Kazinczy Ferenc: VITKOVICS MIHÁLYHOZ.
VITKOVICS MIHÁLYHOZ.
Komám uramnak ott fenn rossz napot
Csinála az, a kit egykor oly mohón
Tett volt felévé; s a szegény öreg -
Min kaptak öszve, könnyen képzeled -
Kínjában egybe gyűjti föllegeit,
S eldurczúlt barna vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,
Mintha a Deucalion s Pyrrhája népét
Most másod ízben volna elölni kedvök.
A csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást űzve hulltanak.
De Jupiter kiméli híveit,
S csak a gonoszt sújtja és a vakmerőt;
S baj s sérelem nélkűl beérkezém,
S szállást fogék a Szürke-ló szügyében.
A város utczáit mind elborítá
A szörnyű itélet árja; nem különben
Folyt az, mint a midőn az Ung vizeit
Szőkére festi Mármaros sara.
Én ablakaimból néztem a veszélyt,
Mely barmot és a búzás sok szekér
Gubába burkolt bús gazdáit érte.
Jön a cseléd. «Egy nem-tudom-ki akarna...»
«Vásáros? úr?» «Sem egy, sem más.» «Ereszd be.»
Belép. Pislongok. Bojtos pípaszár
S sallangos kostök... «Kit keressz, uram?»
« Én? téged!» « Nincs szerencsém...» «Várva vártam
Rég óta az órát, melly engem hazánknak
Legérdemesb és legdicsőbb fia
Szemléletére méltóztatni fog.» -
(Mint a ki titkos csínyán rajta veszt,
Úgy borzadék meg, s a hőség kivert)
S fejével egyet billent, de a derék
Hajolni nem tanúlt. - «Humillimus!
S szabad tudakolni érdemes nevét?»
«Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos
S legkissebb szolgád, leghűbb tisztelőd.»
«S lakása?» «Máté-Szalka.» - Széket ád
Cselédem, és kifordúl. Ültetem.
Nem űl. - «Elállhatok s örömmel állok.»
Töröm magam, mint kezdjem a beszédet,
S tárgyától mely fortélylyal vonjam el.
«S az úr is a vásárra...?» «Sőt nekem
Nemesbek vágyásaim; tudósainkat
Ohajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben szoktak itten megjelenni.»
«A Nyírben terme jól a búza, rozs?»
«Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal
Font öszve már a legszorosb barátság;
S örűltek énnekem, mint én nekik.
Ez a szerencse, mely most ér, kerűlt.
De végre megvan! Látlak s lángomat...»
«Nagyítva látni a mások érdemét
A tévedésnek eggyik szép neme;
S ez a szerény érzés a gyenge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom,
Szathmár ismerni fogja annak becsét,
Kit e szokatlan érdem fényesít.
Szolgálsz, Uram?» «Nem; én magamnak élek.»
«Szép! és igen rút eggyütt! Arra just
Csak az kap, a ki másnak éle már.
S hidd, a ki másnak él, magának él.»
«S az gáncsol-e, kinek példája véd?»
«Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A vétkes példa kárhoztatna is.
A férfikor legelső éveiben
Megtettem a mit kelle, s ment vagyok;
Hajló koromban illő megpihennem.»
«Ravaszkodol; de nem mégy semmire.
Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch,
Ugy kap karom fel messzére a neked
S nekem nem honni föld al gondjaitól.
Szólj a hogy illik. Anch' io Pittore!»
Elrettenék Energumenuson
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak, Antaeussá ha tesz!
Mondám, s főt hajték a Pittor előtt.
A rettenés feloldja a néma nyelvet,
S hazudni s hízelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
«S poeta az úr?» ezt kérdém. «Pásztoraink
Mondják; de nékik hinni nem merek.»
«Oh szép! Igen szép! Úgy Szathmár ködéből,
Mellyben Sylvester óta volt, kikél.
Tiszánk magyar dalt még önn gyermekétől
Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi
Vendégek voltak szélein, s az Agis
Dallója rég elhagyta Berczelét.
Le lesz törölve e szenny majd általa,
S büszkén fog árkán a zengő szaladni.
Ha nem veszed bántásnak: kit vevél
Vezérűl a szép pályán? Rajnis-e
Példányod, és Szabó? Dayka-e s Virág?»
