II.
II.
Miként a legszebb tájra nézve, s az ilyenre főképen, van egy nézőpont, honnan legjobban áttekinthető a honnan az egyes részek szépségei legszembeötlőbbek és mintegy kitárják belső lényegöket a szemnek: így a legjelentékenyebb emberi életnek és írói működésnek van egy oly kiemelkedő vonása, melynek ismeretével nemcsak legjobban igazodunk el tettei vagy irodalmi műveinek bármely tömkelegében, hanem csakis ennek ismeretével fogjuk helyesen megérteni. Igen gyakran valamely emberi élet vagy irodalmi működés, vagy a kettő együtt, hiszen emez csak része amannak, úgy látszik első tekintetre, hogy tele van ellenmondásokkal; a részek nem illenek együvé, következetlenség jelentkezik minden nyomon; de leljük csak meg mélyre hatni tudó tekintettel a szükséges alapvonást: az ellentétek elsimulnak, a részek egymáshoz illeszkednek, a következetlenség logaikai egymásutánná válik. Ezzel is csak úgy vagyunk, mint a természettel, vagy, még terjedtebben fogva fel, az egész mindenséggel, a nagy világgal, melyben végre is az ember egy kisebb világ, mint Goethe és annyian mondják. Nem látszott-e maga az anyagi világ chaotikusnak, míg Kepler három törvényének fölfedezése még nem mutatta, hogy az egész a rendek rendje, a szabályosságok mathematikai szabályossága? És ha az egész anyagi világ törvényeknek hódol, ha megszabott rendszer elvei szerint végzi örök utait: nem természetes, hogy a gondolkodó emberi lélek is elvekhez alkalmazkodik; hogy akár öntudattal, akár öntudatlanul hódol a mindenségbe ültetett törvényszerűség elvének a maga lelki iránya szerint?
Még pedig figyelemre méltó, hogy miként a természet alaptörvényei közelfekvők és egyszerűek, a legrendkívülibb lélek ez életelvei is éppen ilyenek. Arany János egy alkalommal gyönyörűen fejti ki, hogy bármily bonyolultnak lássék az emberiség élete, mégis néhány alapvonásra vihető vissza; a többi csak idő, körülmények és egyének szerinti módosulás. Így az egyes bonyolult vagy annak látszó, még oly sokoldalú működésének is egy-egy igen egyszerű alapelv teszi kiindulását és lényegét. Ha pl. valaki nagyszabású és sok-, csaknem számtalan irányú működést fejtett ki; ha volt valaki, a ki mintegy száz karu Briareus, a nemzeti élet ugyanannyi irányait karolta fel, akkor az nálunk Széchenyi volt. Nem folyt-e már pályája derekán a legélesebb vita, mely maig is mindannyiszor megújul, ha szóba kerül, hogy vajjon mi volt czélja, mi működésében a főirány? Egyik az anyagiakban kereste, másik a szellemiekben vélte megtalálni, harmadik a személyes dicsvágyban, sőt hiúságban lelte e mozgató erőt. Akármelyikért vegyük, az eligazodásban legyőzhetetlen nehézségekre akadunk; de válaszszuk csak azt, melyet ő A kelet népé-ben s utóbb annyiszor szívével kezében ajánl nekünk, hogy t. i. életének czélja a magyar nemzetiség politikai, szellemi és anyagi kifejlesztése volt; vizsgáljuk csak egész működését ennek az örökégő fáklyának világánál és Széchenyi életében nem találunk ellentmondást, sem homályt. Azonban ez s az ilyesmi alapigazságnak sok ember, talán a legtöbb szemében, igen egyszerű; valami sphynszszerűbbet, bonyolultabbat, észtörőbbet, körmonfontabbat keresne s méltányolna inkább. Mert nehéz elgondolni annak, kinek a természet nem adott költészet és életigazságok iránti biztos érzéket, vagy a melyekre nézve a mívelődés áltanai fátyolt borítottak szemére, hogy csak az lehet igazán szép és igaz, miben megvan az egyszerűség világossága és tisztasága. Vagy nem ezért nevezi-e nyelvünkben rejlő bölcsesség az igazságot világosnak és tisztának, mert a természettől nyert öntudatlan mély bölcsességet érezte, hogy ezek annak leglényegesebb tulajdonai?
