e) A döntő csata 1596 október 26.-án.
Az október 25-iki harcok elnémulása után a törökök Mezőkeresztes nyugati szegélyéhez közel, ott ahol az említett napi harcok folyamán állottak, ütötték fel sátraikat s nagyban véve keresztények is az e napi csoportosításban, a Teuffenbach–Schwarzenberg csoporttal elől Mezőkersztesnél, a főerővel a Csincse patakok menti táborban töltötték a 25.-éről 26.-ára hajló éjszakát, úgy hogy a két hadsereg zöme között alig volt egy pár kilométernyi távolság.
Éjjel a keresztény vezérek haditanácsot tartottak, amelyben hosszas vita után abban állapodtak meg, „hogy támadni ugyan nem fognak, de az ellenséget áteresztik Mezőkeresztesnél a vizen és a lehetőséghez képest annak erejét megosztván, elfogadják a csatát. Ehhez képest a Teuffenbach–Schwarzenberg-csoport parancsot kapott, hogy a Lator patak gázlóit megszállatlanul hagyva a tábor felé visszahúzódjék, amit az hajnal felé végre is hajtott. Azonkívül megparancsolták az összes csapatoknak, hogy másnap virradóra mindenki készen legyen s a harmadik lövésre a lovasok nyeregben ülve, a gyalogosok teljes fegyverben állva, rendben sorakozzanak.
Viszont amikor a török táborban szombaton, október 26.-án egy álmatlan éj után felvirradt a nap, csakhamar nyílsebességgel elterjedt a hír, hogy a keresztények az előbbi nap estéjén elfoglalt török árkokat elhagyták s hogy visszavonultak a folyó túlsó oldalára, táboruk bensejébe, magukkal vivén a törököktől elfoglalt ágyúkat. Nagy volt erre az igazhívők között az öröm afölött, hogy a gyaurok megszöktek. Mindenki lóra kapott erre és kinyargalt a táborból, hogy az előbbi napi csata színhelyét „kedvtelésből“ megnézzék … Azonban csakhamar meggyőződtünk arról, – írja Barton – hogy a keresztények megszökéséről szállongó hír alaptalan volt. Sőt mi több, azt is hallottuk nemsokára, hogy a keresztény hadsereg csatára készül és döntő támadást akar intézni a szultán ellen.“
Erre a sereg nyomban parancsot kapott a csatarendbe való felállásra, ami dr. Komáromy és Barton angol nagykövet megállapítása szerint következőleg történt: Az első harcvonalat szokás szerint portyázó és irreguláris lovas csapatok nyitották meg Murád diárbekri béglerbég és Csigálezádé Szinán (máskép Cikala) pasa vezérlete alatt. A főseregben középhad gyanánt Ibrahim nagyvezír állott 24.000 spáhival. Tőle jobbra és balra elől a láncokkal összekapcsolt kerekes ágyúk állottak fel akkora térközökkel, hogy minden térköz mögött egy-egy janicsár-csapat állott fel a tűzérség védelmére. A jobb szárnyon, egy vonalban az előcsapatokkal, kis távolságra mellettük, Fethgiráj szultán tatárhada foglalt állás s ezek mögött a ruméliai (európai) hadtest állott fel Hasszán pasa parancsnoksága alatt. A balszárnyat a jobbára ázsiai lovas csapatokból álló anatoliai hadtest képezte Lala Mohammed anatológiai béglerbég vezetése alatt. A középhad mögött a szultán állott fel a szent zászlóval. Előtte láncokkal összekapcsolt sok ágyút állítottak fel, melyek mögött 32.000 janicsár állott lövésre készen. Jobb és balfelől minden fajtájú lovas és testőr csapatok, valamint hűbéres és zsoldos spáhik félhold alakjában vették közül a szultáni udvart. Végül a szultán mögött a poggyász, társzekerek, tevék, igavonó barmok, paripák, öszvérek és rengeteg szolgahad állott fel Junis bég parancsnoksága alatt.
„Ily rendben várták be a törökök a keresztények támadását, – mondja Barton – vagy jobban mondva rendetlenségben, mert a nagyvezír járatlan volt a hadviselésben és ezelőtt soha sem látott csatát. A török hadseregben nem volt semmi fegyelem, s így történt pl., hogy a szultán csoportjához tartozó 32.000 janicsárból alig 7000 foglalta el helyét a csata kezdetén. A spáhik is csak gyéren jelentkeztek. Ezek közül sokan minden fegyelem nélkül mindenfelé saját tetszésük szerint széledtek el, messzire zászlóiktól. Legnagyobb részük pedig sátraikban bújt el, mert féltek a puskaropogástól“. Ezek nagy része aztán utóbb, a szultán ismételt erélyes intézkedése folytán, mégis csak előkerültek s elfoglalták helyeiket a csatarendben.
Itt kell még megjegyeznünk, hogy egy erős tatár osztag még az éj folyamán, épúgy mint október 25.-én, Mezőkersztesen alul kelt át a patakon, a másik oldalon, Ábrány tájékán pedig egy erős lovas csoport a patakparton egy szőlőskert mellett foglalt állást, hogy kedvező pillanatban a keresztényeket hátulról támadhassa meg, vagy azok meghátrálása esetén gyorsan elibük kerülhessen.
