Egy régi adoma
Egy régi adoma
Kisüsti, egy torzonborz, hegyes lépésű, apró termetű kisbirtokos: álmokkal kereskedett a Felső-Tisza vidékén, ahol valamikor sokat barangoltam.
Kisüsti egy őrházban lakott, amelyet még akkor építettek előrelátó hazafiak, amikor tervbe vették, hogy vasúti vonalat vezetnek errefelé. A vasút elmaradt – talán mert tönkretette volna a fuvarosokat, az emberek tovább is kocsin utaztak, mint apáik. Kisüsti háza nem messzire esett az országúttól, és jósdát állított fel, amely leginkább az álmok magyarázatával foglalkozott.
Vásárosok, akik nem elrontói a jókedvnek, sőt maguk is a jókedvükből élnek: mikor megunták a kocsmát, hazafelé fordították a szekerük rúdját, betértek Kisüstihez, mint valami komédiáshoz. Nagyokat nevettek a tagbaszakadt csizmadiák, még folyton égő pipájukat is kivették szájukból, az ingüket pedig betolták a nadrágba, pedig kilógó inggel utaztak a fél országon át. A nagykendős, piros szőlőlevél arcú, a ládán való üléstől megszélesedett gyertyaöntőnék, mézeskalácsosnék, akik olyan okosak voltak, hogy behunyt szemmel megismerték a hamis tallért: elkomolyodtak, elgondolkoztak, amikor Kisüsti fenyegető hangon közölte velük, hogy kígyót, ártalmas álmokat hordanak a szívükben. Csak a lacikonyhás menyecskék nem vették valami komolyan a Kisüsti szavait, jobban ismerték a férfiak gyengéjét, étvágyát, szokását, semhogy megijedtek volna tőlük!
Kisüsti megfenyegette a klienseit a másvilággal, aztán szelet papirosra felírta a számokat, amelyeknek megjátszását ajánlatosnak véleményezte.
Ámde, a vásárok ritkák voltak, a könnyű kezű, felvidámodott vásárosok elgurultak szekereikkel, a vasalt ládák, amelyekben egy országnak való portékát tartogattak, elmentek más tájakra. Kisüstire284 az őszi vásár után ráköszöntött az egyedülvalóság és nyomorúság, legfeljebb a legyeket fogdoshatta össze, amelyek még az olyan szegényembert is meglepik, mint amilyen a jósdatulajdonos volt, heptikásan sárguló, visszhangos, őszi napokon legfeljebb a szél ment végig az országúton, száraz gallyakból való hintóján. Ki tudja, hová lesznek az emberek, a perecek, a füstölt kolbászok, jó illatú borral töltött kulacsok, töltött káposztától fénylő szájak, kopogós kacagások, pattogó kézfogások?… A legyek csaknem megették kisüsti lábujját, ha kidugta a takaró alól…
S akkor a messzi város felől, ahol a didergő, ködrekedt időjárás beköszöntével az emberek legfeljebb a pincébe járnak, hogy bort fejtsenek a közelgő tél piros ünnepnapjaira, és még a háztetők és tornyok is ködkabátot és sapkát öltenek, amikor Kisüsti nyugodtan éhen halhatna a klienseitől – egy előkelő kisasszony jött a jósdához.
– Szerelmes vagyok egy csizmadiába – kezdte az úrhölgy némi szégyenkezés után, mint már annyian szégyenkeztek különös szerelmük miatt.
Kisüsti nyomban talpra állott, bajusza felé pedrő mozdulatot tett, ám igazában nem nyúlt a bajuszhoz, mert elég vastagon be volt az kenve hájjal. Köhögni kezdett, mintha disznótorban erős paprikát evett volna. Kipirosodott az arca, mint a havas téli táj, amelyre visszanéz a nap.
– Csak mindent őszintén, leánykám – mormogta izgatottan.
S az őrházban a következő rejtelmes dolgok kerültek napvilágra egy szív mélységéből. Kis- és nagy-Ugróczy Eulália egy nyári délután kertjükben pihent és álmodozott a földig érő ágú, kunyhószerű kőrisfa alatt. A kőrisbogarak halkan zümmögtek, fénylettek, az agár karikában feküdt a földön, a kőcímerben az udvarház sárga homlokfalán az oroszlán mozdulatlanul tartotta a kardot, a galambok búgtak az udvar végén, amikor Eulália kisasszony azt érezte hirtelen, hogy valami a fülébe mászik, és ott duruzsolni kezd. Rémülten futott öreg dajkájához, tudós nagyanyjához, sőt atyját, a csacsihasú Ugróczy Flóris urat is felzavarta délutáni szendergéséből. A fülbemászó bogár nem akart előjönni sem a meleg olajcseppekre, sem a kolbásztöltőből fülbe lövellt vízsugárra. Nem bújt ki, de nem is fájt. Csak csendesen énekelgetett ott magában. És Eulália a következő holdvilágos éjjelen, amelyet ébren töltött az ablakra borulva, felismerte a fülbemászó duruzsolásban a kert végében lakó csizmadia285 hangját, aki többnyire asszonyoknak való csizmákat és cipőket varrt, és a kecsegeorroknak, szemet szurkáló sarkoknak mindenféle szerelmetes nótákat dalolgatott.
