IV.
IV.
Még mikor Eötvös e tárgyban első művét írta volt, akkor már A karthausi is jelentékeny részében meg volt írva. Fájdalom, e mű megírása körülményeiről közelebbi adataink nincsenek, s csupán a Júlia és Betty nevek látszanak való alapra utalni, amaz Eötvös nővérének, ez a már említett postamesterné leányának neve, de csak név, mert ennek alakja Júliát juttatja eszünkbe. A másik adat, melyet utazása idejéből említettünk, szintén nem ad közelebbi magyarázatot. Annyi kétségtelen, hogy e mű Eötvös utazásának nagyszerű eredménye; és kétségtelen az is, hogy utazásából részben megírva hozta haza. Magában a regényben is van oly utalás, mely 1836-ra mutat. Világos az is, hogy Eötvös utazásáról könyvet akart írni; ezt akkoriban a lapok is említették; erre mutat A karthausi utolsó fejezetének, éppen mint uti naplói fejezetnek, pár szép leíró részlettel bővebb kiadása s a hozzá tett «Uti naplómból» kifejezés is azt bizonyítja, hogy utazásáról naplót írt.* De kétséges ez azért sem lehet, mert akkoriban majdnem minden kiválóbb ember naplót írt napi benyomásairól, azok is, kik nem készültek íróknak; másrészről épen az utazás körülményessége s ritkasága okozta, hogy akkoriban divat volt útleírásokat adni közre. Valóban Eötvösnek A szegénység Irlandban s a börtönrendszerről írt művei egyszersmind úti naplója kidolgozott részeinek is tekinthetők. De maga A karthausi is tekinthető némely részeiben egy úti napló szakaszainak, minők tapasztalatai a Grande Chartreuseben, Avignon és környékének rajza, a párisi társadalom sokoldalú leirása stb. Ezek azt bizonyítják, hogy úti naplójából nemcsak az említett, hanem több más részt is beleszőtt regényébe. De továbbá igen igen valószinű, hogy mivel ő is körülbelül úgy jut Gusztáv naplójához, mint Constant Benjámin az Adolph-éhoz s mindketten az ismert regényírói módon csak mint kiadók szerepelnek: ez itt nem csupán irói fogás és e regény alapja való; mert csak az élő emlékek és tapasztalatok adhatnak az eszméknek ily költői életet; s Eötvös aztán az egyszerű történetet keretül vette, hogy saját lélekállapotának, érzelmeinek, gondolatainak s a század betegségének, mely őt annál jobban meglepte, mind nagyobb idelismussal lépett az életbe s végre sokoldalú tapasztalatainak, melyek annál jobban rohanták meg, minél nagyobb és költőibb lélekkel fogadta be őket: kifejezést adjon abból a meghasonlott lélekállapotból, mint nézőpontból, mely a valóban kiváló érző lelket mindig eltölti, midőn a világgal először érintkezik. Nem volt még soha valóban nagy költői lélek, ki ne érzett volna életének ifjú szakában világfájdalmat, világmegvetést s szívet tépő csalódást mindabban, a mit mint gyermek, túláradó lelkesedéssel ölelt. Már többször idéztem e lapokon Eötvösnek Kölcseyről tartott emlékbeszédéből, de még egyszer kénytelen vagyok vele; mert az egész a költő vallomása s e soroknál semmi jobban nem magyarázhatja A karthausi lélekállapotát, mint ez egykorú vallomás.
Pulszky is említi 1837-ről (Életem és korom. I. 138. l.): «Ekkor Eötvös Pepi jött Eperjesre, apja kineveztette őt tiszteletbeli ülnöknek a kir. táblánál, melynek ülésein sokszor elunta magát s inkább velünk töltötte idejét; svájczi útját írta éppen; egy szomorújáték-cziklussal is el volt foglalva, melynek hőse a történelmi Attila lett volna, de ezalatt megkezdé a Karthausit, melyből egyet-mást felolvasott nekem, télire azonban visszament Budára, hol apja mint tárnok székelt.» Dessewffy Emil pedig 1839-ből írja: «B. E. J. a Carthausit, én meg az Alföldi leveleket gyakran egy fedél alatt Sz.-Mihályon (Dessewffy birtokát Szabolcsban írtuk». Budap. Hiradó. 1846. 271. sz. s ugyanott egy érdekes életr. alatt 1841-ből. V. ö. Eötvös levelével Széchenyihez. 1841. márczius 1-ről. Lásd Viszota: A Kelet népe történetéhez. Budap. Szemle. XCVI. 169. l.
«Ki nem emlékezik, ha gyermekéveire visszatekint, hogy keblét egykor érzemények töltötték el, melyek a férfit nagygyá tehették volna s melyeknek akkor a legdicsőbb cselekvésre csak erő hiányzott. De sülyedünk! szomorúan sülyedünk! Nap folyt nap után, év évet követ s minden nap elveszi egyes örömünket s minden év elhozza szomorú tapasztalását; és többnyire a lelkes gyermek feltételeiből mi marad egyéb a férfi fájdalmánál, melylyel önmagába visszatekintve, látja, hogy sok változott, de semmi sem úgy, mint önmaga. Egyet megcsaltak barátai s szíve hideg nyugalommal elzárkózik minden szerelemtől; más ismerni tanulta a világot s miután látta, hogy vágyait nem teljesítheti, nem küzd többé; egyet szenvedélyei ragadnak el, mást elnyom tunyasága; egy örömök közé sülyed, más félénken lemond: de annyi ezerek közül hol van az, ki mint férfi a gyermek igéreteit teljesíté s visszatekintve gyermekéveire, ne volna kénytelen megvallani: hogy életének ezen érdemében nemcsak boldogabb volt, hanem jobb is.»
E sorok összesűrítve A karthausi tartalmát fejezi ki s így látható, hogy e műben tehát nem egyetlen esemény szomorú tapasztalataiból folyt elmélkedések vannak csupán, mint a legtöbb ily fajta műben; hanem az emberi élet gyermek- és ifjúkora abban a folyamatban rajzolva, a mint egy virágzó fa lassanként megfosztatik előbb virágaitól, majd gyümölcseitől s végre kora ifjan kivész. Tehát e mű az élet képe s ha nem minden életé, sőt éppen ily végeredménynyel szerencsére kevés életé, egyben, t. i. az ifjúi élet válságában, a mint a körülbelül átmegy letarolt idealismussal a férfi korba, minden életé. Vagy nem kiálthat fel végeredményben minden érző szív Gusztávval: «Mennyi rom! Oh s ha mult életemre visszanézek: mennyi szerelem egykor, mennyi hit, mily barátság, ennyi remények; s most: – mennyi rom».
A karthausi* egy Gusztáv nevű franczia grófnak (másik nevét sehol sem említi) nagy részben önéletrajza (I–III. rész, azaz 600 lapból körülbelül 500 lap, kisebb részben naplója, melyeket egy orvos barátja kérésére ír. A bevezetés szerint Eötvös egy októberi napon a Grande Charteuse látogatására megy, a hová ugyane napon érkezett meg barátjával Gusztáv is, ki amannak minden rábeszélése ellenére elhatározta, hogy a zárdában marad; mert neki csak nyugalom, csak az apathia kell, mely elöli érzeményeit, de velök bánatát is; a szív ilyenkor csak megsemmisűlést óhajt, s ez, a mit ott feltalálni emel. Eötvös hallja e két férfi beszélgetésének egy részét, s többé nem bírja elfeledni a halvány ifjút és bús szavait. Párisban véletlenül találkozott kísérőjével, utóbb hazatérve levelezett is vele, s ez küldte el Gusztáv iratait, melyeket most közread. A mű tartalma egy szív titkos története, más szóval egy bánat, melyről mindenki, a ki saját életébe tekint, belátja, hogy nemcsak költői képzelet műve.
Megj. először a Budapesti Árvízkönyv I. III. V. köt.-ében. A második kiadás: B. Eötvös József munkái. I–II. köt. A karthausi, 2 köt. 2-ik kiad. 6, 293; 4, 319. l. Pest. 1841. Hartleben Konr. Ad. Németül: Der Karthäuser. Aus d. Ung. des Jos Frhrn v. Eötvös. Deutsch v. Herm. Klein. I. 4, 356, l., II. 4. 410. l. Pest, 1842. Gust. Heckenast.
17. BEVEZETŐ SOROK A KARTHAUSI ELSŐ KIADÁSÁBÓL.
Az önéletirat szerint Gusztáv egy előkelő, dúsgazdag franczia gróf fia Avignon vidékéről, ki anyját már nyolcz éves korában elvesztette, s otthon rideg atyja és épen oly rideg nevelője közt tölti életét, mialatt nemcsak a legszerencsétlenebbnek érzi magát, hanem egyszer egy szegény koldusfiúval találkozván, ki mellett nevelője az ő kérései daczára hidegen megy el, ez gondolkozásának is új irányt ad. Apja ekkor, hogy fia feleljen, s talán hogy utóbb pályát törjön maga számára, beadja a jezsuiták freiburgi kollegiumába. Azonban a rideg iskolai nevelésben éppen azt nélklözi, mire legnagyobb szüksége volna: a szeretetet. Fájdalmai újra felélednek, anyja elvesztését csak annál inkább érzi, s mindez egész életére kihat; mert nem kell hinni, hogy a gyermeknek, mivel felejteni tud, fájdalmai s örömei nyom nélkül mennek át lelkén. E mellett elhagyatottnak érezte magát, elébb fájdalmainak, majd képzelet-alkotta világában élt, s tanulótársai előtt, mint különcz, gúny tárgya lőn. Csupán egy Armánd nevű társához ragaszkodott egész szívvel, kit még Avignonból ismert, mint egy gazdag bankár fiát; de apja megbukván, most államköltségen nevelték. Armándot annyira megszerette, hogy még anyja emléke is elhalványult szívében.
E baráti érzelemmel eltelve hagyta el hat év múlva Armánddal Freiburgot. Körutat tesznek, fölmennek a Montblancra is, Armánd megmenti életét s örök szeretetet fogadnak egymásnak. Ugyanekkor apja hálából Armánd gyámja lesz s elhatározza, hogy együtt küldi őket a toulousei egyetemre. Mialatt azonban otthon volt, apja vallásos kételyeket ültet a vallás külső formáihoz is ragaszkodó szívébe; így mint kétkedő ment az egyetemre s bár kétségbeesve vívott kételyei ellen, egyetemi évei után ő, a kételkedő, tagadóvá, az egykor boldog gyermek örömtelen ifjuvá lett alig tizenkilencz éves korában.
Azonban újra boldoggá teszi ifjúságának tudata s az, hogy ereje győzhetetlen a nagy pályán, melyért apja és ő egyaránt lelkesedtek. Gazdagság és tudás támogatták e fényes álmokat. Ekközben folyton látogatta Avignonban nagynénje házát s egyszer a nagy templom egyik mellékkápolnájában megpillant egy nőt, ki egész érdeklődését leköti, a mint egy férfival szenvedélyesen beszél, s másnap, mint egy pillanatig hiszi, ugyane nővel találkozik, kit mint Júliát, rokonát, mutat be nénje. Júlia egy büszke, rideg marquis leánya, kit apja egy idős grófhoz erőltetett nőül, s most fiatal özvegy. Gusztáv végzetesen beleszeret, s így a rideg gyermekkor helyett kárpótlást igér neki az ifjúság a szerelemben és barátságban, s szeretve hivén magát Júliától és Armandtól, határtalanul boldog. Ekközben pár hó telik el, kitör a júliusi forradalom, melyben Armánd tettleg részt vesz. Gusztáv alig ismer rá benne az előbbi komor ifjúra; azonban szomorúan lepi meg, midőn megismeri önző lelkesedését, ki azért boldog, mert vele egyenlő lehet, már pedig szeretet csak egyenlők közt gondolható. A barátságról szőtt regényes álma szétfoszlik, s gyermekszívének első ábrándja az ifjú első csalódása lesz. De a szerelem egyelőre kárpótolja, – hiszen a szívben megfér több érzelem, de szenvedély csak egy s Júlia úgyis háttérbe szorította Armándot.
Egy augusztusi este látta Avignonban utoljára Júliát, midőn meggyőződni vélt, hogy viszontszerettetik. Erre Júlia után ő is Párisba utazott, s a dicsvágy odavonja Armándot is. Gusztáv egyenesen Júliához siet. Nem leli otthon, s a mint czéltalanul bolyong, egy mellékutczában egy házból Júliát látja kilépni ugyanazzal a férfival, kivel az avignoni templomban látta volt, és gyorsan kocsiba ülve elhajtattak. Megdöbbenve megy Júliához, de az nap nem szólhat vele; másnap ebédre hívják, s végre egyedül marad Júliával, kinek időközben egy levelet hoztak, melyre elhalványult. Kedvese magyarázatai azonban nemcsak megnyugtatják, hanem maga ajánlkozik, hogy Valmontnénak, Júlia rokonának, elviszi azt a levelet, mely tudtán kivűl megpecsételi Júlia s az ő sorsát. Júlia tudniillik Dufeyt szereti, a júliusi forradalom után felkapott aristokráczia egyik tagját, mely a réginek csak hibáit tanúlta el, de erényeit nem; s e szerelme annál végzetesebb volt, mert Dufey a Júlia nagyatyja egykori komornyikjának unokája lévén, szó sem lehetett róla, hogy apja beleegyezését megnyerjék. Így Júlia a legkétségbeejtőbb helyzetbe kerűlt. Egyfelől Dufey ostromolta szerelméért, melyről lemondani nem bírt; másfelől Gusztvot és apját volt kénytelen ámítni. Ekközben Armánd végzetesen foly be e szerelmi történetbe; mert belátván, hogy más mint proletarius nem lehet, Dufey szolgálatába szegődik, miközben az erős szenvedély, hogy felküzdje magát, bűnbe sodorja. E szolgálatot Gusztáv ellen Armánd annál könnyebben bírja teljesíteni; mert közben, épen Gusztáv ajánlatára, Júlia apjának titkára lesz, a ki emlékiratait diktálja neki.
Így mult el a tél. Tavaszszal Júlia és apja egy Páris melletti birtokukra költöztek ki. Itt érte a marquist az első szélütés s halálos ágyán megesketi Júliát, hogy Gusztáv neje lesz. Néhány nap mulva jobban lesz, miközben a Dufeyről már-már lemondott Júlia, Valmontné útján, ujra összeköttetésbe jut vele, s ujra Gusztávtól küldi el végzetes levelét Dufey számára, mialatt már ők a menyegzőre készűltek. Ekközben tudja meg Gusztáv véletlenűl Armánd elaljasodását; ekközben történik, hogy Júlia, nem bírva Dufeynek ellentállni, a szenvedély egy pillanatában bűnössé válik, s elhatározza, hogy mivel apja beleegyezését ki nem nyerheti, Dufeyvel, ki egy távoli követségre küldetett, megszökik. Dufey levelét Armánd viszi el Júliának, s a Júliáét Gusztáv viszi el Valmontnénak, ki végre Gusztáv esdeklésére elárulja neki a valót, s megmutatja Júliának Dufeytől visszakért leveleit. Gusztáv elkeseredve s boszút lihegve siet Júliához; együtt leli Dufeyvel; az ijedt komorna behívja a grófot, a ki választásra hívja fel leányát közte és Dufey közt. Júlia Dufeyt választja. Ekkor a gróf jegyzőt hivat, fölfedi, hogy Júlia nem törvényes nejétől, hanem egy kedvesétől született leánya; s most, hogy akarata ellen megy férjhez, 50.000 frankon kívül minden vagyonából kitagadja s megátkozza. Uj szélütés éri s mielőtt átkát visszavonná, meghal. Még atyja mellett térdel Júlia, midőn Dufey levelét kapja, melyben tudatja, hogy a tapasztaltak után lemond róla s egyedül utazik el. Ekkor lép be Armánd, Gusztáv szemrehányásaira párbajra hívással felel. Gusztáv veszélyes sebet kap, Júlia három éjet virraszt ágya mellett, aztán eltűnik s Gusztáv hiában keresi, hogy visszaadja vagyonát, melyet Júlia apja az 50.000 frankon kívül Gusztávra, mint rokonára hagyott.
Így vesztette el Gusztáv ifjusága kezdetén a hitet; így csalódott a barátságban és szerelemben. Így tanulta meg a szörnyű tant: «Mint rossz hírekre lassanként szoktatják az embereket, hogy a lélek egyszerre le ne sülyedjen nehéz terhe alatt: így bánik velünk a végzet, lassanként tanít emberismeretre, hogy bírni tanuljuk a szörnyű tudományt; elébb egy ember csal, s a seb, bármily nehéz, kigyógyul s szívedet megkeményíté héjagával; később többeken tanulsz kételkedni, kedvencz eszméid egyenként eltűnnek előtted, s elbírod, mert már kevésbbé bíztál; utóbb barátaid elhagynak, s csak végre látod, hogy kedvesed is csalfa volt és senkiben sem bízhatol a világon. Szörnyű tapasztalás! De az idő, mely annyi kincseket elrabolt, magába vonulni tanított, s ha végre elhagyatva állsz, eltűröd; mert már önössé (önzővé) váltál.»
Ezzel a tapasztalással tér vissza atyjához majd egy évi távollét után. Bejárja a szerelme miatt oly édes emlékű helyeket s egy nap a nimesi arenában Árthurral, egy gazdag kereskedő fiával találkozik, ki mint félig gyermeket ismert volt. Árthurban nagyratörő művészlélek lakik. Apja kereskedőt akar belőle nevelni, de ő festő óhajt lenni; tehát boldogtalan. Gusztáv az ifjú sorsát némileg hasonlónak találván a magához, elhatározza, hogy magával viszi Rómába. Közben meghal Árthur apja, s most már semmi sem áll vágyai útjában. Együtt utaznak el. Árthur Rómában marad; Gusztáv bejárja Európát, s mintegy másfél év múlva tapasztalatai enyhítni kezdték bánatát. Ha nem is boldogtalan, legalább vigasztalódva tért meg.
Újra Párisba megy, hol a felső körökben él s ezeknek, bármily romlottaknak rajzolja is, befolyása alatt politikai pályára szánja el magát; mert ha a hit, barátság, szerelem csalódottá tették is: csak annál erősebben lép előtérbe benne a dicsőség vágya s az önérzet. E pályára leginkább rokona, özegy Valmontné, bátorítja, ki titokban reményeket ápol, hogy Gusztáv nőül veszi. E miatt ezer tűszúrást kell tűrnie, s minthogy Valmontnét nem szereti, azzal hárítja el magáról őket, hogy ő is a gúnyolók közé áll. Valmontné apró mesterkedésekkel megakarja ugyan Gusztávot nyerni, de éppen tőle gúnyt még sem érdemel. Most boszújában elhíreszteli Gusztávról, hogy álutakon fosztotta meg Júliát örökségétől, s csak pénzéért kivánta elvenni. Midőn Gusztáv ezt megtudja, elkeseredve látja, hogy a közvélemény önérzetétől is megfosztotta. Tüstént lemond állásáról, egy követségi helyről keleten, melyre már ki is volt nevezve, s így elzárja maga elől az egyetlen tért, melyen önzetlenül működhetett volna; ez egyszersmind apjától is örökre elválasztotta.
Megundorodva az úgynevezett finomabb köröktől, magába vonult s olvasmányaiba merűlt. E hangulatában Árthur kereste fel, ki elválásuk óta két nagy csalódáson ment át. Csalódott művészi törekvésében; mert Rómában a legodaadóbb szorgalommal is csak ügyes mesteremberré képezhette magát, s most tehetetlensége kínjait szenvedi; csalódott a szerelemben, mely egyedűl bírta volna e kétségbeesésében megmenteni. Gusztáv döbbenve látja, hogy hasonlója áll előtte, és midőn Árthur elmondja, hogy borban, játékban s nőkben leli gyönyörűségét, elfogadja meghívását és vele megy.
Ő is az élvezetet választja tehát menedékűl, s noha az óhajtott boldogságot itt sem bírja feltalálni, de zaj, lárma kell lelkének; el akarja hallgattatni keble belső szózatát, egy új szenvedélyt kíván, mely lelkét mámorából felrázza, s ezt megtalálja. E társaságban Árthuron kívűl kivált kettővel érintkezett, Wernerrel, egy gazdag német volt kereskedővel, egy Mephistopheles-szerű lénynyel és Lafarddal, egy öreg kéjenczczel. Egyszer az elyséei parkban sétáltak. Ő neki éppen Júlia jutott eszébe, midőn Betty, egy híres szépségű s éppen oly erényes varróleányka ment el előttük. Lafard dicsekedve mondá, hogy ha ő sem bírta elcsábítani e lánykát, bizonyára más sem fog sokra menni. Szó szót ad; mindez annyira felizgatja Gusztávot, hogy 20.000 frankban s egy nagy lakomában fogad, hogy Bettyt hat hó alatt, pénz nélkül, kedvesévé teszi s elviszi a lakomára.
Így Gusztáv saját erkölcsi felfogása szerint is gaztettre vállalkozik. Szegény joghallgatónak adva ki magát, valóban megnyeri Betty szerelmét, s miután ezerszer fölteszi magában, hogy fogadását veszni engedi, elfogadja a lányka áldozatát; sőt egy időre boldog is, érezvén, hogy most saját személyes tulajdonai miatt szeretik. Werner hideg gúnyja azonban fölveri ez álmából is; azt hiteti el, hogy Betty ismeri Gusztáv társadalmi helyzetét, s ettől fogva vége a képzelt boldogságnak. Utóbb, midőn Betty egy véletlen miatt csakugyan megtudja, hogy kedvese gróf, Gusztáv belátja, hogy Wernek nem volt igaza; de az uj, fényes kör, melybe Bettyt fölemeli, megváltoztatja helyzetöket, és Betty ártatlan örömnyilatkozataival csakugyan megerősíteni látszik Werner szívtelen okoskodásait. Mindez elidegeníti a leánytól. A kihűlt szerelem szívtelen elemzésével, hibát hibára fedez fel most benne, a ki meg tetszeni akarván, tényleg hibát hibára halmoz s noha Gusztáv még most is el van szánva, hogy a véglakomára Bettyt nem viszi el, Árthur véletlen látogatása s Betty esdeklései megingatják.
Így mennek el a nagy orgiára. Gusztáv ugyan biztosítja magát, hogy Bettynek senki sem árulja el a fogadást, de a körülmények tervét meghiusítják. Ugyanis Amalfi herczeg is megjelen az estélyen, kinek kényes kedvese nem akar rajta részt venni, s erre őt Amalfi azzal kényszeríti, hogy a mulatság tetőpontján rányitja a szobaajtót, mely a mulatók termeivel szomszédos. E nő nem más, mint Júlia. Gusztáv megdöbbenve hallja a körülményeket, melyek őt a herczeg kedvesévé tevék, csakhogy Dufeytől született gyermekét megmentse az életnek. Most még inkább megveti a társaságot, melyben ily nőnek ennyire kellett sülyednie; de ez egyszersmind felébreszti Betty féltékenységét, kit alig bírnak megnyugtatni. Majd tetőpontra ér az orgia, melyben a részeg Lafard kifecsegi Betty elcsábíttatása történetét, ki kétségbeesve tör ki Gusztáv ellen. Míg ezek folynak, Árthur a szomszéd szobában meglövi magát, s Betty a zavarban hozzá menekülve bezárkózik. Gusztáv is haza siet, elhatározza, hogy Bettyt nőül veszi és másnap mindent kimagyaráz; de Betty egy szerelmet lehellő levélben elbúcsuzván, még hajnal előtt elhagyja a házat. Gusztáv heteken át keresteti; végre egy már feloszlott holttestet fognak ki a Szajnából, mely a jelek szerint Bettyé. Ekkor gyilkosnak érezvén magát, öngyilkos akar lenni, mitől Júlia tartja vissza, és bűnének súlya alatt elhatározza, hogy az életet elviseli mint büntetést. Midőn aztán Júlia Skócziába utazik, a hol egy methodista falúban telepszik le, ő abba a karthausi kolostorba megy, mely Betty szülőfölde közelében van.
