VII.
VII.
Láttuk, hogy a 40-es években a magyar szabadelvű közvéleményben az egyenlőség elve volt a fő, mint a néppel szemben fentartott évszázados igazságtalanság orvoslására irányult törekvés. Ennek tulajdonítandó Eötvös műveiben is a fontosság, melylyel e kérdéssel foglalkozik. Erre czéloznak nemcsak értekezései, beszédeinek számos helyei, regényeiben elszórt gondolatai,* melyekben a szabadság elve nála is első sorban az egyenlőségben nyilatkozik; hanem három nevezetes művét írta e főkérdésről: Éljen az egyenlőség! vígjátékát s A falu jegyzője és Magyarország 1514-ben regényeit.
L. pl. a következőt: Megengedem, hogy urak, kik most a szabadság elveit leginkább hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de valjon a szó, melyet kimondanak, nem győz-e meg ezreket mind a mellett? … s ha a kő akaratunk nélkül, sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis oda gördülni, hova azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentálni akarna?! … Igen, szebb napok közelgenek, s én is látni reménylem az időt, hol jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek látszandik, még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.
Éljen az egyenlőség! vígjátéka (4 felvonásban) először a Császár Ferencz Aradi vészlapok (1844 október 17-ikén) albumában jelent meg. Tartalma: Gróf Ábrányinak birtokpere van Hegyfalvy alispánnal, melyet veszni látván, ki akarna békélni; de Hegyfalvy nem enged; mert fiának, Vilmosnak, az Ábrányi Ilka nevű leányát szánta nejéül, miről a gróf hallani sem akar. Ekkor a boszús Ábrányi, tudván, hogy Hegyfalvyék gőgből nem akarják Irma leányukat az ő ügyvédje, Perlegi, különben derék és vagyonos fiának, Gyulának adni, mert nagyapja varga volt, rábeszéli Gyulát, hogy vegye kedvesét titkon nőül, a miben segítségét igéri az által, hogy a fau papját ráveszi az esketés végrehajtására. E beszélgtést kihallgatja Vilmos és elhatározza, hogy ő ugyane csellel fogja nőűl venni Ilkát, a gróf ellenére. Erre Vilmos veszi át a csel továbbszövését s megnyeri mind Irma, mind Ilka beleegyezését, ráveszi apját is, hogy az ő összekelése tárgyában szóljon a pappal, kinek Hegyfalvy és Ábrányi egyaránt szólván, ez el van készűlve, hogy két párt kell megesketnie. Vilmos ügyesen elhárít most minden akadályt s a gróf, noha Hegyfalvyék elbocsátott ügyvéde, Gáborszky, kifecsegi neki Ilka egy elfogott levele alapján, hogy Ilka is titkon akar megesküdni, annyira nem hiszi, hogy nem is tesz semmit meggátlására. A szerelmesek ugyanegy éjen adnak találkozót Hegyfalvy kertjében; de míg mindenki a barlangnál lesi őket, Vilmos a hársfához tűzi ki a találkozót, hogy kijátszsza a leskelődőket; onnan együtt a templomba sietnek s már mint házasok térnek vissza a várakozókhoz, kik a barlangnál elbújva várják a kimenetelt. Előbb Gyula és Irma jelennek meg, mire Hegyfalvyék alig tűrtőztethetik haragjukat s kivált alig Hegyfalvyné, az alispán nagyralátó második neje; azután Vilmos és Ilka érkeznek meg, mire Ábrányin van a megütközés sora; de ő annyit beszél az egyenlőségről s arról, hogy most nem tehet mást, mint az egyenlőség nevében megadni magát s a szükségből erényt csinálni. Ezt teszik Hegyfalvyék is.
28. AZ «ÉLJEN AZ EGYENLŐSÉG» CZÍMLAPJA.
Eötvös e műve a politikai vígjátékok közé tartozik, milyet a 40-es évekből irodalmunk nem egyet ismer. Nagy Ignácztól, Vahot Imrétől, Obernyiktől, Dobsától s másoktól. A kor irányának természetéből következik, hogy ezek az írók is, valahányszor a sazbadság elvét a társadalomban rajzolták, mindig a válaszfalak lerontását, a felszabadítást, más szóval az egyenlőséget értették alatta. Eötvös e vígjátéka, mint az előbbiekből látható, felvett alapgondolatát következetesen viszi át a művön, mely abból áll, hogy felfelé mindenki egyenlőséget hirdet; de lefelé hallani sem akar róla s a kudarcz vagy komikum abban áll, hogy mindenkit saját hálójában fognak meg. A darabnak nincs valódi hőse, vagyis tulajdonképeni hőse maga ez az alapeszme. E művében is azonban, mint irányregényben, több a satira és ironia, mint a komikum és humor; de különösen nagy haladást mutat első vígjátékához képest, hogy benne már rokonszenves alakokat léptet fel; ilyenek az ifjú párok, kikkel a szerelem, az érzés egyenlősítő, rangkórságot nem ismerő hatalmát hirdetteti, s ennek győzelmét rajzolja az álliberalismuson, melyet érdekesen rajzol a többi szereplőben. A gróf lenézi Hegyfalvyékat, noha ősnemesek; Hegyfalvyék lenézik Perlegit, mert noha híres és vagyonos ügyvéd, csak köznemes s nagyapja varga volt; Perlegi sértve érzi magát, hogy Gáborszky, a kis vidéki fiscalis, őt kollegának szólítja; az alispán huszárja dühös a gróf liberális inasára, hogy őt nem becsüli meg; Biri szobaleány meg arról panaszkodik, hogy apja, mint külvárosi kalmár, nem engedi, hogy egy szabólegényhez menjen. Mindez sok vidámsággal van tárgyalva s zavaros csak gróf Ábrányi alakja, ki nem elég következetes abban, hogy meggátolhatná leánya titkos esküvőjét s még sem teszi; bizalma ennek lehetetlenségében nincs eléggé indokolva, noha a költő világosan önhittségéért s előítéletes gőgjéért lakoltatja, midőn ugyanazon kelepczében fogatja meg, melyet ő Hegyfalvyéknak egész nagyúri könnyüvérűséggel készít. E művét először 1844 október 26-ikán adták nagy tetszés közt, csak pár helyt találta a közönség kissé hosszadalmasnak, mint az egykorú lapok mondják s 1892-ig tizenkilenczszer fordult meg a nemzeti szinházban,* legutoljára 1868 május 17-ikén.