A csatarend megalakítása után a török sereg megkezdte előnyomulását s mikor az első harcvonal a mezőkeresztesi (Lator) patak átjárójához ért, Cikala pasa meggyőződött arról, hogy ott az ellenség részéről egy lélek sincs. Erre csapatjait csoportonként a vizen való átkelésre utasította, majd az üresen talált templomot ágyúkkal és janicsárokkal rakatván meg, a keresztény tábor felé nyomult előre, de nemsokára oly heves ágyútűzbe került, „hogy csakhamar kénytelen volt kissé hátrább húzódni, portyázókat küldve szét minden irányban a keresztény tábor fölverése céljából, melynek mozdulatlanságát a törökök alig tudták mire magyarázni, mert az idő gyorsan telt s azóta csatarendjükkel is elkészülhettek volna…“
„Közben a keresztények, bár szakadatlanul tüzeltek, nem árultak el sem támadó, sem visszavonuló szándékot, úgy hogy a török vezetőség azt hitte, hogy ismét ki akarják kerülni a döntő csatát, mert már idestova dél is elmúlt, október végén pedig a napok rövidek. Végre délután csapatonként váltak ki a táborból és hadierejükhöz képest szélesen kiterjeszkedve“ kezdték meg az előnyomulást.
A keresztények harchoz való csoportosítása dr. Komáromy összeállítása szerint következőleg nézett ki:
Első harcvonal: Középen: Báthory Zsigmond az erdélyi huszárokkal; mindkét szárnyon gyalogság, továbbá a fejedelem zsoldján szolgáló vértesek s lovasok. A jobb szárnyon: magyarországiak és végbeli fegyveresek (puskások); a bal szárnyon: a tatárokkal szemben székelyek s aztán közönséges gyalogosok.
Második harcvonal: Középen: Miksa főherceg 4000 főnyi vértes haddal s attól jobbra-balra a felsőmagyarországi lovas nemesek Pálffy és Teuffenbach parancsnoksága alatt. A főherceg személyes őrizetére Báthory István, Forgách Simon és Homonnay István rendeltetett ki, néhány száz főnyi lovas és gyalog csapattal.
Harmadik harcvonal: Dunáninneni és dunántúli magyar fölkelő hadak, továbbá vallon, osztrák, morva lovas és gyalogos csapatok.
Az ágyúk és tarackok az első harcvonal középhadától jobb- és balra előre nyerték beosztásukat, minden szárnyon 500 lövész s egy-egy csoport gyalogos védelme alatt.
A szekerekkel és ágyúkkal jól megerősített tábor védelmére a minden rendű és állapotú szolgáktól, kalmároktól, mesteremberektől eltekintve, több mint 10.000 főnyi lovas és gyalog csapat maradt vissza Ormándy János, Bosnyák András, Pogrányi Benedek és a morva nemzetiségű Tettauer Károly parancsnoksága alatt.
A csapatok szigorú parancsot kaptak, hogy fővesztés terhe alatt senki foglyot ne ejtsen, zsákmányolástól tartózkodjék és a vizen átkelni ne merészeljen.
A vezérek lelkesítő beszéde után a tűzérek adott jelre megkezdték az ágyúzást, miközben az első harcvonalban álló erdélyiek Istent híván segítségül, lassan megindultak az ellenség felé s így a csata körülbelül délutáni 3 óra tájban hatalmas „Jézus“ és „Allah“ kiáltások között megkezdődött.
A fokozatosan mindig nagyobb arányokat öltött küzdelem lefolyását dr. Komáromy nyomán következőleg foglaljuk össze: A keresztények első harcvonala élénk ágyúzás mellett nyomult előre, majd összecsapván a törököknek a mocsaras patakon átkelt első harcvonalával, saját jobbszárnyunk mindjobban szorongatta és mind hátrább-hátrább szorította a szemben álló ellenséget a mocsár felé. Ezt látván Király Albert, a balszárnyon álló székelyek által gyorsan támadást intéztetett a tatárok ellen s miután időközben saját jobbszárnyunk Muradot már egészen beleszorította a mocsárba, tűzérségünk pedig igen jó hatással lőtte az egész török vonalat, hamarosan a tatárok is hátrálni kezdtek s mivel a székelyekkel együtt dolgozó gyalogság élénk puskatüzével is nagy hatást ért el, a tatár osztagok csakhamar szétrebbentek. Ámde mialatt a székelyek a futókat űzőbe vették, a velük volt gyalogosok, nem sokat törődve a szigorú tilalommal, tüstént az elesettek fosztogatásához láttak, „de vesztükre, mert a tatárok, mintha csak ezt várták volna, hirtelen visszafordultak s megrohanták, vágták, eltaposták a zsákmányon kapkodókat, akiknek annyi idejük sem volt, hogy puskájukat megtöltsék.“ Ezalatt a mezőkeresztesi átjárónál is keményen folyt a harc, mert az arrafelé hátrálók minduntalan összegyülekeztek, újra szervezkedtek s nemcsak vitézül feltartóztatták, de néhányszor vissza is szorították a támadó keresztényeket, a túlsó partról pedig folyton érkezett a segítség számukra, ha erejük lankandi kezdett. Végül most már az Ábránynál leselkedő török lovas csoport is közbelépett, amellyel ottani lovasságunk vette fel a küzdelmet.