Hiába múlott el a nyár, a hold hideg lett, mint a szél, dió között szaladt az egér a padláson, a kifűtetlen kályhák rossz szagot terjesztettek, és lámpásnak fénylő karikája hosszú órákig állott a plafonon: Eulália füléből nem ment ki a bogár, amelyről most már bizonyosan tudta, hogy a csizmadia babonás hangja.
Kisüsti, miután a történetet alaposan végighallgatta, lehunyta a fél szemét, megdörzsölte a kezét, és kijelentette a kisasszonynak, hogy most már bízza rá a többit. Elkísérte a kisasszonyt a kétkerekű kocsihoz, amelyen a városból jött. Eső kezdett szemezgetni, a gatyás taligás ráült a ló farára, és megcserdítette a gyeplőt a ló vizes hátán.
Mit tett Kisüsti, mit nem tett? Egy este, megbeszélés szerint a városi ótemetőnél várta Euláliát. Morgónak hívták ezt a temetőt, és olyan régi halottak feküdtek benne, akikre már maradékaik sem emlékeztek.
– Nem kell félni, mert elég rövid a szoknya – mondta Kisüsti, amint beléptek a Morgóba –, nincs már itt halottnak híre-hamva sem. Mind elszökdöstek ez unalmas helyről.
Őszi este volt, és a szél oly egyhangúsággal csörgette a száraz gallyakat, mint egy köszörűs forgatja kerekét. Néha megunta egyik-másik gally a játékot, és leröpült a magasból, mint az öngyilkos. A száraz levelek vándorútra menő mezei egerek módjára futottak a közibük pottyant ágak elől. Eulália rövid szoknyájának köszönhette, hogy egyetlen itt felejtett halott sem kapaszkodott a ruhájába.
Kisüsti a temető közepéig vezette a kisasszonyt, és éppen akkor jött fel a hold a „Körülsáros” csárda szalmatetője felett.
– Csak ne mozduljunk – rémítgette Kisüsti a kisasszonyt, akit egy márvány sírkő mellé állított, amely kő alatt legalább olyan rangú halott feküdt, mint Eulália.
A toronyban éjfélt ütött, amikor a bátor csizmadia, híven Kisüsti úrnak tett fogadalmához, belépett a Morgó-temető kapuján, hogy bizonyítékát adja igaz szerelmének Eulália iránt.
A sírkő mögül a csalékony holdvilágnál látszott a közelgő Mátyás mester. Eulália már dobogó szívére szorította a kezét, s alig tudta magát visszatartani, hogy önfeláldozó szerelme elé rohanjon.286
Ámde egyszerre Mátyás mester megáll ott, és hátrakapta a fejét.
A földig érő százgalléros köpenyeg, amelyet Kisüsti utasítására az éjféli találkozóhoz magára vett, hogy senki fel ne ismerhesse: a temető kapujától seperte a földet, a földet borító ágbogas, tüskés ujjú száraz gallyakat, dértől tapadó faleveleket, és a köpenyeg alja megtelt szamártövissel, ággal, fűvel, amely eleinte halkan, később mind hangosabban kezdett zörögni, amint a csizmadia lépései tétovázók lettek. Jobbra-balra nézegetett, kapdosta a vállát, a fejét, rázta a köpenyeget, és több se kellett a csizmadia éjféli vendégeinek: a száraz gallyak oly panaszosan kezdtek csörögni, mint árva gyermekek, rácsörrentek a levelek, mint láthatatlan kis lelkek, a nagy, száraz fák pedig hirtelen borzasztó árnyékot öltöttek, amint a csizmadia léptei felverték a temető csendjét.
Mátyás megállott, mintha kísértetet látna.
– Mátyás! – kiáltott fel Eulália.
De a csizmadia már elveszítette az eszét. Futni kezdett a sarkában nyüzsgő, fenyegető, boszorkányujjakat tördelő, sötétségben szörnyekké növekedő, másvilágról visszatért falevelek, lehullott gallyak, kapaszkodó tövisek elől. Futott: – mintha egy egész hadsereg kísértet jönne a nyomában. Loholt: – mintha eleven ördögök kapaszkodnának a százgallérosába. Menekült: – mintha az ótemető valamennyi elfelejtett halottja rajta állana bosszút. Letért az egyenes útról, amely átvezet a temetőn. Sötétben a sírok között bukdácsolva, árkokban, gödrökben, bozótokban vergődve szaladt az éjszakában, ahol a sok száraz gally egymásba kapaszkodott, átölelkezett, mintha nagyon régen látták volna egymást. Futott a csizmadia összevissza a temetőben. Vitte északról délre, keletről nyugatra a kísérteteket egymáshoz látogatóba. Ráültek a köpönyegére, és hajtották, mint egy lovat. A vállára zuhantak a magosból, a szemét fenyegették, vihogott a bagoly, és a szél nagyokat kacagott.
Reggelre megfulladva találták Mátyás csizmadiát a temető árkában. Megfojtotta a százgalléros köpenyeg csatja, amelyet este szorosabbra vett a szokottnál.
(1919)287
