VIII.
VIII.
Midőn Eötvös 1846 januárjával a megváltozott hirlapi viszonyok miatt visszavonult a journalistikától, bizonyára ő maga sem hitte, hogy az oly tartós lesz; pedig úgy volt. Az 1846-ik évben mindössze nyolcz Agricola levelet* írt s ezekben sem a napi politika kérdéseiről, hanem a württembergi bevándorlókról, a magtárakról, a Budapesti Hiradóról, Horvát Istvánról, a megyei utakról és adómentességről, a honoratiorokról, iparműkiállítáról, a Nemzeti Múzeumról értekezik s az év nagyobb részét nem is Pesten, hanem neje békésmegyei birtokán töltötte mezei gazdasággal foglalkozva, agricoláskodva, a legboldogabb családi életet élve. Ebben az évben született első gyermeke, Ilona, 1846 május 21-ikén, kit 1847 július 14-ikén követett Jolán nevű leánya; utóbb a forradalom egyik legzajosabb napján, 1848 jul. 27-én szül. Loránd fia a Svábhegyen és 1851 szept. 10-én Mária nevű leánya, 1886 óta Plener Ernő neje.
656., 680., 684., 695., 703., 713., 738., 797. sz.
Ez idő alatt foglalkozott a Reformmal, melyet Csengery Antallal együtt állítotak össze Eötvös czikksorozataiból, megtoldva új részletekkel. E művének előszava 1846 május 1-én kelt; de noha befejezését már 1846 márczius 19-én jelezték a lapok, csak 1846 november elején volt Pesten kapható; azonban a közvéleményben nem okozott oly visszhangot, mint Eötvös várta volna. Ámde Eötvöst egész életében az eszméihez való szívós ragaszkodás jellemezte s így 1847-ben, az országgyűlés közeledtével újra tollat fogott elvei terjesztésére és működése egész súlyával résztvett Pestemgye ülésein s a kidolgozandó követi utasításokban.
E visszavonulása alatt tette nagyszabású tanulmányait Magyarország 1514-ben czímű regényéhez is. A lapokban már 1846 márcziusában olvasni lehetett, hogy mihelyt a Reformot befejezi, hozzáfog e «nagyobbszerű» regényéhez; tehát elkészültét, legalább is nagy részében, szintén 1846-ra tehetjük. Úgy látszik, hogy 1847 februárjában már kevés kivétellel készen volt; némileg párhuzamosan jelent meg a Kemény Gyulai Páljával; július 25-ikén már kapható volt belőle az első füzet, az év végéig hat füzet jelent meg (2 kötet) s a III. kötet 1848 január 2-ikára lett teljes, midőn önállóan is megjelent, Deák Ferencznek ajánlva.
Eötvös e regénye történeti, szoros értelemben véve az; és ebben különbözik a legtöbb ú. n. történeti regénytől. Ő a Dózsa-féle pórlázadást veszi tárgyul, még pedig nemcsak hátterűl, hanem fő cselekvényűl, melybe egy másik, már egészen saját maga által kigondolt cselekvényt sző bele. Dózsa ünnepélyes nemessé avatásával kezdődik a regény, miközben Eötvös alkalmat vesz Ulászló és udvara, a főbb szereplők, Bakács, Perényi nádor, Bornemisza, a király fiának nevelője, Telegdi kincstartó stb. bemutatására, Buda és a polgárság rajzára; megismerkedünk Száleresi Ambrussal és leányával, Klárival, meg kivált magával Dózsával, kit magában a királyi palotában nemessé avattatása előtt az előkelő ifjak durván megsértenek. Ide Budára jön fel éppen ekkor Ártándi Tamás, kiváló bihari nemes, fiával, Pállal, s történik, hogy a Rákoson áthaladtokban Pál véletlenűl megmenti a keresztesektől Száleresit és leányát s utóbbi szenvedélyes szerelemre gyúl a szép, de hiú s dicsvágyó ifjú iránt, a kinek szintén hizeleg e kaland s ez idő óta többször fölkresi Klárit.