Eötvös élete és írói működése nem tartozik általában sem a bonyolultak közé; de azért éppen oly szükséges megállapítnunk azt a határozott irányt, mely benne és legfontosabb műveiben az ember és író magyarázatául szolgál. Ezt kezünkbe adja ő maga, mint ezt mindig és minden igazi író tette. Vallomásaiból világos, hogy őt ifjú korában teljes erejével ragadta meg a franczia romanticzismus, melynek fejévé Hugo Viktor épen ez időtájban vált; és ez Eötvöst természetszerűen úgy a régi, mint utóbb a Voltaireben kihalt, szerinte hideg és hazátlan classicismus kicsinylésére vezette. Ez más szóval azt teszi, hogy ő az élet, a nemzeti és korszellem teljes kölcsönhatását kivánta és azt tette a költészet főfeladatáá, a mit Hugo Viktor, ki kevéssel azelőtt kiáltotta el, hogy az új irodalomnak ki kell elégítenie az igazság utáni sóvárgást. Ez még a művészeti czél fölött is áll, s ez az, a mit elért a maga idejében a görög eposz, lyra és dráma.
Csak az a költészet, mely korát megérti s rá visszahat, mely a kor gondolatáért hevül, mely a mindig új érzelem számára új szókat és formákat alkot: csak az verhet erős gyökeret a közmeggyőződésben és ezt tette a romanticismus. «Nemcsak művészség a poesis – mondja Eötvös 1835-ben – mint p. o. szobrászat vagy festés vagy architectura, a poesis szükség, egy jajkiáltása az emberi nemnek, mely jobb után vágyódik, egy ton (hang), mely accordját még csak keresi a dissonánczczá válik, ha nem találja; a pestisnek van hazája, van százada, s csak ott érteni őt egészen.» A classcismus éppen ezért mindig idegen maradt Francziaországban; ez az akadémiai költészete volt. A népnek nem volt, de kellett költő és Hugo Viktor támadott, ki megértette korát, új ösvényt tört, nem vevén más vezetőt mint érzeményét s az igazságot. Ezért Hugo, ha múltat énekelt, nemzete múltjából vette tárgyát, s ez a középkor; egy poetikus világot alkotott, de mely a mienk, tele keservvel, melyből elkivánkozunk egy jobba s erre törekedett; ha korából festett képet, komoly vonásokkal tette, mert nem tetszeni, hanem használni volt czélja. «Fekete szent, felette nagy vala neki a poesis, mintsem hogy játékként czélnak tartaná, neki eszköz vala, melyet használt, hogy népét erősítse s az erő erény. Igazság az, mit keresett, mit feltalált és azért fog élni, legnagyobb tanúja korának.»
