VI.
VI.
Így álltak e fontos kérdések az elmék meggyőződésében, még pedig már 1844 elején tejesen megérve, midőn, tehát az országgyűlés derekán, társainak beleegyezésével Szalay hirlap megindíthatása végett folyamodott. Ekkor történt, hogy Landerer Lajos, a bécsi kormánytól felbíztatva, sőt tán megvesztegetve, oda terelte a Pesti Hirlap kiadása kérdését, hogy Kossuth a szerkesztésről lemondott, kit abban a reményben ringattak, hogy ő is kap egy új hirlap megindítására engedélyt, a mi azonban csak jól kivetett háló volt, hogy a Pesti Hirlapot annál könnyebben hagyja oda. Landerer, ki tudta, hogy Kossuth engedélyt kapni nem fog s kinek érdeke az volt, hogy két ellenzéki lap ne legyen, sietett a szerkesztést Szalaynak felajánlani, ki még elfogadta, abban a hiszemben, hogy úgyis az ellenzéki többi árnyalat lapot fog kapni a Kossuthéban. Röviden: Szalayék azt hitték, hogy két ellenzéki hirlap lesz s így örömmel ragadták meg alkalmát, hogy végre szóhoz juthassanak. E második hirlap megindíthatásának kilátása benne van Kossuth utolsó vezérczikkeiben is. Ezt Szalayék állásának körülirása végett hangsúlyozni kell, viszont hangsúlyozni kell azt is, hogy Deák a Szalay vállalkozását a Pesti Hirlap átvételében helyeselte.
A másik kiemelendő körülmény az, hogy Szalayék tervei és eszméi éppen nem voltak titkok, már jóval a Pesti Hirlap átvétele előtt sem. Erre világosan czéloz Kossuth, midőn utolsóelőtti vezérczikkében ültetményeiről beszél, melyek «most mind idegen kezekre mennek át, jótakarókra, becsületes s tudós kezekre kétségtelenül, de melyek mégis idegen kezek, miket elődjök ültetvényeihez nem csatol semmi emlékezet». Ezeket az ültetményeket közvetve ugyan, de lehet a megyére is vonatkoztatni; annyi azonban bizonyos, hogy a sok tekintetben más irányelvek hangoztatásának és előtérbe állításának előre tudása is ebben ki van fejezve. De nem szabad elhallgatni azt sem, hogy ebben nem a mult irányelveivel való ellentétet akarja hangsúlyozni; sőt Kossuth, mintha a közös végczél azonosságát akarná kiemelni, ugyanitt azt írja: «A megyei institutio, ha képviseleti rendszerre alapítva, a népszabadsággal összhangzásba hozatik, s hivatásinak gyakorlatában a kor igényeihez idomíttatik: valamint a szabadság individualis élvezetének leghatályosabb organuma, úgy nemzetünknek semmi európai intézvényért, semmi szobatudós papirosgondolatáért cserébe nem adható, becses, drága kincse,» s fölhívja a megyéket, hogy túlkapásaikkal e kincset ne veszélyeztessék. Utolsó vezérczikkében is azt mondja, hogy az ellenzék czélja, «szabadság s alkotmányos jog minden magyarnak; nemzeti jóllét, mely a szabadság gyökeréről hajtson; közös teherviselés különbség nélkül; s az alkotmányos szabadság közös élvezete, azon organicus formák kifejtése s a népképviselet kellékeihez idomítása által, melyeknek köszönhetjük, hogy él magyar, áll Buda még. – Vagyis egy szóval: magyar formákhoz szabott valódi magyar népképviselet: e szó mindent magába foglal.»