Berczik Árpád: A negyvenes évek magyar politikai és irány vígjátékairól. Budapesti Szemle. LXIX. 13. l. L. róla Pester Lloyd. 1868. 119. Pesti Napló. 166. sz. stb.
E művét Eötvös csak kevéssel írta előbb, mint A falu jegyzőjét és az egyenlőség alapeszméje kiemelésében nagy köztök a rokonság. Még szembeötlőbb az alapeszme azonossága, ha a már ismertetett A vár és a kunyhó költeménye alapeszméjével vetjük össze, hol a viszonyok nagyobb ellentéte mint ugyanily összeütközés tragikus megoldásra jut.
A falu jegyzőjének egész előállása, iratásának ideje, sőt tartalma is azt tanusítja, hogy Eötvösnek, legalább fejében, már az egész készen volt, még mielőtt a centralisatióra vonatkozó czikkeit közzétette volna. Világos, hogy a politikai átalakulás elmélete, a szükséges reformok rendszere s mindezeknek egy központosított képben, költői alakban való feltüntetésének tervezete egyszerre s tehát nem amazok után, érett meg benne. Így 1844 deczember 22-ike tájt már jó részben mint kész műről szólnak róla a lapok, tehát alig pár héttel az országgyűlés után. Csakis így magyarázható meg, hogy az akkori lassan munkáló időben már 1845 márczius elejére első füzete megjelenhetett. A teljes művet a költő Pulszky Ferencznek ajánlotta, ki, mint látszik, a centralista-ellenes párthoz tartozott, s ez alkalomból Bécsből egy érdekes nyilt levelet intézett Eötvöshöz, mely akkor a cenzura miatt nem jelenhetett meg; de utóbb kiadta az Életem és koromban. Ez azonban, noha nagyon helyesen bizonyítgatta az általános kérdések helyett a nyilt, gyakorlati kérdések fejtegetésének szükségét, post festa érkezett; mert ekkor már rég eldöntött tény volt az Eötvösék visszavonulása.
Térjünk át a regényre. A falu jegyzője* egy évet (októbertől a másik októberig) ölel fel Taksony megye életéből. Ezt a fogalmi megyét valahova a Tiszántúlra kell gondolnunk szorosan a Tisza mellé, a honnan a tokaji hegy is látható, tehát körülbelül Szabolcsmegye tájára. Legnagyobb részére Tiszarét helységben folyt le, hol Tengelyi Jónás jegyző, Réty Sámuel alispán, Vándory Boldizsár református pap a regény főbb alakjai. Éppen megyei tisztujítás előtt vagyunk. Az alispán, Réty, gyönge, a körülményekkel mindig megalkuvó férfinak van rajzolva, kit második neje, egy született báró Andorházy leány, kerített hatalmába, ki férje és mostoha gyermekei által akarja nagyravágyó czéljait elérni; ezért férjének rangot, czímeket kíván szerezni, Ákossal és Etelkával fényes házasságot köttetni. Megtudja, hogy Vándory, a pap férjének testvére, kit apjának második házassága külföldre kényszerített s ki utóbb, mint egyszerű pap, nemes optimismusában öcscse javára lemond apai örökségéről; tudja továbbá, hogy Ákos a Tengelyi leányát, Vilmát szereti. Ekkor Macskaházy ügyvéd segélyével azt a tervet eszeli ki, hogy egy üveges zsidó által ellopatja Vándory és Tengelyi összes azon irományait, melyekből az a Réthy-birtokokhoz való igényeit, emez nemességét igazolhatná és így biztosítni véli családja számára az ősi vagyont, megsemmisíti Tengelyi befolyását és Ákos tervelt házasságát. Tagadhatatlanul kissé erőszakolt terv; mert ha Vándory a maga teljes elégedettségében eddig sem követelte családi jogait, mint gyermektelen s helyzetében teljesen boldog optimista, ezután sem követelné; Tengelyi pedig, noha nem hirdettette ki a megyén nemességét, ezt szükség esetén más módon is be tudná bizonyítani, ha iratait valami módon elvesztené is.
B. Eötvös József munkái. III–V. kötet. A falu jegyzője. Regény, írta B. E. J., Pesten. Hartleben Konrád Adolf tulajdona, 1., 6, 312. l. II., 4, 376. l. III., 4, 316. l. Németül. Belletristisches Lesecabinet der neuesten u. besten Romane aller Nationan, etc. Hrsg. von Herm. Meynert. 1–12. Lief. od. I–III. Bd. Der Dorfnotair. Von Josef Frhrn v. Eötvös. Aus d. Ung. v. Grafen Joh. Mailáth. 3. Th. 307., 353., 298. l. Leipzig. 1846. Hartleben.
