Kazinczy Ferenc: EGY ARCASHOZ.
EGY ARCASHOZ.
Arcadiának jámbor pásztorához,
Gyalog leányka, kérlek, menj, s nevemben
A legbarátibb üdvezlést vigyed.
Ha kérdi: vettem-e kedves dalát,
Mondd: vettem és örvendek vételén.
És hogyha gyenge lyányom szenvedése
Bölcsője mellől félre lépni hagyna,
Helyetted én vinném meg válaszát.
Így rakd fejére az újabb koszorút,
S vezesd azok közzé, kik czimbalom;
Síp s lant zengése mellett űlik a
Bucsúzó farsang napjait, s köszönd rá
Titokban kedves Koppinknak nevét,
S fel, fel, fel a megkocczantott pohárt!
A vígadók nem értik e nevet;
Ő nékiek a száz gyertya sem világít.
Elvégezvén így nála dolgodat,
Térj vissza, s hozd meg újra csókjait.
Szívemnek majd ha tágúl rettegése,
S Thaliem föléled lankadásiból,
Magam leszek tolmácsa a köszönetnek,
S ígéretét hogy teljesítse, kérem.
Messzéről látja meg majd házamat
Egy dombnak ormán, melly a kis falu
Felett emelkedik, s a nem kis ablak
Setétgyűlőlőt sejtet meg vele.
Egy asszony, a kit mind azok szeretnek,
Kik hozzá vagynak vagy tág vagy szorosb
Kötéssel fűzve, két szép kisdedével,
Kiknél még Guido sem fest bájosabbat,
Híven fogadja vendégét, ha szív
Vezérli hozzánk, és ha szívre vágy,
Nem a szokás vak babonáira.
S ha kép, ha könyv, ha szép fekv, és kies tér,
Hosszúra elnyúlt rét, és kalászos holdak,
És kétszer hat helység szemlélete,
S ezek között a Borsi s Újhelyé,
Száz ölre a háztól egy szent tölgyliget,
S felűl azon mustot-hozó tetők;
Ha malmaink zörgése az éjszakák
Tündér csendében, s egy szelíd pataknak
Játszó futása, s dél s kelet között
Megpattant láncza nápolyi hegyeinknek,
Varázs erővel hatnak őreá is;
S ha mind ezeknél még inkább az a kedv,
Mely a gonosz sors üldözésinek
Nem gyáva homlokot vet ellenébe,
Nem retteg semmit, és semmit nem óhajt,
Békében él magával, a világgal;
Mondd, jőjön s lássa ezt: Itt Arcadia.
Gyalog leányka, kérlek, menj, s nevemben
A legbarátibb üdvezlést vigyed.
Ha kérdi: vettem-e kedves dalát,
Mondd: vettem és örvendek vételén.
És hogyha gyenge lyányom szenvedése
Bölcsője mellől félre lépni hagyna,
Helyetted én vinném meg válaszát.
Így rakd fejére az újabb koszorút,
S vezesd azok közzé, kik czimbalom;
Síp s lant zengése mellett űlik a
Bucsúzó farsang napjait, s köszönd rá
Titokban kedves Koppinknak nevét,
S fel, fel, fel a megkocczantott pohárt!
A vígadók nem értik e nevet;
Ő nékiek a száz gyertya sem világít.
Elvégezvén így nála dolgodat,
Térj vissza, s hozd meg újra csókjait.
Szívemnek majd ha tágúl rettegése,
S Thaliem föléled lankadásiból,
Magam leszek tolmácsa a köszönetnek,
S ígéretét hogy teljesítse, kérem.
Messzéről látja meg majd házamat
Egy dombnak ormán, melly a kis falu
Felett emelkedik, s a nem kis ablak
Setétgyűlőlőt sejtet meg vele.
Egy asszony, a kit mind azok szeretnek,
Kik hozzá vagynak vagy tág vagy szorosb
Kötéssel fűzve, két szép kisdedével,
Kiknél még Guido sem fest bájosabbat,
Híven fogadja vendégét, ha szív
Vezérli hozzánk, és ha szívre vágy,
Nem a szokás vak babonáira.
S ha kép, ha könyv, ha szép fekv, és kies tér,
Hosszúra elnyúlt rét, és kalászos holdak,
És kétszer hat helység szemlélete,
S ezek között a Borsi s Újhelyé,
Száz ölre a háztól egy szent tölgyliget,
S felűl azon mustot-hozó tetők;
Ha malmaink zörgése az éjszakák
Tündér csendében, s egy szelíd pataknak
Játszó futása, s dél s kelet között
Megpattant láncza nápolyi hegyeinknek,
Varázs erővel hatnak őreá is;
S ha mind ezeknél még inkább az a kedv,
Mely a gonosz sors üldözésinek
Nem gyáva homlokot vet ellenébe,
Nem retteg semmit, és semmit nem óhajt,
Békében él magával, a világgal;
Mondd, jőjön s lássa ezt: Itt Arcadia.