Ilyeformán a keresztények által kezdetben kivívott előnyök lassan mindjobban tünedezni kezdtek, de a már-már kétessé váló helyzetnek Báthory Zsigmond közbelépése hamarosan véget vetett. A fejedelem ugyanis látván, hogy a szárnyak már-már veszedelemben forognak, nem akart időt engedni az ellenségnek arra, hogy a patakon Mezőkeresztesnél átkelve, egész erejével támadhasson, hanem a maga csoportjával oly gyorsan s annyi hévvel támadta meg a puszta templom közelében Cikala által felállított csoportot, hogy mielőtt az ottani romok közt lévő ágyúk működni kezdhettek volna, ő már keresztültörte magát huszárjaival az ottani török első vonalon. Erre a janicsárokra rontott, azokat kardélre hányatta, mire a török lovasság zavarba jött, meghátrált és a patakhoz húzódott, miközben a fejedelem legázolá és maga alá taposta a mocsáron éppen átkelő ellenséges gyalogságot Most aztán a hátul levő lovasság is előrerohant a székelyek megsegítésére, mire a tatárok megfutottak ugyan, de már akkor nagy volt az általuk a székelyek és az őket segítő gyalogság között okozott vérontás, akiktől néhány tarackot is elfoglaltak.
„A gázló (vagyis a mezőkeresztesi átkelő) körül – így folytatja dr. Komáromy – azonban még mindig hevesen folyt a csata. A menekülő törököket beleverték ugyan a huszárok a mocsárba, de ezek úgy ahogy átvergődvén a sáron, a túlsó parton ismét rendbe szedelőzködtek, janicsár segéd-csapatok érkeztek hozzájuk és megújították a harcot. Puskával, nyilakkal lövöldözött az ellenség a keresztény lovasságra; az első ugyan kevés kárt tehetett bennük, mert a vízben állván, fejük fölött repült el a golyó, de a nyíl nyakuk közé hullott, lovaikat érte, míg a német gyalogság és lövészek meg nem segítették őket. Most is, mint a csata első napján, házfalak, kemencék mellé állították a katonákat és könnyű „forgó tarackokat“ rendelvén melléjük, fedett helyzetükből oly eredménnyel tüzeltek, hogy a törököt csakhamar elverték a partokról, mire aztán a lovasok is kimentek a vízből, a gyalogság is partra szállott, úgy hogy az ellenségnek nem volt bátorsága megtérni, hanem hátrább vonulván, saját tábora közelében foglalt állást. – A kiadott parancshoz képest a mocsáron túl senki sem üldözte tovább a törököt s a katonák visszafordulván, hadi beosztásukhoz tértek, de egyfelől az ellenállhatatlan roham, másfelől a szakadatlan ágyú- és puskatűz, már eddig is oly pusztítást vitt véghez soraikban, hogy feliben-harmadában sem menekülhettek. Az ellenség első csatavonala tökéletesen szétveretett, sok ezer halottjuk és állítólag 109 ágyújuk maradt a csatatéren, úgy hogy mielőtt a nap leszállott volna, a keresztények a csatát már félig megnyerték, s a törökök csak Ábrány felől ostromolták még a tábort, de minden erőfeszítésük megtört a védők elszánt magatartásán.
„Mikor már-már emberi számítás szerint – írja dr. Komáromy – nem lehetett többé kételkedni a csata kimenetele felől, mikor már futott az ellenség s az iszlam seregében oly zavar és rémület keletkezett, hogy a legbátrabbak is alig mertek megállani helyükön: akkor a keresztények főemberei, magyarok, németek, olaszok, azt tanácsolták a főhercegnek, hogy seregestől keljenek át a vizen és verjék szét a törököt, mielőtt az magát a túlsó parton rendbe szedhetné. Miksa, szokása ellenére most az egyszer nem sokáig habozott. Későnek tartotta ugyan az időt és a maga részéről ennyi dicsőséggel is beérte volna, mindazonáltal a vezérek elhitették vele, hogy a diadalt csak így lehet tökéletesen kizsákmányolni s rég nem látott fényes győzelem koronázza majd fáradságukat. Gyors elhatározását az a körülmény is befolyásolhatta, hogy a török – hír szerint – ismét rendbe szedte magát és új erővel készül támadni“ s így kiadta a mocsáron való átkelésre a parancsot.