30. A «MAGYARORSZÁG 1514-BEN» ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ártándi Tamás Telegdihez száll, kinek leányát, Fruzinát, az apák Pálnak szánták. Pál Fruzinának is udvarol, meg is kéri, és hogy megnyugtassa Klárit, időnkint őt is fölkeresi, ki nem kiván tőle egyebet, tudván, hogy neje úgy sem lehet, csupán szerelmét. E közben végbemegy Bakács győzelme a királyi tanácsban, hogy Dózsa kapja meg a kihirdetett keresztes hadmenet fővezérségét, melyet Telegdi Ártándi Tamásnak szánt; Ártándi Pál pedig egy alkalommal Klárival töltvén az estvét, módja akadt véletlenűl kihallgatni a keresztes had fő vezetőinek tanácskozását, melyben elhatározták a török helyett a nemesség megtámadását. E hírrel Bornemiszához, vele a nádorhoz megy, ki fontos levelekkel Biharba küldi s ez által a sors kezébe adja a dicsőség kulcsát. Ekkor ő levélben megírja Fruzinának, hogy kerti lakjokból a fenyegető veszély miatt költözzenek a várba; egyszersmind egy másik levélben örökre búcsút vesz Kláritól, kinek megnyugtatására azt írja, hogy csak őt szereti; de családi érdekből Fruzinát kell nőül vennie.
A regény eddigi főszemélyei közé sorakozik még Orbán, Telegdi jobbágyának fia, kit Telegdi, mert apja érte áldozta életét, házába fogadott, úrnak nevelt s papi pályára szánt. Az ifjú azonan mélyen érzi helyzete súlyát; kiragadtatott pór helyzetéből, de nem egyenlő Telegdivel, nem nemes. Szenvedélyes szerelemre gyúl Fruzina iránt s kétségbeesve látja, hogy ez Ártándi Pál jegyese lett; így a tisztelet, a hála, a tartózkodás és szerelmi szenvedély hallgatni kényszerített kínja dúlja fel életét. Ő az egyenlőség martyrja. Lőrincz barát, a keresztesek szellemi vezére, egy másik főszemély, kit a költő népfelszabadító rajongónak rajzol, felkeresi őt; de hiába hívja, hogy csatlakozzék ügyökhöz, hű marad urához és családjához. Ennek csakhamar nagy szüksége lesz rá. A szenvedélyes Klári ugyanis feltörvén és elolvasván Ártándinak nemcsak hozzá, hanem Fruzinához írt levelét is, elcsukja Pál szolgáját s ez nem adhatja át Fruzinának a rábízott levelet. Klári ezalatt megtámadtatja a keresztesekkel Telegdi nyári lakát, hogy Fruzinát Pálról lemondásra bírja; de ezek feldühödve, többre ragadtatnak, mint Klári számította: a lakot kirabolják s Fruzinát és nénjét, Bebek Katalint, egy kitűnően rajzolt fecsegő vén leányt, Orbán menti meg a haláltól; Klárit pedig apja megátkozza és elűzi. Klári ekkor Andrással, Száleresi hű legényével maradván, nem tér vissza apjához; Száleresi pedig megtudván Pál huszárjától és öreg cselédétől Klári tettének valódi okait, leányának szívében megbocsát s most már, mitől eddig vonakodott, végelszánással a keresztesek közé áll, mint a pesti had vezére s tűzön-vizen követi Dózsát.
Másnap a kereszteseknek kihirdetik a hadat feloszlató királyi rendeletet. A szerző nagyszerű képben rajzolja ezt a jelenetet, mely az egész regényben legszebb. A dominikánus prior és Lőrincz beszédei valódi remekművek s a tömeg folytonos ingadozása hol a királyi szó, hol Lőrincz intései fele, végre a tömeg megoszlása a prior felhívására a kétfelé felállított kereszthez s az elpártolók keresztjének Vilibáld csele következtében egymásután háromszori arczra bukása, ez által Lőrincz győzelme, az egyházi átok kihirdetése, ennek lesújtó hatása a keresztesekre, végűl Lőrincz bátorító s a belső ellenség, az urak ellen lázító beszéde: mindez a legnagyobbszerű jelenetek egyike, melyek regényében vagy történelmi műben olvashatók. Erre a jelenetre, ha nem történt is így, egészen talál az ismert mondás, hogy a költészet néha igazabb, mint a történelem.