Így ír a 22 éves Eötvös Angelo fodítása előszavában* 1835 november 24-ikéről (Ercsiben). Hasonlóan nyilatkozik, midőn két évvel utóbb az Athenaeum-ban Jules Janin, Chaudes-Aigues és mások támadásai ellen Hugot védelmébe veszi.* A poesis szükség, mondja újra és Hugo legnagyobb érdeme, hogy szava tetté vált. Megint kifejti, hogy a franczia classicus dráma csak esti mulatság volt; népszerűvé, egyszersmind élővé és hatóvá nem válhatott. Idő folytán a költészet minden neme népszerűvé vált: a hősköltemény mint regény, a lyra mint a kor örömeinek és bánatának zengője; csak a dráma veszteglett még és ennek Hugo adta vissza azt a jelentőségét, azt a népszerűséget, minő a görög tragédiáé volt a maga idejében. E jelentőséget pedig az által érte el, hogy a mi minden drámaköltőnél a legszükségesebb, neki megvolt a maga moralis meggyőződése s a költés határain túl az igazság terjesztését, a népnek oktatását és jobbítását, a mulattatás mellett a tanítást vette hivatásául; eszközéül pedig, mely nélkül czélhoz nem juthatott volna, a minden áron való hatni akarást választotta. A fő azonban, úgy a drámában, mint minden valódi írói műben «az erkölcstani gondolat; ez az, mi köszönet- vagy átokra teszi érdemessé a költőt, ez az, mi sok hibát menteget». Ime, mit ő Hugoban legjobban csodál. Drámáit talán elhordja az idő, ezekért irigyli őt és nem más, jelesebb lírai műveiért; mert a mit ezekben tett, «egy nemes, férfiúi tett vala».
U. ezt kiadta a Társalkodó is 1836. február 4-ikén, 16. sz. midőn írta, hogy Hugo s műve magyarul Eötvöstől csak imént jelent meg.
Hogy Viktor mint drámai költő. 1837. II. 35. szám.
15. ANGELO FORDÍTÁSÁNAK ELŐSZAVÁNAK ZÁRÓSORAI.
Mint látható az előbbiekből, Eötvös nem ismeri el, vagyis elismeri, de nem tartja az íróban első kötelességének a művészetnek mint önczélnak elvét. Neki az aerostatához hasonló lángeszek dicsősége, kik tisztább légbe emelkedve, az alant álló emberiségre lenéznek, ugyan dicsőség, de hideg dicsőség; szerinte csak az hathat, a ki korát megérti. Csak annak érdemei igaziak saját nemzete s az emberiség szempontjából, a ki, mondhatnók, mint a sirály, mindig a tenger fölött röpdes: csendes időben némán, viharban sikoltozva. Ez természetszerűen az irányköltészet pártolásához vezet, a mely nem elégszik meg a költészettel mint önczéllal, hanem kötelessége még valami más, még valami nemesb után törekednie, mint Jules Janin gúnyosan mondta hugóról; holott éppen ez az, mit Eötvös érdemei közé számít.
A másik, a mi Eötvös kiemel, a népszerűség szüksége, mely mint eszköz, az egyetlen, mely a költőt czéljához segíti. «Minden poezis a népből ered, – így szól – s csak meddig vele összeköttetésben marad, míg rá hat s oktatva vgagy gyönyörködtetve belső életébe befoly, addig felel meg magas hivatásának, addig érdemli azon fenséges állást, melyet elfoglal.» Ezért nemcsak teheti, hanem kell is tennie a költőnek, hogy a hatás kedvéért akár hódoljon is a nép ízlésének; ezért helyesli Hugo szüntelen törekvését, «vagy inkább kétségbeesett küzdését» az érdek fölgerjesztése végett; ezért hangsúlyozza, hogy a költőnek első feladata magát kora előtt érthetővé tenni.
Mondhatná valaki, hogy végre is ezek ifjúkori nézetek; egy rendkívüli szellem tüneményes megjelenése által meghatott szív lelkesedéséből folyó, de nem a kiforrott férfiú elvei. Ámde, ha Eötvös nem nagyszámú ily nyilatkozatai közül megtekintjük Petőfi Sándor összes költeményei cz. czikkét 1847-ből, ebben majdnem ugyanezen szavakkal emeli ki az irodalomnak az utazástól való megmenekülése szükségét; a népszerűség első feltételéül a nemzetiest, ez esetben a magyarost, épen oly nyomatékosan hangsúlyozza mint 9–10 évvel azelőtt; és hasonló módon emeli ki, bármily magasra emelkedésében is, Petőfinek azt a kiváló érdemét, hogy röptét az egyszerűbb olvasó is követelheti. «Petőfi – mond – a szó legszorosabb értelmében magyar költő s ez az, mi valamint a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, magyarázatául szolgál: úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.»*
Pesti Hirlap 1847. 315. l. május 14-én; Életképek 1847. I. 678. l.
