Jób 17

Full text search

Jób 17
Jób 17.1
Összetörött immár énbennem a lélek, és miattam gyűlnek egybe a sírásók.
Jób 17.2
Valóban, gúnyolódók céltáblája lettem, s azt kell egyre néznem, hogyan civakodnak.
Jób 17.3
Tégy le óvadékot értem önmagadnál! Ki volna más, ki értem kezességet vállal?
Jób 17.4
Szívüket bezártad, nincs bennük belátás, azért egyetlen kéz föl nem emelkedik.
Jób 17.5
Zsákmányt osztani barátokat hívnak, saját gyermekeik szeme meg eleped.
Jób 17.6
Gúnydalok tárgyává tettek a nép előtt, olyan ember lettem, akit szembeköpnek.
Jób 17.7
Szemem homályossá válik bánatomban, tagjaim sorvadnak, mint árnyék, olyanok.
Jób 17.8
Ezért a jámborok szörnyülködnek, és a bűnös miatt háborognak a tiszták.
Jób 17.9
De az igaz mégis hű marad útjához, kinek keze tiszta, gyarapszik erőben.
Jób 17.10
Rajta hát! Lépjetek közelebb mindnyájan! De hisz nem találok bölcset közöttetek!
Jób 17.11
Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták.
Jób 17.12
„A napnak kitér az éj - így szokták mondani -, közel a fény, amely elűzi a sötétséget.”
Jób 17.13
Alvilágban lakni, ez a reménységem, ágyamat megvetni, ott a sötétségben.
Jób 17.14
Síromhoz így szólok: „Az apám vagy nékem!” A férgekhez meg: „Anyám, s nővéreim!”
Jób 17.15
Hol marad számomra még bármi reménység, ki leli meg - a boldogságomat?
Jób 17.16
Velem együtt leszállnak az alvilágba, és együtt süllyedünk a porba.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT