Halotti torról való történet
Halotti torról való történet
Négyet vert az óra a toronyban. A szőke kisfiúk, akik a toronyablakon a messzi Pest felé tekintgettek, az utolsó óraütés után meglódították a harangot. Előbb a Szent Jánosról nevezett középső harang adott hangot, mint egy karmester. Kondulás után elmúlt egy fél perc, mint valami zenekari előadás előtt: pedig csak az öreg W. Flóriánt vitték az óbudai temetőbe, mire a harangok utolérték társukat, Jánost, és a toronyban elkezdődött a vitatkozás az öreg halott felett. Az egyik harang az égnek reklamálta a lelket, amely már ott csavargott valahol Óbudán, valamely girbegurba, csodálatos utcácskában, jó távol a temetéstől, hogy el ne csíphesse valamely szemfüles rokon. (Sok baja volt a mezítelen léleknek az utca közepére hányt cserépdarabokkal és a még ártatlan gyermekekkel, akik szemükkel látták őt. Meglátták volna a kutyák is, de azok szerencsére ebben az időben egy fiatal nőstény után vetették magukat, bár a kofák papucsos lábaikkal ugyancsak rugdaltak feléjük.) A másik harang az ördögök részére követelte magának azt, ami W. Flóriánból megmaradt; ez a harang maga mellé gyűjtötte azokat a fohászkodásokat, amelyek szerte Óbudán felfortyantak nők és férfiak száján, a temetés órájában: „úgy kell a vén gazembernek!” A harmadik harang csak bólongatott, mint öregbíró. Nem ezen a helyen döntik el – bár e helyről éveken át jól megfigyelték W. Flóriánt és háza táját –, hogy Flóriánnak merre kell venni a vándorlást ma este, amikor a népek hazatakarodnak a temetőből, az utcákról és a piciny ablakok mögött új emberek feküsznek az ágyakba, hogy abból többé föl ne keljenek. Flórián elsuhan a régen bezárt kapuk előtt, az ódon kerítések mellett, esetleg felfigyel egy-egy kora őszi köhögésre, amely innen-onnan hangzik, de másnapra már nem lesz Óbudán. Senki se tudja, hogy Újlak felé távozott, vagy a hegyeknek vette útját.
Amíg a harangozás odafent tartott, és a harangozó a torony lábánál,357 egy léghuzamos kis udvaron, egy deszkán dohányt vágott, amelybe őszi platánleveleket vegyített, mintha saját magát csalná meg, a Szentek is megbeszélték W. Flórián dolgát a köpenyegük alatt. Ők ott állottak, homokkőből faragva, a templom előtt, elzárván az utcát a kocsik elől, és kettecskén szemlélték magas állomásukról a keresztelőket és esküvőket már száz esztendő óta. Sok harangozást hallottak, még több esküvésnek voltak tanúi. De nem jártak hivataluknál fogva se lakodalomba, se halotti torra. (Pedig a fekete ruhás asszonyok és férfiak egy negyedóra múlva a Mókus utcai kocsmában ülik körül a sarokasztalt, és a fénylő üvegű, pomádés hajzatú hivatalnok, amíg kis poharakba bort töltöget az asszonynépnek, mulattatásul ma is elmondja az esetet, amikor azt az öreg Fuxot exhumálták a régi temetőben.)
A kőből való szentek bizonyosan hallották ezt a történetet sok más pletykasággal együtt – talán éppen ezért maradnak távol a kocsmától (amelynek ez időben olyan temetésszaga van, mint Reiszmann Leonóra koszorú- és virágkereskedésének), de mi csak kóstolgassuk az újbort, amely megvigasztal temetésért és tánciskolai csalódásért, amíg az udvarias hivatalnok az öreg Fux történetét választékos kézmozdulatok kíséretében előadja. – Így volt:
Fuxot exhumálták halála első évfordulóján.
Ha életében történik vele ez a nevezetesség, bizonyosan sokra vitte volna Óbudán. Talán, mint kivételes embernek, azt is megengedte volna Fuhrmann orvos úr (akit a halál fuvarosának neveztek a harmadik kerületben), hogy saját termésű kerti borából egy fél liter helyett egy egész litert megihasson reggelire. De meg kellett elégednie a fél literével, pedig úgy szomjazott, mint akárki, akinek nincsen saját szüretelésű bora a pincében. Néha le nem vette a szemét az ágy felett függő nagy pincekulcsról, máskor a toronyórán leste a delet, amikor a második fél litert is magához vehette. Ebbe az örökös sóvárgásba belehalt, pedig délután már ihatott volna annyit, amennyit akart, hisz korán fekvő ember létére kibírt akár két literrel is. De ő délelőtt szeretett volna inni. Inkább meghalt.
Biztosan nem lehet most már tudni, hogy miért exhumálták Fuxot. Némelyek szerint pénzt és váltókat kerestek a halotti ruhájában, mások az özvegyét okolták, aki nem merészelt addig férjfiút magához bocsátani, amíg Fuxot nem látta halottaiban. Az özvegy csak egy fekete szoknyás, pirosas szemhéjú, sovány keblű, foghíjas358 asszonyság volt, amilyen minden második házban akad a Flórián tér környékén, nemigen merészelte elkövetni azokat a dolgokat, amelyekkel minden nő álmodik még Óbudán is, hogy reggel fájós derékkal ébred – de szőlője volt és kevés pénzmagja. Egy költő írt tehát verseket az özvegyhez, egy özvegy hivatalnok jelentősen köhögött mindig az ablaka alatt, a megboldogult Fux unokatestvére egy zimankós, ködös este, amíg az újbor körül segédkezett a pincében az özvegynek, megvallotta, hogy ő nem félne aludni abban az ágyban, amelyben az öreg Fux hált, és minden úgy maradt, mint akkor volt, midőn a holttestet kitették az asztal közepére. Az özvegy gondolkozóba esett. Valóban nagyon hosszúak voltak az éjszakák, amelyeken senki se szólott az özvegyhez, legfeljebb az ágy lábában őrlő szú vagy a messziségből a virrasztó toronyóra.
