2. Események augusztus 29.-én d. u. 3 óráig.
Augusztus 29-én, szerdai napon, hosszú idő óta az első szép derült napon, a kora reggeli órákban a magyar sereg arra a hírre, hogy a szultán elindult seregével Baranyavár környékéről, felriasztatott, mire azt Tomory, Szapolyay György segítségével nyomban a már előre kijelölt harcállásba vezette előre, mely tudvalevően Brodarics szerint Mohácstól délre egy mérföldnyire, a valóságban mintegy 6 km-nyire feküdt.
A harcállásban való elhelyezkedést ugyancsak Brodarics következőleg írja le: „Az ütközet napján azok tanácsának megfelelően, akiket fentebb említettünk, úgy rendezték el a hadsereget, hogy az lehetőleg nagy területen legyen felállítva; ezt főképpen azért tették, hogy az ellenség ne vehessen bennünket körül. Azután az egész hadsereget két csatarendre osztották. A vezérek az első csatarendben voltak, de helyük nem volt meghatározva, hogy mindig ott lehessenek, ahol szükség van rájuk. A jobbszárnyat a horvát bán Tahy Jánossal, a balszárnyat pedig, amely az erdélyi vajda számára volt kijelölve, ha megérkezett volna, Perényi Péter. Ebben az első csatarendben állottak többen az előkelők közül, így Palóczi Antal, Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Szécsi Tamás, Báthory András, Czibak Imre és mások. Az ágyúk mindjárt az első csatarend mögött voltak felállítva. A második csatarend, vagyis az a csatasor, amelyet mi helytállónak nevezünk, inkább lovasságból állott, csak kétoldalt volt egy kevés gyalogság. E között a második és az első csatarend között csak egy kőhajításnyi tér volt. Ebben a csatarendben az előtt a sor (csoport) előtt, amelyben a király volt, hármas sor (csoport) állott, amely nagyobbrészt a királyi udvarnokokból és főurakból volt képezve, akiknek a vezére az ügyes és a király iránt rendkívül hűséges Tarczay Miklós volt. Ugyanott volt a két udvari főkapitány is: Korlátkői Péter és a lengyel Trepka András. Ott volt a cseh Schlick István is más csehekkel és morvákkal; ezek közvetlenül a király előtt állottak. Ezután a három sor (csoport) után következett a királyi hadosztály (bandérium), s ennek a hadosztálynak a közepén maga a király. Jelleme, termete és a vitézség benne csudás volt: nagy lett volna királyaink között, ha a végzet akarja. A király jobbján állott az esztergomi érsek és a zágrábi püspök, minthogy az egrit még Bátáról Budára küldte a király; a zágrábi után a pécsi és szerémi püspök; kettő pedig a főpapok közül, a győri és váci, a király baljára volt állítva. A kancellár után a nyitrai és a boszniai püspök, a fehérvári prépost s ez után a kamarások és udvarnokok következtek. Balról a király melletti helyet a nádornak tartották fenn, aki, bár a lába fájt s alig tudott lovon ülni, szorgalmasan forgolódott, hol az első, hol a második csatarendben. Balfelől tehát, minthogy a nádor eltávozott helyéről, a király mellett néhány főúr s az a két egyházfő állott, akikről már szóltunk. A király háta mögött voltak: Czetricz, Majláth és Horváth Gáspár királyi lovászmester. A főurak mögött hasonló rendben állottak azok, akiket kiki mint maga iránt leghűségesebbeket és legserényebbeket élete megvédésére kiválasztott. Ezekhez csatlakozott a király és a főurak mögött egy igen szép, páncélos lovagokból álló csapat, melyben ezernél valamivel több páncélos volt. A többi páncélos lovag ugyanis az első csatarendben volt elszórva. E csapat közelében volt a király zászlója, melyet Drágfy János országbíró tartott… Ezt a helytálló hadosztályt oldalt mindenfelől könnyű vértezetű lovasok és gyalogosok vették körül, amiről különben fentebb is szólottunk. A király jobbján, az egyházfők és kamarások mögött, álltak azok hárman, akikről mondottuk, hogy a király személyének őrizetére voltak rendelve…
