Dr. Szendrei János: A diósgyőri vár története. 80 94 lap. Budapest. Egyetemi Nyomda, 1927.
Dr. Szendrei János: A diósgyőri vár története. 80 94 lap. Budapest. Egyetemi Nyomda, 1927.
Az érdemes szerzőnek a «Hadtörténelmi Közlemények» f. évi III. füzetében megjelent ilyen című tanulmányát most díszesebb formában, bővített szöveggel és szaporított képekkel adta ki az Egyetemi Nyomda.
Diósgyőr – Csonkamagyarországnak egyik legérdekesebb vára – nagy multjánál fogva kétségkívül rászolgál arra, hogy története minél szélesebb körben legyen ismeretes. S bárha Wenzel Gusztáv (1872), Kandra Kabos (1879 és 1894) és legutóbb Möller 92István (1926) behatóan foglalkoztak már ugyanezzel a tárggyal: Szendrei János még se végzett fölösleges munkát, mert sok volt még a kiegészítésre, avagy helyreigazításra szoruló részlet.
A vár története, a tudós szerző avatott tolla alatt, egész kis monographiává bővült, amely nemcsak terjedelemre, hanem tartalomra is sokkal jobb az eddigi feldolgozásoknál. Szendrei – mint Miskolc városának monographusa – nagy tudással és különös szeretetel fogott munkájához. Ez a szeretet tükröződik rajta véges-végig, a szomorú akkordként hangzó utolsó sorokig, amelyekben a szerző az enyészet hatalmába került sasfészket, az örökkön élő emlékezésnek adja át.
A történelmi adatok világánál végigvezet bennünket Diósgyőr multján, a vár kezdetleges állapotától Nagy Lajos, majd a jobb sorsra érdemes és a helyi mondában most is élő Mária királynő, továbbá Zsigmond és Mátyás királyaink alatti fénykoráig; azután tovább, a hanyatlás vígasztalan korszakába. A minden részletet megvilágító előadásba itt is, ott is beleszövődik a Diósgyőr környékén állott kolostoroknak, középkori művelődésünk mindmegannyi gócpontjának története is.
A mohácsi vész Diósgyőr sorsában is a vég kezdete volt. Osztályrésze ettől fogva szomorú pusztulás, amelyet hiába akartak, olykor-olykor, kontár tatarozással takargatni. Képen bemutatva is szemlélhetjük a várat 1662. évi, már végromlásnak indult állapotában, de látjuk Sztehlo Ottó gyönyörű helyreállítási tervén azt is, hogy milyen lehetett XIV. és XV. századbeli nagy királyaink alatt.
De a leglehangolóbb Diósgyőr pusztulásában az, hogy nem annyira a tűzzel-vassal dúló ellenség, sőt még nem is az idő annyiszor aposztrofált vasfoga, hanem az emberi tudatlanság, a nemtörődömség és a kegyeletnek minálunk lépten-nyomon megnyilvánuló hiánya végezte el itt is a rombolás munkájának oroszlánrészét. A m. kir. koronauradalom ottani vezetői nemcsak hogy szótlanul tűrték a műemlékpusztító vandalizmust, hanem még maguk is segítettek benne. A rendszeresen folyó rombolásnak nem csupán a tornyok közé fogott királyi várpalota falai, hanem a művészi becsű faragványok, címerek, oszlopok, erkélyek is áldozatául estek, művészettörténetünk pótolhatatlan kárára.
Még áll a vár hatalmas négy tornya, de napjaik – mint a szerző az utolsó 50 év alatt lefolyt pusztulásból megállapítja – meg vannak már számlálva. Pedig nagy kár érettük, mert «Diósgyőr várának ezeréves története, kicsinyben az egész nemzet történetének tükre, amelyből sok dicsőség, de megsiratni való emlékek is tekintenek reánk».
GY.
