Egy regényes úr felsülése
Egy regényes úr felsülése
Abban az időben, mikor csak öregemberek köhögtek Pesten: lakott Szent Margit szigetén egy beteges fiatalember, aki időszámításunk szerint alig múlott el negyvenkét esztendős, máris naphosszat a Duna partján ült, az egykori apácazárda romjaiból maradott fehér köveken, a két kezét térdére fektette, és oly hosszadalmasan nézegetett Pest felé, mint az a próféta, akit a víg Babilonból egykor kikergettek. Bár e fiatalember neve hitelképesen hangzott – Angyalosinak hívták, mint egykor az urakat és szépasszonyokat –, atyafiságban csak azzal a szegény és számos tagú famíliával volt, amely az egész világra kiterjedt, és a szomorúságot zsákkal öröklik. Ezek az emberek olyanok az élet rózsáskertjében, mint a semmire sem jó száraz falevelek, mindig ősziesen zizegnek, és a jókedvű emberek kalapjára hullanak. Kezüket oly epekedve nyújtanák a piros élet után, mintha mindig utoljára fognának kezet – de nem mernek még kezet sem fogni.
Szent Margit szigete ez idő tájt regényesen és bozontosan feküdt a folyam közepén. A púpos hasú uszályhajókról, a Bécsbe járó gazdag, fehér keblű gőzhajókról, a panaszos hangú vontatógőzösökről (amely utóbbiak mindig azon panaszkodnak, hogy elfogyott a kapitány rác ürmöse, és mérges), olyannak látszott a sziget, mint búvóhelye a reménytelen szerelmeseknek. Esténkint kesergő fuvolaszó hangzott a partról, és holdvilágnál visszhangot kaptak a dallamok az újpesti partok zegzugos utcáiból, mintha a fuvolaszóra odaát az ablakhoz tódultak volna a boldogtalanok (többnyire: nők), és együtt énekelnék a refrént a fuvolással. A testes búzakereskedők rosszkedvűen néztek hajóikról a bánatos szigetre, az uszály kormányosa durva szóval utasította a paprikás főzésénél elbámészkodott feleségét, a szomjas kapitány rácul kezdett káromkodni, mert eszébe jutott az Al-Duna, ahol csengőbb a zene, élvvágyóbb a tánc, vérsötét a bor,362 és az unott gazdagok, akik fátyolos kalapkáikat lobogtatták a fehér gőzhajók fedélzetéről az elmaradt bánatok, bajok, bús emlékek felé, megborzongtak a bozontos, mogorva sziget mellett, ahonnan oly hűvösen és nedvesen fújt a szél, mintha maláriát hozna alattomban. Angyalosi, bár látszólag tétlenül töltötte napjait a fehér oltárköveken üldögélve (amely kövekhez mindig sohasem érintett és bársonytapintású mezítlen apácalábat gondolt), valamire és valakire várakozott itt, akit magában Ellenfélnek nevezett. Az Ellenfélnek arról kellett megérkeznie, ahol a Duna elkanyarodik a város alatt, mintha hirtelen megunná a méltóságteljes, érseki hömpölygést, és bekacsintana a Szent Lipótról nevezett városrészbe, természetesen csak azokat a családokat keresvén fel, amelyek Spanyolországból származtak ide, és már az inkvizícióban bebizonyították, hogy ládáikban szokatlan kincseket, hálókamráikban bibliai szépségű nőket rejtegetnek. Itt lakott az Ellenfél, bizonyos bankárné, akit polgári néven csak úgy hívtak, mint az olajbogyót, amely beszagosítja a kikötőket és a szakállas kereskedőket, ám Pesten annyiféle neve volt, ahány névről még a szentek litániájában sem tudnak a budai templomokban. Minden férfi, aki ezzel a nem mindennapi hölggyel megismerkedhetett, más név alatt ismerte őt. Egyik előtt oly lengén szökkent, mint az elérhetetlen táncosnő, a másiknak harisnyát kötött a kályha mellett a hideg téli napokra. Mert ez a nő boszorkány volt, és úgy tudott igazodni a férfiak legtitkosabb álmaihoz, mintha ő maga lett volna annak a holdbéli hajósgazdának a felesége, aki az álmokat szállítja Pestre. Így például Angyalosinak (akinek már az apja is csak csendbiztos tudott lenni vagyoni állapotánál