Erre az egész keresztény sereg gyorsan újból csatarendbe fejlődött és folytonos ágyú- és puskatűz mellett, trombitaszó és dobpergés közben átkelt a Mezőkeresztesen átfolyó patak gázlóin. Hasszán pasa megpróbálta ugyan a vele szemben a patakon átkelő keresztényeket föltartóztatni, de erőlködése hiábavalónak bizonyult. „De most aztán – így folytatja dr. Komáromy elbeszélését – nem is volt szó többé csatarendről, hadi fegyelemről, vezéri tekintélyről s amint egy-egy csapat átkelt a sáron, se kérdve, se hallva, gyalog vagy lóháton az ellenségre vetette magát s míg a vitézek egy része rendetlen harcba bocsátkozott a tábor körül álló janicsárokkal, más része a futókat űzte, vágta és egyenesen a szultán főhadiszállásának tartott. Minthogy pedig senki sem maradt meg a maga helyén, de mindenki első akart lenni, az egész keresztény sereg rövid idő alatt úgy felbomlott, hogy a vezérek alig voltak képesek a lovasságnak csak egy részét is rendben tartani. Magyarok, németek, csehek, olaszok, mindenféle nemzet; vértesek, huszárok, lándzsás, kopjás gyalogosok, lövészek, hajdúk, végbeli puskások, szóval a legkülönbözőbb fegyvernemekhez tartozó katonák egy tömegben vagy kisebb-nagyobb csapatokra oszolva, szüntelenül Jézust kiáltván, fergeteg módjára rohanták meg az ellenséget, mely eszeveszett futásban keresett menedéket, mialatt Báthory Schwarzenberg, Teuffenbach és Serényi Mihály füleki parancsnok a még rendben álló lovassággal nagy öldöklést vittek véghez soraiban. – Ezalatt a szultán, birodalma legfőbb méltóságaitól környezve, az ütközet kimenetelét remegve várta és Szead-eddin Khodsának minden ékesszólását elő kellett venni, hogy megnyugtassa és maradásra bírja őt… De amikor Cikala pasa födetlen fővel, vértől borítva elővágtatott, jelentve, hogy az ellenség közeledik, hasztalanul lelkesítette Szead-eddin, hogy dicsőült ősei példáját követve, álljon meg szilárdan a helyén: a nagy úr nem hallgatott többé rá, nem bízott a próféta köpenyében, melyet a jajveszékelő papok vállaira vetettek, hanem a menekülésről gondolkozott… majd legjobb vitézeinek szaladását látván, előparancsolta főlovászmesterét és nagyszámú testőrsége kiséretében futva hagyta el a csatatért. Erre az apródok is lóra kaptak és ijedtükben minden óvatosságról megfeledkezve, a kérdezősködőknek a szultán futását elárulták. Ennek híre gyorsan elterjedt s az iszlám seregében oly rémületet idézett elő, hogy senki sem gondolt többé ellenállásra, senki se mert többé harcolni, hanem akinek ép keze-lába volt, menekült, míg a ló ki dűlt alatta, vagy a fáradtságtól össze nem rogyott s ezalatt a vad rendetlenségben rohanó keresztény csapatok már a szultán főhadiszállásához jutottak. Áttörni a janicsárok erős harcvonalát, elverni az útból a tevék rengeteg sokaságát, kardélre hányni, akiket elől-utól találtak: pillanat műve volt s mire az ellenség föleszmélt, már ott termettek a nagy úr sátora előtt, … hogy a megváltó jelvényével ékesített zászlóikat a kereszténység legnagyobb ellenségének sátrára feltűzzék… Most olyan jelenet fejlődött ki, mely a magyar hadviselés történetében sajnos ugyan nem áll példátlanul, mindazonáltal következéseit tekintve, ritkítja párját és csakhamar végzetessé vált a kereszténység ügyére nézve. Ott állottak a katonák a török tábor kellő közepén; övék volt már az, kelet minden kincsével, soha sem látott mesés gazdagságával együtt. Senki sem emelt fegyvert rájuk, az ellenség futott s akinek nem volt ideje menekülni, életéért remegett. A kiéhezett zsoldos, akinek nagyon jó dolga volt, amikor egy hónapból csak két hetet koplalt; a kurta nemes, kiről leszakadt a dolmány, mert őt jószágából elűzte, földönfutóvá tette a pogány; a szabad hajdú, ki a hadi nyereségét a világ összes dicsőségénél többre becsülte; a nyomorult jobbágyfiú, kit egy marék arany egész életére boldoggá tehetett: hogy ne szédült, hogy ne tántorodott volna meg, ily nagy kísértés közepette, mikor még az elöljárók sem tudtak annak ellentállni, s a szivökben föltámadó nyereségvágy a józan megfontolást, a hadi fegyelmet, a vitézi becsületet, egy pillanat alatt háttérbe szorította. Berontottak a szultán és a fővezérek sátraiba, fölverték a ládákat: arany, ezüst, mindenféle drágaság halomban feküdt előttük, hogy még a szemük is káprázott tőle. Senki se gondolt többé feje veszedelmével, hiszen a csatát már megnyerték, az ellenséget megszalasztották: övék a győzelem, övék a zsákmány! Igy gondolkoztak a katonák s a lovasok leguráltak a nyeregből, a gyalogosok eldobták súlyos fegyverzetüket, s aztán előbb a németek, később Bory Mihály