Gusztáv a kolostorban tölti a telet. Kezdetben a mult emlékei annyira megrohanják, hogy keservében ujra öngyilkos akar lenni; de a szerzetesek «De profundis» éneke meggyengíti karját, mint Faustét az angyalok dala. Majd csöndesebb lesz, befejezi élete leírását, s nehéz betegség után április 6-ika óta naplót vezet. Ekkor tudja meg apja halálát s mindabból, mit utolsó perczében érte tesz, arról győződik meg, hogy atyja őt szerette; de ő e szeretet kiérdemlése végett semmit sem tett. Arra a meggyőződésre jut, hogy első kötelességünk a szeretet, s minthogy a nyert jótéteményekért az egész világnak tartozunk, tehát ezt rójuk le azon kis kör iránt, melyben élünk, mert csak így fizethetjük le; ő ezt elmulasztotta; pedig a kik nem szeretnek, nem lesznek boldogok. Érzi, hogy felújult sebe, melyet a párbajban kapott s az ebből keletkezett tüdőbaj miatt soká nem élhet; ezt nem is bánja; de a Betty ellen elkövetett bűn tudata nyugtot nem enged. Közben mind erősebb lesz meggyőződése, hogy életét elhibázta, főleg azért, mert önmagáról megfeledkezni sohasem bírt. Különösen érzi ezt, midőn Justusnak, az orvosnak elbeszéli élete történetét és ez viszont a magáét. Érzi azt is, hogy meg bírna még gyógyúlni, ha valakiért igaz szeretetben föl bírná magát áldozni. Így találkozik Armánddal, ki az élet különböző csapásai után lemondva nagyravágyó álmairól, mint egy kis család feje s egyszerű földmívelő megleli a békét. Boldog az ember csak kis körben lehet a szeretet és azon önfeláldozás által, hogy másoknak hasznos; szenvedéseink legfőbb forrása, ha erről elfeledkezünk.
Így hibázta el életét ő is, mely nem volt egyéb hosszú küzdésnél: kezdetben önző boldogságért, s midőn erről le kellett mondania, küzdelem azért, hogy feledve vígaszt leljen. Nem ezt keresi itt a magányban is? Nem volt eszme, melyért küzdött, nem szív, melyet boldogítni akart volna; önzésében mindent eltaszított, s mert soha magáról megfeledkezni nem akart, nem szabadulhatott meg bánatáról sem. Összes boldogtalanságának önzése az oka.* Használni szeretné tehát; ezért a Szent-Bernárd hegyi kolostorban akarja leróni az emberiséggel szemben kötelességét. Így megnyugodva boldog is lehetne e helyzetében, ha Betty emléke nem emelkednék sötéten lelke előtt.
V. ö. a Gondolatokban az önzésről szólókat.
Azonban Justus, az orvos segítségével már haldokolva ugyan, de megtalálja Bettyt is, ki ide, apjához menekűlt s a telet, nyarat és a második telet sorvadozva töltvén, most haldoklik.
Végső perczében nemcsak megbocsát Gusztávnak, de sőt azt mondja, hogy nincs is mit megbocsátania, mert szerelmében oly boldog volt, hogy ennyi boldogság elég egy élet számára; most újra boldog, mert meggyőződött, hogy Gusztáv is szereti s miatta vonult kolostorba. Így hal meg Betty; mot Gusztáv nyugodt, érezve, hogy nemsokára követni fogja.
18. A KARTHAUSI UTOLSÓ RÉSZÉNEK KEZDŐLAPJA.
Ez a találkozás, ez a bocsánat egyszerre megváltoztatja egész lelki életét. A halhatatlanság kiolthatatlan hite tölti el; örömmel hal meg, mert tapasztalásai kevés évek alatt aggá tették; végső izenete barátjának és barátja gyermekeinek, hogy okuljanak példáján. Végtanácsa, hogy szeressenek; a mi valóban boldogít, az csak a szív, még pedig nem azon szeretet által, melyet nyert, hanem melyet adott. De ez a szerelem ne csak egyeseké legyen; hanem az egész emberiségé, hogy e rokonérzet által az egész emberiség öröme és bánata közös legyen. Ebben az egészért való szeretetben és küzdelemben kell keresni a boldogságot; mert az emberiség el fogja érni magas czélját, a jó győzni fog. «Reméljetek, ifjak! – szól végűl. S ha netalán napok jőnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kétkedni kezd; ha erőtök a nehéz pályán, melynek czélja mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, s éltemnek emléke őrizze meg önösségétől lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedvesek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogják pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalás e földön.»
Ez a regény tartalma, melyet kissé bővebben azért beszéltünk el, mert ez legjobban magyarázza meg azt a lényegét, melyről föntebb szóltunk. Ez magyarázza meg egyszersmind legjobban, hogy e műnek hasznos vagy nemesítő czélja abban az «erkölcstani gondolatban» van kifejezve, melylyel befejeződik, a szeretetről, mint mentő gondolatról, az önzésről, mint a boldogtalanság legfőbb forrásáról, s a keresztyén czivilizáczió jövőjében vetett hitről. És ezt különösen ki kell emelni, mint olyat, mire a költő a fő súlyt helyezi. Ez egyszersmind a tartalmában különben vigasztalás nélküli művet kibékítővé, sőt optimistikussá teszi; mert nem lesujtani, hanem fölemelni czélja; és ez nemcsak czélja, ez meg is van benne, ha mint egészet tekintjük. De ha tisztán pessimistikus mű volna is, baj volna-e? Optimista lángészt a költők közt nem ismerek. A befejezésről ezt különösen azért hangsúlyozom; mert jól emlékszem maig is egy gyermekkoromban hallott megjegyzésre, midőn e művet még általánosan olvasták, nemcsak az irodalomtörténetírók. Berkeszen voltam, mint öt-hat éves fiú nagybátyámnál, midőn egy öngyilkos ifjúról hallottunk, kinek holtteste mellett, künn a mezőn, A karthausi-t találták. A társaságban többen akadtak, kik hasonló esetet beszéltek el s megrótták a mű veszedelmes hatását. Élénk emlékezetemben maradt ez az eset, s ezért csak midőn egyetemre mentem, mertem a nagy szünidőn először elolvasni ezt a, mint hittem, veszedelmes művet. Felesleges mondani, hogy rám s bizonyára a legtöbb olvasóra másnemű hatással volt és maradt lélekemelő befejezésével, melyet Eötvös több utóbbi művében ismétel, így nagy államtudományi s a nemzetiségi kérdésről írt műveiben. E nézete kapcsolatban áll a keresztyén művelődés történetéről tervezett nagy művével, melyhez már most elkezdte gyűjteni az anyagot; de soha nem írta meg; utóbb nevezetes államtudományi műve lett belőle.
