c) Események 1596 október 24.-én.
„Október 24.-én hajnalhasadta előtt Báthory Zsigmond összegyüjtvén huszárjait és a legvakmerőbb vállalatokra is kész hajdúkat, senkinek hírt nem adva, átkelt a vizen azzal a szándékkal, hogy a szerencsés kezdetet felhasználva, fölveri a török tábort és ütközetre kényszeríti a szultánt, ki sehogyse akart kimozdulni Eger alól. Természetesen arra számított, hogy példáját az egész sereg követni fogja; mert a katonák általában nagy harci kedvükben valának, s csak a főherceg parancsára vártak, hogy bármely pillanatban induljanak az ellenségre. Báthorynak nagy tekintélye volt a seregben, mert vitézi híre messze elterjedt, de a német vezérek éppen azért irígykedtek reá, mivel ország-világ tudomása szerint már több ízben fényes győzelmet nyert a törökön, ellenben ők – egy pár kivételével – legfeljebb a haditanácsban, papiroson vitézkedtek. Már azért is haragudtak reá, hogy a törököktől elnyert ágyúkat nem engedte át nekik, amint követelték, hanem egyenlő osztályt tétetett s a maga részét Erdélybe küldé, s most kétségtelenül az ő művük volt, hogy a főherceg hallani sem akarván a vakmerő támadásról, tüstént visszahivatta Báthoryt. A fejedelem kénytelen-kelletlen meghajolt a felsőbb parancs előtt, pedig a fővezérlet ezáltal újabb hibát követett el. Mert – amint másnap a kémek és szökevények beszélték – Dsáfer pasa megveretésének hírére a szultáni táborban oly nagy rémület keletkezett, hogy némelyek – attól tartván, hogy a basákat üldöző keresztények az iszlám hadsereget egyszer csak meglepik – gyors visszavonulást, mások ellenben késedelem nélkül való támadást tanácsoltak Mohammednek, nehogy az ellenség visszavonulás közben üssön rajtuk. Éppenséggel nem lett volna vakmerőség tehát, ha a főherceg egyfelől a győzelmen való lelkesedést, másfelől a rémület által okozott eszeveszettséget fölhasználva, összes erejével megtámadja a törököt… De Miksa a könnyű sikerrel megelégedve, semmit sem akart kockáztatni…“
„Mikor Dsáfer pasa vert hadával Eger alá érkezett, a szultán tanácsozásra hívta össze vezéreit. Mohammed e hadjáratban tanusított magaviseletével egyáltalában nem árulta el, hogy ereiben a nagy hódító Szulejmán vére foly. Kishitű, gyáva, fiatal ember volt, amellett kényelemszerető és asszonyias, aki bizonyára mindig örömestebb tartózkodott háremében, mint a harcmezőn… Bejönni csak bejött Magyarországba, de tapasztalván, hogy a hitetlenek nem borulnak arcra előtte, sőt kemény próbára teszik az iszlám elbizakodott hadseregét, már megelégelte a dicsőséget és örömest hazatért volna.“
Ezek után dr. Komáromy a török források alapján dolgozó Hammer-Purgstall nyomán következőleg folytatja az események elbeszélését: „Dsáfer megveretése után a szultán mindenáron csak a ruméliai Hasszán basát akarta a keresztényekre küldeni, de szándéka az egész tanács, különösen nevelője, a nagyhírű Szead-ed-din Khodsa részéről oly heves ellenzésre talált, hogy utóvégre is kénytelen volt magát vezérei akaratához szabni. „Ily fontos dologban az egész hadsereg közreműködése szükséges, a szultán személyes vezetése alatt – mondá többek között a Khodsa – és hallatlan volna, hogy az oszmánok padisah-ja az ellenségnek hátat fordítson.“ Elhatároztatott tehát, hogy a keresztényeket haladéktalanul megtámadják; Hasszán pasa a ruméliai hadosztállyal kémszemlére küldetett, a tatároknak pedig megparancsoltatott, hogy foglyokat ejtsenek, akik az ellenség számáról és készületeiről részletes felvilágosítással szolgáljanak. De a szultánt a szó szoros értelmében őrizni kellett, mert az utolsó pillanatban is arról gondolkodott, hogy a nagyvezírt maga helyett szerdárnak hagyván, visszatér Konstantinápolyba és úgy látszik egyedül Szead-ed-din föllépésének köszönhető, hogy szándékát meg nem valósította. A tatárok pontosan eljártak föladatukban és a tatár khán öccse, Fethgiráj szultán csakhamar 63 keresztény foglyot hurcoltatott Mohammed elé, akik a vezérek jelenlétében külön-külön kikérdeztetvén, egyező értelemmel vallották, hogy: „az összes hitetlenek királyai és hercegei szövetkezvén, akkora hadsereget gyüjtöttek, amilyenről még eddig nem hallottak s bizonyos, hogy egy-két nap mulva reátok tör.“Ennek megtörténte után a foglyokat fölkoncolták, a kihirdetők pedig szent és nagy csatát hirdettek, s a szultán – miután még az anatóliai csapatokkal Mohamet egri parancsnokot is seregének erősítésére rendelte, 1596 október hó 24.-én táborából kivonult és aznap Maklárig vonult előre seregével.