Rettentve néze rám ismét szeme,
S elhallgaték. «Mi baj? nem értelek;
Szólj!» - fútt s törlötte gyúladt homlokát.-
«Mi baj? nem értlek; szólj!» «De hát neked
Sarcasmusch-e mind írva, mind beszédben,
Leginkább kedvelt tonusod?» «Hogyan?»
«Vagy engemet van kedved öldökölni?»
«Hogyan?» «Hogyan s hogyan! És még hogyan
Azon felűl! Szólj úgy a hogy magyarnak
Magyarhoz illik; egy nyájban vagyunk.»
«Uram, nem értem e neheztelést.
Megvallom: a kedv szesszenései
S játékos hangja, mely simongva karczol,
Kedvesb előttem, mint az a komolyság,
Mely latra tészi gondosan szavát,
S szökellést adni fél a gondolatnak.
De én csak ott enyelgek, a hol illő,
És a hol értenek; bíztos barátim
Kedvezve hallják kényem hangjait.
Hol kell, nálamnál senki sem komolyb.»
«És még is azt a négyet példaképen...?»
«Mit? hogy?» « Hisz azt magyarnak... Nem hiszem.
Ingerlesz!» - Csak most értém a bolondot.
Kilökjem? ah! de folytatá szavát.-
«Magyarnak én azt ismerem, s csak azt,
S nem senkit, senkit! mint azt, a kinek
Szép nyelve még nincs elkeverve mással.
Ki nem szorúl a vendég maszlagára,
Kenőcsöt útál, s gondolatjait
Tisztán s tekervény nélkül mondja ki;
Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szabja a törvényt, új szót nem farag,
De a régit érti, s tiszteli a szokást.
Úgy ír a hogy beszél - egy szóval: a ki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg.»
«S ezek szerint a négy...?» «Rosz verselők!»
«Én őket jóknak néztem, bár közöttünk
Nem lettek és nem nőttek s nem maradtak.» -
Tüzem lohadt s az álnokságok atyja,
A vén csábító, a ki énutánam,
A mint tudod, hol egy, hol más alakban
Kísértve kullog, azt súgá tanácsúl,
Hogy a legénykének vetnék csapot.
S én, a ki hű tanácsnokom hiába
Nem szoktam súgni hagyni, teljesítém. -
«Engedsz egy kérdést?» így szólék. «Parancsolj.»
«Midőn beléptél, engem a haza
Fő nem-tudom-miének mondogattál.
Minek tekint az engem, a kinek
Rossz író ez a négy? fejtsd meg titkodat!»
«Mindég kötődöl! S azt hiszed talán,
Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid,
Melyekkel rólok írva szólsz, döfések?
Valónak őket csak Mihók veszi.
Nem mersz beléjök kötni, s lopva sújtod!» -
Megszégyenűlve rogytam öszve, s nem volt
Erőm elfedni a döbbenést. Azonban
Egy nagy rakás vers asztalomra hág.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással
Szaladt el rajta végig, s «Itt van!» úgy mond;
«Reá találtam; ennek nyújtsd figyelmed.»
Csinála az, a kit egykor oly mohón
Tett volt felévé; s a szegény öreg -
Min kaptak öszve, könnyen képzeled -
Kínjában egybe gyűjti föllegeit,
S eldurczúlt barna vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,
Mintha a Deucalion s Pyrrhája népét
Most másod ízben volna elölni kedvök.
A csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást űzve hulltanak.
De Jupiter kiméli híveit,
S csak a gonoszt sújtja és a vakmerőt;
S baj s sérelem nélkűl beérkezém,
S szállást fogék a Szürke-ló szügyében.
A város utczáit mind elborítá
A szörnyű itélet árja; nem különben
Folyt az, mint a midőn az Ung vizeit
Szőkére festi Mármaros sara.
Én ablakaimból néztem a veszélyt,
Mely barmot és a búzás sok szekér
Gubába burkolt bús gazdáit érte.
Jön a cseléd. «Egy nem-tudom-ki akarna...»
«Vásáros? úr?» «Sem egy, sem más.» «Ereszd be.»
Belép. Pislongok. Bojtos pípaszár
S sallangos kostök... «Kit keressz, uram?»
« Én? téged!» « Nincs szerencsém...» «Várva vártam
Rég óta az órát, melly engem hazánknak
Legérdemesb és legdicsőbb fia
Szemléletére méltóztatni fog.» -
(Mint a ki titkos csínyán rajta veszt,
Úgy borzadék meg, s a hőség kivert)
S fejével egyet billent, de a derék
Hajolni nem tanúlt. - «Humillimus!
