Kazinczy Ferenc: CSEREI FARKASNAK.
CSEREI FARKASNAK.
Melly lángba hozza lelkem e levél,
És a mit e levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itt is szemem,
Jó fejedelme a hívhez hív magyarnak,
Nagy és kegyes Teréz, vonásidat.
S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja el őket e szentelt ereklye,
Melyen karod, betűit öntve, nyugvék.
És a mit e levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itt is szemem,
Jó fejedelme a hívhez hív magyarnak,
Nagy és kegyes Teréz, vonásidat.
S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja el őket e szentelt ereklye,
Melyen karod, betűit öntve, nyugvék.
Rómának délczeg lelkü gyermeke
A jó királyt sem tűri, monda Brutus,
És porba dőlt a Clodiusok barátja.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem királyt,
S csak tőrt adott a törvény bosszujának,
Mely Caesart bárd alá kárhoztatá.
Így a ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva hagyta vérzeni.
Így a kik a szent szűz nagy ünnepén
A gyilkoló tőrt myrtus-ágba rejték,
S ismét szabaddá tették honjokat.
Ah, a szabadság nem nekünk való,
S nem a szabadságnak mi! Roma s Hellas
Kinőtt a más igazgatása alól,
S nagy lelke bírta fékezni önmagát.
Mi kiskorúk vagyunk, s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol együvé;
És a mit ott a köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a nagyoknak:
A jót szeretni s irtózni a gonoszt -
E törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, s hideg parancs.
És még is így, félvén a jó királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
A jó királyt sem tűri, monda Brutus,
És porba dőlt a Clodiusok barátja.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem királyt,
S csak tőrt adott a törvény bosszujának,
Mely Caesart bárd alá kárhoztatá.
Így a ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva hagyta vérzeni.
Így a kik a szent szűz nagy ünnepén
A gyilkoló tőrt myrtus-ágba rejték,
S ismét szabaddá tették honjokat.
Ah, a szabadság nem nekünk való,
S nem a szabadságnak mi! Roma s Hellas
Kinőtt a más igazgatása alól,
S nagy lelke bírta fékezni önmagát.
Mi kiskorúk vagyunk, s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol együvé;
És a mit ott a köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a nagyoknak:
A jót szeretni s irtózni a gonoszt -
E törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, s hideg parancs.
És még is így, félvén a jó királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt.
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak útczáját sinórod és
Kevély s makacs kéz rajzolhassa ki.
Te népeidnek egyetlen nyakat,
Hogy egy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a törvényt és önmagad,
És a midőn javad, s a nemzeté,
Kivánni látszott a nagy áldozást,
Kérél s parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a mi szent. Az oltár
Nagy fényben csillogott; a más hitűek
Új kedvezést nem nyertenek, de bírt
Jusaiban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved, meghagyád.
A járom könnyebb lőn a pór nyakán,
S most általad magát embernek érzi,
S felejti hajdan szenvedett baját.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
S bőséget és virágzatot; s mivel
Legfőbb szüksége a fegyverek fiának
Az volt, hogy vérrel-ázott koszorúja
Olajjal egyesűljön, a szelíd
Minerva papjait lakunkba hoztad.
S e tett után, mint egy nagy lánggal égő
Csillagzat, mely fő dísze volt az égnek,
S most más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva s áldatva itt hagyál.
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt.
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak útczáját sinórod és
Kevély s makacs kéz rajzolhassa ki.
Te népeidnek egyetlen nyakat,
Hogy egy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a törvényt és önmagad,
És a midőn javad, s a nemzeté,
Kivánni látszott a nagy áldozást,
Kérél s parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a mi szent. Az oltár
Nagy fényben csillogott; a más hitűek
Új kedvezést nem nyertenek, de bírt
Jusaiban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved, meghagyád.
A járom könnyebb lőn a pór nyakán,
S most általad magát embernek érzi,
S felejti hajdan szenvedett baját.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
S bőséget és virágzatot; s mivel
Legfőbb szüksége a fegyverek fiának
Az volt, hogy vérrel-ázott koszorúja
Olajjal egyesűljön, a szelíd
Minerva papjait lakunkba hoztad.
S e tett után, mint egy nagy lánggal égő
Csillagzat, mely fő dísze volt az égnek,
S most más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva s áldatva itt hagyál.
