AZ ELEMEK ÖSSZETETTSÉGE
AZ ELEMEK ÖSSZETETTSÉGE
Az egyik újságcikk, amely Ilosvay Lajos halálhírét tudatta, azt állította, hogy többek között „a rádiumkutatás terén vitte előbbre a tudományt”. Így ez nem igaz, az azonban kétségtelen, hogy a radioaktivitás jelenségének hazai megismertetésében és az elemekre vonatkozó modern szemlélet hazai előkészítésében jelentős Ilosvay szerepe.
Abban az időben született, amikor kialakult a klasszikus kémia, amely a leghatározottabban tagadta az elemek átalakulására, illetve átalakíthatóságára vonatkozó „alkémiai” nézeteket, s abban az időben halt meg, amikor az atomok bombázásával a „modern alkémia” diadalmaskodott. Az átmenetet e két korszak nézetei között Ilosvay segített nálunk megkönnyíteni. Hosszú élete során állandóan foglalkozott ezzel a kérdéssel. A tudomány mindenkori álláspontjáról vizsgálva a problémát, nézeteit gyakran tárta a nagyközönség elé. Írt erről az Akadémiai Értesítőben, a Természettudományi Közlönyben, beszélt a társulat közgyűlésein, az akadémián, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésén stb.
Új, önálló kísérleti eredményekkel e téren nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett. Érzékenyen reagált azonban azokra a külföldi megállapításokra, amelyek erre vonatkozóan napvilágot láttak. Tévedései a gondosan idézett források tévedései, az a közös vonal azonban, amely ezekből kiviláglik, azt a tudatos, ma is tekintélyt parancsoló törekvést tükrözi, hogy a világ – ösztönösen megérzett – anyagi egységére megkeresse a legmodernebb kísérleti alátámasztást.
Még fiatal tanársegéd volt, amikor 1879-ben Az elemek összetettségéről címen előadást tartott. Már az is dicsérendő tett, hogy milyen gyorsan reagált a külföldön e tárgyban tett megnyilatkozásra.
Négy hónappal azelőtt, a londoni Royal Society ülésén Norman Lockyear angol csillagász, az, aki a Napban felfedezte a héliumot, arról tartott előadást, hogy az elemek összetettek. Az, ahogyan erre a következtetésre eljutott ez a neves csillagász, téves volt. Bár a világ egyik legnagyobb tekintélyű testülete előtt hangzott el az eredeti előadás, Ilosvay kifejtette e megállapítás iránti mélységes kételyét, de – ma már látjuk, jogosan – felvetette a kérdést: „Vajjon a tudósok közül azok, a kik a tudomány jelen állását túlélve talán elérhetik azt az időt, midőn a most változhatatlanoknak tartott elemek… meg is semmisíthetők és több új elemekre változtathatók…, nem fogják-e a megilletődés valamely nemét érezni azért a szigorú ítéletért, mellyel századunk az aranycsinálók törekvéseit kísérte?”.
Az a nagy érdeklődése és lelkesedése, amellyel a periódusos rendszer felé fordult, és azt népszerűsítő munkáiban is terjesztette, feltétlenül abból fakadt, hogy az elemek közös eredetére, rokonságára vonatkozóan ebben látott bizonyítékot.
Amint a radioaktivitás jelensége ismertté vált, természetesnek kell vennünk, hogy Ilosvay érdeklődött e kérdés iránt a leginkább. A radioaktivitás első magyar nyelvű ismertetője, Szilárd Béla őt kérte fel, hogy könyvecskéjét előszóval lássa el. Számos érdekes megállapítással találkozunk ebben az előszóban, pl: „Sok ténynek új nézőpontból való fölfogása a régi elméletek átalakítására vagy elhagyására kényszerit… „ Ne felejtsük el, hogy 1904 novemberében írta Ilosvay e sorokat, amikor – mint írja – „bámulattal szemléljük a testek önsugárzását… de… kielégítő válasz hiányában legajánlatosabb tehetetlenségünket őszintén bevallani”.
A radioaktivitásról Ilosvay maga is előadott a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1907-i pozsonyi vándorgyűlésén: Az elemek átváltozásáról címmel. Ebben a Ramsay és Ostwald által leközölt nézeteket adta tovább. Nem szabad azonban ót hibáztatni, hogy az illusztris szerzők téves gondolatai is helyet kaptak ebben az előadásban. Így pl. elmondta, hogy rádiumsugárzás hatására vízből neon, ezüst-nitrátból xenon, esetleg kripton lesz. Úgy mondta el azonban, hogy ő maga nem foglalt állást ezeknek az állításoknak igaza vagy téves volta mellett. „Annyi bizonyos – szögezte le előadása végén –, ha az elemek átváltozása való, akkor forradalmat készít elő a chemiában” – s ez igaz is.
Ő írta Soddy: A rádium című könyvének magyar kiadásához is az előszót, hangsúlyozva, hogy „eddig a rádium az egyetlen elemi test, a mely ellent mond az elemek állandóságának”.
