Egy titok
Egy titok
Utazásaim közben, egy vidéki állomás várótermében, nagy, vasúti kupé lefüggönyözött lámpása alatt hallottam ezt a történetet, egy kövér, ravaszdi, bakatorszagú, bundás, lábzsákos, virzsiniaszivart élvezettel füstölő úriember mesélte valakinek, ismerősének, amikor egy név szóba került, mint egy hal ugrik fel a folyón… Azt hiszem, Nozdroviczkyről volt szó. Némely részletet talán elfelejtettem már a történetből. Éjszaka volt. Mindenkinek megvan a maga elgondolkoznivalója.
– Tíz évig tartott a válópöre, belevénültünk mind a ketten, ügyvéd is, kliens is. Sokáig nem bírtunk a menyecskével.
A hallgató valamit közbeszólt:
– Hogy híres verekedő volt? – A legbátrabb ember volt. Mindenkit megvert a vármegyében. Fogadásból akárhányszor belelőtt a lábába, kezébe. Meggörbítette az ezüstforintost. Választáskor az ellenpárt zászlórúdját a kortesek hátán törte össze. Megette a borospoharat. Télen megfürdött a befagyott Tiszában. Akárhány asszonynak, leánynak eltörte az ujját, aki nem akart engedelmeskedni. De Karolinnal még ő se bírt.
Egyszer lovas ember jött a falujából értem. Jönnék azonnal, nagy baj van. Az ügyvéd meg az orvos a mi vidékünkön mindig készen volt arra, hogy szekerezni, szánkózni kell. Az orvos vitte magával a másvilágot, az ügyvéd rátette kezét az itt maradt világra. Az ügyvéd fogalmazta a végrendeletet, az orvos volt a tanú. Összeölelkezve jöttek haza a torról, mert ők sohasem halnak meg.
– Mi baj van? – kérdeztem a lovas embert.
– A tekintetes urat kell kiszabadítani.
Akkor már ismertem Nozdroviczkyné furcsa szokását. Rázárta az urára az ajtót. Napokig, néha egy hétig. Az ablakon át adott neki enni. Amíg kibékültek.281
Estefelé érkeztem abba a bizonyos faluba. Farkasordító tél volt. Ilyen időben még a nagy lábujját sem dugja ki a paraszt a dunyha alól, de az ügyvédnek utazni kell. A kúria – még valódi kúria volt – csendes, csak a kutyák ugatnak, amíg megismernek. Köhögtem, káromkodtam; Nozdroviczky sehonnan sem kiált segítségért.
Benyomulok a házba. Ismertem itt a járást, hisz a lakodalmon is itt táncoltam. Az ajtók engednek, nyílnak. Végre a hálószobába érek. Karolin keresztbe vetett lábakkal ült a kandalló előtt. Vörös haja, szürke szeme, friss szája: piros és jó szagú, mint egy őszi reggel, amikor az ember szüretre készülődik. Még a bajuszkája és horgas orra is tetszett. Az ilyen asszonyoknak mindig lóháton kell ülni, agarak után nyargalni, veres kutyabőr kesztyűt viselni. Igaz, hogy a kúria falai tele voltak Karolin hozományaival: lovaglóostorokkal és régi, angol metszetekkel, amelyeken lordok és ladyk a falka megett lovagolnak, nyakukat szegik a vízmosásban.
– Gyere ki – szólt Karolin, valamely láthatatlan személyhez –, itt van az ügyvéded.
– Gyere ki, ha mersz, te gazember – folytatta Karolin, és egy huszármordályt az ágy elé tartott.
Hosszas könyörgésemre elhagyta a szobát, Nozdroviczky akkor kibújt az ágy alól. Leverte a ruhájáról a port, kifújta magát, a karomra tette a kezét:
– Két nap s két éjszaka őrzött itt a bestia – szólt fuldokolva a rettenetes ember.
Vérbe borult szemmel, bikadühösen ütött az asztalra:
– Ezt nem lehet tovább tűrni, holnap beadjuk a válópört, fiskális.
Egy ablakon át szöktünk, és a határcsárdáig futottunk.
Megindult a válópör. A régi világban a bíróság mindent megkísérelt, hogy a válás kimondása előtt kibékítse a házasfeleket. A mi törvényszékünknél az öreg Kornis bíró azt a szokást tartotta, hogy a válni készülő házasfeleket magukra hagyta. Rendesen rájuk zárta az ajtót valamely szobában. És csak egy-két óra múlva kérdezte meg tőlük újra, hogy fenntartják-e válási szándékukat. Az ember esendő. Sok férfi, asszony beadta a derekát ennek a módszernek. Hiszen többnyire hónapokig nem látták egymást a találkozóig. Az asszony is megszépült ezen idő alatt, a férfi is megéhezett.
Nozdroviczkyékat a „Zöldfa” fogadó vendégszobájában békítgette Kornis bíró úr. Rájuk zárta az ajtót, ő maga pedig átballagott282 a közeli úri kaszinóba. Esteledett, mire a tarokkot abbahagyta. Intett nekem. „Gyerünk, ügyvéd úr, nézzük meg a halálosan gyűlölködőket. Tízet teszek egy ellen, hogy a világszép Karolin megbékítette válni készülő urát.”
Ezzel benyitunk a numero 8-ba. Karolint egyedül találjuk.
– Hol van Nozdroviczky? – kérdé a bíró.
– Az ágy alatt – feleltem én.
Valóban, ismét odamenekült a szegény Nozdroviczky a felesége felől. Esze ágában sem volt elválni.
Talán tízszer adtuk be a válópert, tízszer húztuk ki Nozdroviczkyt az ágy alól. Amíg végre valahogy sikerült a dolog. De Nozdroviczky élete végéig nem tudott leszokni az ágy alá való fekvésről. A következő felesége már azért vált el tőle, mert Nozdroviczky mindig az ágy alá hívta. Ott is halt meg szegény ember, gutaütésben, az ágy alatt.
A kövér ügyvéd elhallgatott. Némelyek nevettek, mások elgondolkoztak. Ki látna bele a házastársak életébe?
(1919)283