E rablás, egy előbbi sikertelen kisérlet daczára, csakugyan megtörténik éppen a tisztújítást megelőző éjjel; azonban Viola nevű rabló, ki Tengelyi iránt hálát érez, mert beteg feleségét és gyermekeit házába fogadta, véletlenül kihallgatván az alispánné és Macskaházy beszélgetését a tervelt rablásról, megjelenik a kellő pillanatban Tengelyi házánál s maga veszi el a felbérelt üveges zsidótól a már elrablott iratokat oly czéllal, hogy őket Tengelyinek visszaadja. Minthogy azonban a megye székhelyén, Pórváron, a beavatottak másnap megtudják, hogy Tengelyi iratai ellopattak, őt gúnyosan kizárják a választói jog gyakorlatából. Tengelyi sértetten siet haza irataiért; de ott elkeseredve tudja meg a történteket s azt, hogy távollétében neje az ő tilalma daczára Ákost is elfogadta a háznál, ki a zűrzavarban megsebesült és most már leánya is némileg hírbe hozatott.
Az egész regény megértése végett ismerni kell Tengelyi és Viola, mint a regény főszemélyei életét. Tengelyi apja református pap volt Felső-Magyarországon; apja halála után Tengelyi a rámaradt kis vagyont önművelésre fordítja, külföldi egyetemet végez, hol Rétyvel köt barátságot; majd fenkölt idelismussal akar Taksony megye székhelyén, Porváron, ügyvédeskedni, utóbb ugyanott szolgabíró, vagy esküdt lenni; bukása után, hogy nejét eltartsa, lesz kántor, akar lenni professor, nevelősködik, lesz gazdatiszt, végre falusi jegyző Tiszaréten, hová Réthy hívta; most, az alispán második házassága óta, egymással ellenséges viszonyban élnek, a választásnál az alispánságban Bántornyai Lajost támogatja, ki azonban vele együtt bukik. Mindez lemondatja őt reményeiről, sőt beteges ingerűltséggel minden dolgot pessimisticus szemmel néz s majdnem gyönyörködik, hogyha a dolgok jobbrafordultán keserű kétségeit fejezheti ki.
A maga módja szerint hasonló Viola sorsa is; ő is az élet egyik legyőzöttje, csakhogy még inkább az. Becsületes, vagyonos paraszt volt Tiszaréten, midőn egyszer, felesége szülési fájdalmai alatt, Nyúzó Pál főbíró fuvarszolgálatra kényszerítette, noha szolgálatait arra az évre már lerótta. Ő ugyan engedett a parancsnak s lovait elküldte kocsisával; de a főbírói önkény az ő jelenlétét rendelte el s midőn menni nem akart, erővel hurczoltatta oda, sőt ellentállása miatt meg is akarta botoztatni. Ekkor feltámad kínzói ellen, az alispán udvarán a véletlenül keze ügyében fekvő fejszét felragadva egy embert megsebesít, egyet megöl, elmenekül s rablóvá lenni kényszerűl.
Ez volt a helyzet, midőn az írásokat elrabolták. Most már a főkérdés Macskaházyra s az alispánnéra nézve ezek megszerzése volt, még mielőtt Viola Tengelyinek visszaadhatná. Czifrának, Viola egyik rablótársának árulása következtében megtudják Viola rejtekét s már másnap este a szent-vilmosi erdőbe elfogatására indulnak Nyuzó Pál, Macskaházy és pandurjaik; míg másfelől Viola felesége, Zsuzsi, Peti nevű czigány s a Réty gulyása megmentésére sietnek. A Tisza áradása miatt elkésnek; azalatt a rablók közül kettő elesik, Violára rágyujtják a kunyhót s ő elkábultan az írásokkal kirohan, melyeket Macskaházy kikap kezéből. Violát statárium elé állítják, mely halálra itéli; azonban Kislaky Kálmán, a bíróság elnökének fia, ki szerelmes Réty leányába, Etelkába, főleg Etelkának biztató levele következtében kiszabadítja Violát az elfogatást követő éjen. Ekkor Viola meglepi egy estve Réty házában Macskaházyt, ki már 50.000 forinton árulta az irományokat az alispánnénak, elveszi tőle őket s a dulakodásban megöli, éppen azon az éjen, melyen Macskaházyt az alispánné által felbérelt üveges zsidónak kellene megölnie s az írásokat megkerítnie, ki épen ezért a kályhalyukból az egész jelenet tanuja. E gyilkosság után Viola elköltözik nejével és két gyermekével a harmadik vármegyébe, a hol egy más ember igazolványával tanyai szolgálatot vállalva, nyugodtan élhetne. Azonban Macskaházy haldokolva Tengelyit nevezi gyilkosának; Tengelyi börtönbe kerűl s véletlen körülmények összejátszása csakugyan erős gyanúba keveri.
Ekközben Ákos összetűz apjával és mostohájával s Vándoryhoz költözik, míg Vilmát nőűl veheti. Vándory szemrehányó levelet ír öcscsének és testvéri lemondására hivatkozva követeli tőle Tengelyi sorsa enyhítését. Ezalatt typhus üt ki a megye undok börtöneiben Porváron, melynek az üveges zsidó is áldozata lesz, ki halálos ágyán Vándory és két tanu előtt vallomást tesz, mely az alispánné szerepét az egész ármányban fölfedi s noha Vándory meg akarja menteni, elkésik, a nő mérget vesz be. Az most már nem egészen érthető, hogy e vallomás után, mely világosan föltárja Tengelyi ártatlanságát, miért van még Viola tanuskodására is szükség? elég az, hogy Ákos huszárja és egy szabadon eresztett rab fölkeresi őt tanyáján, fehívják Tengelyi megmentésére. Viola az iratokkal együtt csakugyan Tiszarétre siet; de a pandurok megismerik s fáradt lován nem menekülhetvén, éppen az utóbb pandurrá lett Czifra sebzi meg halálosan.