*
Fuxot oly ünnepélyességel hozták vissza a föld alól, hogy csak a zenekar és dalárda hiányzott, egyébként mindenki ott volt a régi Kórház utca végén, a bedőlt falú temetőben, akinek egyéb dolga nem volt. Eljöttek a kikötőből azok a semmittevők is, akik reggeltől estig a legnagyobb szorgalommal hallgatják a hajógyár kalapácsainak dördüléseit, valamint nem fáradnak el a téli pihenőre bevontatott hajók nézegetésében; mily hatalmas kéménye van az Uránusznak; milyen finom ágyak lehetnek a Jupiteren; ó, mily elérhetetlen gondolat: felszállni a Szaturnuszra, amikor az első útját teszi a tavaszi Dunán! – És most ott hagyták a hajókat, hogy az öreg Fuxot megnézzék halála évfordulóján.
Felemelkedett a mélyből a koporsó. A körülállók mindjárt kijelentették, hogy a Kegyelet tisztességes munkát végzett, rendes koporsót adott Fuxnak. Egy borpiros arcú, vállas, kis ember büszkén tolakodott előre. Ő volt az óbudai asztalos.
Az özvegy és barátnői már rákezdtek a sírásra, hangos zokogásra, amely ilyenkor szokásos. „De Pepi!”, „de Rózi!” – mondogatták a férfiak. A vésőt természetesen nem találták az izgalomban. A temető szomszédjában lévő kocsmárostól kellett azt kölcsönkérni. A kék kötényes bormérő a közönség kedvéért személyesen hozta el a vésőt.
Recsegett, pattogott a koporsó fedele. Az asszonyok mind hangosabban jajveszékeltek, a hivatalos emberek úgy kiáltoztak, mint359 házégéskor szokás, egy gyerek nagy puffanással leesett egy fa tetejéről, de az anyja elfelejtette megverni. Mindenki előretolakodott, amikor Büchler, az első segéd, leemelte a koporsó fedelét.
Ott feküdt Fux, ugyanabban az állapotban, amint eltemették – csak a szakálla nőtt meg. Szürke, sűrű, fonnyadt volt ez a szakáll, mint a vándorlóké, akik nagyon messzi útról jönnek. Olyan volt ez a szakáll, mint egy másvilági lobogó, amelyet a nyugalmában háborított halott íme megmutat az élőknek. Ilyenek lesztek ti is a túlvilágon, bármennyit borotválkoztok szombatonként. A pirospozsgás asztalos lekapta a kalapját, példáját csakhamar követte az egész gyülekezet. Soha ennyit nem köszöntek Fuxnak Óbudán, bár ötvenöt esztendőt élt.
A halott szemei le voltak zárva, és az arca szürke, mintha sohasem pirosította volna azt téli levegővel és karcos borral. Az orra megnőtt, mint a hosszú fogságban a rablóké, akik az elkövetett bűnökért húzogatják azt, valamint szabadulásért szaglászódnak. Az egyik keze meggörbült, mintha az imént ejtette volna el a kezéből a pincekulcsot. És emellett nagyon rossz szagú volt szegény Fux, hogy még azok is megharagudtak rá, akik egyébként a háta mögött szoktak ülni a templomban.
– Gomboljátok ki a ruháját! – kiáltotta valaki. De mindenki józan volt még a társaságban, hármat sem harangoztak el a toronyban, senkinek se volt kedve a megidegenedett, barátságtalan Fuxhoz nyúlni, pedig volt ott egy bélmosó legény is. Csak a hóbortos költő, akit a kis szőlőbirtok már régebben mámorossá tett, közeledett a koporsóhoz.
A halott pedig nézte a közeledőt. Mozdulatlanul, várakozólag, türelmesen, amint az igen nagy betegek feküsznek ágyukban, és az ajtó felől a jegyzőt és a halált várják. A költő egy lépést tett, aztán megállott. A bátorsága elhagyta, amint a halott feje emelkedni kezdett. Az történt ugyanis, hogy a szabad levegőn a koporsóba zárt hulla hirtelen összeesett. Úgy tűnt fel, mintha a halott felfelé emelné fejét a roskadozó test felett.
– Gomboljátok ki a ruháját – ismételte ugyanaz a hang, mire most már özvegy Fuxné lépett előre.
Kinyújtotta a kezét a halott felé, de ebben a percben rémülten felsikoltott. A halott kéz megfogta az eleven kezet.
A görbült ujjak az özvegy kezéhez tapadtak, a felszabadult csontok360 az eleven ujjakba akaszkodtak. Az özvegy mozdulni se bírt a rémülettől, csak elalélt a koporsó mellé – amíg a gyülekezet szétfutott, mintha ördögöt látott volna.
Csak a temető kapujánál merészelt hátranézni néhány bátor ember. Ezek az emberek szavuk hitelességével bizonyították, hogy látták felülni Fuxot a koporsóban, és hallották, amikor az özvegyhez így szólt:
– Ne adjál el az újborból!
A fültanúk között volt az a pomádés fejű hivatalnok is, aki ezt a történetet minden halotti toron előadja. Elbeszélését rendszerint megtoldja azzal, hogy valóban igaza volt a halott Fuxnak. Három esztendő bekövetkezett, amikor nagyon kevés szőlő termett a vidéken. Így Fuxné borai magas árat értek el.
(1921)361