Míg ezek történtek, Klári a Telegdi feldúlt lakában maradt s Pál szerelmébe vetett hitében valódi rögeszméjévé vált, hogy Fruzinát lemondásra kényszerítse. Orbán megjelenése a kerti lakban, ki egy titkos fülkéből néhány emléket vitt el, a hölgyek rejtekére vezeti. Tanuja ezek és Orbán tovább menekülésének, elhatározza, hogy követi őket s Földvárnál utóléri; de az utazók, kik közben Ollósival, Bakács szabójával találkoznak, Polgár cigányvajdához kerülnek s ez őket a Csepel szigetére, onnan Csanád felé vezeti. Ezalatt Dózsa a keresztes táborral pusztítva Szeged s onnan Csanád alá vonul, Száleresi Pest mellett megadja magát; de serge szétverése után fogságba kerűl s a menedéklevél daczára, csak Bornemisza menti meg a halálra itéltetéstől.
Fruzina és társai a csanádi csatát követő napon érkeznek meg Csanádra s a felgyújtott város lángjai mellett mennek át a Maroson. Most Erdély felé igyekeznének; de Fruzina kimerültsége miatt egy vadászházban vonulnak meg Temesvár közelében s ott töltik az ezt követő két hónapot; Klári meg nyomukban haladva, Dózsa táborába ér Temesvár alá. Ennek közelébe végre megérkezett seregével Zápolya is; de a hatalmas olygarcha Báthori István iránti gyűlöletből Temesvár közelében vesztegel, a nélkül, hogy a vár fölmentésére sietne. E gyűlölet oka Perényi, Drágfi János és Báthori István 1511-iki szerződése, mely szerint magasabb hivatalra csak közmegegyezéssel juttatnak bárkit is. Minthogy ennek elé Zápolya nádorsága ellen volt fordítva, ő csak oly feltétel alatt akart Báthorin most segíteni, ha e szerződés felbontását írásban kijelenti; ezt pedig csak úgy lehetett volna kieszközölni, ha valaki az ostromló seregen át Zápolya levelét átadja Báthorinak s válaszát elhozza. Történik, hogy Klári kisérője, András, Zápolya kezébe kerül s Ártándi Pál, kivel most újra találkozunk, ettől megtudja Klári szerencsétlenségét. Az ifjú most, minthogy Fruzinát úgyis holtnak hiszi, elhatározta, hogy fölkeresi Klárit; magára vállalja a veszedelmes küldetést s a szabadon bocsátott Andrással Klárihoz vezetteti magát, ki, a mint Pál előre kiszámította, szerelmi ittasságában maga viszi el a levelet Báthorihoz s hozza el válaszát, mi által önző és hiú kedvesét az ország legelső daliái közé emeli, ki azonban őt másodszor is megcsalja.
Ezalatt Fruzináék helyzete válságos lett. Bebek Katalin addig zúgolódott, vádolta Orbánt, míg egy heves pillanatábhan kiszalasztja száján, hogy Orbán szerelmes Fruzinába – s csak ezért tartja őket rejtekben. Fruzina vigasztalni akarván a megsértett ifjút, ez bevallja szerelmét; majd Fruzina figyelmeztetésére késégbeesve távozik, a keresztesek kezébe jut s megfosztva önérzetétől, közéjök áll Lőrincz minden lebeszélése daczára. Az ő nyomán Klári fölfedezi Fruzina rejtekét, őt és Katalint is a keresztes táborba viszik s egy vad jelenetben Orbán Fruzinát csak úgy mentheti meg, hogy férjéül ajánlkozik s az esküvő meg is történik, mi által Fruzina becsülését telejsen elveszti.
Így következik el a nagy csata és Dózsáék legyőzetése. Orbán elesik, de megmenti Fruzinát az által, hogy utolsó perczében Pált figyelmezteti rá; Orbán pedig megnyeri élete díját, hogy folytatásától fölmentetett. Tragikuma a társadalmi egyenlőtlenségben fogant nagy szerelme volt.
