Michaël-Schweder, Ilse Maria: Die Schrift auf den päpstlichen Siegeln des Mittelalters. Graz–Wien–Leipzig, Leuschner und Lubensky…
Michaël-Schweder, Ilse Maria: Die Schrift auf den päpstlichen Siegeln des Mittelalters. Graz–Wien–Leipzig, Leuschner und Lubensky, 1926.
E kis tanulmány a gráci egyetem történelmi szemináriumának kiadványai sorában látott napvilágot, nagyérdemű igazgatójának, Erben Vilmosnak kezdeményezésére és buzdítására. Erben látta el a tanulmányt bevezetéssel, melyben a középkori epigrafia tanulmányozásának fontosságát fejtegeti és annak művelését, melyre a tudományos kutatás eddig kevés figyelmet fordított, sürgeti. Kiemeli azokat a nehézségeket, melyek a középkori feliratos emlékek tanulmányozása elé gördülnek és azt ajánlja, hogy az általános kérdések megoldásához szükséges alap megvetése céljából a kőfeliratok helyett időbelileg könnyebben meghatározható emlékek felé forduljon a kutatás, elsősorban a pecsétek felé. E téren volt már régebben egy kísérlet, G. Demay munkája: La paléographie des sceaux (Paris, 1881), a nélkül, hogy követőkre talált volna. A jelen tanulmány szerzője e kérdéssel doktori értekezésében foglalkozott, kísérletet téve pápai és világi fejedelmek pecsétjei alapján a kérdés megvilágítására. A nyomtatásban megjelent tanulmány azonban csak a pápai pecsétekre szorítkozik, a császári és királyi pecséteket mellőzi, miután ezekre vonatkozó kutatásait nem tudta teljesen lezárni.
A tanulmány két fejezetre oszlik. Az első a forrásokról és az irodalomról szól. Ebben főleg Pflugk-Harttung Specimina chartarum pontificum Romanorum művének a pcséteket tartalmazó tábláit teszi kritika tárgyává, kimutatva, hogy a Pflugk-Harttung követte eljárás a pecsétek reprodukálására, mely pausák alapján az illető pcsétről egy ideális képet rekonstruál, a tudományos követelményeknek nem felel meg, mert alkalmas bizonyos elváltozásokra, aminthogy a szakkritika annak idején a Speciminákkal szemben tatózkodóan is viselkedett. Ezzel szemben a másik munka, C. Serafini műve: Le monete e le bolle pontificie a tudományos kritika követelményeinek teljes mértékben megfelel.
A második rész a pápai pecsétek írástípusának fejlődésével foglalkozik. Úgy Pflugk-Harttung, mint Serafini megkísérlették erre vonatkozólag bizonyos korszakok megállapítását. Mindkettő három korszakot különböztet meg, amíg azonban Pflugk-Harttung csak 1198-ig megy, Serafini egészen 1910-ig terjed és így az utóbbi három időszakának határpontjai 1048, 1464 és 1910.
Michaël-Schweder az írástípus tekintetében szintén három korszakot különböztet meg. Az első körülbelül 1185-ig terjed, amikor is a pápai pecséteken a kapitális írás dominál. A második korszak 1431-ig terjed, amelyben a gótikus majuskula kezdi kiszorítani az előbbi írást és azután 1431-ig kizárólag uralkodó írástípust képez, hogy azután később még a baseli zsinat és V. Felix ellenpápa pecsétjein is alkalmazást nyerjen. A harmadik korszak jellegzetes típusa a tiszta kapitális, mely IV. Eugen pápától (1431–1447) a jelen korig terjed.
E három részre osztás alapján vizsgálja szerző a pápai pecsétek feliratai egyes betűinek fejlődését és alakulását. Folyóiratunk keretét túlhaladná, ha tanulmányának minden egyes részére kiterjeszkednénk. Csak a dolgozat függelékére kívánjuk még a figyelmet különösebben felhívni. Az első a pápai pecsétekről ad áttekintést III. János pápától (560–573) kezdve 1228-ig, hogy az egyes pápai pecsétek hol, mely műben vannak kiadva. Ezzel az összeállítással a szerző rendkívül értékes és hasznos munkát végzett és a későbbi kutatókat fáradságos munkától kímélte meg. A második függelék a stájerországi tartományi levéltárban (Grác) őrzött eredeti pápai oklevelek jegyzékét tartalmazza. Ezek között a legrégibb 1228-ból való, a legfiatalabbik 1444-ből. A harmadik függelék a műhöz csatolt táblák magyarázatát tartalmazza. E táblák az egyes betűk fejlődését, változatait tüntetik felDeusdedit pápától kezdődőleg, a harmadik tábla pedig a betűváltozásokat 1200–1250-ig tünteti fel. Az utóbbit magyarázó szöveg betűnként tárgyalja a változásokat. Az áttekintés alapjául a pecsétek feliratos oldala szolgált, az apostolpecsét nincsen tekintetbe véve, minthogy azon a betűtípus, a tiszta kapitális, változatlan maradt. A IV. tábla végül két rendkívül jól sikerült pecséthasonmást tartalmaz, az egyik V. Miklós, a másik V. Felix ellenpápák pecsétjét mutatja be.
A kérdés, melyet a szerző tanulmányában megtárgyal, nem nagy terjedelmű és a középkori latin epigrafiának csak egy kis részét képezi. Ennek dacára értékes gyarapodást jelent a pápai pecséttan ismeretéhez és kidolgozásával bizonyságot tett arról a módszeres kiképzésről, melyet a szerző tanárától, Erbentől nyert.
DR. ÁLDÁSY ANTAL.
