik, melyeket az elsó munkás megtölt s azután a sorban álló többiek egymásnak kézből-kézbe adnak, az utolsó pedig kiönt és az üres kosarat visszaadja, mely azután az elsőhöz vissza kerül. Nagyobb távolságra talicskákat használnak úgy, mint a fölszinti földmunkánál. Még nagyobb távolságokra, különösen árcet termelő bányáknál a csillét vagy kutyát használják; a magyar csille vagy kutya négyszögletü, fölül nyitott láda, melyben 2-3 mmázsa szén elfér. Ezt a szállító eszközt 500-600 m. távolságig jól lehet használni. Még nagyobb távolságokra négykerekü kis szekereket használnak, melyek vassíneken futnak; egy-egy ilyen kis szekérbe, melyet vasuti csillének neveznek, 5-6 q. teher elfér. Ha a szállító távolság az 1000 m. meghaladja, ember helyett célszerübb lovakat alkalmazni a csillék huzására. Egyenes, szintes pályán 12-15 csillét elbir egy ló, tehát 60-80 métermázsát, görbe pályán csak 8-10 csillét (40-50 m..m.). Rendesen ugyanazokat a csilléket használják, akár emberi, akár lóerővel történik a szállítás A lovakat külön szekrényekbe zárva bocsátják le az aknába és a szállító szintben szellős, száraz helyen berendezett istállókban tartják mindaddig, mig munkára képesek. Ha ilyen nagyobb távolságokra nagy mennyiségü anyagot kell szállítani, gyakran célszerü az állati erő helyett géperőt alkalmazni; evégre alkalmatos helyen gőzzel vagy sürített levegővel s legujabb időkben elektromos erővel hajtott gépeket állítanak fel, a szállító vágatba kettős pályát építenek be és a gép egy végnélküli kötéllel húzza magához a megterhelt csilléket, v. bocsátja vissza az üreseket.
A lefélé történő szállításnak legegyszerübb készüléke a gurító; ez a fejtésből, vagy egy felsőbb vágatból kiinduló, az ér dőlése szerint lefelé nyitott út, mely a szállító-vágatig leér és melyben a beledöntött termékek önmaguktól legurulnak a szállító-vágatig. A gurító oldalainak kimélése végett célszerü a gurítót mindig telve tartani, mely esetben tartalma csak lassan és olyan mértékben sülyed, amilyen mértékben alsó végétől továbbszállíttatik. Gurítókat csak ott használnak, ahol a beléjük töltött anyag összetöredezése kárt nem okoz: azért kőszén-és bányaszénszállításhoz nem való. Kőszénbányákban a lefelé szállításra siklókat, fékes eresztőket használnak. Ezek 2 vágánynyal ellátott s a telep dőlése szerint lefelé ereszkedő vágatok, melyeknek felső végén alkalmazott kötéldobon tekerődnek fel és le a kötelek; ha az egyik kötél végére a megrakott csillét reá akasztják, ez saját sulya következtében lefelé indul és a másik kötél végére akasztott üres csillét fölhuzza. A kötéldob tengelyére alkalmazott dörzsölő fékkel lehet szabályozni a csille sebességét és azt akárhol meg is lehet állítani. Néha csak egy ilyen állvány jár a siklóban alá s föl, alatta pedig egy keskenyebb vágányon kis kerekeken nyugvó darab vas jár föl s le, melynek sulya kisebb, mint a telt csilléké, de nagyobb, mint az üreseké; mely tehát az üres csilléket fölhuzza, de melyet viszont a telt csille húz föl. A siklók mindkét oldalán szükséges járó osztályokat rendezni be, hogy senkinek se legyen alkalma a siklóban járni. A siklószállítás legjobb oldala az, hogy a szállító edény úgy érkezik a fölszinre. amint a bányában megrakták; tehát különféle jegyekkel a szállítás ellenőrízhető.