A többi aztán önként következik. Tengelyi kiszabadul, Vándory továbbra is pap marad s nem követeli jogait a Réty-vagyonból; Ákos Vilmával, Etelka Kislaky Kálmánnal boldog lesz; Zsuzsi, ki időközben két gyermekét is eltemette, férje után hal; Réty lemond hivataláról, egyéb vágyairól s Porvárra költözik; Nyúzó visszaélései miatt elveszti hivatalát. Így tehát a jók mind boldogulnak, a rosszak mind elnyerik büntetésöket; a Viola tragicus sorsa pedig legalább is megnyugtató.
Látható, hogy Eötvös e műve, eltérően A karthausiról, külső cselekvény dolgában is nagyon gazdag. Azonban logikai fejlesztése ellen méltán nem egy erős kifogás emelhető, melyek pár helyen a fő lényegre vonatkoznak. Ezek közül az alispánné beavatkozásának kevéssé igazolható módját s a Viola vesztét okozó visszahívás nem egészen világos indokolását már említettük. De más részleteiben is van, a mi önkénytelenül e kérdést vetteti föl: miért kellett éppen így történnie: pár fontos helyen a fordulat egészen ötletszerű s nem foly azzal a vaskövetkezetességgel egymásból, mint az élet és művészet annyiszor tanusítja; de olykor nem foly magoknak a személyeknek jelleméből sem. Például az alispánné kifőzheti a tervet, hogy Vándory és Tengelyi írásait ellopják; de nehezen találjuk indokoltnak, hogy az üveges zsidót felbérelje Macskaházy megölésére és hogy ez nagy gyávasága mellett rá vállalkozzék. E mellett nem könnyebb volna feltöretni Macskaházy szekrényeit, asztalát s egyszerűen elvenni tőle őket; hiszen ott lakik a házban? Továbbá érthető-e Macskaházy gyávasága mellett, hogy nyitott ajtónál fekszik le megöletése éjjelén, vagy hogy Viola elfogásakor éppen ő rohan oda s veszi el az írásokat, és hogy végre egy, a Schiller Ármány és szerelem drámájának hasonló helyzetére emlékeztető módon elmenjen a történtek után megkérni Tengelyinétől Vilma kezét, a mi előkészítve sehogy sem volt; képzeklheti-e ő, hogy neki most Vilmát odaadják, ki egykor Tengelyinét sem kapta meg, mint még ifjú legény?
Ilyen aggályok, mondom, nem egyszer lepnek meg nemcsak e felsorolt, hanem más helyeken is ugy Tengelyi, mint Viola sorsában. De nem tekintve ezt, még fontosabb az, hogy a költő irányregényt írt. Valjon, ha magának a főcselekvénynek szempontjából s nem a mellékrajzokból és fejtegetésekből itélünk, a megyei rendszer hibái nélkül s a legtökéletesebb czentralizáczió mellett nem történhetnék meg az elbeszéltek legnagyobb része? E mellett, ha intézményeink gyarlóságai, a kormányzat összes fokain a felelősség hiánya, ha választási rendszerünk hibái, ha a közigazgatási és bírói hatalom összeelegyítése, ha rendi alkotmányunkból folyó rendi visszaéléseink alkalmasak oly választására, oly statáriális eljárásra, oly börtönrendszerre, oly jellemnek alakítására, illetve a jellemek oly elaljasodására, mint e regény rajzolja: akkor az intézmények és emberek által elferdített erkölcsi rend miért bír mégis győzedelmeskedni? Nem kívánta volna-e a logica a gonoszok által képviselt elv győzelmét az egész vonalon? Az állapotok tarthatatlanságának ez lett volna legfontosabb bizonyítéka s az irányregény czélzatossága így ült volna diadalt; így érte volna legjobban el azt, a mit akart.
29. «A FALU JEGYZŐJE» ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ez kétségtelen s ez a kortársak ránk maradt gyér bírálatai is kiemelik. E tekintetben a költő csak épen Violával tett kivételt. Ő gyilkolt, feltámadt a társadalmi rend, sőt egy e fölött lebegő erkölcsi világrend ellen: neki hát bűnhődnie kell. Sorsa tragikus és megható; be benne teljesen eléri a költő, a mit czélzott; mert ha egy jóra hivatott embert, mint ő, maga a rendszer, melynek a jót kellene győzelemre juttatnia, kerget a bűnbe, melyből, hasztalan vergődik, többé szabadulása nincsen: ezzel mindennél jobban meggyőz róla, hogy ez a rendszer valóban gyökeresen átalakítandó, mely ily dolgot, még pedig büntetlenűl művelhet. Miért nem tette ezt Tengelyék esetében? Hihetőleg visszariadt tőle, hogy teljesen ártatlan embereket szerencsétleneknek rajzoljon. Nem, mintha az élet ezt is igen gyakran nem igazolná s a viszonyok számtalan jobbra érdemest nem tipornának el; de Eötvösnek oly magas hite volt a jóban, hogy a rossz állandó diadalát nem birta sem elhinni, sem rajzolni. A jónak annyi magva van elhintve a földön, hogy kikél belőle számtalan, mint a virág a téli fagyon át. Így e regényből is éppen annyi optimismus sugárzik ki, mint akár A karthausiból; sőt több: hiszen még sem kell kétségbeesnünk annak a társadalomnak jövő sorsán, melyben annyi a jó ember, kik a roszszal szemben az ártatlanok védelmére kelnek. E megoldáshoz hozzájárult a költő igazságszolgáltatásról akkor divatos aesthetiai elméletnek mélyen gyökerezett uralma is, a mely egy ily disharmonia ellen alapelvében tiltakozott volna; s ha az újabb irodalmi irányzatok, más elveknek hódolva, gyakran ettől eltávoznak is, az emberi szív a maga mély megyőződésében soha róla lemondani nem fog és kivételes eseteken kívül elégedetlenül teszi félre az ezt mellőző könyvet. A megdöbbentő tragikum épen megdöbbenésével megnyugtat és kibékít; de a jóság, erény következetes büntetését és bukását s a rossz állandó győzelmét elfogadni a művészetben nem birjuk.