Neved maradjon áldásban, nagy asszony;
Legkésőbb unokánkig, kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni,
Ha majd hallandja hív atyáitól,
Miként vevél vég búcsút és nekik,
Hogy érted s házadért megvívtanak
És birtokid megtarták, mint köszönted.
Szép látni thronuson királyt s atyát,
Ki híveiben magzatjait tekinti;
S ezt érzeni a te szíved jó vala.
Legkésőbb unokánkig, kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni,
Ha majd hallandja hív atyáitól,
Miként vevél vég búcsút és nekik,
Hogy érted s házadért megvívtanak
És birtokid megtarták, mint köszönted.
Szép látni thronuson királyt s atyát,
Ki híveiben magzatjait tekinti;
S ezt érzeni a te szíved jó vala.
S kinek mosolyg itt rám ismert keze?
Gyulaszt ez is; ah Barcsai, te vagy!
Báróczinak legkedveltebb barátja.
És legkedveltebbje a vén Orczynak,
És néked, tisztelt árny, nagy Pászthory!
Lágy lelke láng volt, s e levél is az.
Ürményi tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet,
Megszégyenűl a rossz előttetek!
Őnéki hármas érez ült homlokára,
S koczkázza a köz jót pénzért, pillogásért.
«Urunk nagy jót akar» mond Barcsai,
«De zsíros konczért a tót Socrates»
Csereim, kit értett ő? «jó félre nem tér.»
Nyáj s pásztor, ismerd a konczon kapókat!
Gyulaszt ez is; ah Barcsai, te vagy!
Báróczinak legkedveltebb barátja.
És legkedveltebbje a vén Orczynak,
És néked, tisztelt árny, nagy Pászthory!
Lágy lelke láng volt, s e levél is az.
Ürményi tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet,
Megszégyenűl a rossz előttetek!
Őnéki hármas érez ült homlokára,
S koczkázza a köz jót pénzért, pillogásért.
«Urunk nagy jót akar» mond Barcsai,
«De zsíros konczért a tót Socrates»
Csereim, kit értett ő? «jó félre nem tér.»
Nyáj s pásztor, ismerd a konczon kapókat!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád hív mentorának; itt azét,
Ki Belisairt megszólaltatta köztünk.
S ím itt Erdélynek két püspökjei:
Bajtay s Major. Tündöklő nagy nevek!
A nemzet-becsülő fejedelem
Azt mesterévé tette Józsefének;
Ezt hosszas, kínos szenvedése után,
Munkácsnak foglyukából főpapi
Székre ülteté, s a sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyével.
S az, a ki a foglyot rongyolt öltözetben
Elébe vitte imádott asszonyának;
Az, a ki szívét irgalomra hajtá,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
Tündöklő származásodon, s kövesd
Atyádnak tisztán fénylő nyomdokit,
S haladj megfutni kezdett útadon.
Fényt bírni, s a fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni, s érdemelni, nem kevésb dísz;
De bírni, s meg nem érdemelni, szenny.
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Atyád hív mentorának; itt azét,
Ki Belisairt megszólaltatta köztünk.
S ím itt Erdélynek két püspökjei:
Bajtay s Major. Tündöklő nagy nevek!
A nemzet-becsülő fejedelem
Azt mesterévé tette Józsefének;
Ezt hosszas, kínos szenvedése után,
Munkácsnak foglyukából főpapi
Székre ülteté, s a sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyével.
S az, a ki a foglyot rongyolt öltözetben
Elébe vitte imádott asszonyának;
Az, a ki szívét irgalomra hajtá,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
Tündöklő származásodon, s kövesd
Atyádnak tisztán fénylő nyomdokit,
S haladj megfutni kezdett útadon.
Fényt bírni, s a fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni, s érdemelni, nem kevésb dísz;
De bírni, s meg nem érdemelni, szenny.
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
| Nagy a kincs, mellyet nékem nyujt kezed. |
Meg nem jön, ajándékod csonka lészen.
Küldd és hálámat végyed kétszerest.
Teréz szekrényimben már Kaunitza
S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb, sem nagyobb két embere:
Ölelje Barcsaink itt is kedveseit,
S Bajtayt s Majort Luther. Nincs nálam, és
Elysiumban, többé ellenkezés.