A fölfelé való szállításnál, ha a kiemelendő teher nem nagy a legrégibb idő óta a göngörítőt vagy kankarékot alkalmazzák; ez egy forgattyuval ellátott gömbölyü fa, melyre úgy van a kötél alkalmazva, hogy ha a göröndöt forgatják. a kötél egyik vége fel, a másik vége pedig letekerődik. A kötél végeire, ha a göngörítő akna meredek, kisebb nagyobb edények, kádak, tonnák akasztatnak a szerint, hogy 2 ember vagy 4 ember forgatja a göngörítát. Ha pedig nem meredek az akna, akkor, mint a siklóba, vaspályát raknak belé és ezeken huzzák ki a csilléket; a göngörítő ilyen esetben avval különbözik a siklótól, hogy a siklóban a terhet lefelé, a göngörítőben pedig fölfelé szállítják. A göngörítő alkalmazását lehetőleg kerülni kell, mert nagyon megdrágítja a termelés költségeit. Nagyobb mennyiségek fölfelé szállítására szolgálnak az aknák, melyeket a régi időkben rendesen az ér dőlése szerint mélyítették le, most azonban mindig függőlegesen vájnak. Az aknának rendesen két szállító osztálya van, az egyikben fölfelé megy a szállító-edény, a másikban pedig lefelé. van ezenkivül minden aknának járó-osztálya is és a nagyobb aknáknak vízemelő és szeleltető osztályuk. Célszerübb azonban vízemelésre és szeleltetésre külön aknákat mélyíteni, mert igy a bányamívelés 3 fontos ága: a szállítás, vízemelés és szellőztetés egymástól függetlenül kezelhető és egymást sohasem akadályozhatja.
Kisebb mennyiségek szállítáa végett az akna torkolata mollé. lóerővel hajtott göngörítőt állítanak, melynek tengelye függőleges, a kötelek pedig az akna felett álló kötélkorongokon át nyulnak le az aknába. A kötelek végére bőrzacskókat vagy fabödönöket, tonnákat akasztanak, melyeket a bánya egyes szintjein a csatlósok megtöltenek és ha felhuzattak, az akna torkolatánál kiürítenek. A zsákok és gömbölyü bödönök vezeték nélkül járnak az aknában, de vannak négyszögü bödönök is, melyeket vezetékek között járatnak. Vízerővel vagy gőzerővel hajtott szállító-gépeknél a kötéldob tengelye szintes. A lóerővel vagy vízkerékkel szállítás sebessége rendesen igen csekély és ritkán haladja meg az egy métert másodpercenkint. Gyorsabb a szállítás ha a hajtóerőt egy vízoszlopos vagy gőzgép adja, különösen ez utóbbi esetben néha 8-10 méternyi sebességgel szállítanak másodpercenkint a nagy mélységü aknákból. Természetes. hogy e célra az aknának tökéletesen biztosnak és vezetékkel ellátva kell lennie. Ilyen aknákban nem a szállító-edényt akasztják a kötélre, hanem egy állványt, u. n. kast csatolnak hozzá, mely mindig a vezetékek között marad és melybe az alsó szinten betolják a telt csillét, az akna torkolatánál pedig kihuzzák azt belőle és azonnal egy üreset állítanak belé. a kihuzott csillét azután a fölszinti pályán tovább szállítják, klürítik s visszatolják az aknához, hogy vele a legközelebb feljövő telt csillét kicserélhessék. Az aknaszállítás ily módon rendkivül gyorsan végezhető, mert a csillék kis betorlására a kasba 4-5 másodperc elegendő. Nagyobb mennyiségek szállíthatása végett 2 csillét állítanak a kasba egymás mellé, sőt emeletesen négyet és hatot is, mely esetben minden emeletnek megfelelő padozatokról kell gondoskodni, melyekre a csilléket kivonni lehessen; különálló kis fékes eresztővel bocsátják le innen a kivont csilléket és huzzák fel ide a beállítandókat. Hasonló készüléknek kell lenni a bányában is a szállító szinten. Ha egy ilyen szállítókas a kötélről leszakad, nagy kárt okozhat az akna ácsolatában; ez okból a szállítókasokra rendesen fogókészüléket is alkalmaznak, melynek föladata abban a percben, amint a kötél elszakad, a kast megfogni és lezuhanását megakadályozni. A fogókészülékek annyira megnyerték a bányászok bizodalmát, hogy most a mélyebb aknák személyzetét rendesen az ilyen készülékkel ellátott kasokban szállítják be és ki, miáltal a munkások erejét rendkivül kimélik, mert a munkás fáradság nélkül érheti el munkahelyét és fáradság nélkül jöhet egy pár perc alatt a felszínre. Kisebb mélységü aknába azonban mostan is a járó-osztályban levő létrákon járnak a bányászok; a kötelet a beszállásra vagy kiszállásra ritkán használják a lóerővel vagy vízkerékkel szállító aknákban, mert nagyon sok időbe kerül ily módon a ki- vagy beszállás. A szállításnál régebben kenderköteleket használtak, most azonban rendesen vas vagy acéldrót-köteleket alkalmaznak, és pedig vagy gömbölyü, vagy lapos, szalag formáju köteleket, Különös gondot kell viselni arra a kötélre, melylyel embereket szállítanak. (Zsigmondy Vilmos: Bányatan, 1815; Litschauer Lajos: Bányamíveléstan, 1890-92; Lottner, Serlo: Leitfaden zur Bergbaukunde 1884.)