Ekképen az irányzatosság Eötvös regényében nem magában a főcselekvényben, legalább nem annak igen jelentékeny részében jelentkezik; hanem kivált a regénybe foglalt fejtegetésekben és leírásokban, melyekben azokat a viszonyokat rajzolja a megyében és közéletünkben, társadalmi és politikai viszonyainkban, melyek egy részről önmagukban rosszak és erkölcstelenek, másrészről számtalan erkölcsi veszély okai és éppen ezért egész közéletünk s politikai rendszerünk gyökeres átalakítását teszik szükségessé. És különösen ezt kell hangsúlyozni: Eötvös teljes és gyökeres átalakítást kiván; ez a haladásnak és megmentetésünknek egyetlen biztosítéka. Természetesen szembe állítja egymással az elnyomó nemesi és elnyomott paraszt osztályt regényének, mint irányműnek termszetéből következik, hogy amazt rosszabbnak rajzolja, mint emezt, hogy emezzel mintegy előszeretettel foglalkozva, áldozatnak mutatja be. Ez az egyik, a mit műve megjelenése alatt szemére vetettek, úgy hogy regénye később megjelent füzeteiben egy-egy ily bírálati megjegyzésre maga is satyrikus észrevételeket tesz.* De épen czélzatából következik az is, hogy a legtöb esetben nem szív szerint rossz embereket rajzol, hanem főleg olyanokat, a kik intézményeink következtében eljárásukat mint természetes állapotot fogják fel; kik tehát rémítőn csodálkoznak, hogy valaki más véleményben lehet s hogy az nincs jól és rendén, a mint ők cselekszenek, sem a törvényesség, sem az emberiesség szempontjából. Ezek az emberek többnyire csak szájukkal rosszak és Eötvöstől semmi sem állhatott volna távolabb, mint hogy pessimistikus kételyt vagy épen tagadást hintsen szivünkbe az emberi természet veleszületett gonoszságáról. Ellenkezőleg, ő jónak tartja az embert. Sőt mint láttuk, a leggonoszabb szívnek is szerinte, éppen ugy, mint Hugo szerint, van legalább egyetlen szöglete, mely jó és szeret.
L. első kiad. III., 126., 165., 163., 312. l.
Ő tehát első sorban intézményeink ellen fordulva, azt a ferde helyzetet rajzolja, melyben hazánk, összes középkori berendezésünkkel s az ez által századokon át alakított és fonák meggyőződésekkel, előítéletekkel eltöltött embereinkkel, áll a modern eszmék által sürgetett s más országokban már létesített haladás közepett. Minthogy pedig Eötvös a haladás legfőbb gátjának sajátos megyei rendszerünket tartja, a mint azt a Pesti Hirlap vezérczikkeiben 1844 második és 1845 első felében minden kételyt kizáró módon kifejtette; tehát Taksony-megyében egy u. n. fogalmi, typikus megyét rajzol a hároméves választást megelőző és követő hónapjaiban, melyben lehetőleg összpontosítva mutatja be mindazt a gyarlóságot, a mit megyei rendszerünk együttvéve mutat fel; így kedvelt összpontosításának elvei szerint jár el ebben is, mely különben megfelel a művészeti összpontosítás, utóbb Taine által annyira kiemelt, a művészet által egyébként mindig követett elvének. Ehhez képest, a mi akkor a legfájdalmasabban esett, mind e viszonyok rajzában majdnem állandó az irónia; számos helyt a satyra és keserű gúny hangját használja; mert czélja nemcsak a meggyőzés, hanem a fellázítás. Azonban mindenütt világosan érezzük, hogy ez a nemes szív iróniája és satyrája s ha torzít, a mint hogy több helyt teszi, azt gonoszság nélkül, mint erkölcsbíró teszi. De mert czélja az érzelemkeltés is, több helyt, mint a börtöntyphus, a zsidó, Viola esete, a garacsi parasztok rajzában, továbbá midőn a magyar nép közönyéről szól a halállal szemben, vagy a magyar komor jellemét festi: a szenvedélyes megindulás, a meghatottság, a bűnös iránti szánakozás húrjait használja. E czélra elbeszélése menetét gyakran megszakítja s jellemző, hogy mentől előbb halad, annál inkább teszi, mintegy bírálói boszantására; kivált a harmadik kötetben hosszú elmélkedéseket, satyrikus, ironikus vagy megindító rajzokat sző be. Rendes eljárása az, hogy ha bármely közkérdés előkerül, ennek tüstént részleteibe bocsátkozik; ő nem elég költő, mondja magáról, hogy még akkor is, midőn művét alkotja, «a szomorú valót elfelejthetné», soha tudja, hogy ez neki, mint regényírónak, főhibája s egy helyt tréfásan javulást is igér; más helyt pedig épen a valóság rajzáról szólva mondja, hogy nincs más czélja, minthogy e regénye minél előbb valószínűtlenné váljék.