Valamivel alább Brodarics következőleg folytatja elbeszélését: „Miután a sereg a mondott helyen és napon kevéssel napfelkelte után ekként fel volt állítva, a nádor elvezette a királyt arról a helyről, amely számára ki volt jelölve s mint harmadnapja tette, most is körülvezette őt az egész hadseregben s itt mindenkinek megmutatta, hogy íme jelen van a király – néhányan ugyanis kételkedtek ebben – s kész mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, s a seregben levők nejeiért és gyermekeiért. Viseljék tehát ők is magukat vitéz férfiakhoz méltóan s ne feledjék, hogy magyarok; magyarok nemcsak ők, hanem azok voltak apáik is, azok a hősök, a keresztény világvitézek bajnokai, ekik e felett az ellenség felett, akivek most akarunk megütközni, annyi fényes győzelmet arattak. Ne rettentse őket az ellenség nagy száma se; hiszen a győzelem nem a nagy számtól, hanem a katonák erejétől függ. Az Isten is segíteni fogja a mennyekből a szent hitért harcolókat. Kezükben van, úgymond, nemcsak a hazának, melynek elfoglalására jött az ellen, hanem az egész keresztény világnak sorsa is. Miután a nádor s egyszersmind a király is az összes hadosztályoknál megfordultában ilyen és hasonló szavakat mondott, a király visszatért helyére. – A napnak nagyobb részét ezután az ellenségre való várakozásban töltöttük. Az ellenség kisebb csapatokat bocsátván előre, akik a mieinkkel csatároztak, még mindig a dombok mögött tartózkodott; nem tudván, hogy azért tette-e ezt, hogy bennünket kedvezőtlen helyre csaljon, vagy azért, hogy a csatát másnapra halasztva éjjel váratlanul lepjen meg bennünket a táborban, ami katonáinak és ágyúinak nagy száma mellett nem is lett volna neki nehéz, – vagy inkább azért, hogy az ütközetre való várakozással kifárasszon bennüket. Erre vonatkozólag az ellenség igazi célját mostanáig sem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy egész nap feszült várakozásban tartott bennünket.
A török sereg augusztus 29-én a reggeli ima után kezdte meg előnyomulását Mohács felé, de csak felette lassan és vontatottan jutott előre.
A menetrend Pecsevi szerint következőleg alakult: Legelöl ment elővéd viszonyban Bali szendrői bég 1000 embert számláló zsoldosaival és a szendrődi szandzsáknak 4000 főre rúgó hadával, mely páncélos volt és lándzsát hordott. Utána haladt a főcsapat élén Ibrahim nagyvezír a ruméliai hadtesttel, 2000 puskás janicsárral és 150 zarbuzánnal (ágyúval). Ezt követte Behram béglerbég az anatoliai hadtesttel, majd a szultán a hadsereg többi részeivel, nevezetesen a saját testőreivel, az állandó zsoldos lovassággal, a fennmaradó 150 ágyúval és a többi janicsárokkal. Khoszrev boszniai bég a saját zsoldosaival és a boszniai katonasággal utóvéd viszonyban követte a hadsereget, egy másik verzió szerint ellenben e napon ő is az elővédhez nyerte beosztását.
Délben Ibrahim Buziglica közelébe érve, egy közelfekvő magaslatról a legkényelmesebb módon szemügyre vehette a magyaroknak szemben fekvő táborát. Ekkor magához hivatta Bali béget, „e bátor oroszlánt, kinek a csatatér volt igazi otthona, és tanácsot kért a vén farkastól, hogyan kellene megütközni a gonosz ellenség kegyetlen seregével. Erre Báli, Dselálzáde, Kemálpasazáde és Szolakzáde egybehangzó feljegyzése szerint ama nézetének adott kifejezést, hogy miután a magyarok tetőtől talpig vasba vannak burkolva, azok rohamának egy csapat sem képes ellenállni; legjobb tehát azok támadó tömege előtt a sorokat megnyitni és így útat adván nekik, azután oldalba és hátba kell fogni őket. Hozzátette még Báli bég, hogy ezt a harcmódot azonban most majdnem lehetetlenné teszi a csapatok háta mögött közvetlenül tábort ütő rengeteg málha és podgyász.