nógrádi és Vidffy Titusz drégelyi kapitány példájára a magyarok is neki estek a gazdag zsákmánynak. Egy részük lefoglalta az állami kincstárt, más részük sorra járta a sátrakat s irgalom nélkül leöldösvén azok őrzőit, megszabadította a keresztény rabokat s aztán együtt folytatták a zsákmányolást. Mind többen és többen érkeztek hozzájuk s a fosztogatás szenvedélye úgy elragadta őket, hogy noha már szinte görnyedeztek a préda súlya alatt, telhetetlenségükben raboltak mindent, ami csak kezük ügyébe akadt, lett légyen az akár pénzes zacskó, akár nyeregtakarónak való szőnyeg, drága mívű arany, ezüst edény, vagy hitvány ruhadarab. Ezalatt pedig a vezérek, akik jóformán csak az ellenség eszeveszett futását látták, de arról, hogy mi történik a táborban, még csak sejtelmük sem vala – szerencsét kívántak egymásnak a fényes győzelemhez. Mert az is volt az tagadhatatlanul. Az iszlám serege már lemondott minden reményről, a nagyvezír a szultánnal Szolnok felé, s a többi pasa, ki erre, ki amarra futott. De sajnos! nem vihették magukkal rakott sátraikat, összeharácsolt kincseiket, vakító pompájukat. És aminek nem árthatott sem ágyú-, sem puskatűz, amin kicsorbult a török szablyák éle: a keresztények hősiességét néhány nyomorult pénzes láda, fényes rongyok, hitvány, csillogó ékszerek megtörték, megalázták! Valóban új Szent László királyra lett volna szükség, akinek könyörgése egykor sárrá változtatta a futó kúnok aranyait, – hogy felhagyjanak a rablással. Pedig már ütött a tizenkettedik óra, a bosszúállás rettenetes órája. Mert mikor a szultán főhadiszállása körül a zsákmányolókat kivéve alig mutatkozott élő lélek, s palotás testőrök, janicsárok, apródok, heréltek, kitépett nyelvű némák holttestei hevertek mindenfelé; mikor már szakállukat tépve, Istent káromolva menekültek az őrjöngő dervisek s a keresztény katonák veszett kedvükben felugráltak az államkincstár pénzes ládáira s ott táncoltak éktelen zaj és diadalordítás között: egyszerre csak előrohantak rejtekeikből a tábori szolgák, kik addig életüket féltve, moccanni se mertek – s a pokoli zűr-zavart fölhasználva, vakmerően a ragadozókra vetették magukat. Inasok, szakácsok, favágók, lovászok, sátorverők, teve- és öszvérhajcsárok fejszékkel, bárdokkal, dorongokkal, nyársakkal, aki hirtelenében mihez kaphatott – oly fanatikus dühvel támadtak, hogy mire a keresztények észbekaptak, a dühöngő szolgasereg már néhányat levágott közülük. Erre aztán, hogy a még közelben lévő török harcosokat figyelmessé tegyék, a szanaszét futókat pedig visszatérésre bírják: rettenetes lármát ütöttek, azt kiabálván minden oldalról: „Megfutott a hitetlen! megfutott a hitetlen!“ Ravasz cselfogásuk tökéletesen sikerült, mert a szultáni tábor őrizetére rendelt janicsárok közül azok, akiknek már reményük sem volt a meneküléshez és elszánták magukat a halálra: most a szolgasereg diadalordítására csapatonként összegyülekezvén, hirtelen előnyomultak s látván, hogy mi történik a táborban, gondolkozás nélkül megrohanták a keresztényeket. Számra nézve kevesen, állítólag alig 500-an voltak, de támadásuk oly váratlan és meglepő vala, s oly zavart, rémületet, kétségbeesést idézett elő a zsákmányolók között, akik teljes biztonságban hitték magukat, – hogy a jobbára fegyvertelen gyalogság, mely még kardot is alig tudott vonni, úgy meg volt rakodva prédával: tüstént hátrálni kezdett. Erre a lovasok – kiket a hely szoros volta fegyvereik használatában megakadályozott, – kitörtek a táborból, de ahelyett, hogy a vezéreket értesítvén, a gyalogság védelmére siettek volna, látván azok veszedelmét, rémületekben maguk is meghátráltak, mialatt a janicsárok a gyalogság sorai között nagy vérontást vittek véghez. – Most a zavar és rendetlenség tetőfokra hágott. Az erdélyi fejedelem és Schwarzenberg lovassága, mely a szultáni tábor környékén foglalt állást, – bizonyára elég erős volt arra, hogy egyetlen rohamával szétverje, elsöpörje a halottaiból föltámadó törököket, bár számuk, mint az áradat, nőttön nőtt: de egy közbejött esemény, egy fatális véletlen – mondjuk, oly fordulatot adott a csatának, hogy a kereszténység végső veszedelmét emberi erővel elhárítani többé nem lehetett.“
