III.
III.
És meglódult a világ, a szürke napok világtörténelemmé ágaskodtak, az emberek halálos rémülettel rohantak hőssé. Nagy hirdetések hirdették, hogy a Halál vetőket kér barázdáira.
Danika ott őgyelgett a szolgabíróság körül s rossz szemeivel szedegette a hirdetés betűit. Ijedt gyermek-arccal kérdezte a körülálló férfiaktól: Nekem is kell mennem?
A férfiak, mert féltek, nagyon kegyetlenek voltak.
– Maga csak menjen, Tanár Úr, szavakat szedni, maga nem kell oda – mondta a patikus, kinek vastag arany volt az óralánca és aki nagyon patikus volt.
Danika hazafelé ment. Az utcán síró nőket, éneklő fiatalokat és lefelé néző férfiakat látott. Hazaért. A szoba békés volt és tele jóakarattal. A könyvek szokott rendjükben mosolyogtak.
Danika ringani vágyó bölcsős nosztalgiával vette elé Keatset és olvasni kezdett. De a pompás virág lelkébe hulló szirmai közül feléje izzott Kant rettenetes követelése: cselekedj úgy, hogy tevésed elve az egyetemes törvényhozás princípiuma lehessen.
Danikában feldidergett a betűk félénk szerzetese és így könyörgött magának:
– De hiszen ott úgy sem használhatok, itt több értelmem van. Nem, nem, nem kell elmennem. Ott eltaposnak, mint egy bogarat. Pedig mennyi dallam és kép van bennem, mikből embert tanulhatnak tőlem tanítványaim.
És jött a válasz: – Használhatsz vagy nem: mindegy. Nem a cselekvés tárgya, hanem formája adja a morális értéket. Menned kell, ez a kategorikus imperatívusz. Ennek engedelmeskedni életed értelme, elért legfelsőbb célja. Ez a te legmagasabb emberi lehetőséged.
Danika ezen az estén az Iliászt olvasta.