Ezért alig van érdekesebb irodalmi esemény, mint figyelemmel kisérni Eötvös e műve haladását. Elkezdte kiadni 1845 márcziusa elején;* előre meg volt határozva, hogy nyolcz, egyenként 8–8 íves füzetben fog minden hó elején megjelenni s így november 9-ikére jelent meg teljesen. A mint előre haladt, észre lehet venni, hogy mind több és több kérdést ölel fel, úgy hogy egyik bírálója, Kelmenfy László, nyolcz kötetből álló vezérczikknek nevezte a mostani Pesti Hirlap modorában, mely míg szomorú helyzetünket rajzolja, a czentralisacziónak szerez tanítványokat. A bírálók és a közvélemény, melynek végre is újabb füzetet meleg részvéttel, megjegyzésekkel, dicsőítésekkel és gáncsolásokkal fogadott, melyeket Eötvös a későbbi füzetekben nem egyszer megjegyzésekkel kisér. Ilyenek főleg észrevételei a főtárgytól való folytonos eltéréseiről;* vagy mintha ő martyri glóriában akarná festeni a bűnt; de igenis helyesli azon írók eljárását, kik szánakozást igyekeznek gerjeszteni a gonosztevő szivében is szunnyadó nemes érzelem iránt; vagy midőn a porvári börtönök rajzában a túlzó philantropismus vádja ellen tiltakozik; vagy kitér arra, hogy bírálóinak némelyike szerint a művészet lealacsonyíttatik, ha valamely nemes czél kivívására eszközül használtatik; vagy midőn a regény- és történelemírót összehasonlítva, azt mondja, hogy egyben czéljok azonos, t. i. a való fölkutatásában s ebben a regényirónak, ki az emberi természetre hivatkozik, nincs miért pirulnia a tudós előtt, ki a tények mindenikét tíz oklevéllel igazolja; vagy mintha e regényében a parasztszenvedések apotheosisát írná meg, mint mondja az ellene emelt vádak egyike s mintha a felsőbb körök romlottságának rajza lett volna czélját.
Hartleben id. Szinnyei J. adata szerint 3200 frtot, azaz füzetéért 400 frtot fizetett.
Eltértem! Ne vedd rossz néven nyájas olvasó; tudod, régi szokásom… II., 192. l. Ismét eltértem … se baj. II., 114. l. Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom… III., 190. l. stb. Semmi sem világosabb tehát, hogy a regény nem mint teljesen kész mű került nyomtatás alá, hanem részben a nyomtatás folyama alatt készült. Egykorú lapok is írják, hogy 1845 september 21-dike tájt készült el vele teljesen. Ezt megerősíti Berecz K. is, a kinek, mint titkárjának, tollba mondta. Már öltözés, mosdás alatt diktált, írja Berecz, még inkább pihenő idejében, míg az ablakpárkányon ülve szivarozott. Ha egy-egy mély reflexio vagy költői hasonlat került ajkaira, hangja ünnepivé vált s míg szép fejét büszkén fölemelé, szemei lelkesedéstől ragyogtak. Így ír Berecz, ki azt is mondja, hogy Violában Czifra Jancsi alakját rajzolta. Magyarország s a Nagyvilág, 1872. 6. sz.
Különösen a Budapesti Hiradó névtelen bírálata formulázta 1845 junius 8-ikán ezt a fővádat a három első füzetről, mely tagadhatatlanul a közvélemény egy tekintélyes részét fejezte ki. E szerint a parasztosztályt Eötvös «földet vesztőleg» eszményítette. Viola, a neje és Liptákné lehetetlen jellemek a magok körében; azok Macskaházy s az alispánné is, kiknek rablókkal való összeköttetése kissé erős föltevés. «Sajnálni kell tehát, hogy lelkes és értelmes szerzőnk, a költőt politikai pártembernek alávetve, a főérdeket a társaság alsó rétegeinek juttatja, martyri koronával tüntetve fel s a tűrő erény glóriájában minden aljasságot, midőn másfelől a kiválóbb állás emberei a nevetségesnek, minden gyarlóság, rosszaság, sőt bűnnek képviselőivé tétetnek.»
Eötvös erre maga nyilatkozott junius 12-ikén s méltán rótta meg az «aljas» szót, melyet a Hiradó, talán hibás nyelvhasználattal, világosan a népre alkalmazott. Elveit ismerve pedig nem csodálkozunk, ha büszkén vallja magát meggyőződés szerint pártembernek, hozzátévén, hogy munkáját bőven megjutalmazva látja, «ha általa azon számos visszaéléseknek, melyek honfitársai legnagyobb részét terhelik, megszüntetéséhez járult, s hogy nincsen művészi dicsőség, melyért az ez iránt nyert meggyőződést becserélné». Ugyanitt a rejtett czélzatokra vonatkozó bírálati megjegyzésre a következő fontos nyilatkozatot teszi: «Honi állapotainknak képét akartam adni, figyelmessé akartam tenni közönségünket azon számos erkölcsi s anyagi szenvedésekre, melyek alatt hazánknak szegényebb osztályai görnyednek, s költői formát választék, mert azt hivém, hogy czélomat ily módon könnyebben érhetem el. Feladatom szükségessé tevé, hogy regényemben nagy részint oly tényeket mondjak el, melyek hazánk egy vagy más törvényhatóságában történtek s melyeknek valóságát olvasóimnak nagy része talán szintugy ismeri, mint önmagam, de ha akár személyeim, akár az egyes körülmények leírásában valami találtatik, mi talán egyes élő egyedekre emlékeztethetne, kinyilatkoztatom, hogy ezáltal egyes meghatározott személyeket sem dicsőíteni, sem megróni nem volt szándékomban, s hogy művem nem egyes emberek, hanem egyes eszmék s visszaélések lerontására iratott».*
A Híradó nem hagyta magát s julius 8-ikán az 5. füzet alkalmából Eötvösről és társairól ezt írja maga Dessewffy Emil: A gazdagot és magasb állásút a bűnök minden nemeiben fetrengőnek festik; ellenben a szegényt és alsóbb rendűt úgy állítják oda, mintha egytől egyig mind az erénynek és jóságnak példánya volna. L. még 217. sz. u. ott, stb.
