Kazinczy Ferenc: BERZSENYlHEZ.
BERZSENYlHEZ.
Hogy jambusimra gáncs fog szállani;
Előre láttam; ők az iskola
Törvényit bátran általszökdösik.
Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;
Becsűlik a példát, de csak ha szép.
De kell-e törvény, kell-e a szépre példa?
S nem-széppé a szépet s a rútat viszont
Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?
Előre láttam; ők az iskola
Törvényit bátran általszökdösik.
Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;
Becsűlik a példát, de csak ha szép.
De kell-e törvény, kell-e a szépre példa?
S nem-széppé a szépet s a rútat viszont
Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?
A babonának reszkető fia
Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi:
Homér hatosban zengi hőseit,
Úgy érti mesterétől, s a hatos szép.
Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;
És, minthogy összefűzte Gyöngyösi,
Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog, szép.
Két kurta egy hosszat ád; tehát, csak értsd,
«Remegő nyulakat avagy bitang darut a hurok.»
Mert ezt Horáczban így lelé, pedig
Ő füllel, újjal méré hangjait,
Fület-varázsló zengzet, szép jambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
«Te szerelem eleget epedek, eleget iszom az üröm.»
Daykának édes zengzetű dala:
«Homályos bánat dúlja lelkemet;
Talán újúlnak régi szenvedésim,
Talán tündér előre-érezésim
Rémitnek,» rossz, mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
S középben a vers ketté nem hasad.
Nem vétek, hogyha Virgilben s Homerban
Négy sponda lép négy dactylus helyébe;
De Dayka a másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. Ők a harmadik
Czikkelyben általszökdösik gyakorta
A nyúgalom pontját, és mentek érte:
Pert von fejére Dayka ezt hogy teszi.
Oh marhalelkek, méltók vonni igát,
Mert fül helyébe féket kaptatok;
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor már epére!
Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi:
Homér hatosban zengi hőseit,
Úgy érti mesterétől, s a hatos szép.
Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;
És, minthogy összefűzte Gyöngyösi,
Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog, szép.
Két kurta egy hosszat ád; tehát, csak értsd,
«Remegő nyulakat avagy bitang darut a hurok.»
Mert ezt Horáczban így lelé, pedig
Ő füllel, újjal méré hangjait,
Fület-varázsló zengzet, szép jambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
«Te szerelem eleget epedek, eleget iszom az üröm.»
Daykának édes zengzetű dala:
«Homályos bánat dúlja lelkemet;
Talán újúlnak régi szenvedésim,
Talán tündér előre-érezésim
Rémitnek,» rossz, mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
S középben a vers ketté nem hasad.
Nem vétek, hogyha Virgilben s Homerban
Négy sponda lép négy dactylus helyébe;
De Dayka a másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. Ők a harmadik
Czikkelyben általszökdösik gyakorta
A nyúgalom pontját, és mentek érte:
Pert von fejére Dayka ezt hogy teszi.
Oh marhalelkek, méltók vonni igát,
Mert fül helyébe féket kaptatok;
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor már epére!
Mi tészi a verset verssé? «Szózatosság.»
S mi ezt? A hosszu s a rövid tagok
Arányos és kedveltető egyezése.
Vers a mi a fülnek, hol tág, hol szoros
Törvény szerint, bájt nyújt, az holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
S így Plautusnak s Terencznek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled gyönyörrel s játszva verdesik.
Így jambusom, ha páros öt fogásin
Ugy ejti kurta tagjait; hogy ők
Utól ne álljanak, s ha véghelyén
Nehéz ütést nem bugdostat; keményt
Kettős röviddel ütni ő nem szeret;
Komoly dalának bátran járja tánczát,
S az iskolások feddésit kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a kit nyájas istene
Kegygyel vezérel a saját nyomon.
S mi ezt? A hosszu s a rövid tagok
Arányos és kedveltető egyezése.
Vers a mi a fülnek, hol tág, hol szoros
Törvény szerint, bájt nyújt, az holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
S így Plautusnak s Terencznek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled gyönyörrel s játszva verdesik.
Így jambusom, ha páros öt fogásin
Ugy ejti kurta tagjait; hogy ők
Utól ne álljanak, s ha véghelyén
Nehéz ütést nem bugdostat; keményt
Kettős röviddel ütni ő nem szeret;
Komoly dalának bátran járja tánczát,
S az iskolások feddésit kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a kit nyájas istene
Kegygyel vezérel a saját nyomon.