Kétséget nem szenved, hogy ezekben körülbelől ki van fejezve a Szalayék alapelve. Ezt ők sem tagadták sohasem. Sőt általában azt mondhatni, hogy ez az egész ellenzék programmjában nemcsak benne volt, hanem ez ennek legfőbb pontját tette; az eltérés csak a megvalósítás lehetőségében, sorrendjében s bizonyosan módjában volt és lett volna, ha t. i. az ellenzék minden árnyalata nézetét kifejtette volna. De nem fejtette ki éppen idő- és czélszerűségi okokból s így az alkalmazás módszere és részletei nemcsak nyilt kérdések voltak; hanem Eötvösék nélkül azok is maradtak volna. Ugyanis sohasem látszott nálunk az idő, a 44-dik év utáninál, kevésbbé alkalmasnak a megye elleni fellépésre; mert a korteskedés, az erős kormányi beavatkozást meggátlása ugyis a megyei népszerűségét és létét szabadelvűek és kormány előtt egyaránt megingatták. Különösen a zalai 1843-iki események az ellenzékre oly hatással voltak, hogy maga Wesselényi is czikksorozatot adott ki a megyei túlkapások ellen 1843-ban (Nemzeti kórállapot) és Kemény, részben még elébb, A kereskedés és ellenszerei (I–II.) művét írta ellenök, hogy itt egyebeket ne említsünk. Úgy látszott, hogy a megyei elcsábított nemesség polgári szabadsága jövőjét dúlja fel, alkotmányunk léterét vágja ketté fertőző, öngyilkos kézzel. És az, hogy számos haladási kérdést megbuktatott, nem is a legszomorúbb eredmény volt; gyászosabb volt az, hogy törvényhatósági szervezetünk nagy súlya elleneinek adott fegyvert kezébe s a szabadelvűeknek némán kellett tűrniök a vádat, hogy a megyék miatt haladása, közigazgatás, törvények végrehajtása, szólás-, sőt személyes szabadság, a jogok békés birtoka mind lehetetlenek a nyers erő ily uralma mellett, melyben egyesek zsarnokságát a tömegek zsarnoksága váltotta fel, mely végzetesebb volt a kormánynak a szólásszabadság ellen elkövetett önkényénél. Valóban a szabadelvűek megdöbbenése hasonló volt ahhoz, minőt az 1836–39. években gyakorolt kormányi önkény okozott; úgy hogy Wesselényi ezekből hazánk romlását, Kemény idézett művében a forradalmat és sokan alkotmányunk feldúlását jósolták; utóbbiak annál inkább, mert a megyei kicsapongásokról magának az 1843–4-iki országgyűlésnek sem sikerült intézkedni, noha a királyi javaslatok egyike volt.
25. SZALAY LÁSZLÓ.
Mindenki belátta, hogy a megyei visszaélések ellen csak egy a gyógyszer: a központosítás és a kormány erejének, befolyásának növelése. Ezt a kormány és a conservativek úgy értelmezték, hogy a most létező és Bécsből működő kormányt kell erősíteni s ez volt az 1843/44-iki országgyűlés után a kormányi politika főfeladata. Eötvösék s általában a szabadelvűek úgy értelmezték, hogy mivel a megye a szabadságnak nem ad elég biztosítékot, mivel a haladásnak sem eléggé eszköze, tehát központosítás kell ugyan, de a részletekben kidolgozandó népképviseleti országgyűlés és parlamenti felelősség szabatos megállapításával. E gyökeres átalakításig minden úgy hagyandó, a mint van. A különbség tehát abban állt: amazok erős kormányt akartak feltételek nélkül; ezek erős kormányt a szükségképeni feltételekkel. E szerint amazok is ismervén a jelen rendszer gyengeségeit, ezeket megbélyegezve és ostorozva a hatalomnak le akartak foglalni minden tért, hol még a politikai szabadság megvonulhatott s az alkotmány biztos alapot lelt; emezek szintén nem palástolgatván a hiányokat, magát a rendszert lelkiismeretesen védelmezték, míg jobbal föl nem cserélhetik. E pontra azért kell súlyt helyezni, mert midőn emígy Eötvösék megegyezni látszottak a conservativekkel és a kormányi törekvésekkel a megyerendszer hiányai feltárásában, a mint ezt elleneik nem is mulasztották el szemökre vetni: teljesen eltértek tőlök úgy a czélban, mint nemzeti átalakulásunk összes részletkérdéseiben. De más részről ugyanezekben nemcsak teljesen megegyeztek az egész ellenzékkel, de sőt annyira nem mondtak újat, hogy pl. programmjok majdnem teljesen benne van Kemény Korteskedés és ellenszerei 1842–43-ban megjelent munkájában, melyre utóbb nemcsak hivatkoztak, hanem némely kérdésben elég volt idézni belőle a megfelelő részeket; holott megjelenésekor a szabadelvű eszmék e valódi raktárát a szabadelvű sajtó figyelemre sem méltatta; ellenben a Világ, noha conservativ nézőpontból, több czikken keresztűl dicsérettel és magasztalással ismertette.