Ha így előttünk állanak a kor nézeteinek főbbjei,* mi is főleg kettőt kivánunk kiemelni. Egyik az, hogy a Hitel óta helyzetünket ily sötéten feltáró mű nem jelent meg s azzal czélzatában is számos rokonvonást mutat. A nélkül, hogy e hasonlatot tulhajtani kivánnók, Eötvös is mint új eszmék kezdeményezője lépett fel; ő is az eszmék forradalmába elegyedett; megtámadott oly valamit, a mit századokon keresztül helyesnek hittek és változhatatlannak tartottak; a küzdő osztályok közűl az elnyomott pártjára állva, regényalakban is akart hatni az átalakulás azon halaszthatatlan szükségére, hogy az új század közepén már sürgetőleg lépett elénk a nem-nemesek befogadása az alkotmányba; fölfedte és satyrikus színezetbe állította azt az ellentétet, mely abban a korban számos u. n. szabadelvű szavai és tettei közt volt; bemutatta azt, hogy soha azok a saját lelkiismeretök előtt nem fogják igazolhatni magokat, kik akármily meggyőződésből vagy önzésből a régi állapotok fentartása mellett buzognak s ezek következményeivel számot nem vetve előhaladásunkat gátolják; be akarta bizonyítani, hogy azok, a kiket túlzó philantropia vádjával illetnek, mert például a büntetések módjában a modern intézményeknek hódolnak, nemcsak emberszeretők, hanem messzébb látó politikusok és bölcsebb hazafiak is; végre kétségtelenül azt is akarta, mit Széchenyi, hogy művének e formája által a hirdetett politikai és emberszerető eszmék bejussanak s elterjedjenek olyan körökben is, hová csakis ily alakban tudnak behatni és meggyőződést ébreszteni.
Utóbb megújult a vita e mű körűl 1847-ben a Szépirodalmi Szemle elkésett bírálata alkalmából. E bírálat első közleményét, mely a mű politikai és költői oldaláról szól, Pulszky F., a másodikat, mely a mű nyelvéről szól, Erdélyi János a szerkesztő írta. E bírálat nagyon bántotta Eötvöst. A Pulszky által írt részt I. Pulszky kézirati naplója XI., 132. l. a Nemzeti Muzeumban. Szépirodalmi Szemle. 1847. 3–4. sz. L. u. o. Mit tartunk az irányköltészetről. A válaszokat l. P. Hirlap 812., 814., 828. sz. (január) és Bélteky Kázmértól Életképek 1847. I., 741. l.
A másik, a mi egyébként ebből következik, az, hogy mint iránymű, több e regény, mint csupán a megyei szervezetből folyó visszaélések rajza; mert felöleli az összes politikai és társadalmi korkérdéseket s mint éppen irányregény, főleg abban érte el czélját, hogy, már mint a kortársak megjegyezték, ez által közelebb vitte az irodalmat az élethez és az új eszméket a legtágabb értelemben vett közönség kezeügyébe adta. Valóban a regény hatása nemcsak teljesen megfelelt a költő várakozásának, hanem meg is haladta. Valami egészen olyszerű volt ez, mint a Hitelé, noha Henszlmann 1846-ban azt írja, hogy nagyobb hatást kellett volna tennie és Jósikát inkább olvassák, mert irodalmunk franczia hatás alatt áll. Még fiatal koromban hallottam egy idősebb hölgytől, ki éppen a regény megjelenése idején volt fölserdült hajadon, hogy miként járják a mű egyes füzetei kézről-kézre egy-egy faluban, hol a középnemesi családok akkor sokkal sűrűbben laktak mint ma és hogy egy alkalommal, midőn egyik füzetét nővérével éjjel olvasták, elfogyott a gyertyájok. Ekkor úgy segítettek magukon, hogy egyikök folyton rakta a pozdorját a tűzre s a másik ennek lobogó fényénél fenhangon olvasta, míg elvégezték.
De Eötvös idézett nyilatkozatából is világos, hogy ő nem írta egyenesen a megye ellen s a czentralisaczio érdekében e művét s ez nem is tűnik ki a regényből sem. Ő általában a visszaélések s a század szellemétől elmaradt intézmények ellen szólalt fel. Ezt már részletesen kifejtettem volt Eötvösről írt egy ifjukori munkámban, melyet azóta általánosan elfogadtak. Így hogy csak nehányat említsünk: a zsidók emancipatiójának szükségét különösen az üveges zsidó rajzában tünteti fel, kinek gonoszságát helyzetéből magyarázza, t. i. gonosz érzéketlenségből; mert hogyan ébredejen a jónak tudatára oly társadalomban, mely benne kioltja az emberi érzést; a börtönrendszerről írt műveivel függ össze az a rajz, melyet Taksony-megye börtöneiről ad a III. kötetben; az irlandi nyomor leírásának megható visszhangja az, a mint Garacs községének földnépéről szól (II. 90–95), mely boldognak csak a temetőben érezheti magát; a költészet czéljáról szóló elveit nemcsak beleszőtte a regény egész menetébe, hanem benne külön kis értekezést szentel neki; az egyéni szabadság, a megyékben a szabadságok e legfőbbjének elnyomását, a tömegzsarnokság s a választási visszaélések bemutatásával tünteti föl; a politikai egyenlőség szükségéről szóló elvei pedig annyira benne vannak a regényben, hogy tulajdonképen az egész cselekvény ennek szükségéről tanuskodik s mintegy ezért van alkotva ebben az irányban, mert mindkét főcselekvénybe, t. i. Violáéba és Tengelyiébe ezt teszi főelvűl; magának egész akkori politikai rendszerünknek pedig legfőbb bírálata az, hogy Eötvös rajza szerint ki vele megalkuszik, már romlott vagy legalább a romlottság elnézője, eszköze s a ki nem alkuszik meg, szükségkép a fennálló, éppen nem erkölcsös világrend áldozata lesz.