S szabad tudakolni érdemes nevét?»
«Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos
S legkissebb szolgád, leghűbb tisztelőd.»
«S lakása?» «Máté-Szalka.» - Széket ád
Cselédem, és kifordúl. Ültetem.
Nem űl. - «Elállhatok s örömmel állok.»
Töröm magam, mint kezdjem a beszédet,
S tárgyától mely fortélylyal vonjam el.
«S az úr is a vásárra...?» «Sőt nekem
Nemesbek vágyásaim; tudósainkat
Ohajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben szoktak itten megjelenni.»
«A Nyírben terme jól a búza, rozs?»
«Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal
Font öszve már a legszorosb barátság;
S örűltek énnekem, mint én nekik.
Ez a szerencse, mely most ér, kerűlt.
De végre megvan! Látlak s lángomat...»
«Nagyítva látni a mások érdemét
A tévedésnek eggyik szép neme;
S ez a szerény érzés a gyenge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom,
Szathmár ismerni fogja annak becsét,
Kit e szokatlan érdem fényesít.
Szolgálsz, Uram?» «Nem; én magamnak élek.»
«Szép! és igen rút eggyütt! Arra just
Csak az kap, a ki másnak éle már.
S hidd, a ki másnak él, magának él.»
«S az gáncsol-e, kinek példája véd?»
«Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A vétkes példa kárhoztatna is.
A férfikor legelső éveiben
Megtettem a mit kelle, s ment vagyok;
Hajló koromban illő megpihennem.»
«Ravaszkodol; de nem mégy semmire.
Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch,
Ugy kap karom fel messzére a neked
S nekem nem honni föld al gondjaitól.
Szólj a hogy illik. Anch' io Pittore!»
Elrettenék Energumenuson
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak, Antaeussá ha tesz!
Mondám, s főt hajték a Pittor előtt.
A rettenés feloldja a néma nyelvet,
S hazudni s hízelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
«S poeta az úr?» ezt kérdém. «Pásztoraink
Mondják; de nékik hinni nem merek.»
«Oh szép! Igen szép! Úgy Szathmár ködéből,
Mellyben Sylvester óta volt, kikél.
Tiszánk magyar dalt még önn gyermekétől
Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi
Vendégek voltak szélein, s az Agis
Dallója rég elhagyta Berczelét.
Le lesz törölve e szenny majd általa,
S büszkén fog árkán a zengő szaladni.
Ha nem veszed bántásnak: kit vevél
Vezérűl a szép pályán? Rajnis-e
Példányod, és Szabó? Dayka-e s Virág?»
Rettentve néze rám ismét szeme,
S elhallgaték. «Mi baj? nem értelek;
Szólj!» - fútt s törlötte gyúladt homlokát.-
«Mi baj? nem értlek; szólj!» «De hát neked
Sarcasmusch-e mind írva, mind beszédben,
Leginkább kedvelt tonusod?» «Hogyan?»
«Vagy engemet van kedved öldökölni?»
«Hogyan?» «Hogyan s hogyan! És még hogyan
Azon felűl! Szólj úgy a hogy magyarnak
Magyarhoz illik; egy nyájban vagyunk.»
«Uram, nem értem e neheztelést.
Megvallom: a kedv szesszenései
S játékos hangja, mely simongva karczol,
Kedvesb előttem, mint az a komolyság,
Mely latra tészi gondosan szavát,
S szökellést adni fél a gondolatnak.
De én csak ott enyelgek, a hol illő,
És a hol értenek; bíztos barátim
Kedvezve hallják kényem hangjait.
Hol kell, nálamnál senki sem komolyb.»
«És még is azt a négyet példaképen...?»
«Mit? hogy?» « Hisz azt magyarnak... Nem hiszem.
Ingerlesz!» - Csak most értém a bolondot.
Kilökjem? ah! de folytatá szavát.-
«Magyarnak én azt ismerem, s csak azt,
S nem senkit, senkit! mint azt, a kinek
Szép nyelve még nincs elkeverve mással.
Ki nem szorúl a vendég maszlagára,
Kenőcsöt útál, s gondolatjait
Tisztán s tekervény nélkül mondja ki;
Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szabja a törvényt, új szót nem farag,
De a régit érti, s tiszteli a szokást.