Ezek után dr. Komáromy az ábrányi csatarészletre visszatérve azt mondja, hogy az ottani bizonytalan kimenetelű harc még akkor sem ért véget, amikor a törökök első harcvonala a mocsaras patak mentén teljes vereséget szenvedett. „De midőn – folytatja dr. Komáromy – a keresztények átkelvén a mocsáron, már a szultán főhadiszállásáig jutottak; midőn már menekült az iszlám serege, s a győztesek diadalkiáltása betöltötte a téres síkságot: a támadó törökökből egy szempillantás alatt itt is futó törökök lettek s nehogy az ellenség feltartóztassa, vagy két tűz közé szorítván, tönkre tegye őket: nyakra-főre rohantak visszafelé. – A szultán tábora körül lejátszódott, föntebb vázolt események pedig oly rövid idő alatt mentek végbe, hogy az ábrányi hídtól visszavert török csapatok egy része éppen abban a pillanatban érkezett a szultáni tábor közelébe, mikor már a janicsárok támadása következtében a zsákmányolók meghátráltak s a lovasság egyenesen a mocsár felé vágtatott. – A körülményeknek ezen végzetes összetalálkozása Báthory Zsigmond és Schwarzenberg hadosztályát a legnagyobb zavarba hozta. Látván ugyanis egyfelől bajtársaik rendetlen visszavonulását, másfelől a nyomban előrohanó ellenséges lovasságot: hirtelenében azt gondolták, hogy a török összegyüjtve minden erejét, visszafordult s a táborban lévő keresztényeket már szétvervén, most ellenük intéz rohamot. Ha a vezérek – így folytatja dr. Komáromy – egy kissé nyugodtan körültekinthetnek, bizonyára felösmerik, fel kell ösmerniök a valódi helyzetet s ekkép a félreértésből származó bajnak kevés fáradsággal elejét vehetik. De úgy látszik még idejük sem volt körültekinteni s mielőtt helyzetüket komolyan fontolóra vehették volna: a katonaságon e váratlan fordulat következtében már erőt vett az a bizonyos rémület, mely a háborúban néha mindenféle gyilkoló szerszámnál nagyobb pusztítást okoz. Az a rémület, mely hű segítőtársa a csaták öldöklő angyalának s melynek természetéről – bár hasonló esetekben gyakran előfordul s lélektanilag is indokolható – határozott fogalommal csak az bírhat, aki valaha a harcmezőn színről-színre látta az útját jelölő véres nyomokat. Ennek következtében a tábor körül álló roppant lovassági tömeg – előbb a vértesek, majd az erdélyi huszárok, kik még azelőtt alig egy órával hősiesen harcoltak – vaktában, minden igaz ok nélkül meghátrált, hadi rendje pedig bomladozni kezdett. “ Ez volt a mezőkeresztesi csatának legfontosabb mozzanata; az a válságos negyedóra, mely majd minden jelesebb csatában elő szokott fordulni és méhében rejti a győzelmet, vagy kudarcot. A gondviselés úgy akarta, hogy most az ellenség húzzon hasznot belőle. Mert Cikala pasa, mintha csak erre a pillanatra várt volna, a vert hadból hirtelen előkerülvén, föltartóztatta az Ábrány felől menekülő török és tatár csapatokat, s aztán a közelből minden fegyverfogható embert összegyűjtvén, oldaltámadást intézett a keresztény lovasság ellen s oly erővel rohanta meg a hátrálókat, hogy hadirendjük most már teljesen fölbomlott, mire a körülbelül 20.000 főnyi lovassági tömeg hátrálása zavart, kétségbeesett futássá változott. A futók üldözésére elegendő volt a szokás szerint nagy lármát ütő tatárság, de még az sem igen ért nyomukba, oly lóhalálban vágtattak a mocsár felé. Cikala pasa tehát összes erejével gyorsan a keresztény gyalogság ellen fordult, melynek egy része hadirendjéből teljesen széjjel bomolva, a szultáni táborban rekedt, más része pedig a lovasság által rútul cserben hagyatva, minden irányban menekült. A zsákmányolók keményen lakoltak könnyelműségükért s csaknem egy lábig elhullottak a törökök csapásai alatt. Bory Mihályt és Vidffy Tituszt, akik mint említettük a fosztogatásban rossz példával jártak elől, a janicsárok mindjárt kezdetben levágták. A körülbelül 8000 főnyi német gyalogság jobbára odaveszett, részint az ellenség csapásai alatt, részint a mocsárban s közöttük sok főtiszt, kapitány, hadnagy, zászlótartó stb. vére festette a csatamezőt, de a prédáló magyarságból is csak kevesen menekülhettek meg, átkozván a vörösruhás német gyalogságot, melynek gyávasága annyi sok jó vitéz végső veszedelmét okozta. Pedig ha gyávaságról lehet szó, akkor ez a vád egyformán az összes lovasságot egyaránt terheli, mert magyarok, németek, csehek, olaszok stb. „nemzetünk örökös gyalázatára“ egymást igyekeztek fölülmúlni a gyorsaságban, s még csak hátra sem tekintettek meggyőződni arról, hogy már alig üldözi őket valaki. Vakon rohantak a mocsárnak, maguk alá gázolván a menekülő gyalogságot is. A vezérek megpróbálták ugyan föltartóztatni őket s maga a főherceg a gázlóhoz nyargalván, elébb szép szóval, majd fenyegetéssel végre állítólag kardlappal is vissza akarta téríteni a futókat, de minden igyekezete kárbaveszett, mert tudvalevő dolog, hogy ha a tömegen a rémület egyszer erőt vesz, – emberi akarat nem kormányozhatja azt többé… A tűzérek ottállottak ágyúik mellett a dombon a szentegyház körül, minden pillanatban lövésre készen, de