Noha semmi sem lehet kevésbbé czélunk, mint e műről mindent elmondani akarni, a mi gondolatunk róla akadt, mert Eötvös épen oly gazdag gondolatokban, mint a mennyit ébreszteni bir, azonban két észrevételt még tennünk kell. Egyik az, hogy A karthausi olvasói annyit és annyit emlegették a cselekvény szegénységét, annyit és annyit mondták, hogy a műben alig történik valami, hogy Eötvös ebben és következő regényében épen a cselekvény s a történtek nagy gazdagságára törekedett; sőt már ebben látjuk a cselekvénynek némileg azt a kettősségét, mely ezt ép úgy jellemzi, mint következő regényét.* Mert noha Tengelyi a regény hőse, mondhatnók passiv hőse, Viola talán nagyobb helyet foglal el benne, mnidenesetre költőileg lényegesebbet s a költői szerkezet abban áll, a mint e két cselekvényt össze-vissza keresztezi és sokszoros kapcsolatba hozza, a mit nemcsak a legnagyobb gonddal tesz, hanem épen ezért Viola tragikus halálának okát is Tengelyi sorsából következteti.
A cselekvény e gazdagsága, mely több helyt erős drámaisággal van fölépítve, csábította Szigeti Józsefet, hogy Viola (Ered. népszínmű dalokkal 5 felv. B. Eötvös J. Falu jegyzője cz. regénye után írta Szigeti, zenéjét szerzette Bognár Ignácz.) cz. népszínművét írja belőle, melyet először 1851. április 12-ikén adtak Pesten; de hosszadalmassága miatt kevés hatással. Csupán Szentpéteri (Nyuzó) és Bartha (Peti) mentették meg az estét. Számos rövidítés után azonban nagy hatást tett s többször adták. Részletesen írt róla a Pesti Napló (1851. 352–353. sz.) Utóbb Szigeti teljesen átdolgozta és 1872. február 2-ikán mint új mű került, most már nagy hatással, színre. De ezenkívül Farkas Lajos nevű jeles ifjú színész Kolozsvárt 1851-ben, szintén Viola czímmel, darabot írt a regényből s adták október 25. és november 13-ikán. Nyomtatásban nem jelent meg s ma már kéziratban sincs meg. Ferenczi: A kolozsvári szinészet és szính. tört. 410.).
A másik megjegyzésünk az, hogy míg A karthausi a költő magánbeszéde, addig e regénye fordulatot jelez ebben is. A költő egyik regényében sem engedi többé a monológ e túltengését. Viszont ha a hosszas természetleírásoknak soha sem volt barátja s az elmélkedést, az érzelmek rajzát mindig többre tartotta a descriptiónál, mely a Walter Scottistáknál akkora túltengésre vezetett s gyakran fölösleges laptöltelékké fajult; Eötvös annál nagyobb kedvvel fordult a párbeszédek s ebben a vitatkozátok felé. Bizonyos előszeretettel állít szembe ellentétes felfogású személyeket, a kik homlokegyenest ellenkező nézőpontból tekintenek embert, világot s a velök és rajtok lezajló eseményeket. Ebben Eötvös nem annyira ellentétes jellemeket, mint ellentétes világnézetek typusait állítja szembe, kik saját meggyőződésükből vitatkoznak a legmerevebb logikával s a legszenvedélyesebb előítélettel. E mellett, midőn a nem annyira pessimista, mint inkább elkeseredett Tengelyit szembeállítja a valódi vallásos világnézletből optimista Vándorival, legtávolabbról sem czélja egyik vagy másik nézetét helyeselni vagy elfogadtatni, egyik helyességéből magyarázni a másikét; egyszerűen adja, mint tényt, s ha nála bizonyos általánosságokba merülés miatt az egyéninek és a mozdulatokig színezett jellemzetességnek hiánya szembeötlő is; de minő határozott e meggyőződések befolyásának rajza a bekövetkező eseményekre, a mi mélyen hatnak arra, mi történik. Egészben Eötvös e vitatkozóinak ellentétes nézeteiből arra a meggyőződésre jutunk, hogy nem a legokosabbnak, a legjózanabbnak, hanem annak van igaza, a ki legmélyebben érez s a szív jobb kalauz, mint az ész. A másik, a mi különösen következő regényeiben tünik ki, az, hogy sophismák, az okoskodások bármily éles észszel felállított rendszere nem nyugtatja meg a szivet s ha elkábítja is pillanatokra a lelkiismeretet, a belőle folyó hazugság boszút áll az ész hideg okoskodásán. Csak az bírja meghódítni az életet, ki szivével megy bele; csak az érzelem kiáltásai adnak visszhangot s teszik szózatossá a földet: a többi puszta szó, hamis hang, semmi.