A mű, mint ismeretes, az Árvízkönyv-ben jelent meg, az I. (Első rész), III. (Második rész) és V. (Harmadik, negyedik rész) kötetben; azaz 1839 elején, végén és 1841-ben; tehát nagy időközökben s az olvasók mohóságát tekintve, meglehetősen elnyújtva. Ez volt az oka, hogy nem tette azt a hatást, melyre mindig méltó lesz és hogy az egykoru bírálat nem bírta egységes nézőpontról tekinteni; pedig, mint Pulszky és Szontagh is írják, ebben az időben a kedélyek tele voltak koruk iránti megvetéssel és kételylyel a belőle folyó jövő iránt, melyeknek ez a mű adott legjobb hangot. Való, hogy a XIX. század első 15 éve még nem ismerte s a cselekvés mohóságában nem ismerhette meg ezt a lélekállapotot. De a nagy cselekvésekre ösztönző, nagy igéretekkel biztató, lázas izgalmu időkre eljött a nyugalom, a kiábrándulás s a kimerülés. A nyugalom a gondolkodásra s töprengésre, ezek a Byron által európaivá tett kételyre vezettek, melynek magyar szavát, Pulszky szerint, Eötvös alkotta; ezek oly lelki szenvedésekkel töltötték el az uj nemzedéket, melyek addig ismeretlenek voltak; mind ez természetesen egy uj irodalmat szült, mely a lelkiismeret vizsgálását vette tárgyául, mint Eötvös e műve is. Tehát a kor természetes magyarázója az ily műveknek. De különösen jellemző, hogy a részletekben megjelent művet részletekben is birálták; az író itt-ott tanácsokat kapott, hogy miként folytassa, minek kell belőle kitűnnie. Mások a német sentimentalis iskola eredményét látták benne, mi világos tévedés; mert noha van benne ifjúkori sentimentalismus, világfájdalom és elkeseredés is; de igazában több benne a vallási és politiaki skepsis, pessimistikus bírálat és emberszeretetből eredő magas világnézlet. E részletek bírálói közül az első közlemény után Szontagh* nem talált benne mást, mint férfias tűrés helyett elcsüggedést, elégedetlenséget s csodálata daczára kivánta szerzőjének a gyógyulást abból a skepsisből, mely pedig Eötvösnek alapjában sohasem volt sem életnézete, sem betegsége. Mások, mint Szemere Pál mondja, különösen azt vetették ellene, hogy oly jellem, mint Gusztáv, nincs s ha van is, feldolgozásra nem érdemes; úgy hogy Szemere mind e nézetek czáfolása végett szólalt fel. Még jobban összevonták némelyek szemöldöküket s még szigorúbban bírálták, midőn a Júliáról szóló II. rész megjelent. A Társalkodó* egyenesen «a kórházi literaturához» sorolta; Pulszky szerint Széchenyi és Wesselényi nem szerették; mert a nemzet szellemét elpuhítja; kivált Széchenyi az Eötvös politikai törekvéseit is ez időben s utóbbi s hol nyiltan, hol a sorok közt a misericordianus trater-politika kapkodásaihoz és elérzékenyüléséhez sorolta, mi őt mélyen sértette.
Figyelmező. 1839. 113. és 156. hasáb.
1840. 225. l.
De hagyjuk-e, valamint a befejezett műről megjelent, különben sem jelentékeny birálatokat.* Térjünk át a regényre.
L. még Századunk 1839. 10. sz. 1841. 156. l. Athenaeum. 1841. II.
Nézetünk szerint többen, a kik Eötvössel foglalkoztak s köztük legutóbb az éles elméjű Péterfy Jenő, abban tévedtek, hogy Eötvös regényeit egyenes szemlélet eredményeiként birálták meg. Ezen az úton nem lehet eligazodni. Ha bennök egyenes, meghatározott élményeket, az életből üdén ellesett és feldolgozott benyomásokat keresünk; ha oly élő és valóban személyileg, egyénileg jellemzetes lényeket keresünk nála, kik olyanok, mintha ismert arczképeket néznénk, vagy ismerőseink volnának, kikkel társaságban találkoztunk, kiket az utczán még rövidlátásunk daczára hátulról vagy távolról is megismerünk valamely jellemző mozdulatról: akkor nemcsak nem találjuk meg őket, de hajlandók leszünk kevesebbre tartani Eötvösnek a jellemzésben való erejét a helyesnél és igazságos mértéknél. Nem mintha Eötvös nem lett volna megfigyelő. Ellenkezőleg; senki sem járhatott volna nyitottabb szemmel az életben; senki sem tanulmányozhatta volna mélyebben a kor viszonyait vagy a történelmi hátteret, a mozgató eszmék és szenvedélyek hatásait; de ő e tanulmányokat a saját módja szerint tete; ezek benne érzelmi emotiókat és philosohpiai gondolatokat vagy átérzett elmélkedéseket eredményeztek. A látott és megfigyelt eseményben egyszerre az erkölcsi vagy erkölcstelen tartalom az egyetemes erkölcsihez való viszonyában jelent meg; a megfigyelt egyes ember, mint osztályának, nemzetének, sőt az emberiségnek tagja. Mindkét esetben tehát megfigyelésről van szó, de a maga módja szerint. Ő nemcsak nézett, látott, hanem egyszersmind bámulatos felfogása volt; tapasztalatai annyi érzelmi és értelmi emotiókat ébresztettek, mint Rousseaut vagy George Sandot kivéve alig valakiben.
19. A KARTHAUSI MÁSODIK KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ebből világosan következik, hogy az ő regényei épp oly igazak, mint azok, melyek adatszerűen közlik az élet egy részét; de másképen, hogy úgy szóljunk, általában, bölcselmileg igazak. Emberei általános lélektani szempontból valódi emberek, nem arczképszerűleg, mint a hogy az egyénítő s utóbb a realistikus iskola kivánta, a mint Balzac már abban a korban átalakította a regényt s a kor adatszerű, mondhatni tárgyilagosan megfigyelt bírálatává tette. Ne feledjük továbbá, hogy Eötvös egyéni hajlamain kívül meg kell tekintenünk azon kor regényirodalmát általában is, mely Eötvösre leginkább hatott, s ez főleg a franczia volt. Eötvös minden esetre olvasta az akkori regényirodalom főbb műveit. Világosan ismerte a Rousseau Confessions önéletiratát és a Nouvelle Héloďse-t. Ez utóbbi teremtette meg Francziaországban a psychologiai regényt, mely a lelki életnek subjectiv elemzésén alapszik és bevitte az én-t az irodalomba. Ezt míg Goethe és Byron működésével együtt úgy lehet felfogni, mint ellenhatást a XVIII. század második felében uralkodó frivol elbeszéléssel szemben, másrészről, s ez a lényegesebb, ez a XIX. századi lyrismus és így a lyrai regény megalapítója is.
Ez a lyrai regény egyszerre személyi és elemző. Az író személyisége lép előtérbe egész alanyiságával; ő az, ki legtöbbet szenved, ki legtöbbet cselekszik; ő a központ s az író főleg a saját érzelmeit, saját szíve veréseit figyeli meg, saját szenvedéseit, álmait, lelkesedését írja le idealizálva, typusszerűleg majdnem elvontan, sőt symbolumszerűen. Természetesen ez az én a végletekig érzékeny és érzelmes; állandó melancholiával van eltelve, a mint különben ez lett a forradalom után uralkodó lélekhangulat a mult század első harmadában, melytől az emberiség az egész XIX. században sem bírt megszabadulni. Ezekhez járul az érzelmesség uralma az ész, a lyrismusé és ironiáé a satyra, az ékesszólásé és leírásé a jellemzés, a kételyé, a hit, a pessimismusé és határozatlan szomorúságé a vidámság felett; hozzájárul a szerelem teljesen új felfogása miatti beteges vagy álmodozó önkínzás, a természet és az érzelmek összhangjának, a természetnek, mint absolut jónak rajzolása a társadalommal szemben s végül némileg betegesen vallásos ábrándozás. Mindez a gondolkodás túltengésére vezet, a mely nemcsak boldoggá nem tett senkit; de sőt valahányszor magunkat és helyzetünket elemezzük, mindig szerencsétleneknek fogjuk érezni magunkat. Már pedig ennek az irodalomnak alakjai nem a tett, hanem a gondolkodás emberei s így magukban hordják a boldogtalanság-csiráját.