Bányaipar.
Bányaipar, a bányamívelés nyers termékeinek földolgozásával, finomításával és értékesíthető állapotba helyezésével foglalkozó üzlet és mesterség. a bányamívelés már a legrégibb időkben valóságos íparosokká tette a vele foglalkozókat, és egészen olyan hatással volt az ország fejlődésére, mint azt az iparnál általánosan tapasztaljuk. A B. egyik igen fontos és jellemző sajátsága, hogy előre kitűzött céljain több emberöltőn át lankadatlanul és következetesen munkálkodik és ezzel a közjónak előmozdítására közvetetlen haszon nélkül működík, sőt a közjó végett jelentékeny áldozatok megtételére serkenti vállalkozóit. Mind ez okokból kiváló nemzetgazdászati fontossággal bir a B., amit már legrégibb kormányaink is elismertek: a bányaipart szabaddá, a földbirtoktól függetlenné tették és a vállalkozókat különféle szabadalmakkal ösztönözték, a nagy tőkét, fáradságot és értelmet kivánó, sokszor veszedelmes munkálkodásra. E szabadalmak most már mind megszüntek, de azért az állam most is fentartja a bányászat függetlenségét a földbirtoktól, pártfogásába veszi a bányaipart, viszonyait törvényhozás utján szabályozza, védelmére és felügyeletére külön hatóságokat állít fel és erre vonatkozó gondoskodásában szem előtt tartja, hogy a bányaipar minden más iparnak alapul szolgál és hogy olcsó vas és kőszén nélkül semmiféle más ipar sem virágozhatik.
A bányaipar termékei különféle minőségben találhatók: vannak dús ércek, jó ércek, és szegény ércek, melyeket egy kevés kézi munkával annyira meg lehet tisztítani minden hozzájuk tapadt meddő résztöl, hogy azután az olvasztó kohó akadály nélkül elfogadhassa további feldolgozás végett. De vannak zúzó ércek is, melyekben a használható érc csak apró, néha láthatatlan szemecskékben van elszórva: ezeket a zúzókban porrá kell törni, s azután e porból ki kell mosni a meddő szemecskéket, hogy a visszamaradó ércszemecskék, a színpor, annyira tiszta legyen, a mennyire azt a kohómunka könynyebbsége és gazdaságos üzlete megkivánja. A rézbányáknál bányatermény a cementvíz is, melyből a színrezet kiejteni lehet.
Bányászat története.
a bányászat Egyiptomban és Ázsiában kezdődött. az egyiptomi bányászat nagy mértékére vall Diodorus-nak az a megjegyzése, hogy II Ramses király alatt az egyiptomi aranybányák 32 millió minát (a. m. 133 millió font sterling) jövedelmeztek. a nevezett király idejéből bányatérkép is maradt reánk. Agatharchides Kr. e. 200 évvel meglátogatta ezeket a bányákat s róluk beható tudósításokat közöl. Az egyiptomi aranybányák valószinüen Kum Ombu és Akaba környékén voltak. Kiváló bányásznép voltak a sémiták is. Aszsziriában Kr. e. 2000 évvel a mai Maaden Kapar-nál (Armeniában) hires rézbánya volt. Strabo és Plinius szerint a fönici Cadmus volt a trák Pangäus hegyi bányának megnyitója, átalában a Középtenger partján lakó népek a föniciektől tanulták a bányász mesterséget. A zsidók bányászati ismereteiről különösen Mózes, Jób, Jeremiás és Ezekiel könyvei tanuskodnak. Azonban úgy látszik, hogy a sémiták bányászati ismereteiket a turáni akkad vagy szumir népnek köszönhetik. Ez a nép a Tigris és Eufrates között megtelepedve a sémiták beözönlése elött már magas kulturával birt és minden hasznos fémet ismert. A turáni népek bányászati ismereteiről Herodotos-nak több följegyzése tanuskodik. az archeologusok pedig kiderítették hogy a KözépAmurtól a Volgáig és Uralig a 45-58° É-i szélesség és a 60-140° K-i hosszuság között igen sok rég elhagyott bánya található. Ezeket a csúdok müvelték, akik állítólag ugro-finn. népek valának. Kis-Ázsia kiváló bányászait, a trójai háboru idejében már ismeretes vasgyártó chalybokat is sokan a turáni nem közé számítják.