Mégis a valóságban a centralisták programmja, ha a végczélban nem is, de különbözött az egész ellenzékétől a következőkben: Ők az alkotmányos eszméket tüstént a gyakorlati életbe kívánták volna bevinni; ki akarták mutatni határaikat önmagokban és más intézményeinkkel való viszonyukban, s így egészben haladásunkat, az eddigi iránytól eltérőleg, más kiindulást véve, más irányba terelni; főnek s legközelebbinek mutatni be, a mit az egész ellenzék csak távoli czélnak gondolt; az alkotmány összes pontjait revisio alá kívánták venni és szabatosan formulázni; tisztázni a követi utasítás, kérvényezési, ellentállási, verificationalis, választási, felelősségei stb. jog összes részletkérdéseit, hogy – mint Szalay mondá – «elvont tételekből concret valóságokká alakuljanak». Így kezökben az egész politikai irányelv megváltozott. Nálunk 1832–6-ig a rendszeres munkálatokba, a gyökeres átalakításba vetett hit uralkodott a meggyőződéseken. Deák megváltoztatta az elmék e hitét s azt hirdette, hogy csak részleges, «per excerpta» javítások felelnek meg viszonyainknak. Ez uralkodott a két következő országgyűlésen; de Deák távolléte miatt 1843/44-ben megdöbbentően csekély sikerrel. Most újra a gyökeres átalakítás eszméje foglalta le a Szalayék meggyőződését; így tagadhatatlanul ellentétbe helyezkedtek nemcsak Deákkal, hanem az egész ellenzékkel; s oly elveket állítottak fel, melyek nem mondjuk, hogy csak forradalom, de viszonyaink közt bizonyára csak és csakis rendkívüli körülmények közt voltak kivívhatók. Ezért nevezték el őket centralistáknak, elméleti politikusoknak, szobatudósoknak, doctrinaireknek és mert heten voltak, Magyarország hét bölcsének.
Így indúlt meg az elméleti harcz a Pesti Hirlap-ban, mely 1844 július 4-ikétől 1845 végéig tartott, elébb, 1844 július 4-ikétől 1845 július 1-jéig, Szalay s azután Csengery Antal szerkesztése alatt. A tagok, úgy látszik, bizonyos megszabott terv szerint felosztották magok közt a tért. Eötvös az elvek és eszmék definitióiba és birálatába merűlt, Trefort Ágoston a nemzetgazdasági, Szalay főleg a codificationalis részletkérdéseket választotta, noha általán, mint szerkesztő, keveset írhatott és 1845 közepén főleg azért vált meg állásától, hogy ideje legyen nézetei kifejtésére. Csengery, ki később a törzstagok egyike lett, kissé utóbb csatlakozott hozzájok, a többi tagok Irinyi József, Lukács Móricz, Szontagh Pál voltak;* de az utóbbiak is már kevesebbet dolgoztak.
Mások, mint Pulszky Életem és korom I. 228. l. Irinyi helyett Madách Imrét említik; de nem találom, hogy írt volna a Pesti Hirlapba. Pulszky, noha barátjuk volt, korainak mondta a fellépést s írt is ellenök a Jelenkorban.