Most az események gyorsan peregnek le. Száleresit Temesvárra viszik; Bornemisza levélben hívja fel Pált megmentésére. Pál ingadozik; de megjelen Klári, ki végre belátja kedvese önző lelki ürességét. Egykori levelével kezében boszút állhatna ugyan rajta; azonban Pál az apja megmentése árában ezt visszakeríti tőle s Száleresi kegyelmet kap, de számüzetésbe kell mennie. Most a szereplők mind Budára sietnek el; a főnemesség meghozza a jobbágyokra rettentő törvényeit; Pál eljegyzi Fruzinát; Klári apjával számüzetésbe megy és csak egy dal utolsó búcsú-versszakával, melyet az ünneplő ház ablaka alatt énekel el, zavarja meg Pál örömét. A bujdosók Lőrinczczel találkoznak útjokban, ki az isteni igazságban vetett magas hittel vigasztalva őket, saját maga tetteiről és czéljairól prófétai tudattal jelenti ki, hogy ő nem járt ugyan a helyes úton, mert az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni s a nép szabad nem lehet, míg lelki sötétség veszi körül; de azért a magas czél nem reménytelen s ha századok múlva is, a nép el fog jutni hozzá. «Isten képmására teremté az embert… miként legyen, hogy a világból, mely fölött az ember uralkodik, az isteni igazság örökre kizárva maradjon.» Ezek a rendkívüli férfiú végszavai; sem őt, sem Száleresit és leányát többé senki sem látta a hazában.
Az a czél, t. i. a jobbágyok felszabadítása, a politikai és törvény előtti egyenlőség, melyek érdekében Eötvös e regényét írta, annyira köztudomású és világos, hogy ezt említhetjük egész röviden is. Fontosabb az, hogy műve e mellett legkevésbbé sem látszik irányműnek; saját korára egyenes czélzás nincs benne sehol, talán Lőrincz néhány megjegyzését Orbánnal való második párbeszédében s utolsó szavait kivéve.* De az, a mint a jobbágyok helyzetét rajzolja a lázadás idejében, a mint feltünteti az okokat, melyek Dózsa és társai e borzalmas lépését ha nem mentik is, de magyarázzák; ha olvassuk az anyagi nyomor leírását, mely az erkölcsi nyomornak s elaljasodásnak mindig legfőbb oka volt; ha azokat az izgatásra szánt elbeszéléseket megfigyeljük, melyekkel az öreg pór Telegdi laka feldúlásánál s a vén parasztasszony Fruzina elfogatásakor társait boszúra tüzeli; vagy olvassuk a pórlázadás mindennél szomorúbb következményeit, az évszázados gyűlölet mélyen a kebelben szunnyadó parázsát a föld népében az urak ellen: akkor mindennél világosabb, hogy Eötvös egy új pórlázadástól féltette hazánkat s a múlt nagyszerű és gyászos tanulságaival akart hatni a jelenre. Ő világosan a jobbágyosztály iránt nemcsak érdeket és részvétet, hanem félelmet is akart gerjeszteni; s azért fordul e véres történethez. A reform embere szólal meg itt is az országgyűlés küszöbén, melynek az imént történt galicziai lázadás hatása alatt a jobbágyviszonyok rendezése volt az ellenzék áltak kitűzött legelső feladata.