9 görögök a fönici behatás alatt Kr. e. a XV. században kezdték a bányászatot. Hiresek voltak Kréta, Thasos, Euboea. Cyprus, Siphnos, Delos, Rodos és Melos szigetének bányái. Tesszálíában arany, Boeotiában vas és Epiruszban ezüst érceket nyertek. hires lett Attika is a laurion-i ezüstbányák révén. Az olasz félszigeten az etruszkok kezdték meg a bányászatot, ezeknek Elba szigetén volt hatalmas vasbányájuk. A rómaiaknak kezdetben nem volt bányászatuk; mindazt, amivel később dicsekedhettek, úgy hódították meg. Az etruszkok legyőzése után a középolaszországi, a karthágóiak leverése után a sziciliai, szardiniai és hiszpaniai, a görögök meghódítása után a kis-ázsiai, görögországi és macedóniai, és Caesar hadjárata után a gall, brit és belga bányák birtokába jutottak.
Különösen gazdagok voltak Hiszpánia ezüstbányai, jelesül Baetis Illixo helység mellett, Sisapo a mai Almaden mellett és Uj-Karthágó, a mai Karthagena, az utóbbi helyen Strabo idejében 40,000 munkás dolgozott és naponkint 25,000 drachmát termelt. Az aszturiai, gallaeciai és lusitaniai aranybányák évi jövedelme 20,000 fontra rugott. A gall és brit bányák nagyságáról az archeologiai leletek tanuskodnak. Galliában az Indre és Chér departement-i és Britanniában a forest of dean-i bányák lehettek a leghiresebbek. Noricum meghódítása után a stájer vasbányák és Dacia leigázása után az erdélyi aranybányák birtokába jutottak. A rómaiak erdélyi aranybányászata a következő csoportokra osztható: 1. kisbányai (boicai), 2. körösbánya-rudai, 3. fericseli magurai, 4. nagy-almási, 5. korábiai, 6. verespataki, 7. offenbányai és 8. ércpataki bányák csoportjára. Ezek között legnagyobb arányu volt a verespataki, hol a vájatok terjedelme és nagysága valamenynyiét tulszárnyalja. A görögök és rómaiak vasékkel és feszítő rudakkal vájták a kőzetet; ha nagyon kemény volt az, tűzzel repesztették. A rómaiak az izzó kőzetet vízzel vagy ecettel locsolták le, hogy a fejlődő gőzök is segítsék a szikla porlasztását. Az aknákat és tárókat ácsolattal látták el és a vizet vedrekkel vagy tömlőkkel merték ki. Vitruvius szerint tipró kerékkel forgatott archimedesi csavart és csigaszivattyut használlak. A tárók szellőzésére légaknákat vagy mozgó lepedőket, világításra pedig olajjal megtöltött agyag vagy üvegmécseket használtak. A fejtett ércet bőrzsákokban hordták ki; a felhuzó gépeket még nem ismerték. Az érceket pörkölték, azután mozsárban megtörték, végül pedig kézi malmokon megőrölték. A rómaiak kulturája a hunoknak 375-ben történt betörése után hanyatlani kezdett, a barbárok kezébe jutott vidékek bányászata teljesen elzüllött. Uj tevékenység csak a VII században mutatkozik. Az ujabb bányamívelés forrásává a keleti frankok földje lesz. A Rajna és Felsö-Majna vidékéről kiindulva a bányászati ismeretek K-nek DK-ek és É-nak terjedtek. Németország legrégibb bányáinak egyike az elszászi Markirch, melynek ólom- és ezüstbányáit már 635-ben kezdték művelni. A Majna vidékén Kegyes Lajos alatt nagy mértékü arany-, ezüstrézés vasércbányászat folyt, melyet 860-ban Weissenburg Ottfried barát meg is énekelt. Hiresek voltak még Schmalkalden és Henneberg vasipara; különösen azért, mert itt a XIII században már aknás kemencéket is használtak. Thüringiában Schmiedefeldnek volt kiválóbb vasbányászata; a XIII. század elején pedig a Goldisvölgy aranybányászata tünt ki. Hessen és Nassau bányászatának első nyomai 780-ig vezethetők vissza, ekkor Wannendorf mellett; 1150-ben pedig Mittau környékén terjedelmes vasbányák voltak. Siegerland vasbányászata a XII században lendült föl; az uckerathi bányákat 1122 körül, a Müsen melletti hires Stahlberg-belieket pedig 1313 körül már művelték. Vesztfáliában 1150-ben a stadtberg-i réz-, és 1189-ben a dehemuhli és kruckenbergi ezüstbányák virágoztak. Az Iserlohn melletti gálma-bányákat a XIII. században nyitották meg.