Nem akarván itt ennek az egész eszmeharcznak történetét megírni, mely főbb vonásaiban úgyis nagyon sok helyt olvasható s Beksics egy, noha nem kimerítő művet is írt róla, csak Eötvös működésére kívánunk szorítkozni. Ő volt a kérdés legkitartóbb és legszenvedélyesebb vitatója: 1844-ben 9, 1845-ben 31 és Agricola levele czím alatt 8 más czikket írt, keserű harczot folytatott kivált Dessewffy Emillel a Budapesti Hiradó,* de aztán a Jelenkor, Erdélyi Hiradó s végre maga az ellenzék másik része, többek közt magán Pestmegye közgyűlésén Kossuth és Széchenyi ellen. Egyike volna a legérdekesebb jelenségeknek végig kisérni az egyes kérdések feletti harczokat, mondhatni a nézetek egymásra hatását, a félreértések és helyreigazítások, meg kimagyarázások és szemrehányások tömkelegein; de ez maga egy kis monografiát igényelne s meg kell elégednünk Eötvös czikkei felsorolásával.* Valami érdekes látvány ezeket, valamint a lap többi czikkeit olvasni. Bennök Kossuthnak a napi események által előtérbe tolt kérdések feletti, az excerptákról és exigentiákról táplált elvei szerint írt gyujtó vezérczikkeit néha pár hétig elhúzódó s nem is az egymás után megjelenő számokban következő értekezések, tudós fejtegetések váltották fel főleg a következő kérdésekről: központosítás és municipalis rendszer, kérvényező, szavazati jog és választóképesség, követigazolás, közigazgatás egységesítése, évenkénti országgyűlés, népképviselet és kormányi felelősség, városi ügy, községrendezés, követi utasítás, nemzetiség és a magyar nyelv diplomatikai állása, a federalismus veszélye s a decentralisatio túlsága, de e mellett a codificatio számos más kérdéseiről is. Mindez más szóval a politikai eclecticismussal való szakítást jelentette s fő czélját az alkotmányos központosításnak szükségével lehet legjobban kifejeznünk vagy mint a Pesti Hirlap egy levelezője e szavakkal írta körül: nemzeti egység, jogegység, törvénykezési és közigazgatási egység és az országnak az eszmezavartól való megmentése. Ez volt a főelv, mely minden részlet felett uralkodott s mely tehát az egész lapnak megadta alapszínét.
V. ö. kivált a 210. s következő, továbbá 242., 275. számokat Dessewffy Emiltől és Eötvöstől a Jőjjünk tisztába czikksorozatot P. H. 233. s köv. sz.
I–IV. Központosítás és helyhatósági rendszer. 1844. 366, 368, 369, 372. sz. – Középponti vasút. 376. sz. – Egység és birodalom. 380. sz. – A B. P. Hiradónak válasz. 382. sz. – Városi ügy. 384. – Tájékozás 406. sz. – Centralisatio s valóságos municipalis rendszer. 1845. 420. sz. – Utasítások. 424. sz. – Agricola levelei. I. 423. sz. II. 427. sz. III. 435. sz. IV. 459. sz. v. 490. – Adóügy. 430. sz. – Felelet a Jelenkornak. 436. sz. – Állásunk. 441. sz. – Per quam regulam nem jog a magyar nemesség adómentessége? I. 442. II. 445. III. 446. – Népképviselet és annak akadályai. I. 461. sz. II. 462. sz. III. 463. sz. – Szabadság az ó és új kor fogalma szerint. 480, 481, 482. sz. – Ügyünkben. 495–498. – Agricola levele. 517. sz. – I. Jőjjünk tisztába. 533. sz. – III. Mi teszi megyerendszerünket az alkotmány biztosítékává? 535. sz. – IV. Mit szükség erősítenünk, törvényhozásunkat-e vagy megyerendszerünket? 536. sz. – v. Verificatio kérdése s utasításadási jog. 537. sz. – VI. A verificatio s utasításadási jognak hatása, megyei szerkezetünk szempontjából tekintve. 541. sz. – VII. Miután kell törekednünk? 542. sz. – VIII–IX. Valljon lehető-e nálnk parlamenti kormány? 543, 544. sz. – Némely észrevételek a B. P. Hiradó 242. számára. 547. sz. – Agricola levele. 561, 579. sz. – Jőjjünk ki a személyességekből. 571. sz. – II–III. További észrevételek a B. P. Hiradó irányában. 373, 574, 575.