De ekképen ha e nézetével is az érett férfikorba kisérehtjük őt, a másik felfogásához, mely a költői hivatás alaptermészetét, lényegét illeti, valódi érzelmi megindulással, sőt heves meggyőződéssel ragaszkodott. «Minden művészetnek feladata kimondani a valót szép formában», – mondja a Gondolatokban. «Sokan – mondja ugyanott – a költői míveket a virágokhoz hasonlítják; én azt hiszem, hogy a virág nem veszít semmit szépségéből, ha felőle tudjuk, hogy gyümölcsözővé válandik. A régiek Orpheusról éppen azt említik legnagyobb dicsérettel, hogy lantja hangjaival városokat épített. E példa intésül szolgál, miként a művészet, mint minden egyéb e világon, csak annyiban érdemli dicséretünket, a mennyiben valamely nagyszerű czél elérésére vagy nemes eszme életbe léptetésére eszközül szolgál.»* De kivált A falu jegyzőjé-ben újra meleg érzelemmel, sőt csodálattal emeli ki Hugo páratlanul nemes eljárását, mint szép, nemes tettet, hogy a bűnös iránt szánalmat bírt ébreszteni; nem az által, hogy a bűnt szépnek rajzolta, hanem hogy a bűnöst embernek mutatva be, benne kiemelte a mindig meglevő legalább is egy erényt, mely fölemeli és megnemesíti őt, mint Tisbét a szerelem, Borgia Lukrecziát az anyai érzelem. «Van az írónak egy magasab feladása, – teszi hozzá – mint hogy bizonyos mennyiség fehér papírt fekete karczolással töltsön be s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező birálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégítheti. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után fárad. S ki az istentől nyert tehetségeket a helyett, hogy vele embertársai legszentebb érdekei mellett küzdene, a művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamikép csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonokról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak művészi studiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll s az egész emberi nem vajudások között új életnek indul, virágok- s a langy esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük; tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a költőtől, ki nemes emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, a mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá, tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, melylyel ő, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával öndicsőségére kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott művek hibáit az érzelmeért, melyből származtak, szívesen megbocsátjuk s megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk; mit mondjunk a mázolókról, kik minden magasabb czél s indok nélkül e műveket utánozzák, kik romlott képzetekkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyű vagy undok, a ganajat s rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvágják, nem a virágért, hanem mert nekik jól esik az ocsmányságokban körülkapargatni; kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fenmaradó töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök mélyében s inkább örülnek, ha feltalálták, mintha embertársaiknak egy új vigasztaló gondolatot nyujthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot s mindennemű nyomort, melyek között a kalandok játszatnak, e hősöknek egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint az akasztófátóli félelem: – e kép más volna, mint melyet adnak.»*
A Gondolatokban nem egy vonatkozik itt kifejlett elvére. A szónoklattól is azt kívánja, hogy «nemcsak szép beszéd, hanem hogy szép tett legyen». L. kivált Irodalom és tudomány cz. sorozatot s más helyt is az ember legfőbb rendeltetését a használni tudásban találja. L. Ember és világ-ban több helyt. V. ö. A falu jegyzője. III. 165. l.
II. 128. l. 1845-iki kiadás.
Látható, hogy e helyen már szenvedélyes hévvel, szónoki erővel fejezi ki alapelveit. Ezt azoknak a támadásoknak kell tulajdonítanunk, melyek őt éppen A falu jegyzője miatt érték, a mint ennek egyes füzetei a közönség kezébe kerültek, s a végső megjegyzés világosan érinti azt a nálunk is divattá vált szokást, hogy az alföldi haramiák életét pár regényírónk szerette bizonyos dicsfénybe vonva rajzolni. Mindezt még jobban bizonyítja Én is szeretném kezdetű költeménye, mely 1846 évszámmal jelenvén meg, ezzel a művével és körülményeivel való kapcsolata világos. Ő is szeretné – mond e költeményében – megénekelni nyájas dalokban a szép természetet, kedvesét, Tokaj borát vagy kimért, zengő sorokban dalolni a hazáról.
