Az óbudai szívhalász
Az óbudai szívhalász
Szeszics (írói álnéven: Bélafi) dalárdista: mindenképpen különös fiatalember volt. Fehér posztókalapot viselt télen; esős időben többször végigment az úton a Császár fürdőtől a Flórián térig, amíg valakit talált, kinek esernyőjét felajánlhatta; holdas éjszaka nem tudott aludni, mert a hold a szobájába sütött, és bolyongással töltötte az éjt. Miután nadrágját csak könyvek között vasalhatta, az óbudai kövezet ette a cipőt, a frakkhoz való szárnyas köpönyeget, melyet egy pesti kirakatban magának kiszemelt, megvette más: fehér kalapján és esernyőjén kívül csupán kifogástalan udvariasságára támaszkodhatott a hölgyvilágbani szerepléseinél.
Szeszics Óbudán élt. Nagy lapalapítás, színházi működés, sőt kultúrmozi igazgatása volt az életprogramja, amint ez már a fiatalembereknél szokásos. Minden új plakátra haragudott, amelyet Óbudán kiragasztottak. Mintha a helybéli táncmester hirdetése az ő plakátjainak helyét foglalná el. Éjszaka le is tépett mindig egypár hirdetést. Ámde még mindig nem került a sor az ő színlapjaira, programjaira. A kisváros, ahol Szeszics nagy terveiről álmodozott, cseppet sem méltányolta a szeplős arcú, bolondos fiatalembert. A földszintes házikók között, a Mókus utcától a Jós utcáig egyetlen ablak nem nyílott meg alkonyattal, hogy valaki az ablakra könyökölve meghallgassa Szeszics mondanivalóit. Lehetséges, hogy a kisváros unatkozó asszonyai, álmodozó leányai éppen abban az időben mással voltak elfoglalva, amikor a szegény fiatalember az ablakuk alatt sétált. Ámde hiába állongott a Flórián téren, Óbuda ezen nagyvilági központján, ahol emeletes házak szédítik az idegent; céltalanul ődöngött a tánciskola előtti korzón; társtalanul bolyongott a Duna-parton, ahol a tengerészek megigéztek minden selyemharisnyás kisasszonyt. Ezért nem is szeretett Szeszics elvegyülni a pezsgő sokadalomba, Lajos utcai sétálók közé: hisz itt ügyet sem vetett rá senki. Legfeljebb a278 zsidó templom körül ólálkodott, ahol néha reátévedt egy-egy szemsugár idegen országból menekült asszony pillái alól, aki még nem volt ismerős az óbudai viszonyokkal, és észrevette Szeszics fehér kalapját. Szeszics az ajándékba kapott tekintettel hazament, és órákig rajzolt maga elé fantasztikus megoldásokat. El kell szöktetni az asszonyt. Igen, de másnap megbicskázzák. Maradt hát minden a régiben.
Egy holdas éj – kora tavasszal – ismét az utcára csalogatta Szeszicset, midőn az óbudai házak, tornyok, utcák olyan alakot öltenek a csalékony holdfényben, amint őket Szeszics látni szerette. A külváros néma, az ablakok setétek, a házakban a fiatal nők Szeszicsről álmodnak. Nincs konkurrencia, aludni mennek a tengerészek, levetette kék szoknyáját, fehér karingét a sekrestyés; a vidám csónakosok, akik alkonyattal evezve és dalolva vitték hölgyeiket a Dunán, messzire mentek; üzletéről álmodik hortyogva a kövér kereskedő, míg éjszemű felesége ábrándok hímporával szempilláin, félig ébren hallgatja az ablakok alatt kitartóan hangzó lépéseket. A Szeszics lépteit. A Flórián téren a holdfényben megkisebbedik a kővitéz szobra. Csak egy tehetetlen kőkatona most a szobor, míg Szeszics árnyéka hosszú, hatalmas, felér az emeleti ablakokig, ahol bizonyára azok a finom asszonyok alusznak, akik mindig azt keresik az újságban, hogy mikor alapítja meg színházát vagy lapját Bélafi. Ámde csak keressék tovább ezek a jó szagú szépek a varázslatos notict. Egyetlenegy sem jött el még Bélafihoz, hogy ambíciót, tettvágyat, lelkesedést öntsön a költőbe. Nem érdemlik meg, hogy Bélafi (Szeszics) csak a kisujját is megmozdítsa értük. Járják tovább a rókatáncot, dúdolják émelygős valcereiket, vénüljenek meg az unalomtól, az egyhangú külvárosi élettől: Szeszics nem segít rajtuk.
Ámbátor, ha volna valahol, valaki… De nem, az ablakok mind bezárva, az erkélyek üresek és némák, a földszinten sehol egy lámpa, amely mellett szerelmeskednek vagy haldokolnak, az őrkatona fitymálva nézi az álmodozó költőt… És ezen az éjszakán mégis lett valaki, akiért érdemes volt ébren tölteni az éjszakát. Akinek hangja, arca, mosolya emlékben maradt Szeszicsnél még sok éjszakára.
A Flórián téren kinyílt egy erkély, és fehérbe öltözött, fiatal nő hajolt ki az erkélyen. Gondolkozva körülnézett, mintha várt volna279 valakit. Arcát megvilágította a hold. Fehér volt, mintha Vörösmarty regéiből érkezett volna. Hollóhaját egyetlen tű tartotta. Mezítelen karja néha a kísérteteké, akikért agyonlőtték magukat a férfiak. Még enyhébb lett az enyhe éj. Szeszics kilépett a Flórián-szobor árnyékából, s kalaplevéve, dobogó szívvel közeledett az erkélyhez. Az éji látomány nyilván cserepes virágait öntözte, mert Szeszics vizet érzett a fején. Az erkély alól szemrehányólag emelte fel fejét.
– Asszonyom – szólt rekedten, megrendülve.
– Pardon, uram – felelt az inges úrhölgy, és szégyenkezve, tágra nyitott szemmel, bűnbánólag nézett alá a megöntözött Szeszicsre. Még fehér kezével is intett. Aztán zárult az erkélyajtó.
Hogy doboghat a szíve? – gondolta magában a jó Szeszics, és vidor mosollyal, fütyörészve ment hazafelé. Végre, történt vele valami kaland.
De a következő éjszakákon hiába várta az erkély megnyílását. Az ismeretség nem fejlődött tovább.
Ha utad Óbudára visz, nyájas olvasó, ne csodálkozz ama fehér kalapos fiatalember szomorúságán, akinek bánata olyan szilárdul áll a Flórián téren, mint egy cölöp. Csaknem megállítja a villamost.
(1919)280