Ez az új irány néhány valódi remekművet teremtett. Nem csupán a lyrai költészetnek adott új fejlődést, hanem a regényben is neki köszönhető Goethe Werther-e, Mme de Staël Corinná-ja, az «én» lehető legkimerítőbb elemzőinek, Sénancourtnak Obermannja (1804), Constant Benjamin Adolph-ja (1816), Nodier Charles Le peintre de Salzburg-ja (Journal des émotions d’un coeur souffrant) (1803). Természetesen az ily aprólékos vallomásokra semmi alak nem illik jobban mint az önéletrajzé, a levélé, a naplóé, az emlékiraté; tehát ezeket fogjuk e regényekben találni, gyakran a cselekvény teljes háttérbeszorításával. Igy Atala a Chactas elbeszélése saját életéről, René szintén a Renéé az önmagáéról, Obermann levélsorozat, Adolph önéletrajz, melynek tervezetében van valami hasonlat A karthausiéval. Mind e regényekben «a század betegsége» a fő tárgy, a morális szenvedés valamelyik oldala s a hős ennek a betegségnek és egy már a betegség csiráit magában hordó lélek gyógyíthatatlan melancholiájának áldozata, ki tőle megszabadulni nem tud, sőt saját állapotának elemzése által mind betegebb lesz.
Figyeljük meg, hogy a következő pár évtized regénye teljesen átalakul; a képzelődést benne a megfigyelés foglalja el és a jelenkori társadalmi élet rajza lesz fő feladata. De míg egyfelől Stendhalnál és Balzacnál e megfigyelés eredménye realistikus rajzzá válik; másfelől a század elején feltünt regény idealis iránya a föntebb érintett okok miatt ujra fölébred s addig el sem gondolhatott népszerűségre jut George Sandnál, ki éppen 1830–40 közt, írói működése első szakában, különös előszeretettel írta képzeletből merített regényeit, melyekben vagy az emberi lelkiismeretet teszi elemzése tárgyává, vagy lyrikus hévvel általános véleményét fejezi ki az emberiség, a társadalom valamely erkölcsi bajáról vagy különös véleményét a társadalom egyik-másik kérdéséről (Indiana 1831, Valentin 1832, Lélia 1833, Jacques 1834, Spiridion, Sept cordes de la lyre 1839), s a költött nevek alatt saját érzelmei, szenvedései, kikelései, heve, ékesszólása szólalnak meg. De ha George Sand nem érezte is annyira a század e betegségét, annál inkább szenvedett benne Alfred de Vigny, kinek Stello-ja 1832-ben, Saint-Beuve, kinek Volupté-ja 1834-ben s végre Musset, kinek La confession d’un enfant du siécle czímű regénye 1836-ban jelentek meg s így Eötvösnek egészen keze ügyébe esett ez az irány, melyre kedélyéleténél fogva annyira hajlott.* Eötvös regényének az általános európai eszmeirányzatba e beletartozását fejezte ki Pap Endre ismert pár sora is, ki finom szemmel látta meg, hogy e mű szintén a század e betegségének rajza.
Musset e műve II. fejezetében ezt az egész lélekirányt és a maladie du sičcle-t részletesen fölfejti; jobban, mint bárki, a kiknél róla olvastam.
Bánatnak könyve, kár, hogy nem regény;
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életirása,
A társadalom jajkiáltása,
Nagy míveltségünk kétségbeesése,
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életirása,
A társadalom jajkiáltása,
Nagy míveltségünk kétségbeesése,
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.
Ha ezzel világosan körülírtuk, hogy e regény hová tartozik s meghatároztuk a családot, melyből Gusztáv eredt, ezzel ismerjük betegségét is, azt a rejtett fájdalmat, melyet, mint René, Istentől vagy anyjától nyert örökül. De sőt Chateaubriand már szabatosan meg is határozta e betegséget, midőn Renével azt mondatja, hogy ő oly ifjú, kiben erő és erény egyaránt hiányzik, ki folyvást magával hordja kínjait s oly keservekről panaszkodik, melyeknek oka önmaga. Ő sem ismeri fel a valódi kötelességet, bajának legnagyobb része saját képzelődése; pedig tudja, hogy a ki erőt nyer, ez nem önmagáé, hanem felebarátaié és senki be nem érheti önmagával. Ez a Gusztáv jellemének alapvonása is, ki vallomását leirja éppen azzal a tartalék nélküli őszinteséggel, mint René, Wrther vagy bármelyik ezek közül; vagy mint Rousseau, ki a Confessions-ban azt mondja, hogy azt teszi, a mit még senki: be akar mutatni egy embert természeti egész valóságában, mint a ki ismeri önmagát s a világot és bemutat egészben oly embert, mint Saint-Preux vagy általában olyat, a ki magában hordja a század ismertetett betegségét, a ki érzett, mielőtt gondolkozott s gondolkozása tárgyilagosságát meggátolták érzései, a mi egyébiránt eléggé közös sorsa az emberiségnek.
20. A KARTHAUSI ELSŐ NÉMET KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
Ilyen Gusztáv is. Neki is, mint mindenkinek, a gyakorlati bölcseség százszor fülébe kiálthatja: légy határozott, légy ügyes, légy erős, mint az élet és nem bir az lenni; tudja, hogy csak a cselekvésben elmerülés tudná megmenteni, de nem bir cselekedni; önzésének és érzékenységének áldozata, melyek saját és mások boldogtalanná tevésére egyesültek benne; ingadozik gyengeség és erény, elernyedés és lelkesedés, engedékenység és erély közt; elmerül saját egyénisége elemzésébe; elveszti a tisztesség és önérzet biztosságát és elvei törhetetlenségét; ellentmondása lesz önönmagának, miközben lelkét a hit, szivét a szerelem, érzékeit a gyönyör, eszét a bölcsesség egyaránt odahagyják s a mély belátás és visszanyert hit csak sírja mellett keresik fel késő oktatásra és megnyugvásra. De őt legalább fölkeresik és ő egyszerre mindent meglel, a mit elveszettnek gondolt s minek elvesztése fölött annyi kétely és lemondás közt panaszkodott, könnyezett, jajgatott, hol ódai emelkedéssel, hol elegiai lemondás kiséretében.
De épen az előbbiekből láthatón, Gusztáv a század e betegségének más typusát állapítja meg, mint a jelzett művek. Werther a körülmények ellen küzd szerelméért s legyőzetve öngyilkos lesz; René nagyszerű képességek érzésével és tudatával akarni nem tud, hogy őket átvigye az életbe; Faut az értelmi túltengő ambiczió betege; Childe-Harold a kicsapongásban való jóllakottság, sőt undor betege; Manfred ugyanazé, mint Faust; Obermann a mély melancholiáé, ki érzi a nagy tettek szükségét, sóvárog is akarni, de tehetsége nincs; Lara a bűnben keresi az erő fenségét s kétségbe esve csalódik; Gusztáv pedig tud akarni, volna tehetsége is, de vak önzése balutakra s tévedésekre vezeti, míg az élet küszöbén megtörve, tehetetlenül látja be, hogy tévedett, midőn már késő s csak tévedésének belátása vigasztalja.
