SZERVES KÉMIA
SZERVES KÉMIA
A múlt század közepétől századunk közepéig a legdinamikusabban fejlődő tudományág a szerves kémia volt. Ez a fejlődés Magyarországon csak elég későn indult meg. Egyrészt nem volt meg az a gazdasági-társadalmi háttér, amely nyugaton siettette az új eredmények megszületését és elterjedését, másrészt Magyarország kevés számú kutatóhelyén (egyetemi tanszékén) az irányítás olyanok kezében volt, akik inkább az általános és a szervetlen kémia iránt érdeklődtek, s tanítványaikat is ez irányba indították útba.
Ilosvay helyesen látta a magyarországi kémia egyoldalúságát, ezért a külföldi útján meg akart ismerkedni a szerves kémia kutató módszereivel. Baeyernél azonban tiszteletreméltó, de az ő vérmérsékletének nem megfelelő munka folyt: a szerves vegyületek százait állították elő s határozták meg fizikai állandóikat, nem is gondolva az elméleti és a gyakorlati következtetésekkel. Ennek ellenére Ilosvay legszívesebben Münchenben maradt volna, annyira meg volt győződve arról, hogy az ő élete folyamán a szerves kémiáé lesz a vezető szerep. Arra gondolt azonban, hogy „nálunk Magyarországon a dolgok mai állapotából kiindulva az organikus chemiának nincs jelene, jövője”. Így nem is vált Ilosvay e tudományág kutatójává, érdeklődése azonban ez iránt haláláig megmaradt. Ezért figyelt fel Griess közleményeire, és az ózon kimutatását is szerves reagenssel oldotta meg.
A műegyetemen 1913-ig rendszeresen előadta a szerves kémiát, az iskolán kívüli oktatásban pedig több nyomát találjuk szerves kémiai ismeretterjesztő munkájának.
1892-ben A szerves chemia hajdan és most címmel előadást tartott, melyről az egykorú beszámoló megjegyezte, hogy számos kísérletet is bemutatott. Különösen az alkohol-szintézist bemutató kísérletsorozat volt jelentős, hiszen ezzel bizonyíthatta be a szerves kémia különleges voltát, hogy az ember a természet anyagait megismerni, ahhoz hasonlókat előállítani is tud, ezáltal a természettől függetleníteni tudja magát. 1905-ben A szerves chemia elemei címmel hét előadásból álló „kurzust” tartott a műegyetem akkor új kémiai intézetében, a Természettudományi Társulat rendezésében. Ebben áttekintést adott a szerves kémia fejlődéséről, a fejlődés tényezőiről. Részletesen csak a szénhidrogénekről szólt, ezeken mutatva be a homológia, izoméria fogalmát. A teljes szerves kémia áttekintését későbbi kurzus tárgyául képzelte el.
A könyv a tőle már megszokott stílusban és – a szerves kémiában elég ritkán alkalmazott – kísérleti alapon áll. Igen korszerűen és szakszerűen adja elő a szerves kémiának az alapjait. A könyvben is, a „mutatványok”-ban is igen részletesen szólt az acetilénről. Ez volt ugyanis az a korszak, amikor Magyarországon különösen sokan hittek abban, hogy a kisebb városok világítására legjobb és legolcsóbb megoldásként a vezetékes acetilén kínálkozik.
Ilosvaynak ezt a könyvét mint az első magyar nyelvű szerves kémiát szokás értékelni. Valóban, néhány kísérlet után Ilosvay könyve volt az első olyan mű, amely magyar nyelven tette széles körben ismertté a szerves kémia alapjait.
Kedvenc egykori tanítványát, tanársegédjét, Szathmáry Lászlót szerves kémiai, elsősorban festékipari kérdésekre állította rá. (Nem rajta múlott, hogy külföldi tanulmányút és számos cikk megjelentetése után végül Szathmáry a kémia más terén szerzett maradandó nevet.)