Mind e törekvések, valamint főképen az alkotmányos központosítás eszméjének alkalmazása a közigazgatásra, törvénykezésre, nemzetgazdaságra s a fönnebb elősorolt főkérdésekre, különösen az országgyűlésnek október 15-ikén való bezárása után lett volna a lap főtörekvése; de egyelőre a főelvek folytonos szükségképi magyarázata miatt nem kerűlt rá sor. A közvélemény untig ismételte Deák 1835. jun. 16-iki nagyhírű szavait a megyéről, melyeket pedig 1845-ben már úgy és oly kihatással ő sem kivánt volna értetni többé, mint idézői. A conservativek az egész eszmemenetet gyerekjátéknak, doctrinairségnek nevezték, melynek a politika legközelebbi feladataival semmi köze s szerintök a Pesti Hirlap olyak fejtegetésében gyönyörködik, miket unokáink és maradékainak harmad-negyedíziglen egykor talán mondani fognak; Széchenyi is 1845 tavaszán Pestmegye közgyűlésén a centralisatiót «rántott csibének» keresztelte Eötvössel szemben; s általában 1845-ben írt czikkeiben nem egy gúnyt szór ellene; az egész ellenzéki közvélemény pedig megegyezett abban, hogy ezek az elvek veszedelmesek, vagy legalább a legrosszabb időben találtattak fel, melyeknek most csak az absolutismus fog örvendeni s így inkább akarta volna a megyék hiányait orvosolni, mint utópiák után kapkodni. Egyszóval ellenzék és conservativ párt egyaránt helytelenítette elveiket ez alakban s így ők bírták a politikában elérhető egyetlen egyetértést, az antipathiát. A finomabb elemzők azt is vitatták, hogy Szalay, Eötvös, Irinyi és Trefort, a fő küzdők, magok sincsenek nézeteikkel egészen tisztában. Eötvös nem egyezik meg Irinyivel s ezek a másik kettővel, úgy hogy legalább is három árnyalat van nézeteikben. Ezenkívül Eötvösre nézve a vád még egészen különös alakot is öltött, t. i., hogy ő költő, a ki főleg regényeket ír, tehát ideái is költészetbe valók. Ezt Széchenyi után ismételte a Budapesti Hiradó s minden más ellenfele.* Eötvöséknek tehát bőven akadt alkalma nézeteik ismétlésére; de épen ezért a főkérdések vették őket majdnem egészen igénybe; hiszen még mielőtt a P. Hirlap kezökbe került volna, Kossuth az azóta számtalanszor ismételt kérdést intézte ugyanott hozzájok: «centralisatiót akartok franczia vagy orosz értelemben?» – mintha még egy más nem is lett volna gondolható.
L. erről Budapesti Hiradó 211 és Pesti Hirlap 533. sz. s tesz rá Eötvös czélzást A falu jegyzője III. kötetében is.
Ily körülmények közt vette át gróf Majláth Antaltól a cancellária vezetését 1845 április 5-ikén gróf Apponyi György, a ki működése súlyát a megyékre vetvén, sok főispán helyett administratorokat nevezett ki, kiket Pestmegye tavaszi közgyűlésén «Kreishauptmann»-oknak neveztek el a II. József korára való visszaemlékezéssel. Velök végeredményében a kormány körülbelől ugyanazt czélozta, mit Eötvösék más módon akartak elérni: t. i. a megyék megszorítását s a kormány erősítését, a mit Kovács Lajos az Erdélyi Hiradóban így fejezett ki: «merőben ellenkező czélok felé törekedő erők az eszközök megválasztásában bámulatosan egy pontra jutnak».
Azonban a Pesti Hirlap egyelőre nem engedett; sőt elveit megszilárdulni érezvén, Szalay 1845 május 6-ikán kijelentette, hogy maga is a küzdők sorába akarván lépni, július 1-jén Csengerynek fogja átadni a szerkesztést, ki ugyan valamivel szabadabb programmot adott, de nem az elvek vitatására nézve. De hogyan is mondhattak volna le, midőn az Erdélyi Hiradóban, melyben a legjobb czikkek jelentek meg a Pesti Hirlap által felvetett eszmékről, Kovács Lajos maga elismerte, hogy báró Eötvös centralisatiója ellen kifogása nem lehet; mert a statutarius jog túlterjeszkedésének meggátlását, az adókivetés, közlekedés, verificatio, pótló utasítások eltörlését magának a megyerendszernek érdekében óhajtani kell. E mellett a legújabb honi események éppen e létkérdésekre terelték a figyelmet s Pestmegye ezek tárgyalása kapcsán augusztus 27-ikén elfogadta, hogy a kormány tettleges fellépésére tettleges lépéssel kell felelni s kimondta, hogy reformot sürget, még pedig az alkotmányos felelős kormányzatot. Kossuth erre másnap azt felelte, hogy a felelősség eszméje benne van Ulászló törvényében s ő nem ismeri el, hogy a kormány most is ne volna felelős. «Igaz, felelte rá Eötvös augusztus 28-ikán, a felelősség eszméje törvénykönyvünkben ki van mondva; de az alkotmányos élet valódisága a felelősség valódiságában áll.» Így ez külön jegyzőkönyvi pontban foglalt helyet. Pestmegye e határozattal megelőzte az összes megyéket s előkészítette az 1847-iki követi utasítások szellemét. Valóban Pestmegye e pontról való gondoskodást már most az utasítást készítő választmányhoz tette s közölte az összes hazai megyékkel, megyek tehát szintén foglalkoztak a kérdéssel.
