1. Kölcsönös helyzet a csata előestéjén; erőviszonyok; a két fél legközelebbi szándéka, terve.
A mohácsi csata előestéjén a kölcsönös helyzet a következő volt: A magyar sereg Mohácstól nem messze délre, a mai Kölkedi csárda és Mohács között, a királyi sereggel és a Tomory-csoporttal külön-külön, de egymáshoz közel álló csoportokban táborozott.
Az egész sereg létszáma, mint már említettük, körülbelül 28.000 főre tehető. Ennek a seregnek körülbelül negyedrésze nehéz vértes lovasságból, negyedrésze többnyire dsidás könnyű lovasságból, körülbelül fele pedig gyalogságból és tűzérekből állott. Hogy a gyalogosok között mennyi volt a puskás és mennyi az ijász, az még megközelítőleg sem állapítható meg, de igen valószínű, hogy túlnyomó többségben a gyorsabban és könnyebben felszerelhető és kiképezhető ijászok voltak.
Az ágyúk számát Brodarics mintegy 80-ra teszi, de azonkívül voltak olyanok is, amelyek az utolsó napon érkeztek meg hajón s ezeket már ki se rakták. Istvánffy szintén mintegy 80-ra becsüli az ágyúk számát, amelyekből azonban az egyik szemtanú állítása szerint a tűzvonalban mindössze 53 ágyú állott. Nagyságuk, kaliberük, hatásképességük megítélésére hiányzanak az adatok. Az általuk elérhető lőtávolság a különböző ágyúfajták szerint 1000 és 1800 lépés között váltakozhatott. Istvánffy közepes nagyságúaknak, Brodarics pedig keveseknek és rosszaknak mondja őket, úgy hogy azok „az ellenség ágyúival össze se voltak hasonlíthatók.”
A magyar sereggel szemben augusztus 28-án este a török hadsereg a Kisfalud–Bán–Baranyavár–Monostor–Karancs által jelölt körletben, a csapatokkal már a Karasicától északra, a vonatokkal egyrészt még attól délre táborozott.
A Konstantinápoly mellől kivonult török sereg létszámát a 179. oldalon 100.000 főre és 300 ágyúra tettük. Ehhez utóbb még jelentékeny kontingensek csatlakoztak s ezért tesz egyik-másik író végeredményebn 200.000 emberről is említést. Ellenben az is bizonyos, hogy a sereg a fáradságos, hosszú úton már a felette kellemetlen időjárási viszonyok miatt is augusztus végéig meglehetősen sokat veszített állományából. Tomory augusztus 23-iki becslésének nem sok hasznát vehetjük, mert ő az egész sereg és a válogatott csapatok állománya között oly nagy, 230.000 főnyi különbséget tételez fel, amit semmi esetre sem fogadhatunk el helytállónak. Ő az általa említett számokat, kétségkívül tendenciózus szándékkal, a haditanácsnak könnyebb befolyásolhatása céljából használta. De azért még sincs kizárva, hogy az általa említett 70.000-rel fején találta a szöget, mert körülbelül ennyi, vagy nem sokkal több lehetett a Mohács alá érkezett igazi török harcos állomány. Brodarics az egész sereg állományát 200.000-re, a harcosokét 80.000-re teszi.
A magyar fővezérlet az augusztus 23.-iki határozathoz képest továbbra is várakozó álláspontot foglalt el, a török hadvezetőség ellenben, miután a Karasica mentén teljesen felzárkózott, 29-ikétől kezdve az előnyomulásnak további folytatását határozta el.
„… a csatát megelőző három nap (vagyis augusztus 26., 27. és 28-ika) – írja Brodarics – részint csatározásokkal telt el, amelyek szünet nélkül folytak, még pedig az ellenségnek mindig nagyobb kárával, mint a mieinknek, részint pedig az a fölött való tanácskozással, hogy hogyan és hol kell az ellenséggel megütközni, hogyan kell a sereget felállítani, hol álljon a seregben a király, hova kell a lovasságot, a gyalogságot és az ágyúkat helyezni… Már előbb sokat vitatkoztak a király személyéről; némelyek úgy vélekedtek, hogy néhány ezer válogatott emberrel a seregtől távol kell tartózkodnia; minthogy azonban ebbe a sereg, amely azt akarta, hogy a király szokás szerint részt vegyen a csatákban, semmikép sem akart beleegyezni, az is szóba jött, hogy a király helyett más öltse fel a királyi fegyvereket. De úgy látszott, hogy ezt sem lehet a seregnek erős tiltakozása és megrémülése nélkül megvalósítani. Végre is azt határozták, hogy mivel a harc kimenetele nagyon kétesnek igérkezett, rendeljenek a király őrizetére néhány embert s ha ezek azt látják, hogy a hadsereg már annyira meg van bontva, hogy rendbeszedése már nem remélhető, a sereg közepéből kiragadva, vigyék el a királyt. Ezt a feladatot három igen derék, s a királyhoz feltétlenül hű férfiúra bízták: Ráskay Gáspárra, Török Bálintra és Kállay Jánosra; külön e célra gyors lovakat is rendeltek, hogy ha a szükség úgy hozná magával, a király ezeket használhassa menekülésre.”
A hadsereg harchoz való felállítása tekintetében „többen, köztük Gnojenszky Lénárt is – így folytatja Brodarics előadását – úgy vélekedtek, hogy legtanácsosabb volna, ha a sereget kocsikkal vennék körül, amelyeknek a király nagyon bővében volt, s ebben a megerősített szekértáborban harcolnának; így el lehet érni azt, mondották, hogy az ellenség ne keríthessen be oly könnyen bennünket; pedig éppen ettől kellett legjobban félni. A sereg felállításának ezt a módját Radics, Bosics és Bakics Pál is helyeselték, kik közül az utóbbi azt állította magáról, hogy Szolimánnak az ellenséggel vívott három rendes csatájában vett már részt. A javaslatot tehát szavazat alá bocsátották, s ennek eredményekép többekkel együtt Gnojenszkyt bízták meg ezzel a dologgal, de sajnos, már késő volt, mert ez a csata előtt való este történt. Ennélfogva ezt is, mint annyi más dolgot, elmulasztották.”