A verselés legrégiebb neme
Az volt minálunk, mellyen vén Tinódink,
Szikszó borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, mely hat párja közzül
A sort középben kétfelé hasítván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is oly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik;
És a vezérrend két utóbb csapását
Selypűl nem adja vissza a többiben:
S házát s hazát, és szállát meg valát,
S vagyont s hagyjont, nem toldoz együvé.
Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet,
Mert kedves olykor még a tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere,
Ki majd dicső ősének hős elestét,
Majd a kemény lyány csüggesztésit dallá;
S egünkön Zrinyi csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyü mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanúltabb s fentebb szárnyalásu.
S e versnem hordja Zrínyinek nevét.
Az volt minálunk, mellyen vén Tinódink,
Szikszó borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, mely hat párja közzül
A sort középben kétfelé hasítván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is oly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik;
És a vezérrend két utóbb csapását
Selypűl nem adja vissza a többiben:
S házát s hazát, és szállát meg valát,
S vagyont s hagyjont, nem toldoz együvé.
Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet,
Mert kedves olykor még a tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere,
Ki majd dicső ősének hős elestét,
Majd a kemény lyány csüggesztésit dallá;
S egünkön Zrinyi csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyü mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanúltabb s fentebb szárnyalásu.
S e versnem hordja Zrínyinek nevét.
A Tiberis s Ilissus szép leánya
Sylvesterünket fényesb útra hívá.
Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását,
Nectaros ujjal ő illette meg,
S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a tér, füleltek a tetők.
S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A kedves hangot, s sokszorozva vitte
Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz,
És a holott az Olt siet vizét
Az Isterével egyesíteni.
De a Hellenis a rekedt koboz
Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
S jobb korra várva, nyúgalomra dőle.
Rádai költé fel azt hosszú altából,
És Péczelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek űzésére hajtá.
Itten lopá el a szerelmesektől
Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek
Szelid leányi tűkkel kergeték
Boszús halálig a tolvajt, s kezében
A szózatos lant tompa hangot ejte.
Rájnis s Szabó, s Szabóval Révai
Nyerék meg azt a kedves éneklőtől,
Ki őutánok egyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
(Mert a dagály nem fenség) mint Virágra.
Sok a meghítt: a választott kevés.
Sylvesterünket fényesb útra hívá.
Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását,
Nectaros ujjal ő illette meg,
S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a tér, füleltek a tetők.
S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A kedves hangot, s sokszorozva vitte
Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz,
És a holott az Olt siet vizét
Az Isterével egyesíteni.
De a Hellenis a rekedt koboz
Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
S jobb korra várva, nyúgalomra dőle.
Rádai költé fel azt hosszú altából,
És Péczelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek űzésére hajtá.
Itten lopá el a szerelmesektől
Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek
Szelid leányi tűkkel kergeték
Boszús halálig a tolvajt, s kezében
A szózatos lant tompa hangot ejte.
Rájnis s Szabó, s Szabóval Révai
Nyerék meg azt a kedves éneklőtől,
Ki őutánok egyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
(Mert a dagály nem fenség) mint Virágra.
Sok a meghítt: a választott kevés.
Az ének és a vers ellenkezésben
Állottanak mind eddig. Az rövid
Ütést adott amannak hosszujára;
És a midőn ez megszökött, amaz
Balul hosszúra tátogatta száját.
S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn,
S a lyányka mézes ajkát a zsolozma
Hamis hangzások ejtésére kínzá.
Hermesnek békebotját Rádai
Nyújtotta el a két versenygő felett;
S ők, mint a kígyók a boton, legottan
Szerelmes összeölelkezésbe költek,
S visszálkodások harcza véget ért.
S most a magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a nagy békéltetőt
Hermioné hálásan tiszteli.
Állottanak mind eddig. Az rövid
Ütést adott amannak hosszujára;
És a midőn ez megszökött, amaz
Balul hosszúra tátogatta száját.
S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn,
S a lyányka mézes ajkát a zsolozma
Hamis hangzások ejtésére kínzá.
Hermesnek békebotját Rádai
Nyújtotta el a két versenygő felett;
S ők, mint a kígyók a boton, legottan
Szerelmes összeölelkezésbe költek,
S visszálkodások harcza véget ért.