Harz első kiváló bányáját Goslar mellett a Rammelsbergen 968-ban már művelték, a mansfeldi rézbányászat eredete pedig 1199-ig vezethető vissza. Szászország hires freibergi bányáját 1160-ban nyitották meg. Nagy volt a schneebergi ezüstbányászat hite is, mely 1471-ben oly nagy lendületet nyert, hogy rövid idő alatt a vadon Schneebergen 12,000 lakost számláló város keletkezett. az altenbergi, geyeri és ehronfriedensdorfi cink- és az annabergi ezüstbányákat a XV. század közepén kezdték művelni. Szilézia el ő nevezetesebb bányája a XII században feltárt Goldberg Kupferberg és Schmiedeberg voltak az első helyen aranyat, a másodikon rezet, a harmadikon vasat bányásztak, A középkorban a leghiresebb aranybányák Csehországban voltak, az országot magát regnum aureumnak és királyait reges aureinek nevezték. Az első aranyat 685. Krok herceg alatt a
Jase mező homokjából mosták ki. 733 körül keletkeztek Eule és Kuttenberg (Kutlánya) bányavárosok. A legnagyobb aranyáldás 842-től 1363-ig tartott. Hires volt még Bergreiehenstein. hol a XIV. század elején 350 aranymalom dolgozott. Stájerország vasbányászatának ujbóli fellendülését 712-re teszik. Különösen Eisenerz lett hiressé, honnan a XIII. század elején Torockóra több családot telepítettek, kik a hajdan olyvirágzó torockói vasipart alapították meg. Tirolban a schwazi réz- és ezüstbányákat 1409-ben nagyítottak meg, ebből a bányából 1529-ben a császári kormány tized cimén 200,000 frtnyi hasznot húzott. Midön I. Miksa császár ezt a bányát meglátogatta, tiszteletére 7400 fegyveres bányász vonult ki. Magyarország bányászatának legrégibb helyei Selmecbánya (1241 körül már nevezetes jövedelmet hozott), Körmöcbánya (1295), Ujbánya (XIV. század) Besztercebánya (1255), Bóca (1271), Szomolnok (1332) Rudabánya (XIV. század), Nagybánya (1329), Kőrösbánya (XIV század) Torockó (1291), Offenbánya (1325) stb. Az Árpád királyok korában a magyar bányászatnak azt a nevezetes dolgot köszönhetjúk. hogy a szab. bányavárosok keletkezésének vetette meg az alapját.
A középkor bányászatának van még egy nevezetes mozzanata és ez a kőszénbányászat kezdete. A kőszenet 1183-ban már használták, 1198-ban a lüttichi, a XIV. század elején pedig a zwickau-i és aacheni kőszénbányákat tárták föl.