Ha azonban reálisan mérlegeljük, mivel vitte előre leginkább a hazai szerves kémia ügyét, Ilosvaynak és tanítványának nem ezeket a dolgozatait kell megneveznünk, hanem azt az agitációs munkáját, amellyel a megfelelő tér biztosításáért harcolt, részben eredményesen is.
Amikor 1900 októberében a műegyetem rektoraként tanévnyitó beszédét tartotta, abba is beleszőtte, most már mint a műegyetem egészének kérését a miniszterhez, hogy „az organikus chemia külön előadásának ügyét hathatós pártfogásban részesítse!”.
Személyes sikerének is elkönyvelhette volna (ha nem lett volna szerénységében is példamutató), hogy 1913-ban a műegyetem megkapta az ország legelső szerves kémiai tanszékét. Abban is személyes súlya érvényesült, hogy arra a fiatal, tehetséges Zemplén Gézát nevezték ki. Az akkor már 61 éves Ilosvay mint a jelölő bizottság elnöke keresztül tudta vinni akaratát, hogy a többi, ugyancsak érdemdús, de idősebb pályázókat mellőzzék, és a legfiatalabbat javasolják erre az állásra. Tudta ugyanis, hogy egy új tanszék megszervezése és egy magyar „szerves kémiai iskola alapítása” hosszú, nehéz munkát kíván, amelyre csak egy fiatalnak lehet elég ereje és életének alkotóképes szakaszából még elég ideje is. Zemplén 44 éves professzori működésével mindenben igazolta Ilosvay reményeit.
A műegyetemi szerves kémiai tanszék megalapítása nem elégítette ki Ilosvaynak azt a törekvését, hogy Magyarországon a szerves kémia általánosan polgárjogot nyerjen. Amikor 1918-ban mint másodelnök ő nyithatta meg a Tudományos Akadémia évi közgyűlését, beszédében a technikai és természettudományok nagyobb megbecsülésére és arra hívta fel a figyelmet, hogy nagy lemaradás az, hogy egyik tudományegyetemünkön sincs sem szerves kémiai, sem biokémiai tanszék.
A háború után 1921-ben pedig a Természettudományi Társulat elnöki beszédében hangsúlyozta: „A szerves chemiának már régen kellett volna legalább még egyik tudományegyetemünkön tanszéket szervezni.”
Élete vége felé egy olyan vizsgálatsorozatba fogott, amely lényegében szerves kémiai jellegű. Meg akarta fejteni azt az – azóta is megfejtetlen – problémát, hogy mi adja az egyes anyagok izét s szagát.
Oly módon közeledett a problémához, ahogyan a színkémiának sikerült a vegyületek színhordozó (kromofor) csoportjait megtalálnia, ő szaghordozó (ozmofor) és ízhordozó, valamint szagot képző (ozmogen) és ízet képző anyagokat, illetve atomcsoportokat igyekezett megkülönböztetni. Megvizsgálta, mennyiben függ a szagképző jelleg attól, hogy sav- vagy bázisképző-e és hány vegyértékű az illető elem vagy atomcsoport. Be kellett vallania azonban, hogy egyértelmű összefüggést egyetlen vonatkozásban sem sikerült kimutatnia.
Az íz és a kémiai összetétel közötti kapcsolat megvilágítására a Természettudományi Társulat még általa vezetett utolsó két közgyűlésének elnöki beszédét fordította (1935, 1936). Felhasználva mások eredményeit is, a keserű ízt létesítő atomcsoportok felismerésében lényegében jó úton járt. Már az édes íz okának megtalálásában mind az ő, mind a mások elmélete sántított.
Csaknem 85 éves volt, amikor ez utóbbi előadását tartotta, és élete utolsó előadásának utolsó mondatai között még mindig a vizsgálatok folytatását ígérte, hiszen „az eddig folytatott kutatásokat abban hagyni már azért is káros volna, mert azokat, akiket idáig a tudományos feladatok támogatásának szükséges voltáról igyekeztünk meggyőzni, eredménytelenséggel kielégíteni nem lehet”.