De engem fölver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Komoly valónak súlyos érczkara;
Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet:
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Eltölti égő kínnal lelkemet:
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Mig gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az Aeol-hárfa viharokban,
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szivünket,
Nem könnyeket kér-é a szenvedő?
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szivünket,
Nem könnyeket kér-é a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.
Mily hév és mily erős meggyőződés, mily komor határozottság és mélyről felfakadó pathos van e sorokban, melyeket nagyon is érzékeny támadásoknak kellett megelőzni s előztek is meg! Ezek Eötvösnek, az írónak, szíve fenekére engednek pillantanunk s valóban egy lyrikus sem tárhatná jobban fel lelkét előttünk. Ez az elv, ez az írói meggyőződés, vezette őt irodalmi munkáiban egész életében, de kivált ennek első felében s ennek vezetése alatt írta a forradalom előtti három nagy művét is: A karthausi, A falu jegyzője és Magyarország 1514-ben czímű regényeit.
Első tekintetre látható, hogy Eötvös elmélete a költészet czéljáról Hugo Viktor több ez időbeli nyilatkozatain, de kivált Cromwell-jének 1827-iki kiadása előtti előszaván alapszik, melyben Hugo hadat izen a múltnak, a drámát, mint a korhoz legillőbb műfajt jelöli meg. Ez az előszó a romanticismus költői művészetének elmélete s a kortársak annak is vették. Ebben állítja fel Hugo azt, a harminczas évek elején nálunk is elfogadott, egyébiránt már első tekintetre is tév-eszmén alapuló elméletet, hogy az emberiség három nagy korszakot élt meg: a primitivet, az antikot és az újat s ezeknek a költészet három alakja felel meg: az óda (lyra), az eposz és a dráma. Ennek nevében mintegy rendszeresen lefujták nálunk az eposzt, a 30-as évek elején elvágják fonalát s mindenkit a drámára kényszerítenek. Hugo továbbá hadat izen a franczia klasszikai drámának, a hármas egységnek, mint a költő korlátainak; jogot követel, hogy a dráma ne csak az egyhangú szépséget festhesse, hanem a rútat és groteszket éppen úgy mint a szépet és fenségest. Az ember kettős, mint végzete, t. i. állat és értelem. A melancholia és a vizsgálódás szelleme megtanítják a dolgok más-más szög alatti nézésére és ebből ered a dráma, mely egyesíti a rettentőt és groteszket, a komolyt és komikust. «Mindaz, a mi a természetben van, művészi is», teszi hozzá. Egyszersmind a lángész korlátlanságát proklamálja; azonban stylben és jellemekben az ellentétek mesterséges halmozásával éppen az általa sürgetett históriai és természeti igazságtól fosztotta meg drámáit.
De ez bővebben nem tartozik ide, csupán érinteni kivántuk Eötvös elméletének általános irodalmi hátterét és kapcsolatát, mely tehát különösen e kettőben domborodik ki: a költészet hivatása a szépen kívül, sőt fölötte is a hasznosság, a kor érdekeivel való kapcsolat által; másodszor hivatása felölelni a költészet által eddig mellőzött emberi jellemeket s bennök kimutatni az emberi nemes természetnek mindig megmaradó, legalább egyetlen vonását.