Őszinte tisztelettel volt a felfedezők iránt, de nem esett a nagy nevek bűvöletének hibájába, az volt a felfogása, hogy „a természeti törvények megállapítása és azoknak megmagyarázása ritkán fűződik egyetlen tudós személyéhez”. Példaképpen egy 1912-ben írott dolgozatában arra emlékeztetett, hogy igaz ugyan, hogy az elektrolízis törvényeit Faraday állapította meg, de a jelenség magyarázatát csak Arrhenius adta meg. Ennek megfelelően Mengyelejev gondolatainak továbbfejlesztését abban vélte megtalálni, amelyet Morozov (Morosoff) 1910-ben Az anyag fejlődése címmel közölt.
Morozov és Lockyear a csillagok fejlődéstörténetéből kiindulva a hidrogén és hélium spektrumának szokatlan vonalaiból arra következtettek, hogy a földi elemek őselemei (protoelemei) fordulnak ott elő. Ebből ők arra a maguk idejében forradalmi jellegű következtetésre jutottak, hogy „a Földön levő elemi testek atomai nem öröktől fogva valók, hanem az ősanyagnak különböző fejlődési fokán jutottak mai állapotukba”.
Ilosvay helyesen látta meg, hogy a csillagászok segítségével lehet az elemek fejlődéstörvényeit megközelíteni, azonban abban még inkább igaza volt, hogy az említett Ramsay eredmények „még nem annyira biztosak, meggyőzőek, hogy az elemek átváltozását igazságnak nyilváníthassuk, arra sem elegendők, hogy Morosov elméletének megdönthetetlen bizonyítékai legyenek, de az is bizonyos, hogy fölöttük napirendre térni nem szabad”.
Ilosvay valóban nem tért napirendre az elemek fejlődéstörténete és rokonsága fölött ezután sem, a radioaktivitás tudományosan ellenőrizhető vizsgálataiból remélt e kérdés biztosabb megoldásához adatokat.
A Természettudományi Társulat 1920. évi közgyűlését megnyitó elnöki beszédében felvetette azt a kérdést, amely őt már régóta foglalkoztatta: „A radioaktív kutatások eredményei megingatták-e az elemekről kialakult nézeteinket?”, vagyis átalakulhatnak-e az elemek. Az adott válasza a kor szakirodalmának alapos ismeretét bizonyítja.
Az 1922. évi társulati közgyűlésen Rutherford, Ramsay és Soddy kísérleti eredményei alapján nagyon helyes, filozófiailag is helytálló következtetésre jutott: vagy lehetséges valamikor valamilyen eljárással az elemekből pl. oxigénből vagy káliumból mást előállítani, „vagy lehetetlenség, akkor igazsága van a Le Bonnal egy nézetet vallóknak, azoknak, akik szerint az anyagnak sajátsága az elanyagtalanodás, dematerializálódás, amely egyenlő az anyag halálával”.
Ha e végső konklúzióban Ilosvay nem is foglal kifejezetten állást e két nézet között, már a megfogalmazásban benne van, hogy ez utóbbi felfogást mint abszurdumot lehetetlennek tartja.
Úgy hisszük előrelátásnak is értékelhetjük, amikor az elemátalakulás közben keletkező nagy energiára felhívja a figyelmet: „hogy legalább a radioaktív anyagokban felhalmozott energiának rendkívül nagynak kell lenni”. Az idézetben a „legalább” szót tartjuk a maga korában igen jelentősnek.
Egész életének legnagyobb tudományos problémájára élete vége felé a Magyar Tudományos Akadémia 1927. évi elnöki megnyitójában adta meg a korszerű választ: Az anyag egysége és az elemek átváltoztatására irányuló kísérletek című előadásával. Elmondja, hogy bár akkor „még csak az atomok szétrombolásánál tart a kutatás, helyreállításuk” még csak szóba sem igen került, de ezek a megfigyelések az anyag egysége és az elemek átváltozhatósága 2300 évesnél idősebb tételének első tudományos bizonyítékaiként szolgálnak. Szomorúsággal fűzi hozzá fejtegetéseihez, hogy anyagi erők hiányában sem ő, sem más magyarok nem vehetnek részt e bámulatos jelenségek tanulmányozásában.
80 éves volt, amikor a Természettudományi Társulat elnöki székét két ízben is arra használta fel, hagy az anyag egységének újabb bizonyítékait tárja az érdeklődők elé. Moseley és Aston eredményei után egy negatívumhoz jutott el: „A radioaktív és izotóp elemek felfedezése óta csak tökéletlenül tudjuk megmondani, hogy mit nevezünk elemnek.” Ez a negatívum azonban lényegében fényesen igazolta Ilosvaynak az 53 évvel korábbi dolgozatában megsejtett kételyét a klasszikus kémia merev kategóriájában.
Ezekben az 1931-es és 1932-es dolgozataiban említést tesz az atomok szerkezetére vonatkozó elméletekről. Úgy érezhette, hogy élete legnagyobb problémája ezzel megoldódott, s azoknak a gondolatoknak a továbbfejlesztése, amelyeknek Magyarországon ő volt a legnagyobb szószólója, már a legjobb kezekben van.