Erre Ibrahim elhatározta, hogy a csapatokat a podgyásszal és vonatokkal együtt felvonultatja a Buziglicától délre fekvő térségen, ahol utóbbiak tábort is ütnek, s innen csak a harcoló csapatok folytatják majd előnyomulásukat. Ehhez képest a nagyvezír nyomban parancsot adott hadtestének a Buziglicától délre fekvő térségen való felvonulásra, ő maga pedig a szultánhoz ment, fenti elhatározását bejelentendő.
A buziglicai dombra előrelovagolt Szulejmán mindenben hozzájárult Ibrahim előterjesztéséhez s a két vezér most már abban állapodott meg, hogy „az alávaló hitetlenekkel való találkozást ikindi idejére halasztják. Ily körülmények között a hadsereg nem sietett, hanem továbbra is lassan folytatta előnyomulását, mert a fentemlített időpontig így is leérhetett az előrelátható csatatérre.
Az élen levő Báli és Khoszrev bégek alighanem d. u. 1 óra tájban parancsot kaptak, „hogy a vezetésük alatt levő 40–50.000 akindsiből kiválasztván a legvitézebbeket, legerőteljesebbeket s akiknek legjobb lovaik vannak, ezekkel foglaljanak állást a csatatérül kiszemelt síkság egyik szélén; onnan csak távolról szemléljék az ütközetet, a harcba ne elegyedjenek bele, hanem várjanak mindaddig, amíg azt nem látják, hogy a rosszérzelműek hadosztályai állásaikból kiveretve futni kezdenek: akkor törjenek elő leshelyükből és fogják hátba az átkozottakat s kit lándzsával fúrjanak át, kit súlyos buzogányokkal zúzzanak össze, kit kardjukkal aprítsanak össze minden kímélet és irgalom nélkül.
Egyidejüleg, vagy nemsokára ezután a ruméliai hadtest is parancsot kapott, hogy a hozzá beosztott 150 ágyúval és 4000 puskás janicsárral együtt az ellenséget ágyúlőtávolságnyira megközelítve, ott állapodjék meg, a még nála levő podgyászt küldje hátra, s várja be az ütközet megkezdésére vonatkozó parancsot. Erre a ruméliai hadtest is megindult, de tudván azt, hogy az ellenséggel való találkozás csak ikindi idejére (d. u. 2–5 óra között) van tervbe véve, ő sem sietett, hanem lassan menetelt és a kijelölt időre az ellenséges ágyúk lőtávolába érve, „a zarbuzánokat (ágyúkat) láncokkal egymáshoz kötötték, a janicsárokat pedig a harci szokás szerint kilenc sorban állították fel, a már eddig is az arcvonal előtt volt „csarkhadsik” (portyázók) továbbra is elől maradtak.
Ezzel egybehangzóan De Burgio báró pápai követ (Theiner, Monumenta Vaticana II, 799.) és Jacomo Zarotino (Marino Sanuto, Chron. de Venezia XLII, 646.) jelentése is azt mondja, hogy a ruméliai hadtestnek 10.000 lovasból álló első harcvonala egy olasz mérföldnyire (az akkor használt olasz mérföldek nagysága: római miglió = 1487 m, vagyis kb. 2000x, velencei miglió = 1738, lombard miglio = 1784, nápolyi miglio 1855 m., vagyis átlag 2400x, csak a piemonti miglio volt jóval nagyobb, 2466 m, vagyis 3200x hosszú) állott meg a csatarendbe felfejlődött magyar sereg előtt s ott táborba készült szállni, miután a csatát másnapra halasztották. Ibrahim nagyvezír ugyanis időközben, minden bizonnyal a szultánnal egyetértőleg, arra az elhatározásra jutott, hogy, miután az emberek és állatok fáradtak voltak, a szemben álló magyarokat csak másnap támadja meg. Az erre vonatkozó intézkedések kiadása után Ibrahim nagyvezír a Báli- és Khoszrev-csoportok megtekintésére indult el.
Ezen elhatározásokból és intézkedésekből kifolyólag augusztus 29-én d. u. 3 óráig a kölcsönös helyzet nagyjából a XII/2. számú mellékleten látható módon alakult ki.