Gusztáv betegsége tehát, noha morális természetű, mint amazoké; de teljesen más. Eötvös a Gondolatokban egy helyt, mintha erre czélozna, így ír: «A legveszélyesebb társaság az, midőn kizárólag önmagunkkal társalkodunk. Először azért, mert semmi sem fejti ki az önösséget inkább, mintha önmagunkat választjuk gondolkodásunk fő tárgyául. Másodszor, mert mindenki önmagának, ha nem is legnagyobb, de legügyesebb hízelgője. Végre mert elménk magára hagyatva mindig azon irányban működik, melyet kedélyünk kijelel s mert így a gondolkodás, a helyett, hogy hajlamainknak ellensúlyul szolgálhatna, azokat csak még erősebbekké teszi». E helyen pontosan van körvonalozva e betegség természete, mely egyébként, mint amazok, szintén csak előhaladt, önmagával tépelődő, uj utakar kereső társadalomban jöhet létre, mely előhaladtában mind több és több ily betegséget termel, melyek azelőtt ismeretlen sebeket ütnek a lelken. Az önzés e feldolgozása tehát Eötvösnél uj. Gusztáv e betegségével pár év alatt egész életét leélve, eltévesztett életének keserű tudatával, mint amazok legtöbbje, szintén kivonul az emberek közül a magányba s kénytelen megvetni nemcsak a társaságot, hanem önmagát is, hogy önző boldogságra akarván törekedni, feláldozott ennek mindent, még önérzetét is, hogy az egyetlen menedékhez, a hithez forduljon, mint eddig minden más meghasonlott kedély, melyet a költészet feldolgozott.
És nemcsak Gusztáv ilyen. A regény számos alakjában rajzolja Eötvös a reménykedés, vágyakozás és teljes kiábrándulás csalódását; de egyszersmind egy nagy eszme vagy érzelem vigaszát s az ebben való megnyugvást. Így a sötét rajzot a megnyugvás melege, a hit és vigasz fénye enyhíti. Ott van Júlia, ki családot, vagyont, fényt, szerelmet eldobott magától s végre kedvesének becsületérzéséből is kiábrándul, de vigaszt lel az anyai érzelemben. Ott van Armánd, a nép feltörekvő fia, ki mindent remél, bűn és jellemtelenség útjára sodortatik; de megtisztulva nagyravágyó ábrándjaiból, a szerény munkában és csöndes családi életben vigaszt talál. Bettyt, ki mindent feláldoz, szintén megtisztítja a szerelem gyermeteg érzése s Gusztáv szerelmének tudatában boldogan hal meg. Gusztáv, látszólag rideg és hitetlen apjának végintézkedéseiből, kénytelen arra a meggyőződésre jutni, hogy ennek az arisztokrata, számító szívnek volt egy rejteke, melyben iránta szeretet lakott. Még Arthur életének tanulságaival is legalább meg tud nyugtatni a költő; mert noha sorsa megdöbbentően tragikus, a mint a legföllengzőbb művészi álmodozásból korhelységbe, játékba és érzéki gyönyörökbe sülyed; de halálának elhatározottsága, melylyel a bűnből menekül, mutatja, hogy a jobb emberiséghez tartozik.
Így míg a költő a júliusi franczia forradalommal, mint háttérrel, a régi és új arisztokratia szembeállításával, amott az előitélet és szívtelen gőg, emitt Dufeyban az önző, számító kapzsiság rajzával, az egészében mindig közönyös és üres társadalom bemutatásával, az élet majdnem egészen sötét festésével, a lehangoló melancholia uralmával, a hiú és önző szenvedélyek belevegyítésével, a minden emberi törekvések hiábavalóságának leírásával a bűn és boldogtalanság képét tárja fel: másfelől feltár előttünk egy nagy szívet, a magáét; megvigasztal a művéből sugárzó keresztyéni szeretet és önfeláldozás, a temető fölött lebegő hit, az emberiség jövőjébe vetett bizalom és törhetetlen meggyőződés erejével.
Valóban, e könyv az igazi és a költészet által megnemesített élet együttes képe. Mintha a költő, midőn kora társadalmának rajzába kezdett volna, nem gondolt volna rá, hogy egyenesen regényt írjon; csak érezte, hogy a mit ír, való és igaz, reális és költői egyszerre; egy mély és szomorú tragoedia, melyet a szem kevésbbé lát meg, de a szív annál mélyebben érez át s a gondolkodás annál jobban bir elemezni. Ezért e mű tervezetének nagyszerűségében, a beletett eszme mélységével, a felölelt látkörrel, a valóság és a költői világ e kibékítő rajzánál fogva méltán foglal helyet azon művek közt, melyek hasonló nagy conceptiójuak, mint minő Faust, melyre két dolog benne, a Werner alakja s a barátok «De profundis» énekének hatása emlékeztet is.
Ezekkel szemben, a mire nem kivánunk most különös súlyt helyezni, nem nehéz meglátni a mű hiányait. A jellemek rajza nem mindig következetes. Júliáról nem igen hiszszük el sem a rászedésnek azt a módját, melyet Gusztával szemben használ, sem azt, hogy Amalfi szeretőjévé legyen; Gusztávot sem gondoljuk annyira sülyedettnek vagy gyöngének, hogy Bettyt elvigye az estélyre. Magában az egésznek compositiójában is van egyenetlenség és egyenlőtlenség; a III. rész bizonyára igen elnyujtott a többihez képest s Eötvös eredetileg aligha akarta regényét ily hosszunak írni. A cselekvény lassan halad s némely ponton talán nem minden hatásvadászat nélkül. Kétségtelenül a stylnak is megvan az a hibája, hogy mindent ki akar meríteni, s így nem annyira felüdíti, gondolkozásra sarkalja, új eszmék önkénytelen termőföldévé teszi a lelket, mint inkább ellankasztja, olykor elernyeszti.* De aztán minő új világ s addig irodalmunkban nem ismert tartalom az, mely oly méltó feltünést keltett; a nyelvkezelés hibái daczára, melyen későbbi kiadásaiban sok helyt javított, minő, addig irodalmunkban szintén nem ismert, gazdagon költői és ragyogó próza, az eszmék, érzelmek minő nemessége, a hasonlatok és színek minő dús forrása, a költőlélek mily önkénytelen megnyilatkozása teszik e művet mélylyé és ragyogóvá, megindítóvá és meggyőzővé. Mindezek okozták, hogy Zalán futása óta mű ily hatást nem tett, regényirodalmunkat egyszerre európai színvonalra emelte s nálunk körülbelől ugyanazon hatást érte el, mint a franczia irodalomban a Nouvelle Héloďse és megnyitotta költészetünket az európai eszmék hatásának, valamint a legszabadabb lyrismusnak. E mellett Eötvösnek mindvégig nemcsak legkiválóbb alkotása e mű; hanem egyéniségének leghűbb tükre, mint rendesen minden irónak ifjúkori művei.
Eötvös a Gondolatok-ban egy finom észrevételt mond erről: «Elmondani mindazt, mi által gondolatunk a lehetőségig világos legyen, de nem mondani egy szóval sem többet: ez a tökéletes stilusnak főtitka.»
Figyelmet érdemlő körülmény, hogy Eötvös ez időbeli költői működésében A karthausi és hagulata nem magában áll. Egész ez időbeli lyrája is ugyanannak a lélekállapotnak nyilatkozása, melyből regényének elmélkedései fakadtak. És épen ezek legjobb bizonyítékai, hogy azok, a kik azt írják, hogy Eötvös ifjú korában, mint dúsgazdag ifjú, dévaj, kissé könnyelmű volt, a ki lovagolt, tánczolt, udvarolt, pezsgőzött és hogy körülbelől ugyanez életmódot folytatta Párisban: a dolog lényegében mindenesetre csalódnak. Ő sem könnyelmű, sem felületes soha nem volt s a vidám dévajság leple alatt, bármily kora ifjúságára tekintsünk vissza, megtaláljuk azt a mély melancholiát, melyet mint szellemének alaptulajdonát kell fölfognunk. Ki gondolná pl. hogy A házasulók és A megfagyott gyermek ugyanazon időből valók; pedig úgy van, s tegyük hozzá, hogy ez a kis románcz jellemzi Eötvöst, nem a vígjáték dévajsága.
Eötvös lírája épen nem gazdag, mindössze 31 költeményből áll az egész, még egy páron kívül, melyeket gyűjteményéből kihagyott és maig ismeretlen egész ifjúkori kisérleteit kivéve. Költeményei időrendben három csoportra oszthatók: azokra, melyek A karthausi, melyek A falu jegyzője s a Magyarország 1514-ben művei köré csoportosulnak*. Lyrai ere is akkor nyilt meg, mikor a költészetnek más irányban hódolt; de egészen különbözőn. Ifjú korában A karthausi-ban található hangulat a tartalom, a későbbiekben egy-egy hazafias tettrebuzdítás vagy saját életelveinek hirdetése.