fogva) mint dúsgazdag bankárné mutatkozott be, holott lehetséges, hogy máskor mint szegényes, fejkendős varrónő tipegett a varrni való ruhával az ékszeresboltok kirakata előtt. Voltak férfiak, akik ráismertek, mikor a Wulff cirkuszban lovagolt a hosszú sörényű, kaukázusi paripán, mások látni vélték őt a helyőrségi templom kórusán, midőn zenés mise volt, és a szólószámokat a tisztikar hölgyei felváltva énekelték. Volt imádói között költő és katonatiszt, cukorbajos tőzsérek a végrendeletükbe foglalták nevét egyéb jótékony adományok előtt, midőn nyaranta Csehországba utaztak kúrát tartani, grófok nevéről keresztelték a versenylovakat, és egy feltaláló, aki a Gellérthegyről a Vízivárosba akart röpülni, készülékét Szerafinának nevezte.363
Szerafina azt ígérte Angyalosi úrnak, hogy eljön hozzá Szent Margit szigetére, és együtt fognak meghalni, amint az ilyen közös öngyilkosságok többször le vannak írva azokban a kopott könyvekben, amelyeket akkor olvasgatnak az emberek, midőn a lóvonatúval a Ludoviceumtól a Császár fürdőig utaznak. Angyalosi Achill bár már körülnézett Pest felett a János-hegyről, ahová nem az ördögök vitték, hanem maga Szerafina, egy ábrándos nyári délutánon (amikor nem lehetett tudni, hogy a budai erdők mutatják-e a valódi lila színt vagy Szerafina szoknyája?), és már kihallgatta a pipamocskos szakállú véneket is, akik a Matskási-féle pincevendéglőből hosszú élettörténeteket meséltek el minden női lábról, amely a borital fogságára ítélt öregek ablaka alatt elhaladt: Achill még mindig azt hitte, hogy a szigeti romfalakra azok írták fel a nevüket, akik itt valóban meghaltak a szerelemért. Kezdték a sort azok a boldogtalan zárdahölgyek, akik a föld alatti kuckókba voltak zárva átkos szenvedélyükért, folytatták nevük odavetését a török basák feleségei majd a grófnők, akik az Uránia szerkesztőjével jártak ide csónakon, mikor szívükben és Gül Baba sírja felett lágyan kelt a hold sarlója: aztán következtek mindenféle rangú és korú nők és férfiak e nagy névgyűjteményben, akik a kelepelő gőzösökkel érkeztek, és úgy hullámzott szívükben a remény és reménytelenség, mint a hajókerekeken a hab, itt voltak nők, akik Ferenc József koronázásának júniusában tettek fogadalmat, hogy örökké hívek lesznek (amint a feliratok is mutatják), itt jártak férfiak, akik szánon jöttek át a befagyott Dunán, és farkasbundájuk alatt úgy szorongatták hölgyüket, mint a koronaherceg, amikor Mayerling felé vágtatott vele Bratfis… És Achill türelmesen várta a Duna-parton az Ellenfelet, aki megígérte neki, hogy boldoggá teszi azzal, hogy együtt halnak meg.
Egy őszi délutánon, amikor a borpiros bokrok csúcsán a cinkék, e tarka mellényes, kék sapkás kis légtornászok halotti marsot fújtak minden lerepülő sárga levélnek, csónakon megérkezett Szerafina. E napon zöld szeme volt az úrnőnek, és lábai csizmában voltak, mint a muszka táncosnőké. Egy főhadnagyot hozott magával, aki nyilván a mérnökkarnál szolgált, mert igen alaposan megmutatta a zárda romjait a minden iránt érdeklődő kék bársonyruhásnak.
Achill rejtekhelyén azon sóhajtozott, hogy mily ízléstelenül öltözött fel Szerafina az őszi látogatáshoz. Hol van hervadt kankalinszínű364 ruhája, októberi iharfák módjára vöröslő haja? Nem, nem a régi Szerafina volt az, aki eljött a szent romokhoz. Egy tollbokrétás kantinosné használta fel a vasárnap délutánt, hogy a Nyúlkaszárnyából a Don Miguel-ezred legszőkébb főhadnagyával a szigetre kiránduljon.
Angyalosi Achill nem sokat törődött a felirattal, amelyet a kirándulók a falon hagytak. Vizet vett (a Dunából), és lelocsolta azt a helyet, ahol a kiránduló pár tartózkodott.
(1921)365