Úgy ír a hogy beszél - egy szóval: a ki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg.»
«S ezek szerint a négy...?» «Rosz verselők!»
«Én őket jóknak néztem, bár közöttünk
Nem lettek és nem nőttek s nem maradtak.» -
Tüzem lohadt s az álnokságok atyja,
A vén csábító, a ki énutánam,
A mint tudod, hol egy, hol más alakban
Kísértve kullog, azt súgá tanácsúl,
Hogy a legénykének vetnék csapot.
S én, a ki hű tanácsnokom hiába
Nem szoktam súgni hagyni, teljesítém. -
«Engedsz egy kérdést?» így szólék. «Parancsolj.»
«Midőn beléptél, engem a haza
Fő nem-tudom-miének mondogattál.
Minek tekint az engem, a kinek
Rossz író ez a négy? fejtsd meg titkodat!»
«Mindég kötődöl! S azt hiszed talán,
Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid,
Melyekkel rólok írva szólsz, döfések?
Valónak őket csak Mihók veszi.
Nem mersz beléjök kötni, s lopva sújtod!» -
Megszégyenűlve rogytam öszve, s nem volt
Erőm elfedni a döbbenést. Azonban
Egy nagy rakás vers asztalomra hág.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással
Szaladt el rajta végig, s «Itt van!» úgy mond;
«Reá találtam; ennek nyújtsd figyelmed.»
«Az istenek nagy gyűlést hirdetének
A Szengellér' hegyén, s Árpád királyunk
A nemzet íróit mind bémutatta.
Jobbra a poeták, balra a prosaisták
Fogának helyt, és íme Jupiter
Tüzet lobogtat s mond: Eredjetek,
Amott van a tárgy; lássuk ki a legény!
Előjön a szakállas Régiekrel,
Futásnak indúl, s ah, - orrára esik!
Előkerűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, s - orrára esik!
Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,
Büdöslik a bortól, s - orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, s - orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, s ah, most! - orrára esik!
Így Szenczi-Molnár, és Filiczkie;
Így Zrínyi Miklós bán, és Gyöngyösi;
Így a szegény Beniczki uram, s azok,
Kik a poetai krónikában élnek.
De végre előjön Gyárfás, s rókaprémű
Tógáját ölbe fogja, megszalad,
A szem sem éri, s nézd, - a tárgy övé!
S lett s nőtt s maradt! ezt zengi Jupiter,
És Jupiterrel a Gellér' hegye!»
A Szengellér' hegyén, s Árpád királyunk
A nemzet íróit mind bémutatta.
Jobbra a poeták, balra a prosaisták
Fogának helyt, és íme Jupiter
Tüzet lobogtat s mond: Eredjetek,
Amott van a tárgy; lássuk ki a legény!
Előjön a szakállas Régiekrel,
Futásnak indúl, s ah, - orrára esik!
Előkerűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, s - orrára esik!
Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,
Büdöslik a bortól, s - orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, s - orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, s ah, most! - orrára esik!
Így Szenczi-Molnár, és Filiczkie;
Így Zrínyi Miklós bán, és Gyöngyösi;
Így a szegény Beniczki uram, s azok,
Kik a poetai krónikában élnek.
De végre előjön Gyárfás, s rókaprémű
Tógáját ölbe fogja, megszalad,
A szem sem éri, s nézd, - a tárgy övé!
S lett s nőtt s maradt! ezt zengi Jupiter,
És Jupiterrel a Gellér' hegye!»
«Bizony szép! mondhatom; már ez bizony szép!
Kegyetlenűl szép! S mind a költemény,
Mind a kidolgozás! S a vers kecses!» -
Taréja nőttön nőtt az emberemnek;
De, mint gyakorlott mester, tetteté. -
«S ím, itt Pázmánról!» monda! «kérlek» halld ezt:
«Hogy Pázmán magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd hol született, s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda,
Úgy szólana, mint szól síp mellett a duda.
Kegyetlenűl szép! S mind a költemény,
Mind a kidolgozás! S a vers kecses!» -
Taréja nőttön nőtt az emberemnek;
De, mint gyakorlott mester, tetteté. -
«S ím, itt Pázmánról!» monda! «kérlek» halld ezt:
«Hogy Pázmán magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd hol született, s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda,
Úgy szólana, mint szól síp mellett a duda.