L. különösen e helyet: «Az idők megváltoztak» stb. II. 127. l. 1847-iki kiadásban.
Ily meggyőződéssel nála főbb a történelem a regénynél. Midőn művét írta, még igen kevéssé találhatta a történetben pontosan feldolgozva Dózsát s a pórlázadást; ő tehát eredeti adatokhoz fordult, régi krónikásokhoz, leírásokhoz s a kor egész szellemének nem képzeleti, nem módosított, hanem hű rajzát kivánta adni; mert czélja a meggyőzés lévén, nem akarhatta, hogy a valótlanságok fölsorolásával gyengíttessék műve hatása. Ezért előszavában a művészi és erkölcsi hatáson kívül a történelmi regény különös kötelességévé teszi a történelem népszerűsítését, mi okvetlenül szükségessé teszi a kor alapos, ha lehet, egykorú kútfőből való tanulmányozását s ez által a történeti igazság feltüntetését. «A történetek ismerete szövétnek, – mond Eötvös – melyet, hogy biztosan haladjon, minden nemzetnek követni kell, s nem lehet a költőnek feladata eltakarni a világot, melyet ez jelen viszonyainkra terjeszthetne, vagy közzé vegyített idegen anyagokkal meghamisítani a forrást, melyből talán keserű, de mindig üdvös tanulságot meríthetünk. A hír, melyet történeti személyiségek maguknak kivíttak, a tulajdon legszentebb nemét képezi; s a dicsőség vagy gyalázat, mely a hajdankorból ránk maradt egyes neveket környez, egy nemzet jutalma vagy büntetése; ha a költő az utókor itéletét hibásnak tartja, törekedjék elősegíteni annak kiigazítását; de az igazságot öntudattal elferdítenie, megbocsáthatlan vétek».
E sorokból világosak Eötvös nézetei s majdnem szemmel látható, hogy ez a Jósika-féle Walter Scottismus, az ú. n. regényes történeti modor egyenes bírálata, mely száraz leírásokat összeelegyített mindenféle képzeleti találmányokkal, s melyben a mi regény, tehát a hősök és cselekvény, majdnem sohasem történelmiek, csak hozzá vannak akasztva valamely korhoz, melynek a személyek csak külsőségeit hordják és díszletei közé vannak állítva. Eötvös egészen belemarkol a történelembe, a korszak lényegébe; magát a kort kivánja felébreszteni. Ezért regényének minden főbb alakja történelmi, őket egyenesen a szintér közepébe helyezi; és az események szinezésében a kor szellemének és irányának rajzában, az egyes személyek belső jellemének s tetteik rugóinak fölfejtésében czélja nem a részletekben való teljes hűség, a mi elérhetetlen, sőt bennök az adatok által hagyott űrt épen a képzeletnek kell kitöltenie; hanem az egészen elömlő történelmi és művészeti igazság egyesítése. Eötvös tehát lényegében megfordítva járt el, mint a romantikusok tették. Ezekkel egyben megegyezik ugyan, hogy ő is beleviszi a történelembe a színt, az életet, a képzelődést, a rajz plasztikáját, a drámai elevenséget, mozgalmasságot, sőt czéljához képest a rémest is; de nem teszi a történelmet önkényes erkölcsi és filozófiai eszmék hordozójává s nem bánik tetszése szerint vele, hogy jobban hozzáidomítsa a fölvett eszméhez; hanem a morált és eszmét magából a történetből fejti ki, ennek magas szempontból való felfogása és tiszteletben tartása mellett; úgy, hogy a történelem e felfogásában magasabb fontosságra és jelentőségre jutva, az erkölcsi eszme tükrévé válik. Ez mind igaz és észrevehető, hogy Eötvös itt a történelmi tanulságok és eszmék népszerűsítésére éppen úgy használja a regényformát, mint akkor használta A falu jegyzőjében, a melylyel ez a mű épen úgy párhuzamba állítható, mint a később írt A nővérek, A karthausival. Egy komoly értekezés, mélyreható történeti búvárlat eredményét talán a közönség nem olvasta volna el; de bizonyos volt, hogy a regényt elolvassa. Természetesen a történelem népszerűsítésének gondolatát is ekképen s e szempontból kell érteni és nem úgy, a mint a szavak egyenesen ajánlják; mert hogy azt a czélt népszerű modorban írt történelem sokkal jobban érné el, az világos; de még világosabb, hogy midőn Eötvös a történelmi regénytől művészeti és erkölcsi feladatokat sürget, amazzal összeférhetetlen gondolatot fejez ki s a költőre oly korlátokat rak, melyeken okvetetlen át kell törnie, ha művész akar lenni. Ezt tette Eötvös maga is s ezért mondjuk, hogy művészi gyakorlata jobb, mint elmélete. Hiszen vegyük pl. csak a két legfőbb történelmi alak jellemzését, a Dózsáét és Lőrinczét; amannak részletesebb, emennek csak futólagos rajzát lelhette meg kutatásaiban s az adatokban; mégis mily művészi erővel s a képzelődés mily alakításával tette amazt a kor anyagi, emezt szellemi képviselőjévé, emelve mindkettőt a művészi eszme szempontjáig s az utóbbit majdnem saját nagy gondolatai és nagy eszménye szimbolumává magasítva.