A középkor bányászatát az jellemzi hogy mindenütt kolonizáló és város-alapító hatása van, amit különösen kiváló szabadalmainak (lásd Bányajog története) köszönhet: fejlődése technikai szempontból is jelentős. Igaz ugyan hogy az érceket még mindig a bányaszeggel, kalapácscsal, csákánynyal és feszítő vassal fejtik, a keményebbeket pedig izzítják és vízzel vagy ecettel leöntve repesztik, azonban a bányák egyéb berendezésében nevezetes dolgot látunk. A tárókban az ércet kezdik kis kocsikon szállítani, melyeket fasineken tolnak; a bányavizek kiemelésére kupás emelőket és szivattyukat használnak, a légaknákat szellőzőkkel látják el és a tárókba ventilátorokkal és fuvókkal hajtják a friss levegőt; nevezetes még az a körülmény is, hogy a gépezeteket az emberi és állati erőn kivül szél- és vizi erővel is mozgatják
Az uj kor bányászata a megkezdett nyomon halad. A régi bányákat tovább művelték a néhány ujat is nyitottak, az utóbbiak közé tartoznak Joachimsthal (1528) ezüst- és ólombányái és Wettin (1583) szénbányászata. Hazánkban különösen Selmecbánya tünt ki, hol 1535. 4000 munkás dolgozott és 20,500 márka ezüstöt termelt. Itt keletkezett a Brenner-szövetkezet is, mely 1630 körül évenkint 40,000 márka ezüstöt olvasztott. Az elhanyagolt Körmöcbányát 1548-ban ujra rendbe hozták, Urvölgy fény kora 1546-ig és Nagybányáé 1560-ig tart. A bánság visszahódítása után megkezdődött az oravicai, szászkai és moldovai rézbányászat (1717) és 1722. a dognácskai ezüstbányászat. Ebben az időszakban kezdik fejteni a moravicai (Vaskő) vasérceket is. Az ujkor bányászata az amerikai arany- és ezüst-bányák révén igen nagy területet hódított. Ez utóbbiak azért is nevezetesek, mert a mexikói és a perui bányákban (1566 és 1571) kezdték el a nemes fémek foncsorozását. Az újkor bányászata technikai szempontból különösen azért nevezetes, mert a XVII. században kezdték el az ércek repesztését puskaporral, még pedig Selmecbányán. Montecuccoli Jeromos gróf kezdeményezésére Weindl Gáspár tette a sikerült kisérleteket 1627-ben. Németországban ezt a munkát 1643 és nem 1613 kezdték. A vizszivattyuzásra a XVIII. században kezdik a gőzgépet használni; 1722. Ujbányán az angol Potter Izsák fölállítja az első, u. n. tűzgépet, 1751. pedig Selmecbányán Höll Károly gépészmester a vizoszlopos gépet. Az újkorban nagy lendületet vett a bányásztudomány is, melynek kiinduló pontjául Vanuccio Biringuccio Pirotechnikáját (1540) és Agricola György De re metallicáját (1556) tekinthetjük, utánuk az irók egész serege következett, kik közül kiemeljük Ercker Lázár (1580), Lohneys (1617), Rössler (1700) és Cancrinus (1773) munkáit. Hazánk bányászati irodalmának Delius Traugott Kristóf lett a megteremtője, ki 1773. adta ki Anleitung zu der Bergbaukunst cimü rendszeres bányaműveléstanát. A bányásztudományok ilynemü fejlődésének köszönhetjük a bányásziskolák felállítását is. E dologban kezdeményező Freiberg volt, hol 1702. a bányásziskolát és 1765. a bányászakadémiát állították föl. A selmecbányai bányászakadémia 2 évvel öregebb, ezt 1763. Mária Terézia királynőnk állította föl. Lassankint mint önálló tudomány fejlődött ki a bányamérnökség. Nálunk az első bányatérképet 1565. Urvölgyön készítették.
A gőzgépek, a vasutak és gőzhajók föltalálása és a munkagépek győzelme a kézi munka felett, a bányászatra is nagyon kihatott. A XIX. század elejétől kezdve a nemes fémbányászat jelentőségét lenyomja a vas- és szénbányászat hatalmas fejlődése. Az angol ipar már a XVIII. század végén használja iparának fejlesztésére a kőszenet mint tüzelőszert. A kontinensen Wedding építi 1796. az első koksz nagy-olvasztót (Gleiwitzben). A hazai szénbányászat 1853 óta lendült fel (pécsi széntelepek), az oravica-aninai vasut pedig (1863) a steierlak-aninai szénbányászat felvirágzásának alapját vetette meg.
Az egész világ B.-a termelésének mennyiségét és értékét az 1888. évben mutatja a következő táblázat:
Határozottan kitünik e táblázatból, milyen nagy jelentőségre emelkedett ujabb időkben a vas- és kőszénbányászat, melyek már is sokkal nagyobb érteket termelnek, mint a többi ércek együttesen, pedig termelésük még mindig emelkedőben van.
Magyarország B. a termelésének mennyiségét és értékét előtünteti 1890-re vonatkozólag a következő táblázat:
A magyarországi bányavárosok történetét, valamint e városok és községek bányászatát és bányaiparát lásd az illető címek alatt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT