II. A MAGYAR SZÖVETSÉG BOMLÁSA. – 1711 április. –
II.
A MAGYAR SZÖVETSÉG BOMLÁSA.
– 1711 április. –
A MAGYAR SZÖVETSÉG BOMLÁSA.
– 1711 április. –
AZ OROSZOK ilyvói értekezletéről az a hír szivárgott ki, hogy az oroszok megszállják a Duna vonalát; Bécsből pedig az a hír hallatszott, hogy Tökölit Pálffy azért fogatta el, mert a ráczok is az oroszokhoz akarnak csatlakozni. A fejedelem remélte, hogy az udvarnak ilyen kettős veszedelme következtében a béke meglehet júniusig.* Bécsben azonban a török követet várták* s félni lehetett, hogy a szultán a Moldovába menekűlt erdélyieket kiadja a császárnak.* Thalmann konstantinápolyi cs. követ különben is azt híresztelte, hogy Rákóczi a két oláh vajda országán keresztűl a menekültek bevonásával akar csatlakozni a czárhoz. «Hihető» – gúnyolódott a fejedelem – «Thalmann geographiájában úgy van felvéve az országok konstitucziója». A moldovai menekűlteket sietett nyilt levélben megnyugtatni,* hogy az átvonuló orosz hadak pártfogása alá helyezi őket s az oroszok mellé magyar polgári biztost rendel.
Rákóczi Bercsényihez Sztrijből, márczius 30. Arch. R. III. 604–5. Ezzel szemben Bercsényi levele Ilyvóból, április 1. U. o. VI. 706.
Április 1. Cserei Mihály gr. Teleki Sándorhoz, Teleki-lt. T. S. O. C. 779.
Rákóczi márczius 30., április 2. Arch. R. III. 606., 607.
Április 2. U. o. 608–610.
Azonban Lengyelországban saját élete és szabadsága felől sem volt teljesen biztos. Szieniavszkij április 2-ikán közölte Bercsényivel Ágost király levelét, melyben a bécsi udvar nagy fölháborodása miatt megkérdezte, hol tartózkodik a fejedelem s a császárt elösmerte-e már királynak? Ő maga különben nem ellenzi itt tartózkodását, de tudni szeretné, hogy ha már volt a czárnál, milyen fogadtatásban részesűlt. Az első kérdésre Bercsényi azt felelte, hogy Rákóczi el is ösmerte a császárt, nem is; olyanformán, mint Szieniavszkijék, mikor Szaniszló királylyal akartak tárgyalni. A másodikra azt mondta, hogy a fejedelem a czárhoz jött s a királynak inkább a czárra, mint a császárra kell vigyáznia.*
Április 3. Arch. R. VI. 711–2.
Pálffy azonban szemrehányást tett Károlyinak, hogy nem hozta magával Rákóczit, a kinek hűségesküje nélkül a kiegyezés nem történhetik meg. Különben sem illik, hogy egy római imperátor egy fejedelem után járjon és elhatározására várakozzék. Ha Rákóczi őszintén kívánja a király kegyelmét s nemzete javát akarja, halogatás nélkűl kapva kellene kapnia az ajánlaton. Ne szabjon föltételeket; a függő kérdéseket majd rendes úton is elintézhetik. Ha Debreczenbe nem akar jönni, a fejedelem máshol is leteheti a hűségesküt. Ne kösse magát ahhoz, hogy Munkácson lakjék; hiszen ha az udvar csakugyan álnok, ott hamarább tőrbe ejtheti; többet ér vele, ha az országban szabadon lakhatik. Fiait megkapja, mihelyt hűséget esküszik. Ez és Kassa feladása után a nemzetnek minden igazságos kívánsága teljesedik. Jöjjön tehát haza azonnal.* Károlyi megnyugtatni törekedett Pálffyt,* bejövetelre bírni Rákóczit.
Károlyi–Pulay, II. 323–5. Resolutiójának teljes szövege április 4-ről Jakab Eleknél, Kolozsvár tört. Okl. II. 477–9.
U. o. II. 325–330.
A fejedelem útban kapta levelét, mert április 7-ikén Sztrijből Sztaroszelóba ment át, hogy az Ilyvó felé közeledő czárral találkozzék. Vetésy Königsbergből azzal ijesztgette,* hogy a Francziaországra haragvó czár elfogatja; hiszen részegségében multkor saját fiát is majdnem fölakasztatta. Reszket a fejedelemért, ki a wienerneustadti fogságból kiszabadúlta óta nagyobb veszedelemben nem forgott. De a fejedelem ennél is nagyobb veszedelemnek tartotta volna, ha a császáriak kezébe kerűl. Csupán hazaszeretete őrízte meg attól, hogy rosszat ne gondoljon Károlyiról, ki barátságát és őszinteségét azzal sértette meg, hogy Pálffy levelében és izenetében őszinteséget lát, az övében azzal ellenkezőt. Legjobban sérti, hogy hazája és a szövetség nevében kívánja bemenetelét, holott annak idején a többivel együtt azt követelte, hogy ne zárkózzék be Munkácsba, ne koczkáztassa személyét. És éppen akkor menjen be, mikor talán csak pár nap választja el, hogy teljesedjék a czárba vetett reménye? S jó lelkiösmerettel ki mondhatja róla, hogy ő hagyja el a hazát, ki ide éppen a régi szabadság eszközeinek megnyerésére jött? Nem azok hagyták-e el, kiknek az ellenség csalárd hitegetései következtében eszökbe sem jut már, mi az a hajdani szabadság, csak megmaradjon jószáguk, életök? Ki szakad el a szövetségtől: az-e, a ki annyi ezer ember véréhez méltó békét kíván, vagy az, a ki félelemből s talán más okból igába hajtja a fejét? Károlyi lelke adjon számot a magyarok kiontott és kiontandó véréről; de nem Pálffynak vagy egy császárnak, hanem annak, a ki előtt nincs titok. Az bírálja meg, ki milyen fentartásokkal, kikötésekkel, megszorításokkal tett hitet, hol volt az igaz szövetség, ki mivel tartozik vagy tartozott Istennek és urának? Majd kiviláglik ott, a fény, a pompa tartóztatja-e a békétől, vagy a hamis hit elkerűlése, a törvénynek és az igazságnak az a megtartása, a melyet, rabságában, vérével is mert kérni; hát hogy ne merne most, szabadságában?
Szalay, 50–51. Fiedler, I. 213–215.
Igaz barátságát, nemzetéhez kötött lelkét, szívét Isten ítéletére bízza. De Károlyi gondolja meg, nyolcz esztendő alatt adhatott-e neki rosszabb tanácsot mint most, mikor azért kívánja az ő és helyettese, s tanácsosai bemenetelét, hogy mások kövessék el azt a rosszat, a melyet különben egymagának kellene elkövetnie. Isten talán nem engedi meg, hogy a földig tapadt nemzetet saját vére tegye világ csúfjává s megvilágosítja Károlyit szent lelkével.
Felháborodás nélkűl, igaz barátsággal, de keresztény szeretetből szánakodva írta meg Károlyihoz ezt a sztaroszelói megkapó levelét,* mely egyszerre két külön pártra szakította az idáig egységes szövetséges rendeket. A szakadás tulajdonképpen húsvétkor (április 5.) a szatmári gyűlésen történt meg, a melyre Károlyi hítta össze a tiszteket és bujdosó magyarokat, hogy lengyelországi útjáról s a fejedelem akaratáról beszámoljon.* Abban állapodtak meg, hogy a föltételeket elfogadhatóknak tartják s ezt a fejedelemmel is tudatják. Hogy teljesen fő nélkül ne maradjanak, nem magát Károlyit küldték hozzá, hanem Csajági János brigadérost, Bulyovszky Dániel udv. számvevőt és Cserei János alezredest. Megbízták őket, fejezzék ki hálájukat, hogy a béke tárgyalását elkezdette. A császáriak első ajánlatain vele együtt ők is megbotránkoztak, a homályban tusakodva tétováztak s már-már a legvégsőre szánták el magukat, mikor a mai napon Pálffy világosabb, elfogadhatóbb pontozatokat terjesztett eléjök.* Kétségeik most is vannak; de mit tegyenek? Istenre kérik a fejedelmet, jöjjön haza. Vegye szívére mindnyájuknak, a mellette fegyverben maradt néhány hű embernek nyomorúságát. Könyörüljön az özvegyeken, árvákon, bujdosókon. Gondolja meg, hányan széledtek el, mennyien szenvednek bút, gondot, éhséget, szomjúságot, mindenféle nyomorúságot? A koldulásra jutott lakosság égbekiáltó sóhajtásokkal szemléli országunk utolsó pusztulását. Jöjjön közéjök, mozdítsa elő az ország lecsöndesítését. Az ellenséggel nem szállhatnak szembe, külső segítségben nem bízhatnak, a muszka-, török-, svéd háború végét meg nem várhatják. Azzal pedig, hogy a czár szolgálatába állnak, nem érik el szövetségök czélját. Ennek a czélnak teljesítését most a császár ígéri, mert nemcsak életöket, jószágukat hagyja meg, hanem törvényeik és szabadságaik megtartását is ajánlja.
Április 9. Arch. R. III. 615–620.
Károlyi–Pulay, II. 335. Károlyi levele április 6. Pray, Epist. Proc. III. 556–7. Szalay, 51–53.
Ezek a pontok Károlyi–Pulaynál, II. 338–345. V. ö. Arch. R. VI. 716.
Tanácsosabb a bizonyoshoz, mint a bizonytalanhoz ragaszkodni, a hazában és jószágaikban megmaradni, mint mindent koczkáztatni. Jöjjön tehát vissza a fejedelem s hozza el azokat is, a kik inkább a maguk, mint a közjó érdekében bujdosnak. Ha azonban nem jönne s a többiek sem jönnek haza, kegyesen oldja és mentse fel őket esküjök alól, melyet neki mint vezérlő fejedelemnek tettek. Fáradhatatlan, gyors munkálkodásáért, igaz ügyekezeteiért, maga erőtlenítéséért, személyének, jószágainak veszedelembe való ejtéséért s rájuk kiterjesztett kegyelmességeiért minden körűlmény közt alázatos és illendő köszönetet mondanak. A rendek utasítását ápr. 7-én a sereg nevében Szentpétery Imre, Vay László, Jósika Dániel s Nyuzó Mihály brigadérosok és még néhány ezredes írta alá.* Bercsényit is megkérték, hogy ha a fejedelem nem jöhetne, mint helytartó ő jöjjön ki, hogy legyen elüljárójuk.
Közli Károlyi–Pulay, II. 350–6. A helyzet bizonytalanságát jellemzi, hogy a Szatmárban tanyázó torda- és aranyos-széki bujdosók április 8-án Barcsay Mihálytól tudakolták, boldogtalan sorsuk mi karban van, indúlhatnak-e édes hazájuk felé, Pálffytól jött-e útlevél s ha jött, az összes bujdosókra szól-e? (Az Erdélyi Nemz. Múzeum Kemény-gyüjteményében).
A máramarosi Verchovinán Barcsai Ábrahám szállásán összegyűlt hetven erdélyi nemes és szenátor április 11-ikén erre a hírre a maga részéről Rhédei Lászlót és Kemény Simont választotta meg követeknek, a kik másnap már be is indúltak a fejedelemhez.*
Teleki naplója, 295–6.
«Mit várhattunk volna azoktól – kérdezte a fejedelem,* – a kik hitökről meg nem emlékezvén, maguk is ily gyalázatos rabságra, vérök, hazájuk árúltatására adják s adták magukat?»
Április 17. Arch. R. III. 620.
60. VAY LÁSZLÓ NÉVALÁÍRÁSA.*
Vay László névaláírása az Országos Levéltár, M. Nemzeti Múzeum levéltára okleveleiről való.
A huszti országgyűlés megnyitása idejét Szieniavszkijék kukizói kastélyában akarta megvárni.* Április közepén itt fogadta a szatmári hadigyűlés követeit. «Elítélhető – írta Bercsényi* – micsoda keserűségére esett ő felségének, kivált Károlyitól, ezeket szenvedni reménytelenűl.« Véletlenebb dolgot, saját nyilatkozata szerint, a fejedelem sem hallott idáig. A követek gyöngédebben szóltak hozzá, mint a levél szólott; de a fejedelem így sem titkolhatta keserűségét. Atyai szívvel köszönte meg, hogy a szövetséghez és az ő személyéhez ragaszkodva, igazlelkű szándékkal kívánják bebizonyítani hűségöket, mikor őt is megkérdezik. De «világosságra hozta hamisságát azoknak, a kiknek Isten és hazájok iránt adott hite istentelenségre fordúlt». Kijelentette, hogy kimegy és végez, ha Pálffy a fegyverszünetet meghosszabbítja, s a Husztra kitűzött gyűlést más napon biztonságban megtarthatják. A követek útján is intette Károlyit és társait, jobbat várjanak a czárral való találkozásától s Anglia újabban erősen megindított közbenjárásától. Ilyen veszedelembe könnyelműen ne ragadtassák magukat.* Erre a követek igen erősen és sírva ajánlkoztak. Ha akkor a fejedelem személyesen megy a szatmári hadak közé, ékesszólásának és meggyőződésének erejével megtörhette volna a békepárt minden erőlködését. De, a czárral való találkozás küszöbén, április 18-ikán, csak egy «mennydörgős manifesztumot»* küldött haza: oly hathatós írást, hogy – Bercsényi szerint – még a magyar követ is, nem hogy a magyar szívet meg nem indítaná.*
Rákóczi önéletr. 203.
Arch. R. VI. 717.
Beszédének tartalma Bercsényinél, Arch. R. VI. 717.
Rákóczi eml. 297.
Arch. R. VI. 717.
Lángoló szavakban tiltakozott az ellen, hogy idejövetelével különválasztotta volna személyét a haza ügyétől. Hiszen kedve ellenére, a rendek akaratából, magának Károlyinak is tanácsából jött ki, hogy biztos helyről intézze a béke vagy a háború sorsát. A császár békeföltételei inkább eltemetni, mint békességre vezetni látszottak a szabadságot, melyet a nemzet másfél századon át s most is nyolcz esztendeig annyi ezer lélek vérével oltalmazott. Ítélet volt az, nem kiegyezés; még sem írtózott meg képtelenségétől, hanem fölvilágosító nyilatkozatot tett, kész volt országgyűlés elé vinni a dolgot s Károlyin kívűl Rádayt is Pálffyhoz küldte. Hogyan merték tehát kétségbevonni, hogy kimegy közéjök? Hiszen már wienerneustadti fogságában készebb lett volna halált szenvedni, mint nemzetét megtagadni!
Tudják, hogy fogságából a magyar nemzet fölszabadítására menekűlt meg; bátran és tökéletes elszántsággal jött haza és édes nemzete kebelére hajtotta a fejét. Most is nagy örömmel jönne be, ha ez javára válnék igaz ügyöknek. De az ellenség nem békekötésre, országgyűlésre, hanem az ítélet meghallgatására, örökös rabságra híjja. Eltűnnék a szabadságnak emlékezete is, ha a nemzet belefeküdnék a hamisság koporsójába, a melyet istentelenűl a maguk felekezete készített. Károlyi az ő hírével, de nem a rendelt czélra tartott gyűlést s azon a szövetség megsértésével főnökké tette magát, az országgyűlés elé tartozó föltételeket jóknak és kívánatosaknak nyilvánította s a fejedelemtől nyert hitelét és tekintélyét a haza veszedelmére fordította. Eszét vette a tisztek egy részének, megédesítette a honvesztő pontozatok rejtett mérgét, hogy a tisztek hitét, lelkét, életét, utódait, vérét, nemzetét veszedelmes hálóba kerítse és csalárd végső munkáját egy csomóba köthesse. Hamis sípjának hangján vakmerőn előtte is kinyilvánította, hogy ennél többet senki sem kíván, nem is kívánhat; s nem is a kitűzött gyűlésre, hanem, mint a vak madarat, lépre csalogatja haza.
Égre kiált a haza szabadságáért elesett vitézek vére, az özvegyek, árvák keserves siralma; és Isten meghallgatja az ártatlanokat, kik majdan az egyiptomi rabságnál kegyetlenebb szenvedések alatt panaszkodnak és átkozódnak. Bosszút kiáltanak azok ellen, a kik a magyar fegyver nemesi ékességének letételével koldús- és jobbágy-pálczával támogatják halálnál keservesebb életöket. Az ő szívét Brutus példája bántja legjobban: hogy a kinek becsületét, tekintetét maga terjesztette, vétkeit födözte, hitelét növelte, a kit belső, titkos barátságába fogadott, szeretetét, lelkét közölte vele, – abban nemcsak személye, de hazája veszedelmének munkálóját is kell szemlélnie. De él az igaz Isten: megmutatja igazságát példás ostorával, a mint Ocskaynál, Bezerédjnél is megmutatta; pedig az ő istentelenségöktől a Károlyié csak annyiban különbözik, a mennyiben nagyobb veszedelmet hoz hazánkra.
