ÁSVÁNYVIZEK VIZSGÁLATA
ÁSVÁNYVIZEK VIZSGÁLATA
A múlt század végéig nemigen volt olyan magyar vegyészünk, aki az akkori Magyarország területén bőven található ásványvizek valamelyikét ne analizálta volna meg. Sok értékes vízelemzést végzett a műegyetem első vegyészprofesszora, Nendtvich Károly is, Than Károlynak a kémiai analitikába bevezetett újításai vízelemzéseivel függöttek össze, Lengyel Béla pedig legfőbb feladatának ezt érezte.
Az tehát, hogy Ilosvay tudományos vizsgálatai között ásványvízelemzések is találhatók, egyáltalában nem csodálható, sőt éppen az ellentéte lenne meglepő. Még fiatal vegyésznövendék korában meganalizálta a buziási József-forrás vizét.
Ez a vízanalízis nem különbözik a korabeliektől, precíz minőségi és mennyiségi elemzési eredményeket tartalmaz. A későbbi vízelemzéseiben azonban már továbblépést tapasztalhatunk, nem annyira pontosságukban figyelemre méltóak, hanem abban, hogy a vizek elemzése közben mélyreható következtetéseket tett.
1876–1877-ben, tehát lényegében a buziási forrással egyidőben meganalizálta a Juhi (Bereg megye) Margit-forrás vizét. Ugyanezt a vizet 1888-ban Pfeifer Ignác is megvizsgálta. E két megbízható eredményű analízis adatait összehasonlítva Ilosvay felfigyelt, milyen nagy mértékben eltérnek azok egymástól. A száraz maradék Pfeifernél 20,03%-kal több volt, s még az ionok viszonylagos mennyisége is eltérő volt, így elsősorban az volt a feltűnő, hogy Pfeifer egyáltalában nem talált bórt, viszont sok nátriumot mutatott ki. Hasonló eltéréseket régebben is találtak egyes vízelemzések között, de akkor a régebbi analízist megbízhatatlannak minősítve nem törődtek az eltérés okával. A nagy eltérés okát ez esetben semmi esetre sem lehetett sem az analizáló személyben, sem az alkalmazott módszerekben keresni. Javasolta tehát, hogy időnként újra kell analizálni a vizeket és „elemzési adataikkal tisztázni segítsenek azokat a felvételeket, a melyektől az ásványos vizek összetételének megváltozása függ”.
A változások lehető okát elemezve rámutatott a víz változó útjára, és arra, hogy „a kilúgzás más nyomás és hőmérséklet közreműködésével megy végbe, vagy előfordulhat, hogy az ásványos vízhez édes víz, esetleg más összetételű ásványos víz ömlik”.
Ilosvay genetikus szemléletű vízelemzései nagy feltűnést keltettek, még jobban felfigyeltek a geológusok is Ilosvay munkásságára, amikor a Természettudományi Társulatban 1892-ben beszámolt a forgalomban levő budai keserűvizek nitrogéntartalmú alkatrészeiről. Bebizonyította, hogy ammónia és salétromossav van a vízben. Minthogy ezeknek a vizeknek káros következményeit eddig senki sem észlelte, bizonyítottnak látta, hogy a salétromossav és az ammónia jelenlétét nem lehet mindenképpen károsnak mondani, ha az előírások nem is engedik meg.
Olyan nevet szerzett vízanalitikai munkáival, hogy meghívták az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben c. sokkötetes monográfia szerzői csoportjába. Itt Budapest ásványvizeivel és fürdőivel foglalkozott.
Különösen újat nem adott Ilosvay ebben a munkájában, csak rendszerezte elődei vizsgálatait.
Pár év múlva egy budai keserűvíz elemzése kapcsán megállapította, hogy míg a kénsav (szulfát) mennyisége a különböző kutak vizében alig változó („amiből következik, hogy azonos föltételek között képződtek”), a klór mennyisége az emberlakta telepekhez közelebbi kutak vizében sokkal több, mutatva, hogy a vizek összetétele sok különböző körülménynek a függvénye.
E jelentős tevékenysége után nem csodálható, hogy amikor a Balaton tudományos megvizsgálását határozták el, a kutató gárdába ismét Ilosvayt kérték fel.
5 helyről vett vízmintát: Tihanyban a felszínről és a révnél 10 méter mélységből, Siófokról, Keneséről és Balatonberényből. A kapott adatok általában 5%-on belül megegyeztek, de Berényben az általánosnál kevesebb kálium- és nátriumtartalmat, több magnéziumot talált, s ott sokkal kevesebb a szulfát és klór mennyisége is, mint a többi helyen. Ezt a Zala folyónak tulajdonította. A kalcium- és magnéziumsók eredetét a Balaton körüli dolomitra, a szulfátot a piritre vezette vissza.
Összefoglalva az eredményeit, egyetértett Schuster Jánossal, aki amikor a Kitaibel-féle Hydrographica Hungariae című művet sajtó alá rendezte, a Balaton vizét hígított ásványvíznek minősítette.
A Természettudományi Társulat kémiai szakosztályában 1904-ben indítványozta, hogy a vízelemzések végeredményét ne a régi dualisztikus felfogás értelmében adják meg, hanem újabb (ionos) formában, mert „a fémoxidból és savanhydridből való alkotást az elektrolízis sem támogatja”. Ezt a javaslatot helyesnek ítélték, de mégsem fogadták el, azt határozták el, hogy megvárják a nemzetközi megállapodást.