hasztalanul kiáltozának a futókra, hogy térjenek meg, majd elbánnak ők az ellenséggel, mikor a mocsárhoz ér, – nem hallgatott rájuk senki; már pedig így nem lőhettek, mert a török hátul volt s így az előtérben levő keresztényeket söpörték volna el. Az idegen csapatok közül néhány még tűzben sem volt, s most jó kedvvel indult az ellenségre s futókat is téríteni igyekezett, de sikertelenül, mert ezek vakon rohantak a mocsárnak, odataposták egymást, ló és lovas nyakát szegve, halomra dőlt a sárban, mire aztán a gyalogosok is menekültek, gyakran anélkül, hogy puskáikat kilőtték volna. – És mert az Úristen… az vitézlő népnek elvette szívét, a futók ahelyett, hogy a jól megerősített táborba menekültek volna, melyhez most a török közeledni se mert, – nekivágtak a sötét éjszakának és árkon-bokron keresztül rohantak, míg lovaikból ki nem fogyott a pára. Ha az ellenség üldözőbe veszi őket, talán hírmondó sem marad közülük; de csak a tatárságnak volt bátorsága a mocsáron átkelni s így a lovasságból aránylag kevés ember veszett. – A vezérek tehát lemondtak minden reményről s e váratlan fordulat, mikor a győzelmet már úgyszólván kezükben tartották, még a legbátrabbakat is megrendítette… Menekültek tehát az éj leple alatt mindnyájan… Miksa főherceg Miskolcon keresztül Kassának vette útját; az erdélyi fejedelem Kornis Gáspár és Huszár Péter kiséretében Diós-Győrre szaladt s ott tölté az éjszakát Báthory István, Thurzó György, Czobor Mihály és Nyáry Pál társaságában… A keresztény seregben a nagy rémület miatt mindenki elvesztette fejét, minek legerősebb bizonyítéka az a körülmény, hogy annyi jeles, tapasztalt vezér között csak Pálffy Miklósnak és az öreg Teufenbachnak jutott az eszébe a közel levő táborba menekülni… De mivel a táborban lévők közül némelyek attól tartottak, hogy a török reggel támadni fog, ágyúikat, hadiszereiket s minden poggyászukat hátrahagyván, a tábor őrizetére rendelt magyar és német csapatokkal együtt, éjfél után, mikor már elcsendesedett minden, békével útrakeltek. Előbb azonban sátraikat, társzekereiket fölgyújtották, hogy az ellenség ne örvendezhessen a gazdag zsákmánynak. Pedig bizony a felől nyugodtan meghálhattak volna a táborban; hadi készletüket, véren szerzett ágyúikat is nagy hiba volt zsákmányul hagyni, mert a német krónikás szavaival élve: „Isten kedvező kegyelméből mind a két fél egyszerre futott“, s legfeljebb a prédára leső tatárok húzódtak meg valahol a tábor közelében, tudván, hogy az ő aratásuk ezután kezdődik. – A törökök ugyanis maguk sem hittek váratlan győzelmükben. Nyilván azt gondolták, hogy a futó keresztények, főleg mert a mocsáron túl senki sem üldözte őket, a táborban ismét összegyülekeznek és korán reggel megújítják a harcot, aminthogy józan ésszel nem is gondolhattak egyebet. Ettől való félelmükben tehát, mert oly kevesen valának, hogy a táborban tartózkodó keresztények támadása teljesen megsemmisíthette volna őket, nem látták tanácsosnak az éjszakát a csatatéren tölteni, hanem kitakarodván táborukból, mindnyájan menekültek, követvén az iszlám fényes seregét, mely nem is sejtvén, hogy ezalatt Mezőkeresztesnél mi történt, alkonyat óta szüntelenül futott. Maga a szultán Ibrahim nagyvezírrel meg sem állott Szolnokig – a többiek jobbára Eger felé menekültek, minden pillanatban attól rettegvén, hogy az ellenség nyomukba ér, holott őket sem üldözé senki, csupán egy láthatatlan szörny: a rémület. Ez döntötte el a csata sorsát, ez szalasztotta meg a keresztény lovasságot, az egész hadsereg büszkeségét, reményét, bizodalmát s nem az a néhány ezer főnyi török! Nyakára ült a vitézeknek, sarkantyúzta a paripát alattuk, kicsavarta a hős kezéből a fegyvert, szívéből a bátorságot; kishitűvé tette az erőst, pulyává a férfit s aki előbb száz halálnak is bátran szemébe nézett volna, most remegve futott a saját árnyékától! – Mind a két tábor ott állott őrizetlenül a mezőn, senki se mert feléjük közeledni, mert az elmúlt nap eseményei a zsákmányolókat óvatosságra tanították. Végre a tatárok s más kóbor lovasok kerülgetni kezdék azokat s mikor meggyőződtek, hogy a sok ezer halottal borított csatatéren egy lélek sincs, nagy buzgalommal mindkettőt kirabolták. Várakozásukban ugyan csalódtak, mert ami érdekesebb holmit a keresztények táborában a tűz meg nem emésztett, azt már a hajdúk, martalócok s a környékbeli pórok jobbára elvitték, de ágyúkat és mindenféle hadiszereket nagy bőségben találtak, sőt állítólag szép összeg pénzhez is jutottak volna. Az ágyúkat a törökök Egerbe vontatták, dicsekedvén, hogy 50.000 hitetlen hullott előttük a porba.
