Adoma (az ad igéből a nyelvújítás idejében szabálytalanul alkotott szó, mintegy, adalék, adatka jelentéssel s az «anekdota» magyar műszavául (l. o.), kisebb elbeszélő műfaj, melynek tárgya egyes személyekhez v. társadalmi osztályokhoz fűződő s való v. költött, többnyire élces, de mindig jellemző történetke, rövides és kerek szerkezettel, meglepő fordulattal, tréfás, humoros, olykor érzelmes hangulattal, s könnyed és jóizü előadásban. A jellemzés módjában rokon a tanító mesével, kerüli a lelki fejlődés részletező rajzát, csak egy vonást emel ki s világít meg szinte rikítóan, de a rajzolt kép mindig reális, mindig eredeti értelemben veendő, nem irányzatos és célja nem a tanulság, hanem közvetlenül a jellemzetesség. Az A. a legszaporább irodalmi fajok egyike, mely az élet mindenféle alkalmával kapcsolatban megterem s már az élőszóban könnyen megtalálja a műalakot. Az adomák legnagyobb része nem is jut följegyzésre, hanem elröppen a szóval, melylyel elmondták. Vannak kifogyhatatlan adomázók, kik természetes műérzékkel adják elő, terjesztik, sőt találják fel az adomákat. Az ügyes előadás mellett a tárgy újsága biztosítja leginkább az A. hatását. Kevésbbé fontos az újság, mint a jellemzetesség a történeti adomákban, melyek hires emberekről, emlékezetes eseményekről forognak közszájon, minők nálunk p. a Mátyás királyra, Kinizsire s ujabban Deák Ferencre vonatkozó adomák. Nagy számmal vannak az egyes néposztályok sajátságait és furcsaságait feltüntető adomák is, gyakran ez osztályok egy-egy tipikus alakjához fűzve. Ilyenek a papokról, tudósokról, diákokról, furfangos parasztokról (különösen a székelyekről), zsidókról, az élelmes cigányokról, katonákról stb. szólók. Sokszor a nép a vele ellenségeskedésben élő, v. előtte nevetséges szinben feltünő más falubeliek bosszantására és kigúnyolására költ Ilyen adomákat (görgeiek, rátótiak). Ez adomákból, különösen az ujabb időben, nyomtatott gyüjteményeink is vannak (Jókai: A magyar nép élce stb.).