Pest gerlicéje
Pest gerlicéje
– Nem mindnyájan fogunk kezet annyiszor, mint a vásáron alkuvó kupecek. Vannak olyan emberek is, akik megbecsülik a kezüket – szólt egyszer a vak ember, akinél másvilágias tudományokat hallgattam.
…Egyszer kezet fogtam egy nővel: és a kézfogás végzetes volt. Úgy adta ide a kezét, mintha mindenét átnyújtaná a kézfogásban, átadná múltjának szomorúságait és jövőjének várható boldogságait, valamint az egész életét ezentúlra. Közölné rejtett titkait, mindenki előtt rejtegetett szenvedélyeit, éjszakai sírásait, nappali hazugságait.
Úgy simult a kezembe a keze, mint a gyöngy a kagylóba, mint a madár búvik a vén fában lévő fészkébe, mint a bús idegenben kerengő gondolat végül megtalálja a helyét, ahol letelepedhet és megpihenhet. Úgy bújtak össze az ujjak és az ízek, mint a szeretők, akik már egyszer, évek előtt szerették egymást, és azóta is mindig visszagondolnak, ha szerelmi vágy hevíti őket. Úgy csókolták meg egymást a tenyér vonalai, mint szerelmesek, akik messze földről jönnek, sok viszontagságon átalmennek, sok éjszakán át hullatják könnyeiket, amíg végre találkozhatnak. Úgy csukódtak össze az izmok, mint a titkos szeretők, akik betérnek az útszéli kápolnába, a litánia után kiürült templomba, a szent fa alá, hogy megesküdjenek, örökké szeretik egymást, minden vágyukat, kívánságukat teljesítik, sőt mindig is hívek lesznek, mint a gerlicék.
…Ki volt ez a nő, aki így tudott kezet fogni, hogy a kézadásával elért annyit, amennyit más nők a szilaj táncukkal, szenvedélyes szemvillantásukkal, illatos hajukkal, vadászó sólyomként elrepített mosolyukkal, asztal alatti lábnyomásukkal, derekuk ingerlő riszálásával se tudnak elérni? Ki volt ez a nő, aki egy kézfogásával gyógyított elüszkösödött sebeket a férfiak szívén, mint Szent Margit a bélpoklosokat, aki egy kézszorítással feledtette a bús tegnapot, midőn354 már nem tudtunk egyébbel álmodni, mint hófehér zsineggel, amelyet a nyakunkra hurkolunk – a bánatot, amelyet el nem űzhetett a hátunk megől sem bölcs barátok bölcs beszélgetése, sem a redős homlokú élettapasztalatoknak asztalunkhoz való könyökölése, sem a táncosnők ledér forgataga, az életuntságot, amely oly egyhangúan károg bennünk, mint a varjú a sötét lombok alatt, a halálfélelmet, amely örökös karperecként csörren meg az öröm után kinyújtott kezünkön? Ki volt ez a nő, aki egy kézmozdulatával mindent megmondott, ami eddig titok volt, egy kézérintésével rávezetett a helyes útra, amelyen megtaláljuk boldogságunkat, egy kéznyomással felriasztotta a lelkünk tornácában üldögélő ijesztő álmokat, amelyek elvarázsolt állapotukból életre kelve, mindazon alakzatokat mutatták, amelyek nekünk az életben kedvesek lehetnek?
…Ki volt, és mi volt ő, akinek ujjai egy másodperc alatt hosszabb történetet tudtak velünk megértetni, mint a világ teremtése, akinek hüvelykujja olyan erős volt, mint a vasbálvány, amelyhez a kikötőben a hánykolódó hajókat erősítik, mutatóujja a bűvész varázsvesszője, amellyel megtalálja ruhánk alatt mindazokat az álmokat, vágyakat, csendülő érzelmeket és csöngettyűs szavakat, amelyeket ő maga rejtett oda, középső ujja jóságos, mint a kanál, amellyel orvosságunkat és ételünket vesszük, gyűrűsujja hű, mint az oltár előtt térdeplő szüzek fogadalma, akik éppen most esküsznek Krisztus menyasszonyának, és kisujja fürge, mint a klarinét hangja, amelyet ezentúl örökké hallunk a szívünk belsejében, hogy tőle mindig jókedvünk legyen?
…Ki volt ő, akinek tenyerében a szívvonal oly halkan lüktetett, mint madárka keble, a sorsvonal oly mélyen húzódott, mint az utunk, amely ezentúl a boldogságtól kilombosodott fák alatt, virágok strázsálása mellett vezet; a Hold-domb tenyerén a kert, amelynek oldalában heverészve mindig verseket és egyéb boldog hiábavalóságokat mondogatunk, és Vénusz-gyűrűjében, egy virágsziromnyi helyen, ágaskodik életerőnk, mint ordító oroszlán, vagy alszik, mint dolgavégzett házőrző eb?
…Ki volt ő, aki kézírásával egyszerre az emlékezetünkbe hozta mindazoknak a kezeknek emlékét, amely kezek jók voltak hozzánk: anyánk altató simogatását az esti csendben és szilaj vadászatról megtérő apánk víg kedvét, midőn ujjával kerekecskét-dombocskát és nyulacskát keresett kezünkben, az öreg atyafiak kezét, akik vasárnapi355 misére vezettek, és a jó barátok kezét, amelyek átsegítettek keskeny hidakon és szédülős szakadékokon, az összes nők kezét, a melyek fullánk nélkül simogattak, és a jó asszony kezét, amely majd kimerült szemünket gyöngéden lezárja az utolsó óra után?
…Ki volt ő, aki kezével imádkozni, áldani és adni tanított, aki bátorságra és lemondásra oktatta mohó kezünket, aki könyörületre, megadásra, jóságra fogta nekiszilajodott ujjainkat, aki megbocsátásra és barátságra vezette ellenséges izmainkat?
Ki volt ő? Akinek kezét sohasem felejtjük el…
Első kedvesünk volt.
Az enyém csak egy táncosnő, akit abban az időben Pest gerlicéjének hívtak, de mégsem felejthetem el soha.
(1921)356