Érdekes, hogy e regény megjelenésével egyidőben a Pesti Hirlap egy kevés ismeretre valló, de divatos magyarázata ellen, t. i., hogy a költőnek nincs tanultságra szüksége: a Szépirodalmi Szemle A történeti regényről cz. a. külön értekezést írt, melyben nemcsak hangsúlyozza a történelem lényeges részeihez való ragaszkodást; hanem kiemeli, hogy ez a hűség és tisztelet nem is fosztja meg a költőt szabadságától. A történelmi kutatás nemcsak nem gátolja, sőt segíti a költőt szabadságában. Így teljesen helyesli Eötvös előszavát. Más kérdés, hogy festheti-e a költő híven idegen kor szellemét? Itt a tökéletesség lehetetlen s csak kisebb-nagyobb fok eléréséről lehet szó. De ez okoskodásaiban nem kisérjük tovább a Szemlét, minthogy tárgyunktól távol áll s csak azt jegyezzük meg, hogy Jósika és Walter Scott műveit saját szempontjából ő sem tartja s nem is tarthatja történelmi regényeknek; Eötvös és Kemény újabb törekvéseiről megigéri, hogy ír; de az elmaradt.
Első sorban mindenesetre a kort kell okolnunk, hogy Eötvös e műve oly kevés irodalmi visszhangot keltett. A megnyilt országgyűlés, az európai mozgalmak más irányban foglalkoztatták az elméket. Aztán, ha a politikai események érdekesek voltak, a magyar nem sokat törődött akkoriban a költészettel. Wesselényi is panaszkodva említi egyik levelében, midőn Zsibón 1846-ban Kemény a Gyulai Pálon dolgozott, hogy nem kár-e, hogy egy ily kiválóan képzett s jeles fejű ember regényt kénytelen írni? Így a kritika nem ügyelt azokra a jelességekre sem, melyek Eötvös e regényét oly kiválóvá teszik az ő irodalmi működésében is. Sehol és soha nem takarékosabb az elmélkedésekkel; nem építette nagyobb gonddal a cselekvényt; nem merűlt el mélyebben tanulmányaiba s az, a mint Dózsát, Lőrinczet, Ulászlót, Bakácsot jellemzi, valódi mester tollára vall, hol kezet fog a történelemkutató a művészszel. A történelem pl. Dózsa és Bakács jellemén lényegében véve semmit sem változtatott azóta és semmit nem is igen adott hozzá. Így a többi történelmi jellemek festése is teljesen megegyezik a történelmi kutatás akkori állapotának végső eredményeivel; de mindenütt életteljessé téve a képzelem megelevenítő ereje által. És vegyük hozzá mindehhez, hogy az irodalomtörténet lelki életének megfigyelője alig találhatna becsesebb anyagot az elmélkedésre és összehasonlításra, mint azt, a hogyan a történelmet a művészet számára meghódította egy időben, egymástól függetlenül két nagy irónk: Eötvös e művében és Kemény a vele egyszerre megjelent Gyulai Pálban. E párhuzam, noha magokra az irókra nézve, kik egymásra semmi hatással nem lehettek, teljesen meddő; de nem az a lélekbúvárra nézve. Eötvös a történelemben egy nagy eszmét és tanulságot keres és talál meg; Keményt csak képzelme s az emberi indulatok és szenvedélyek lélektana ingerli és köti le; Eötvös elemez, tanít, magyaráz, fejteget; Kemény indokol és bonczol; Eötvöst a történelmi kor természete és festése érdekli; Keményt a történelemben egy pár ember, kiket apró tévedések, a körülmények összejátszása, a végzet kérlelhetetlensége az égből a pokol utjára ragadnak. De ha mindennek részletes kifejtése elterelne egy vonzó kisérlet csábjaival; nem állhatunk ellen legalább annak a rendkivüli tünemény megemlítése élvezetének, hogy a nemzeti forrongás és irodalmunk e minden irányú fényes időszakában miként áll elé e két rendkivüli mű, melyeknél a magok nemében tökéletesebbet és mélyebbet nálunk semmi utóbbi kor sem birt teremteni.
