Ismerősömet megseprűzték
Ismerősömet megseprűzték
Testvér, bácsi, szerető és vőlegény volt Márton: körülbelül tizenöt esztendeig, amíg a legkisebb Szimetri lány is megnőtt, megvénült, megcsúnyult. Márton hat Szimetri lányt udvarolt végig. De a legenda szerint még az öreg Szimetrinénél kezdődött a dolog. Kis városban laktak, unatkoztak, egymásra voltak utalva. Márton a szomszédban lakott, és esténkint a lányoknál melegedett, amint azok nőttek, növekedtek. A lányok megszokták, egymástól tanulták – vagy tán még az anyjuktól látták? –, hogy Mártont szeretni éppúgy kötelességük, mint rendbe hozni fehérneműjét, kinyomkodni a pattanásokat a nyakán, megkötni a kravátliját, véle templomba, ligetbe, temetőbe sétálni s engedelmeskedni!… Egyszer baj volt Judittal, a harmadikkal. Egy táncmesterbe bolondult bele Márton helyett. No, de el is püfölték a testvérei. Az örökös leányillatban, alsószoknyavilágban, selyemhajak simogatásában: Márton meggömbölyödött, kihízott az uzsonnákon és a leánytenyerek simogatásától. Köpcös, sörtés, oktondi, nem csodálkozó és tán nem is nagyon gondolkozó fiatalember lett. A városnál volt hivatalban, vasárnap most már kuglizni járt a kollégáival, részegeskedni a feljebbvalóival, udvarolt a főnökei feleségeinek, egy módos özvegyasszonyhoz járt kosztolni, piros-fehér zsebkendőt viselt a mellényében, tavaszkor sárga cipőt húzott, télen medvevadásznak öltözött, leginkább a töltött káposztát szerette, megitta a kerti bort, de sohasem felejtette el megemlíteni, hogy a pezsgőt jobban kedveli. „Cicc!” – mondta a foga között, midőn kövér asszonyt látott, a csizmadiabálon őt is megverték a többi betolakodott urakkal, huszártisztekkel együtt, s ez némi nevezetességet kölcsönzött személyének: barátai lettek, akikkel együtt kapta az ütlegeket, a serházban néha a huszártisztek asztalához húzódott. Így teljesen elfelejtette a Szimetri kisasszonyokat.275
Bármely életbiztosító társaság szívesen spekulált vala Mártonnal. Teljesen bizonyosnak látszott, hogy majdnem örökké él, betegség nem bántja, lárma, katasztrófa nélkül éri el a dermedt telet, amelyben fellobban még a láng, ha jól táplálkozott, és erejét nem pazarolta.
Majd eljönnek az öreg emberhez a fiatal nők, hogy megmelengessék macskatalpukkal, simulékonyságukkal. Márton rekedten, táncos, felhevült öregember módjára kapkod majd a tavasz szoknyái után – amint ez már az életben szokás.
Azonban baj történt Mártonnal. Jegyes lett. Gyűrűt váltott a polgármester lányával. Az egész város lázban. Márton jó helyre nyomta magát, mondták. S akkor felkerekedtek a tönkretett, megvénült, elpuskázott életű Szimetri kisasszonyok, és számon kérték Mártontól a múltat.
Ravasz tervet eszeltek ki a bosszúhoz. Boldogan, mosolyogva meghívták magukhoz Mártont: mielőtt végképpen házas lenne, áldozzon egy estét ifjúkori szeretőinek. A hat leány s az öregasszony egy városvégi házikóban élt; varrásból tengtek-lengtek, ámde Márton tiszteletére olyan vacsorát csaptak, hogy a kémény azt hitte, megbolondultak, mindenüket megsütik.
Márton ekkor már többnyire szalonkabátban járt. A lányok megnézték elölről-hátulról, megforgatták, megtapogatták, az ingét, harisnyáját mustrálták, kifogásolták a korpát hajában, még a torkába is belenéztek. Márton igen öntudatosan ült, lábát keresztbe rakta, kesztyűjét lassan vonta le, s nem csodálkozott, hogy az öregasszony elkapja a kezét, s megcsókolja. Természetesen igen jól evett, bőven ivott, háromszor is vett a töltött káposztából, megdicsérte a fánkot, megsimogatta a Lenke kezét, csak a jamaikai rumot kifogásolta. A mellényzsebéből fogpiszkálót vett elő, amelyről elmondta, hogy azért hordja magánál, mert ritka háznál tartanak igazi, jó keményfából való fogvájót.
– A puhafa nem ér semmit – mondta, és hátradőlt, mint Zrínyi Miklós a fodrászbolt cégtábláján.
Ekkor Lenke azt kérdezte, vajon csiklandik-e még a dereka Mártonnak, mint abban az időben, amikor a szénapadláson hancúroztak, és Márton szent esküvéssel megfogadta, hogyha Lenkét nem, akkor Ilonkát, ha Ilonkát nem, akkor Máriát, ha Máriát nem… akkor valamelyik Szimetri kisasszonyt feleségül veszi, hogy a dolgokat276 rendbe hozza… Csiklandik-e még Mártonnak például a hónalja?
Márton eleinte komolyan tiltakozott. Végre is, városi tisztviselő. Ami volt, az elmúlt. De a lányok körülvették, kérték, erőszakolták: Márton levetette a szalonkabátot, és ingujjban foglalt helyet a dívány közepén.
Először Lenke, a legidősebb Szimetri kisasszony kezdte. Végigcsiklandozta a Márton úr derekát, hátát, mellét. Márton úr mosolygott.
– Ne bolondozzatok velem! – dünnyögte jólesőn.
Aztán Ilonka is segített nénjének. A leány ujjai, mint a tüzes vasak vágódtak Márton úr kövér hátába.
– Ejnye… – ellenkezett Márton úr.
De már csipkedte, csiklandozta Márta is. Egy cseppet sem volt mulatságos a dolog. Különösen akkor nem tetszett Mártonnak az állapot, amikor a lányok kacagással a díványra hengerítették kövér testét.
– Gyerekek. Vacsora után! Mégsem illik – védekezett Márton. De a lányok csak kacagtak, ölelték, tépték, csípték, csiklandozták a kövér embert. Lehúzták az ingét.
– Ó, milyen fehér! – sikkantott egyik.
Lerántották a cipőjét.
– Ki mossa a lábod mostanában? – kérdezték.
Lehúzták a ruháját. Most már ütötték és verték, mert megvadultak e szegény elhagyott elkeseredettek. Most már rikoltottak és vihogtak ezek az elárvult madarak.
– Mindenünkből kievett – jajgatta az öregasszony.
– A becsületünk – vijjogott Lenke.
Judit sírt:
– A táncmesterem.
Tépték, nyúzták, csikarták, marták, harapták, szúrták Mártont. Az egyik kéz a szemét tolta, a másik az orrát s száját befogta, egy karmolva a fülére kapaszkodott, egy meg a nyakát szorongatta… Ismerte ezeket a kezeket mind, hisz valaha ezekből a kezekből evett, mint a galamb.
Félig holtan, mezítelenül futott ki a kis házból, miután a lányok sáros seprűvel is megverték. És a holdvilágos estében éppen szembejött a polgármester.
(1919)277