Azonban midőn a kormány az administratorok, az egyes hivatalok jobb fizetése és a kormánypárt erősítése által nyiltan azt a czélt tűzte ki, hogy a megyei beligazgatást akarja megjavítni: valóságban az ellenzéket akarta megsemmisítni; s ebben ő is, mint a hatalom majdnem mindig teszi, a fennálló intézmények egyikének megrontását szemelte ki a közjó megdöntésére. Az ellenzéket, a megyéket egyaránt felriasztotta e macchiavellistikus törekvés. Pestmegye végzése, rá Zala határozata s ez alkalommal Deák hatalmas beszéde a novemberi közgyűlésen a napi kérdések köré csoportosulást s a védelemre tömörülést tették szükségessé. Erőegyesítés lett a jelszó; ezt Szemere Bertalan mondta ki először Pesten a szeptember 25-ikén kapott fáklyás-zene alkalmával. Az ellenzék csak ezzel állhat ellent a kormánynak, mely szintén az alkotmány, nemzetiség, reform népszerű jelszavait hangoztatja; csak így mutathat rá a valódi és ál reform, az igazi és ál alkotmányos eszme közti különbségre. Szemere a közérzületet fejezte ki. Az ellenzéket a conservativ párt már-már megsemmisítettnek, felbomlottnak jelentette ki; maga Wesselényi is a távolból azt hitte, hogy a régi ellenzék kora lejárt. A magánlevelek, melyekből számosat volt módunk olvasni, tele vannak a széthúzás és meghasonlás iránti panaszszal. Ez volt az oka, hogy a Pesti Hirlap már 1845 szeptember havától az egyetemes ellenzéki elvekhez kezdett simulni és Eötvös utolsó czikksorozata után csak a Budapesti Hiradó elleni (275. szám) védelemre szorítkozott főelveire nézve.
26. DEÁK FERENCZ.
Ez azonban nem volt elég. Ezért Deák szükségesnek tartotta az ellenzékről általában Zalában nagy beszédet tartani, mely minden körben méltó feltűnést keltett; másrészt Pesten már 1845 júniusában az ellenzék főbbjei megegyeztek egy értekezletben, melyet karácson táján tartanának. E végből 1845 november 18-ikán Batthyány Lajos elnöklete alatt Pesten 28 ellenzéki vezérférfiú ült össze tanácskozásra s az értekezlet előkészítésére, melyen Batthyányt, Deákot és Szentkirályit megbízták egy nyilatkozat készítésével, melynek hivatása lett volna az ellenzék egyesítése. Ez az értekezlet, melyen Eötvös is jelen volt, állapodott meg a Pesti Hirlap által követendő irányra nézve is. Erről Teleki utóbb 1846 február 19-ikén azt írta Wesselényinek, hogy az ellenzék meg akarta venni a lapot; de Landererék csak a régi szerződés szerint akarták átadni, mely szerint a lap jövedelme az övék s a szerkesztésbe is beleszólhatnak. Csengery lemondott volna igényeiről, ha Landererék is lemondanak; de ellenőrzés alá vetni magát nem akarta; csak abba egyezett bele, hogy 1846 január 1-jén az összes ellenzék czéljainak megfelelő programmot ad, ha szellemileg pártolják; Eötvös és Trefort pedig becsületszavukat adták, hogy többé a Hirlap-ba nem írnak; de ez alól az 1846 februári ellenzéki értekezlet feloldta őket abban az érelemben, hogy a programmnak megfelelően írhatnak; tehát csak a centralisatióról nem. Ugyancsak novemberben meghatározták a programmot, melyet január 1-jén a Pesti Hirlap kiadott, mely szerint felhagy a centralisatio fejtegetésével s azt másoknak sem engedi meg; egyszersmind Csengery szavát adta, hogy minden szőnyegre kerülő kérdést megbeszél Kossuthtal, Batthyányval és gróf Teleki Lászlóval. Így lett a Pesti Hirlap újra az egész ellenzék organuma s így vonult vissza Eötvös.