Nem az elkeseredés, hanem a valóság íratja vele, hogy azok a pontok csalárdságok; hiszen Pálffy azzal is csak ámítja őket, hogy teljes hatalma van. Ennyi fegyveres vitéz, ennyi úr, sőt egy egész ország és annak örökös ügye (mert hiszen a labancz magyarnak is itt a szabadsága, nem ott) ilyen gyalázatos pontok alapján legyen örökös rabszolga s fegyverét, hitét letegye, mielőtt életének s reménységének valóságát láthatja? Pálffy csak hadi kapitulácziót köthet velök, nem országos békét, mert csupán a haditanácstól van felhatalmazása. Tetszik a magyaroknak Pálffy magyarúl szóló sípja; de ha magyar is Pálffy, nem parancsol Bécsnek. A német parancsol neki, nem ő a németnek; sőt maga is németűl szolgál a németnek s végre magyarúl vallja meg, hogy – nem tehet róla. Ha azon kezdjük, hogy Kassát feladjuk s hűséget esküszünk, előbb a szövetséget s a haza szabadságát öljük meg, hogy később beszéljünk róla, mi kell a halálra.
Azután, lelkiösmeretének könnyebbűlésére, nyitott szemekkel, igaz lélekkel vizsgálta végig a pontozatokat. Joggal kérdezi, hogy ha bolond tanácsokból indúlt véteknek ösmerné el hadakozását, ki volna nála a haza és szabadság nagyobb gyilkosa? Szövetségüket a császár is elösmerte, pártütésnek tehát most sem nevezheti; s jószágai kedvéért a fejedelem sem tagadja meg tisztjét, becsületét, hazája igaz ügyét. Hitét, lelkét Istennek, becsületét a világnak, életét, mindezekkel együtt, a hazának szenteli. Inkább külső hatalmasságok védelme alatt, mint a hóval fedett vesszőszál várja be tavaszi újulását, mint hogy ily gyalázatosan eltemesse magát s örökre elkárhoztassa a lelkét. Az úri és a nemesi rendeknek, hadi tiszteknek különben is csak odavetve ígérnek kegyelmet. Mennyi alkalom marad tehát a bosszúállásra s hány embert keresnek halálra! A császár békében fog uralkodni, de a volt kuruczoknak senki sem hagy békét. Jeruzsálem siralmánál keservesebb lesz a szegény árvák, özvegyek siralma, még a levéltől is rettegő bujkálás, a sok akasztófa, kerék irtózatos képe. A mostan szépen fénylő békességet zokogó átok követi. Akkor fognak majd a hazáért való szenvedés, a dicső halál után sóhajtozni, a mikor már sem élni, sem halni nem lehet. A mi pedig a jószágok visszaadását illeti, ne keressen senki nagyobb szentséget Bécsben, mint az evangéliumban. Ott azt olvassuk, hogy a gazda a korán s későn jött kapásoknak egyaránt fizetett, de a későn jötteknek csakugyan nem adott többet, mint az elsőknek. A mit pedig Pálffy kapitulácziója ebben a tekintetben adhat, azt az országgyűlési száműzetések, törvényes pörök, miniszteri rendeletek elronthatják.
Még csak gondolni is keserves a közvitézeknek ígért kegyelemre. A kik odahagyták jobbágyi nyomorúságukat, fegyverök letételével menjenek vissza robotolni azoknak az uraknak, a kikkel mint katonák sokszor szembenálltak! Menjenek azoknak zaklatása alá, a kiket zaklattak; azoknak pálczája alá, a kiket bosszantottak! Tűrjék azok sanyargatását, jószága, vére kisajtolását, a kikkel vitézi fegyvereikkel szoktak szembeszállni! Fegyver helyett botot, nyomorúlt koldúspálczát, ostort vegyenek a kezökbe! Lovukat ne ekébe fogva, hanem a német fuvarban rontsák! Szitkot, bosszúálló mocskolódást, ütést, verést, csúfolást, kínzást szó nélkül szenvedjenek; s ha türelmöket vesztve, vagy vitézi emlékeiket fölújítva szólnak, lázadásnak vegyék minden szavukat, sőt azt is, ha megállnak! Miért kívánják, hogy letegyék fegyveröket, holott a háborút nem a fegyver, hanem a fegyverkezés teszi? Miért? Azért, hogy fegyverrel legyőzöttek, rabok módjára bánjanak velök!