I. csoport: A megfagyott gyermek (1833), A nyugalom, Holdvilág (1834), A sajka, Dalnok és király, Bedgellert 81855), Búcsu (1836), Az élet fája, Szörnyen szép, A kisértet, A vár és a kunyhó (1837), Remélj! A tokaji hegy, A befagyott Visztulához (1838), Álom, A nap mikor…, Szerencse és nyugalom, Elvirához, Ősz (1839), Új szülött gyermek halálára (1840), Maholnap sír takarja (1841), A múlt (1842), – II. csoport: Tanács (1845), Én is szeretném (1846). – III. csoport: Klári dala (1846), Panaszok, Mohács, A tóhoz, Oh lennék felhő… A végrendelet (1847). – Ezután 1863-ból ismert még csak egy költeménye: A vén zászlótartó.
Ifjúkori költeményei részint románczok, részint kivált szerelmi tartalmúak. Mindkét irányban főleg Kölcsey hatása mutatkozik rajta, a nélkül hogy ez eredetiségéből levonna. Utóbbi költeményeiben A karthausi hangulatára mutatnak a természet nyugalmának szeretete, a halál után sóvárgás, az élet pessimistikus szemlélete («Keserv az ember élete», «elveszett minden reménye», «te árva szív… majd egykor megpihensz te is nem ismert partokon«, »szenvedtem, mit nem gyanít a zajgó néptömeg», «magam vagyok ifjú és elhagyatva e nagy világon, hol szeretni kell,» «éltemből egy maradt: a fájdalom» stb.), a szerelem bánatos rajza, melybe belevegyül egy meghalt kedves fölötti bánat, vagy egy szenvedélyesebb fellobbanás sóvárgása. E költemények sokkal elvontabbaknak tetszenek, hogysem az élettel való kapcsolatuk kimutatható volna; de kétségtelen bizonyítékai, hogy életének megvolt a maga bánata s az a mély fájdalom, lemondás, elkeseredés, mely egyébiránt A karthausi-ban sokkal hívebben és meghatóbban szól hozzánk, mint lyrai verseiben, nem elképzelt, hanem átélt és átszenvedett érzelem.
Egy másik érzelem, mely költeményeiből hozzánk szól, a hazafiúi s ez is Kölcseyre emlékeztet a maga meleg és oddadó érzelmességével. Ezek közül a Búcsu méltán híres és Eötvösnek maig legismertebb költeménye, melyet 1836-ban írt, midőn utazni ment. Benne, egy pár nehézkesebb fordulatot s pár bágyadtabb sort leszámítva, oly egyszerűen s mégis fönségesen szólal meg a hazafi szeretete, a szenvedélyes odaadás, mint korában, Kölcseyt kivéve, senkiben. Olyan ez mint a Zrinyi dala, mellyel a hangnem némi rokonságban áll s korában már annyira elhíresedett, hogy Szemere Pál külön ismertetést írt róla.
Ugyane hangnemben írt néhány románczot egy balladaszerű elbeszélő költeményt, A vár és a kunyhót. Amazok közül A megfagyott gyermek annyira kifejezője a romantikus ábrándozásnak és érzelmességnek, mint irodalmunkban tán egy költemény sem ennyire. Ebben áll nagy népszerűségének oka. Pedig hyperromanticismus az, a mi benne uralkodik s lényegében éppen azért nem elég jellemzetes. Az érzelem túlfinoman van rajzolva, az árva fiú beszédét aligha mondhatta volna el egy falusi gyermek; valószínűség is kevés van a történetben, falun aligha lehetne gyermek ennyire elhagyatva; de mindegy, a hang a koré, az érzelem sajátja s mindkettő oly kifejezésre jut, mi a maga nemében mintaszerűvé teszi.* A dalnok és király különösen Eötvös nézetei szempontjából jellemző. Ő egész életében a költő és tudós hírnevét magasabbra tartotta a külső ténynél s a politikai dicsőségnél. Itt azt az alapgondolatot fejezi ki, hogy a viharzó tengeren elmerült csolnakban együtt ült a király s a dalnok; amannak koronája a tenger mélyébe sülyed, emennek koszorúja fönn úszik a vizen. Utóbb is, a hatvanas években mondta egyszer, hogy legnagyobb politikusunk nevét is alig ismeri a külföld; de egy tudós professor neve ismert az egész művelt világon. Tagadhatatlan e költeménynek is már némi irányszerűsége. Az irány és czélzatosság azonban teljesen uralkodik A vár és a kunyhóban, mely az egyenlőséget hangsúlyozza egy tragikus képben. A külső természet* s az emberi legvalóbb érzelem, a szerelem, mindent egyenlővé tevő ereje van szembeállítva az előitélet elvakultságával. A természet nem tesz különbséget úr és jobbágy közt; az ég egyenlően áld urat és szegényt; az érzelmek mindkettő szívében egyformák; a mocsok egyenlően szennyez, az emberméltóság s a mult iránti öntudat, a keserv, a büntetés ugyanegy; miért nincs tehát egyenlőség a jogokban is? Ez a mű alapgondolata s ennek kifejezésre juttatása a költemény czélja, a miért pár helyt a valószínűség ellen vét. Van benne mindenesetre túlzó érzelmesség is; de szintén annyira kifejezte nálunk a kor legfőbb eszméjét, melynek érdeke körül 48-ig összes politikai küzdelmeink s emberbaráti törekvéseink csoportosultak, hogy méltán tett mély hatást és méltán az egyik legismertebb költeménye ma is, midőn ez az irányeszme már kevésbbé hat.
Némi módosítással kis elbeszélés alakjában képpel l. Színórák. 1862. 57. l. Árva gyermek cz. a.
V. ö. pl. Magyarország 1514-ben. I. kiad. 248. l.
21. AZ «ÁRVA GYERMEK» ZÁRÓKÉPE EÖTVÖS KÖLTEMÉNYEINEK 1869-IKI DÍSZKIADÁSÁBÓL.
De e mellett ebben is A karthausi hangulata uralkodik. Látható, hogy e szellem átvonul Eötvös összes e korbeli művien. Különösen a nemes emberszeretet, az emberiség emelése, mely végeredményében a keresztyén művelődés győzelmének reménységével, sőt bizonyosságával bíztat a szeretet és önzetlenség által: ez az, mit kiválóan «karthausi» alapeszmének és érzelemnek szeretnénk nevezni és ez az, mi Eötvös összes akkori művein, sőt más vegyületben élete egész működésén átvonul.
Emelkedettebb világnézet s fenköltebb hitet valóban senki nem menthetett volna meg mint ő, midőn e nevezetes regényben megvált ifjúsága borús, keserű tapasztalataitól. Életének napfényre kerülő adatai fel fogják deríteni, hogy e mindvégig legnevezetesebb műve nagyrészt önéletrajza, saját benső életének rajza s szenvedéseiből úgy gyógyult ki, hogy leírta őket. De tapasztalatai hitét fölemelték; a kétely csak lelke felületét érintette; a mit átélt, csak megerősítette idealismusában s állandón ennek útjára vezette. Így mint férfiú lépett a politikai küzdőtérre, egész lelkét és életét szentelve egy eszméért: a magyar parlamenti kormányzás és ennek sajátos viszonyainkkal való összeegyeztetésének megvalósításáért. Maga mögött hagyta az ifjúságot. Élni, élni, munkálni, küzdeni, szenvedni, fölfelé törekedni! A haza ezt akarta s ő sak rá hallgatott. Hátat fordított a múltnak. Az új hajnal új és nagy elhatározásokat kivánt. Szeme előtt a jövő Magyarország képe tűnt fel s ő forró vágygyal és erős elhatározással terjesztette ki feléje karjait.