Deák a fennálló kérdések miatti sürgetésre 1846 január 31-ikétől február 16-ikáig csakugyan Pesten időzött s ez alatt értekezletet értekezletre tartottak. Ő nem helyeselte az annyit sürgetett programmot; mert ha ez általános, akkor minden emberé; ha részletes, szakadást szül; de megigérte, hogy Zalából oly közlevelet fog kibocsáttatni, melyben újabb sérelmeink elő lesznek sorolva előkészítés és egyesülés végett; végre megállapodtak, hogy a medárdi vásárkor Pesten újra találkozni fognak. A zalai körlevél 1486 márczius 2-ikáról csakugyan szétküldetett s az egész országban nagy lelkesedéssel fogadták; de ebben nem voltak fölemlítve a haladás kérdései, csak a legközelebbi idők sérelmei; s ezért a reformok után sóvárgó ellenzék cselekvése vágyó részét nem elégítette ki. Kossuth közben a galicziai lázadás hatása alatt a közteherviselést és állami örökváltságot tolta előtérbe; a centralisták meg ott voltak összes tanaikkal. Így történt, hogy a júniusi értekezlet, melyen Deák is részt vett, noha keserű kifakadások közt, elfogadta, mint legsürgősebbeket, a Kossuth terveit és el a népképviselet s a királyi városok rendezése ügyét; tehát már positiv programmot mondott ki s az adó megszavazásával kapcsolatban az alkotmányszerű garantiákat állította feltételűl. Ugyanekkor augusztus 19-ikére tűztek ki újabb értekezletet, de betegsége miatt Deák sem ezen, sem a novemberi ujabb értekezleten nem vett részt. Beszéltek mindkettőn sok mindenről, de eredmény nélkül s végre 1847 márczius 15-ikére tűztek ki újabb értekezletet.
Ekközben 1846 deczember elején megjelent a conservativek kőnyomatu programmja s így az ellenzék is kénytelen volt kiadni a magáét a leghatározottabb alakban. Ez volt az egész ellenzék kívánsága. Ily körülmények közt tartották meg 1847 márczius 15-ikén népes értekezletöket megint Deák nélkül, de február 25-ikéig Kossuth és Teleki László meglátogatták volt s előre kikérték véleményét. Most már Deák is a programm mellett nyilatkozott; de egyelőre csak az alapelveket kivánta kimondatni, a kész programmot későbbre kivánta halasztani, a követválasztások idejére. Így jött létre márczius 15-ikén az a programmterv, mely végre az egész ellenzéket kielégítette. Ennek negyedik pontjában azt olvassuk a kormány törvénytelen és veszélyes eljárásairól szólva, hogy «az ellenzéknek törekednie kell: hogy a kormány-felelősség valósíttassék s oly garantiák vívassanak ki, melyek alkotmányosságunkat s országos és nemzeti érdekeinket minél tökéletesebben biztosítsák». E mellett több más pont is kifejezi az alkotmány szükségszerű fejlesztését a népképviselet és egyenlőség alapján.
E pontok főleg Deák elveit fejezik ki. Utóbb, midőn betegsége miatt külföldre készült, május közepén egy hetet töltött Pesten. Ez alatt ő írta meg a történelmünkben e név alatt ismert ellenzéki programmot, mely különben jó részt azonos a márcziusi megállapodásokkal; csak az örökös tartományokhoz való viszony van benne jobban kiemelve s kissé általánosabban fejezve ki a centralisták elve, mi Eötvösnek nem kevéssé esett rosszul.
Visszatérve Eötvösre, ő 1845 végén a mondott okokból visszavonult a hirlapírástól s alig pár czikket írt egész 1846-ban. Megint nagyobb irodalmi művekbe fogott; így készült el A falu jegyzője utáni hosszabb pihenés után május 1-jére a Reform és írta meg 1847 elejére Magyarország 1514-ben czímű regényét.