De mivel az a táj szűlte nemzetünknek,
Mely szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,
S föl nem vette rongyát irhás zsellérünknek:
Nagy méltán tarthatjuk egyik fő díszünknek.»
Mely szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,
S föl nem vette rongyát irhás zsellérünknek:
Nagy méltán tarthatjuk egyik fő díszünknek.»
«Hogy téged a gonosz...» mondám magamban.
De ím nyílik ajtóm, s a cseléd jelenti,
Hogy Pipszem érkezik; nem lél szobát,
S vendégem lenni vágy. «Ez kelle!» mondám;
«Hadd jőjön; ő most kétszerest Apollóm!
Isméri az úr Dessewffyt? Ő Virágnak
Dühödt barátja, s érte botra kél.
Tréfálni a gróffal...» «Gro-óf?» «De gróf! s barátiért
Botot nem kímél. Jó lesz elszelelni.»
Az én emberkém kapja verseit
S szalad, s az ajtóban Pipszembe botlik.
Sikoltva megy a grádicsnak s lefordúl.
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt meg!
De ím nyílik ajtóm, s a cseléd jelenti,
Hogy Pipszem érkezik; nem lél szobát,
S vendégem lenni vágy. «Ez kelle!» mondám;
«Hadd jőjön; ő most kétszerest Apollóm!
Isméri az úr Dessewffyt? Ő Virágnak
Dühödt barátja, s érte botra kél.
Tréfálni a gróffal...» «Gro-óf?» «De gróf! s barátiért
Botot nem kímél. Jó lesz elszelelni.»
Az én emberkém kapja verseit
S szalad, s az ajtóban Pipszembe botlik.
Sikoltva megy a grádicsnak s lefordúl.
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt meg!
---------------
Barátom, egy szót, egy okost! elég
Volt eddig dévajkodni; van határ
Mindenben; - valld meg: mint zengett fülednek
Ez a közöttünk lett, nőtt és maradt?
Oh! írd könyvedbe s mondd el reggelenként,
És a midőn az álom ágyba csal,
Hogy téged a kettős hegy bérczeitől
Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart.
Haszontalan! te nem levél közöttünk,
S Szemerével, vélem s kedves Kölcseymmel
Mételytelen mezőkön nem legelsz.
Egernek nőttél zajgó habjai mellett;
Volt eddig dévajkodni; van határ
Mindenben; - valld meg: mint zengett fülednek
Ez a közöttünk lett, nőtt és maradt?
Oh! írd könyvedbe s mondd el reggelenként,
És a midőn az álom ágyba csal,
Hogy téged a kettős hegy bérczeitől
Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart.
Haszontalan! te nem levél közöttünk,
S Szemerével, vélem s kedves Kölcseymmel
Mételytelen mezőkön nem legelsz.
Egernek nőttél zajgó habjai mellett;
S atyád továbbad azt a bölcseséget,
Mely szent Cyrillről s társáról maradt,
Budai felének jött tanítani.
Te lészsz az első, kit később Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Pápaink tüzénél gyúlt szívvel szeretted;
S feleid között az első, sőt korunkig
Egyetlen voltál, a ki azt míveléd.
De elég akarni? Ah! meséidet,
Mellyekre Lessing is javalva nézne,
S epigrammáidat gúnyolva fogja
Recensealni Hőgyész, s elbeszéli,
Hogy itt s ott, és emitt s amott, s tömérdek
Más s más helyekben vétkeket követtél;
Mert (a mit sajnál) vétekben születtél!
A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj
Rengő karokkal mátkád szép keblébe,
S csókjaiddal hintsd el ϕοβεροτατως
Mely szent Cyrillről s társáról maradt,
Budai felének jött tanítani.
Te lészsz az első, kit később Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Pápaink tüzénél gyúlt szívvel szeretted;
S feleid között az első, sőt korunkig
Egyetlen voltál, a ki azt míveléd.
De elég akarni? Ah! meséidet,
Mellyekre Lessing is javalva nézne,
S epigrammáidat gúnyolva fogja
Recensealni Hőgyész, s elbeszéli,
Hogy itt s ott, és emitt s amott, s tömérdek
Más s más helyekben vétkeket követtél;
Mert (a mit sajnál) vétekben születtél!
A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj
Rengő karokkal mátkád szép keblébe,
S csókjaiddal hintsd el ϕοβεροτατως