E két ismertetett nevezetes regényében fejezte ki Eötvös politikai elveit, melyekkel a korra hatni kivánt, s bennök valóban a költészetet az élet nagy tanulságává tette. Elveit ebben az irányban az a pár költemény is megvilágítja, melyek akkori hangulatából fakadtak, s mint ilyenek, kapcsolatan állanak e műveivel. Közülök a már részletesen ismertetett Én is szeretném kezdetű, 1846-ból, tehát azon időből való, midőn A falu jegyzője már megjelent és a Dózsa-féle pórlázadás sötét borzalmainak kutatása közben egy sejtett rémes jövő képei bontakoztak ki szemei előtt, minek hatása alatt lelki szükségét érezte, hogy a költés czéljáról alkotott elvének teljes erővel és lyrai meggyőződéssel adjon kifejezést. Midőn tehát fölverte nyájas világából a «komoly valónak súlyos érczkara», s nehéz korának jajszavát, fajának keservét, azt, a mit ezrek némán tűrve szenvedtek, a mi égő kínnal töltötte el lelkét, azt a régi bánatot, mely könnyeket kér; midőn – mondjuk – ez uralkodott egész lelki életén: akkor írta e költeményt, melynek szenvedélyes soraiban lehetetlen rá nem ismerni azokra az érzésekre, melyek Magyarország 1514-ben műve írása alatt eltöltötték. Ugyanily gondolatot fejez ki Tanács cz. költeménye 1845-ből, melyben röviden szintén a költészet által maga elé tűzött czélt hangsúlyozza, talán éppen A falu jegyzőjére vonatkozva; és benne a tölgyről vett képpel bíztatja a hazafiakat, hogy emelkedjenek minél magasabbra, mert mint a tölgy így nagyobb árnyat vet, úgy lehet pályájok hasznosabb. E hazafias hang jellemzi Mohács cz. költeményét is, míg a Panasz gyöngéd lyrai kép. Oh, lennék felhő s a Végrendelet 1847-ből megint mélyebben pillantanak be Eötvösnek ekkori, szokatlan izgalmaktól zaklatott lelki életébe. Kétségtelenül mindkettőt keserű politikai küzdelmeinek hatása alatt írta. Amabban oly szenvedélyes kitörés található, mint nála sehol többször, mely Vörösmarty vagy Petőfi hasonló költeményeire emlékeztet. Lenne inkább felhő, vész, tölgy, féreg vagy bármi, – csak ember ne volna. Ez a költemény alapgondolata, mely alkotásában Petőfi politikai életben kapott sebeinek nyilatkozása. A Végrendelet Eötvös legjellemzőbb lyrai költeményeinek egyike s különösen egyik versszakát:
Márványszobor helyébe,
Ha fenmarad nevem,
Ha fenmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem…
Legyen emlékjelem…
mint törekvései s élete összegének kifejezését minden róla író méltán idézi. De a költemény kiváló egyszerűsége, az érzés tisztasága és férfias melegsége által egészében is jeles, melyben jellemőn emeli ki önmagában a hazafit, a barátot, a költőt s a szeretni tudó érző embert. Sírján magyar dalt énekeljenek, ejtsenek egy könnyet a barát felett, ki dalt érdemelt, mert költő, könnyet, mert szeretett. De jellemző e költemény azért is, mert ő eszméi győzelmét csakugyan megérte. Így kapcsolódnak össze költeményei azokkal az eszmékkel, melyek politikai és irodalmi pályája más utjain foglalkoztatták s így ezek kölcsönösen magyarázzák és felvilágosítják egymást.