A Reform nem más, mint rendszerbe foglalása és szükségképeni új részekkel kibővítése azoknak az elveknek, melyeket 1844/45-iki czikksorozataiban kifejtett. Ezeket több helyt szószerint bevette e művébe.* Az egész műben általában a már ismertetett dilemmatikus okoskodást használja. A fő elv ez: a reform szükségének érzése általános, de némelyek excerpták, mások az egész alkotmányos szerkezet átalakítása által képzelik csak keresztülvihetőnek. Ez utóbbiak közé tartoznak ők; mert hazánk különösen a nemzet különböző osztályokra osztása, törvényhozás és közigazgatás tekintetében tér el Európa más alkotmányos országaitól; még pedig hátrányára tér el ezen csak gyökeres reform segíthet. Itt tér át a megyére, mely egykor elég biztosítéka lehetett s volt is alkotmányunknak; ma nem az és foederalistikus színezete által megakadályozza hazánk egységét; pedig nagy, egységes államok alakulása van az idők szellemében. Megyerendszerünk ellenkezik a haladással; mert: mellette a tövényhozás nem felelhet meg feladatának; nem fér össze a renddel és nem biztosítja az egyéni szabadságot. Ezt elismerik sokan s mégis buzgó védői a megyének, mint alkotmányunk egyetlen biztosítékának. Ez igaz. Míg jobb biztosítékot nem nyer, lemondani ő sem akar róla; de ha jobb biztosítékot nyer, mely egyszersmind a fenti elvekkel is megegyezik, akkor ezt fogadja el. A kik mostani helyzetünkön egyes javítások által akarnak segítni, azok a népképviselet és közös teherviselés, végre a kormány a főispáni hivatal új szervezése által akarják ezt elérni; de az első kettő a megye mai szervezete mellett ki sem vihető; emez pedig, mert alatta kényuralmi törekvések rejlenek, rend helyett csak zavarok forrása leend.
L. Összevetését Összes művei XI. 332. l. Reform. Lipcse, 1846. Köhler Kár. Ferencznél. 6, 298 l. – Németül: Die Reform in Ungarn. Aus d. Ungarischen übersetzt von dr. H. (dr. Henszlmann Imre) Leipzig. 1846. K. Fr. Köhler. 274. l. Lipcsében a czenzurai viszonyok miatt nyomatta, azt akarván, hogy törlés nélkül jelenjék meg.
27. A «REFORM» CZÍMLAPJA.
A reform, a haladás csak egyetlen módon lehető: «A kormányzó hatalom központosítása a vele kapcsolatban a kormányi felelősség életbeléptetése által»; más szóval, ha részt veszünk az európai egyetemes irányzatban, mely a centralisatio felé törekszik; mert a haladás csak úgy gondolható, ha jogi és alkotmányos viszonyainkban a többi államokkal lépést tartunk. Ez a Szalay már ismertetett tétele. Látható, hogy Eötvös a fősúlyt e művében nem annyira a centralisatio tanai bizonyítására helyezi; hanem egyszersmind és főkép az akkori kormányhatalomnak kívánja megmutatni, hogy a kormánynak alkotmányosnak, a közbizalmon alapulónak kell lenni, minek forrása csak a felelősség lehet.
E mű azonban, mikor megjelent, mondhatni elhangzott. Az ellenzék nem foglalkozott vele, mert úgyis ismerte, a conservativek azt hitték, hogy úgyis minden sorát megczáfolták; de e mellett, tevé hozzá a Budapesti Hiradó (1847. 538–39. szám), erre «a centralizálási eszme állásának jelen stadiumában egy csepp szükség sincs». Elmondván kivonatban a mű tartalmát, Eötvöst rögeszmében szenvedőnek mondja, midőn a megyét javíthatatlannak állítja s így végzi: «Conserváljuk megyei institutiónkat, melyek – ex concessis – nyolcz századig voltak alkotmányos szabadságunk őrei, oszlopi; rendezzük ildomosan (= eszélyesen), irányozzuk oda szerkezetöket, hogy jövőre is azok maradjanak és ne akarjunk bizonytalanra centralisálni.»
Mindebből csak az látszik, hogy kormánypárt, ellenzék a központosítást egyelőre eltemetettnek gondolták s ez általános hitre nézve Eötvösék aligha ringathatták magokat illusiókban.