S most a magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a nagy békéltetőt
Hermioné hálásan tiszteli.
Nyert a magyar dal, a midőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a régi,
Midőn új éket raggatának rá.
A lagzisoknak részegült czigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába búni kényszeríték,
Hogy czinczogásaik mellett a Homer
S a sánta Musa tánczát lejtegetvén,
Patkós bokáit összecsattogassa,
S a csürhe nép közt vad kaczajt röpítsen.
A részegeknek tetszik e veszettség;
De a kinek szent tűz hevíti keblét,
S Hellasnak istenségit tiszteli,
Az átkot vonszó helytől futva fut,
S a farsanglás szentségtörő bohóit
Adrasteának bosszujára hagyja.
Tetőkre léptetett. De veszte a régi,
Midőn új éket raggatának rá.
A lagzisoknak részegült czigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába búni kényszeríték,
Hogy czinczogásaik mellett a Homer
S a sánta Musa tánczát lejtegetvén,
Patkós bokáit összecsattogassa,
S a csürhe nép közt vad kaczajt röpítsen.
A részegeknek tetszik e veszettség;
De a kinek szent tűz hevíti keblét,
S Hellasnak istenségit tiszteli,
Az átkot vonszó helytől futva fut,
S a farsanglás szentségtörő bohóit
Adrasteának bosszujára hagyja.
A Zrínyi kobza két pár húrjait
Egy párra szállítá le Bessenyei,
Azért-e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel,
Procrustesi ágyként, a négy rend köre
A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszu, nyesdesést parancsol.
Az örsi öreg nyirettyűs s Barcsai,
Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,
Verseik kidolgozásában nehézkék,
S eltelve még is végtelen kecsekkel,
S magyar lelkeikben halhatatlanok.
S az, a ki testvérének sírkövét
A bánat ágával foná körűl,
És a ki Cídet hozta tájainkra,
És Ányos, eggyütt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel
Egy dőre porhad, s minden hangicsálást
Zengésnek véve, mint a tók lakói
A fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong, kong untalan:
Pirult a büszke Pieris, s helyére
Nyomván a hulló pártát, titeket
Szólíta fel, honom nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje!
S kevély örömmel lépe társai közzé.
Egy párra szállítá le Bessenyei,
Azért-e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel,
Procrustesi ágyként, a négy rend köre
A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszu, nyesdesést parancsol.
Az örsi öreg nyirettyűs s Barcsai,
Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,
Verseik kidolgozásában nehézkék,
S eltelve még is végtelen kecsekkel,
S magyar lelkeikben halhatatlanok.
S az, a ki testvérének sírkövét
A bánat ágával foná körűl,
És a ki Cídet hozta tájainkra,
És Ányos, eggyütt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel
Egy dőre porhad, s minden hangicsálást
Zengésnek véve, mint a tók lakói
A fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong, kong untalan:
Pirult a büszke Pieris, s helyére
Nyomván a hulló pártát, titeket
Szólíta fel, honom nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje!
S kevély örömmel lépe társai közzé.
Barátom, Orczy s társai már avulnak!
Avulni fogtok egykor majd ti is.
S mint a te fényed lök homályt Bugacznak
Szent dallosára most, úgy zengi majd
Az unokának egy újabb Virág,
Egy újabb Dayka szózatosb dalát,
Mely a te lantod édes énekit,
És a mit istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, s távol a határ.
De nem leend kor, melly a vak tudatlan
S a pöffedt kancsal bölcsnek bosszujára,
Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Marsyas azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek,
Neved csodálás nélkül emlegesse.
S mint én irígylem két réf pántlikáját
És a nyomorgó viskót Orczytól:
Akként irígylik majd Psychét neked,
S a mit hazádnak szent szerelme zeng.
Avulni fogtok egykor majd ti is.
S mint a te fényed lök homályt Bugacznak
Szent dallosára most, úgy zengi majd
Az unokának egy újabb Virág,
Egy újabb Dayka szózatosb dalát,
Mely a te lantod édes énekit,
És a mit istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, s távol a határ.
De nem leend kor, melly a vak tudatlan
S a pöffedt kancsal bölcsnek bosszujára,
Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Marsyas azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek,
Neved csodálás nélkül emlegesse.