Néhány nap múlva Miksa főherceg Kassára, az erdélyi fejedelem Sárospatakra érkezett. A történtek fölött bánkódván, nagy tűzzel-lobbal ismét összegyüjtötték szétszórt hadaikat, hogy legalább Eger várát foglalhassák vissza az ellenségtől. De csakhamar be kellett látniok, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló! A lovasság jobbára megmenekült ugyan s innen-onnan, felében-harmadában a gyalogosok is előkerültek, csakhogy az volt a bökkenő, hogy futás közben fegyvereiket többnyire elszórták, az ágyúk és más hadiszerek pedig zsákmányul hagyattak az ellenségnek, mely ezalatt 10.000 főnyi őrséget helyezett el Egerbe, hogy a netalán visszatérő keresztényeket illendően fogadhassa. Minthogy pedig pisztolyokkal, kopjákkal, fokosokkal várat ostromolni abban az időben sem igen lehetett: a vezérek megadták magukat sorsuknak; Báthory Zsigmond gyorsan hazafelé indult, a főherceg még egy darabig Kassán időzvén, november végével visszatért Bécsbe.
„Magyarok és németek ősi szokás szerint kölcsönösen egymást vádolták a kudarcért s az évszázados gyűlölség soha nem alvó tüze közöttük újra nagy lángot vetett.“
„Török írók igen nagyra vannak a mezőkeresztesi „diadallal“, sőt egynémelyikük még a mohácsi győzelemnek is fölébe helyezi azt. – Hogy mennyi joggal? arról az elmondottak után alig szükséges szólanunk, hiszen maguk is bevallják, hogy az iszlám serege három napon keresztül folytonos vereséget szenvedett, sőt a keresztények tulajdonképpen döntő csatát is megnyerték és a törökök – Pecsevi vallomása szerint – már minden reményről lemondtak, mikor egy maroknyi elszánt ember vakmerő támadása, a katonák fegyelmezetlensége következtében, a biztos győzelmet kiragadta kezeikből.“
„Mikor a futó szultán, kinek már Konstantinápolyban holt híre támadt, birodalmának lázongó fővárosába érkezett, fényes hadserege, mely az erdélyiektől és Mihály havasalföldi vajdától útközben is sok kárt szenvedett, részint fegyver, részint nyomorúság és nélkülözés miatt, felényire olvadt le s így ez a hazatérő sereg oly szánalomraméltó állapotban volt, hogy Mohammed bevonulása Konstantinápolyba inkább hasonlított a legyőzött szégyenteljes visszatéréséhez, semmint a hódító diadalmenetéhez. A kegyvesztett Ibrahim helyett nagyvezíri méltóságra emelt Cikala pasa vad kegyetlensége, mellyel a csatából elszaladottakon bosszút állott, oly veszedelmes forrongást idézett elő, hogy ennek következtében a török birodalom belső békéje csakhamar fölbomlott, az egymást érő palota-forradalmak és asszonyi cselszövések pedig, miknek szálai a magyarországi hadjáratban, vagy az ezzel kapcsolatos eseményekben gyökereznek, még jobban meggyöngíték az állam hanyatló életerejét, úgy hogy a mohamedán historikusoknak éppenséggel nem lehet okuk párhuzamot vonni Mezőkeresztes és Mohács között és különben is nyert csatáról legföljebb, de korántsem diadalról zenghet az ének“.
A keresztények veszteségét a törökök, erősen túlozva, 50 ezer főre teszik, a magukéról ellenben nagy bölcsen hallgatnak. Talán közelebb járunk a valósághoz, ha a keresztények veszteségét legkevesebb 15.000 főre, a törökökét legalább 20.000 főre tesszük.
Végül ideiktatom még dr. Komáromy bő forrástanulmányon alapuló, pályadíjjal koszorúzott jeles munkájának, amelynek igen sok részét szószerint vettem át a magam leírásába, igen találó végső konklúzióját: „A mezőkeresztesi kudarc, de még inkább Egervár eleste, tagadhatatlanul súlyos csapás volt a nemzetre, mindazonáltal nagyon téved az angol tudósító, mikor azt hirdeti, hogy a török, ha győzelmét okosan fel tudja vala használni, ennek következtében egész Magyarországot és Ausztriát is könnyen meghódíthatta volna. A história ennek az ellenkezőjét tanítja, sőt meggyőződésünk szerint a keresztesi csata főfontossága éppen abban rejlik, hogy határpontot jelez mult és jövő között, mert a nemzet hosszú csüggedés után ekkor kezdett ismét erejének és erkölcsi fölényének tudatára ébredni s ahelyett, hogy leverte volna a csapás, ellenkezőleg, még fölemelte. A török győzhetetlensége felől táplált megrögzött hite mintegy varázsütésre elenyészett, hogy helyet adjon annak az újólag föltámadó nemes önbizalomnak, mely ettől kezdve a legválságosabb időkben sem hagyta el soha a magyart s mely lángoló hazaszeretettel egyesülve, karjának erőt, szívének bátorságot adott mindannyiszor, valahányszor a kelet vagy nyugat felől jövő vihar nemzeti önállóságát végső veszedelemmel fenyegette.“