Magyar fejedelem így talán sohasem szólt a magyar néphez. Mi történhetik még mostan is, ha nem levélben, hanem élőszavának ellenállhatatlan erejével ott a hadak közt kérdezi meg: «Ellepheti-e a Tiszán túl való földet az a német, a ki még Debreczen utczáit sem lepi el? Nem ad-e szállást minden bokor? Nem remélhető-e holnap, a mit a mai nap nem adott?»
És mi történik, ha ott szemtűl-szemben kérdezi meg őket, tűrik-e, hogy bűnösöknek mondják az elesetteket, koldulásra juttassák özvegyeiket, árváikat? Hát ez a jutalma a hazáért és szabadságért vért ontó dicsőségnek? Ez az értelme szövetségöknek, a magyar nemzet régi törvényeinek? Így kell az özvegyekért, árvákért hadakozni? Hacsak egy csepp magyar vér van is a testökben, ezért az igaz ügyért nem kellene-e ezt is kiontaniok? Hiszen nem magyar, még csak nem is ember, a kinek szívét az özvegyek és árvák siralma meg nem hatja!
Az országon kívül lakóknak és az erdélyieknek ügye is mutatja, hogy ezt a kérdést nem Pálffy hézagos felhatalmazása, hanem országgyűlési határozat alapján kell megoldani. Miért gyanúsítják tehát, ha erre hivatkozik? És mily alapon meri Károlyi a rendeket már három-négy nap mulva összehívni s a megjelenésre őt is felszólítani? Isten és a világ előtt kijelenti, hogy nincs része ebben a reménytelen s megfoghatatlan istentelenségben s a békességet nem kereste a szövetség sérelmével. Igaz, hogy írt a császárnak, mert a hazáért meghalni, tehát megalázkodni is kész; de a haza szabadságát kérte tőle s többi mondanivalóját Károlyi szóbeli követségére bízta. Károlyi követsége azonban elmaradt s most csak kegyelmet ígérnek, a szabadság megígérésére pedig egy pontot is sokalnak. Csak mellesleg szólnak róla.
Ily körűlmények közt fegyverök letétele nem a béke, hanem a rabság jele volna. Szövetségök czélját csak országgyűlésen érhetik el; de hogy azon megjelenhessék, most már nemcsak Pálffytól, hanem – «Istenem, mire jutánk!» – saját híveitől is biztosítékot kell követelnie; mert nem tudja, azon a szatmári gyűlésen élete és hite ellen nem forraltak-e valamit. Istenre esküszik, hogy a mint a rendek kívánságára jött ki Lengyelországba, holott készebb volt hazájáért a vitézi halálra, – úgy be is megy s teljesíti vezérlő hivatalát, hites kötelességét, igaz hazafiságát s akár holnap megköti a békét, mert minden háborúnak ez a vége. De csak jó béke megkötésére vállalkozik. Ezt a mostanit éppen azért nem kötheti meg, mert ez nem békesség, hanem fegyver által való meggyőzetés, «melyet a nemes vér, mint halálnál is nehezebb dolgot nem szenvedhet».*
Az április 18-án kelt egész levél Károlyi önéletírásában, II. 367–394. Másolata a Teleki-levéltárban.
Károlyit külön levélben intette.* Remélte, hogy Rádai bemenetele s az április harmadiki levelére adott válasza valami fordúlatot okoznak munkájában, melylyel most szívét epeszti és keseríti. Lelki üdvösségére kényszerítette, hogy ne siesse el szegény nemzetünk dolgát, ügyét a maga és családja holtig való gyalázatára. Mert sohasem fogják azt mondani, hogy a fejedelem pártolt el a tábornoktól, hanem a tábornok a fejedelemtől. Pálffyval a Rádainak adott utasítások szellemében ügyekezzék megbékűlni. Ha véleményénél többre becsüli Pálffy hitegetését, szálljon a polgárok kiontott és kiontandó vére reá és fiaira! Ennél többet nem válaszolhat, mert szívét a keserűség s az igaz, de megcsalatott barátság fojtogatja.
Április 19. U. o. 394–5.
