Egy árnyék
Egy árnyék
Az volt csak a keserves ember!
Mai világunkban már elképzelhetetlen ő, mert az emberek nem tisztelnek sem kort, sem érdemeket, fehér hajakat és megvető tekinteteket. Pedig jobban megvetni az embereket azóta sem tudta senki! Hogy lenézte, hogy utálta, hogy megvetette mindazt, ami ember vagy emberi volt! Véleménye szerint egyetlen tisztességes ember sem lakott a városban. (A nőket még a szájára sem vette. Csak akkor, egyetlenegyszer foglalkozott a dologgal, amikor egy patkányképű, rövid hajú, gebekülsejű kokott megvetően végignézett az utcán egy szegény asszonyt, aki anyai örömét már többé nem titkolhatta. Akkor megfogta a gebét a hajánál fogva, és az arcába köpött.)
De hát ki is volt ő? Kapitány. A régi világban mindenki kapitány volt. Negyvennyolcból vagy későbbről. Egyenes volt, mint a szálfa. A bajszát sohasem festette. Rövidre vágta a haját. Még csak annyira sem érdemesítette a kisváros ritka járókelőit, hogy szemügyre vegye őket. A fal mellett esernyőjével vagy botjával ment. Mindig rendesen volt felöltözve, megborotválva, tisztálkodva. Bozontos szemöldöke alatt elveszett szurokszínű szeme. Kocsmába, kaszinóba nem járt. Látszólag unta a létet. A kalendáriom nem mutatott többé olyan napot, amelynek örvendezni tudott volna. Egyedül volt, mint a farkas. Pedig számos és nagy családja volt. De azt is utálta. Ő nem tréfált a megvetésével. Kivételt nem csinált. Mindenkit megvetett. Egyiket tán inkább, mint a másikat. Komolyan: elfelejtette már az emberek nevét is, akik az utcájában vagy a városban éltek. Néha ráköszöntek az utcán:
– Jó napot, Maximilian bácsi!
Az öregembernek eszébe sem jutott arra fordítani a fejét. Megemelte a kalapját az ismeretlen vagy ismerős köszöntő előtt, szertartásosan, szinte hivatalosan. „Visszaköszönök neked, mert te köszöntél272 nekem. De azért még nem ismerjük egymást!” – Ez volt az öregember kalapemelése.
Különböző szégyenletes események történtek a családjában, de ez nem zavarta meg.
A fiatal gazdasszonyát rajtacsípte az unokájával. A gazdasszonyt nyomban kidobta. Másikat fogadott. A fia egy szolgálót vett feleségül. Beszüntette a fiával való ismeretséget. Egyik-másik nőről, aki a családjához tartozott, rossz híreket mondott a kisvárosi hírharang. Ugyanezek a nők üdvözölték őt az utcán. Közömbösen elfordította a fejét. Mindig egyedül sétált. Egyforma nyugodt, hideg, lenéző volt. Barátja sem volt. Mélységes undorral ült otthon a házában, s egy pillanatra sem enyhült a gőgje. Mindig bort ivott, szivarozott, az emésztésére vigyázott, sokszor földhöz vágta az újságot, amíg elolvasta. „Mindenki gazember!” – mondta meggyőződéssel. A halottak is. S ugyanezért még a temetőben sem volt senkije, akit érdemes lett volna meglátogatni.
Talán százesztendős volt, amikor közeledni érezte halálát.
Éppen egy nagy talpú, nagy mellű, vörös hajú, pulykahangú gazdasszony volt nála szolgálatban. Ez a gazdasszony csak annyiban volt jobb a többinél, hogy néhanapján megverte az öregembert, amiért ez kételkedett hűségében.
– Linka – mondta az öreg –, hívd el az anyakönyvvezetőt. Megesküszöm veled.
A vörös személy összecsapta a két kezét:
– Megbolondult, tekintetes uram? Hisz felesége van, akitől törvényesen sohasem vált el.
– Annál inkább! – felelt az öreg a halál küszöbéről.
A pulykának nem volt sok vesztegetni való ideje, az öregembernek már többször gyanúsan a mellén maradt az álla. Kendőt kapott magára, és a jegyzőért inalt.
– Tehát törvényesen feleségül akarja venni ezt a hajadont, tekintetes uram? – kérdezte az anyakönyvvezető, aki éppen a kuglizást hagyta félben a Fúró-féle kocsmában.
– Úgy van! – felelt szigorúan az öreg. – Annyi Nagy Jánosné él a világon, hogy egészen mindegy: eggyel több vagy kevesebb.
A levélhordó éppen a hírlapot hozta, ott marasztalták házasságtanúnak. A vörös személy előkerített az udvarból egy szabadságos katonát.273
– Esküdjünk – türelmetlenkedett az öreg. – Mert nem sok időm van.
Az anyakönyvvezető, levélhordó, szabadságos katona befejezték az aktust. Az öregember egyedül maradt a menyecskével.
– Édes, kedves, hűséges, jó feleségem – rebegte ellágyulva az öreg. – Sohase volt nékem senkim, aki engem szeretett volna. Te vagy az első és az utolsó. Te vagy az én édesanyám. Add ide a két karod, vállad, hogy csendesen letehessem a fejem.
A szolgáló csak nagyot nézett. Sohasem látta még sírni az urát. Most pedig leperegtek a könnyek a hamuszürke arcon, és az erőtlen, vén karok átölelték a cseléd térdét. Talán ekkor volt boldog először életében a büszke ember.
(1919)274