Könnyű belátni a művészetről szóló általánosan elfogadott elméletek szempontjából e nézetek hiányait, melyek közül a második különben már művészi feladat. Könnyű volna bebizonyítani azt is, hogy a világirodalmi nagy művek közül a nem irányművel még morális hatást is többnyire nagyobbat gyakoroltak az életre, mint kevés kivétellel az irányművek. Azt az egyet azonban hiába vetette utóbb a Szépirodalmi Szemle Eötvös szemére, hogy ő a hasznossági czélt a művészeti czél fölé emelte. Ellenkezőleg, Eötvös mindig kiemeli, hogy amaz a költő részéről áldozat. De hogy Eötvösnek ez mennyire alapelve volt, nemcsak a költészetben, hanem a tudományban is, bizonyítja életének már utolsó éveiben, 1865-ben, legjobb barátja, Szalay fölött tartott emlékbeszéde, hol a tudósról szólván, épen úgy kiemeli, mint Hugonál, a költőnél, a nemzetének való szolgálat polgári kötelességét és azt, hogy Szalay szerint «a tudomány, mint minden képességeink, csak arra adatott, hogy emberi feladatunknak eleget tegyünk». Jól értsük meg tehát, hogy itt is «minden» emberi képességeinkről van szó.
«Nem az adja a tudomány értékét, – teszi hozzá e meggyőződésből kifolyólag – hogy sok előitéleten túlemel s való becse szerint méltányolva mindent, valóban szabaddá tesz s oly élvezeteket szerez, melyekről a tömegnek fogalma sincs. A magános tudós, ki önösségében mindent megvet: irígység tárgya lehet, de tiszteletet nem érdemel, úgy nem mint a gazdag, ki arany zsákjait őrzi. A tudomány becse azon hatásban rejlik, melyet az életre gyakorol; a tudósnak dicsősége, mint minden való dicsőség, abban áll, hogy tudományát szövétnekül használja, melylyel kortársainak homályos utait felvilágosítja, fegyvernek, melylyel legszentebb érdekeikért küzd, kincsnek, melyet javukra osztogat. A nagy ész csak akkor érdemli tiszteletünket, ha nagy kedélylyel párosul. Szalay így fogta fel feladatát.»
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF IFJÚKORI ARCZKÉPE.*
Eötvös ifjúkori képét (60. l.), a 30-as évek végéről való kőnyomat után mutatjuk be; az eredeti az Országos Képtárban őriztetik.
Ne folytassuk tovább. E helyen Eötvös önmagának és működésének rajzát és jellemzését is adja. Egyszersmind saját írói működését is jellemzi akkor is, midőn Kölcseyről mint költőről mondja, hogy neki «az ég megadta a szó hatalmát, hogy ki-kimondva korának érzeményeit, míg él, dísze legyen, s emléke, ha meghalt». Vagy olvassuk minden további magyarázat nélkül ugyanott e sorokat, midőn azt mondja róla, hogy költő volt a szó legszorosabb értelmében, nem ajkán, hanem keblében hordva a szent tüzet. «Nem azon hideg művészet, melynek érdeme szavakban, szépsége ragyogó képekben áll, tevé költőnek őt; nem azon szívtelen mesterség, mely a világtól visszavonulva színlelt fájdalmakat s nem érzett gyönyört énekel s egy perczig csodálva, eltünik mint a meteor, fényesen, de haszontalanul futva át a pályán, mely soha meleget nem terjeszte: de költőivé tevé őt a szent szeretet, mely a gyermeki lelket eltölté, azon lelkesülés, mely keblét nagy tettek emlékinél áthatotta; a költészet, mely a szívből eredve a szívhez szól – a rejtélyes erő»…
Ne álljunk meg tovább e pontnál. Ha úgy halljuk őt szólni, mint itt, a minek értelme már kissé egyéb, akkor bizonyos, hogy szívtelen költészetet mi sem fognánk költészetnek nevezni; de értjük őt s tudjuk már eléggé, hogy melyek voltak nézetei és érzelmei, melyekkel a politikai író és költő kettős pályájára indult. Forduljunk ide.