S mint én irígylem két réf pántlikáját
És a nyomorgó viskót Orczytól:
Akként irígylik majd Psychét neked,
S a mit hazádnak szent szerelme zeng.
A melly leány énnékem a legelső
Sonettet ihlé nyelvünkön, Somogy
Venusiumának szózatos hattyúja,
A te éneklőddel megmérkőzni fél.
Ő nem leánya az aegis-csörtetőnek,
Nem egyik húga a Delphi szent urának,
Nem öltözött Küprisnek bájövébe;
S a zengő pánczél szárnyas tánczait
Pallassal felhők közt nem tánczolá.
Hol a Hegyalja látni örűl magát
A sullogó Bodrognak tűkörében,
Ottan akadt ő egyszer dallva rám,
Befutva Eosnak lángsugárival.
Mint hűltem el, s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
S követtem őtet. S a mint e zavar
Lassúlni kezde keblemben, s az élet
Szózattal eggyütt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,
S e barna fürtös üstök, e szemérem,
S orczáid színe s e varázs kecsek,
Benned honom szép szűltjét sejtetik;
De barna, fürtös üstököd virágai,
S a hang, mely édes ajkidon lebeg,
S egy mondhatatlan báj, melyet szemem
Még eggyikén sem láta szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csodállak és szeretlek.
Sonettet ihlé nyelvünkön, Somogy
Venusiumának szózatos hattyúja,
A te éneklőddel megmérkőzni fél.
Ő nem leánya az aegis-csörtetőnek,
Nem egyik húga a Delphi szent urának,
Nem öltözött Küprisnek bájövébe;
S a zengő pánczél szárnyas tánczait
Pallassal felhők közt nem tánczolá.
Hol a Hegyalja látni örűl magát
A sullogó Bodrognak tűkörében,
Ottan akadt ő egyszer dallva rám,
Befutva Eosnak lángsugárival.
Mint hűltem el, s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
S követtem őtet. S a mint e zavar
Lassúlni kezde keblemben, s az élet
Szózattal eggyütt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,
S e barna fürtös üstök, e szemérem,
S orczáid színe s e varázs kecsek,
Benned honom szép szűltjét sejtetik;
De barna, fürtös üstököd virágai,
S a hang, mely édes ajkidon lebeg,
S egy mondhatatlan báj, melyet szemem
Még eggyikén sem láta szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csodállak és szeretlek.
S a leány
Mondá: Nevem Xenídion s Etelke.
Báróczi volt ápolgatóm, az új
Szép Atticának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
S távozni a durva nép beszéditől,
S nevetni a durva nép vad gúnyait.
Kis énekem, mely hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a
Quirina s a szép Maeonis dalát,
S a mit Torquata s Louison s Göthchen zengtek;
S pártáik elhullott virágaikat
Pártámba fűzöm e völgy díszei mellé;
S kényem szerint eldallom bérczeinknek
Mind a mit tőlök eltanúlhaték.
Így bánt Quirína a Maeonis dalával;
S Virgil s Horácz Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A föld nagy asszonyának homlokára.
Csak a butát rettenti, a mi még új.
Külföld termése volt a rózsa is,
A művelés belföldivé tevé;
S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.
Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt-e? Most már enyém.
Ne kérdd, törvénynyel egyez-e, nem-e?
Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A kellem istennéit engeszteljed;
Nyert a kinek kedvellik áldozatját.
Mondá: Nevem Xenídion s Etelke.
Báróczi volt ápolgatóm, az új
Szép Atticának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
S távozni a durva nép beszéditől,
S nevetni a durva nép vad gúnyait.
Kis énekem, mely hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a
Quirina s a szép Maeonis dalát,
S a mit Torquata s Louison s Göthchen zengtek;
S pártáik elhullott virágaikat
Pártámba fűzöm e völgy díszei mellé;
S kényem szerint eldallom bérczeinknek
Mind a mit tőlök eltanúlhaték.
Így bánt Quirína a Maeonis dalával;
S Virgil s Horácz Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A föld nagy asszonyának homlokára.
Csak a butát rettenti, a mi még új.
Külföld termése volt a rózsa is,
A művelés belföldivé tevé;
S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.
Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt-e? Most már enyém.
Ne kérdd, törvénynyel egyez-e, nem-e?
Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A kellem istennéit engeszteljed;
Nyert a kinek kedvellik áldozatját.