Ugyanerre vonatkozólag Kropf (id. m. 418.) a szemtanú Barton nyomán a következőket írja: „A szultán Dsáfer pasa megveretésének hírére nagyon megijedt, mert attól tartott, hogy a keresztények a jelentéktelen csatározást jelentékeny győzelemre fogják magyarázni és a sikertől fölbátorítva a megfutott törököket üldözőbe fogják venni és a szultánt szorult helyzetében, a két magaslat közti keskeny völgyben (vagyis még az Eger patak völgyében) megtámadni. Ily körülmények között azt határozta el, hogy csak a következő napi holdváltozást fogja bevárni, (mert ily dolgokban, jegyzi meg Barton, igen babonások a törökök) és azonnal kimozdul kényes helyzetéből és a keresztény hadsereg felé fog vonulni táborával. Ugy is történt. Másnap, október 24.-én megindult az egész török tábor és aznap megtette a fele utat.
„Míg ezek Egernél történtek, – írja folytatólag dr. Komáromy – a keresztény sereg főemberei a fölött vitatkoztak, hogy mindenestől átköltözzenek-e a patak túlsó partjára, elibe menvén az ellenségnek, vagy bevárván a török támadását, csak a tábort mozdítsák el a gázlótól, a síkság északi részét környező hegyekhez valamivel közelebb, hol takarmányt és tüzelőfát bőségesen találhattak, amiknek eddig híjjával voltak. Eleinte győztek azok, akik mindenáron siettetni akarták a csatát s az egész csapat átkelt a patakon; még a szél is arrafelé lobogtatta a zászlókat, mit a katonák szokás szerint kedvező előjelnek tartottak. Mikor azonban hírül hozták a szökevények, hogy a szultán már megindult, sőt a török fogságban lévő Nyáry Pál egri főparancsnok küldöttje figyelmeztette a vezéreket, hogy legyenek készen, mert Mohammed már közel van és minden órán megérkezhetik; ismét fölülkerekedtek az óvatosak s utóvégre is visszaszállott a keresztény sereg az innenső partra. Ahelyett azonban, hogy a gázlónál maradtak volna, sáncokkal és egyéb védművekkel jól megerősítvén azt“, hátrább fekvő táborba vonultak.
„Ezt ugyan sokan ellenezték, nem tartván tanácsosnak biztos és kipróbált állásukat a csata pillanatában megváltoztatni, de úgy látszik Schwarzenberg Adolf főmarsall akarata döntött. – Már a nap is hanyatlóban volt, az iszlám hadserege azonban még sehol sem mutatkozott. Október végével pedig az alkonyatot gyorsan követi az este s a harcot óhajtó vitézek nem tudták mire vélni a dolgot. Ekkor azonban néhány csapat lovas tűnt fel a távolban, egyenesen a gázlónak tartva. Tatárok és más portyázók voltak, részint Fethgiráj seregéből, részint török előhadból, melyet a közönségesen Cikala pasának nevezett Csigálezádé Szinán és Murad pasa diárbekri béglerbég vezetett. Miksa főherceg tehát – minthogy már tudni lehetett, hogy a fősereg sincs távol – haditanácsot tartott s a vezérek megállapodtak abban, hogy védelmi állást foglalnak el és nyílt csatába nem bocsátkoznak. Ebbe az erdélyi fejedelem is belenyugodott, de hogy a katonák harci kedve le ne lohadjon, úgy látszik éppen az ő tanácsára elhatározták, hogy a tatárság egy részét magukhoz bocsátják s aztán elzárván előlük a visszavonulás útját, bekerítik és hamarosan levágják őket. Hanem hát a stratagéma nem sikerült, mert a ravasz és óvatos tatárokat fortéllyal megejteni egykönnyen nem lehetett. Most is átkeltek a gázlón, ellenkedtek, vagdalkoztak az erdélyiekkel, egy részük azonban a patak közelében emelkedő halomnál figyelő állást foglalt, más részük pedig meg akarta kerülni a keresztény tábort. De mikor látták, hogy a keresztények mind közelebb-közelebb bocsátják őket magukhoz, hirtelen észbekaptak s mielőtt az ágyú- és puskatűz nagyobb kárt tehetett volna bennük, gyorsan menekültek. Még egy ideig kergetőztek a mezőben s a tűzérek itt-ott lőtték is a csoportosuló tatárt, de ezalatt beesteledvén, a törökök fölvonták sátraikat s a patak túlsó partján táborba szállottak. Erre aztán a keresztények is végét szakíták a harcnak és táborukba tértek. Minthogy pedig ez (t. i. a tábor) a patak két gázlójától jó távol, állítólag egy kis mérföldnyire vala, 1000–1000 főnyi lovas őrséget rendeltek ki, táborukat pedig szekerekkel vették körül és tarackokkal is jól megerősítették. „Egy pribék még a csatározások alatt jelentette, hogy a szultán egész seregével támadni fog, ennélfogva a katonák fegyverben maradtak s az éjszakát nagy vigyázásban töltötték. A keresztény tábor felől a pataknak jó magas partja lévén, ágyúkat vontattak oda, a gázló környékén pedig szakadatlanul cirkáltak az őrjáratok, mire annál nagyobb szükség vala, mert a keresztények és törökök oda jártak itatni.“