Öregemberek utcája
Öregemberek utcája
Ebben az utcában tavalyi divatlapokat forgattak a nők az őszi délutánokon, amikor a bolthajtásos szobácskákban összeültek, titkaikat megbeszélték, hajukat, szemüket, arcukat mindinkább megvilágította a vaskályha tüze, felpirultak a hervadtak, melegen susogtak a reménytelenek és a megsebesültek, akik itt-amott az életben, egy magános petróleumlámpás alatt, az utca végén vagy a templomkertben csörgő október délután: szúrást kaptak a szívükbe, arra készülődtek, hogy majd bevarrják a lyukat, miután a varráshoz értettek, s új életet kezdenek… amíg jött a végleges alkonyat, a katolikus templom tornya mind messzebb távozott Óbudáról, az ablakok alatt nagyon elmélyült a járókelők hangja, és a köhögés messziről hallatszott – venni kellett a nagykendőket, amelyek már a nagymamákat őrizgették régi teleken, a keskeny ajkat éppen úgy betakarták a kendők, mint a temetőbe költözött öregasszonyokét, akik sohase mondhatták el egy hosszú életen keresztül, hogy mit is éreznek, vágynak, reménylenek… s a kendők megtartották most is a titkokat.
És a léptek elkopogtak, elsuhogtak, elaprózódtak szerte a kis házakba – vajon, mit csinálnak a lábak, mikor nincs hangjuk? –, a kapuk bezárultak, mintha örökké tartana a leereszkedő éjszaka, a fonnyadt függönyök mögött életre keltek a petróleumlámpások, ezek a barátságos tanúk a csendes estéken, hosszadalmas éjszakákon. Az utca végén egy vén nyárfa állott, amelynek oly kevés volt a levélzete, mint az öregasszonyok bajsza. Szent Mihály fájának hívták – talán mert egykor lovat faragnak belőle, amelyen a helybeli lakosok elnyargalnak az utcából. A háztetők a Szent Mihály fája körül: megannyi homlokba húzott kalapok. A szél szellemhangon zenél a háztetők és a vén fa körül.
Sohasem történik itt semmi – de mégis van téma, amiről beszélgetni288 lehet: tavalyi dolgokról, tíz év előtti eseményekről. Így például tán egy évtizedig foglalkoztatta a helybelieket a következő történet:
Majlandi Pál, aki éppen olyan öregember volt, mint bárki az utcában: egy őszi este vendéget kapott.
Körülbelül két hét óta feküdt már ekkor Majlandi a félhomályban a mind nyugodalmasabbnak érzett ágyban, és esténkint a tenyerén át nézegette a lámpás fényét. A sarki boltosnál és Tercsinél, a varrónőnél megállapodtak, hogy Majlandi többet nem kel fel az ágyból, legföljebb annyi időre, hogy rejtegetett kis pénzét felássa a Duna-parton. Ezek és azok számíthatnak némi örökségre… amikor, mondom, vendége érkezett Majlandinak.
Azt mondták: olyan ruhában jött, mint a lovarnők: akik mezítelen karral, pörge szoknyácskában, mélyen kivágott derékban, rizsporos arccal lovagolnak a cirkuszban. Annyi szent, hogy nyomban a Majlandi ölébe ugrott, a kisütött haját az öregember vállára fektette, a két lábszárát messzire elnyújtotta, miközben sarkát a lakktopánban összeverte. Rózsaszínű trikójában úgy ugrott, mint a gumilabda, és elzavarta azt a két öregasszonyt, aki némi örökség reményében már előre gyakorolta magát a sírás-rívásban a nagybeteg ágya körül. Az egyik öregasszony, Majlandi hites felesége: éjszakánkint a haldokló mellé szokott feküdni, és így-amúgy igyekezett melengetni annak hidegülő tagjait – ámde a vendég lerúgta őt az ágyról, és kijelentette, hogy egyedül neki van joga Majlandi utolsó óráihoz, miután az öregember mindig csak őt szerette világéletében, és soha el nem felejtette. A megsértett öregasszonyok segítségül hívták Kálmánt, ezt a soha meg nem őszülő, veres asszonyt, aki állandó veszedelme volt a férfiaknak ebben az utcában, és olyan ügyes volt, hogy még a csinosabb mellénygombokat is el tudta csalni az öreg férfiaktól, ugyanezért ezt a férfinevű asszonyt meglehetősen gyűlölték a nők – ámde most, az idegen lovarnővel szemben mégiscsak Kálmánhoz folyamodtak, aki helybeli volt, bármennyi bűn terheli a lelkiösmeretét. Kálmán hegyes kontyba csavarta a haját, felkapta szalagos cipőjét, kockás szoknyáját, amely után Majlandi is ugyanannyit billegett, mint bármelyik öregember az utcában; hangos, üde nevetéssel rontott be Majlandihoz, és azt kérdezte a haldoklótól, vajon elment az esze? Majlandi azonban szemhunyorítás nélkül fogadta Kálmán kérdéseit, és kijelentette, hogy a lovarnő az, akit egész életében szeretett.289 Igaz, hogy mondott dicséreteket, megelégedéseket, helyesléseket más nők bájai felett is, de ezt csak unalomból tette. Nagyon egyhangú volt itt az élet. A helybeli lányok mind másokba szerelmesek. Öregember csak úgy nyerheti el kegyüket, ha előbb özveggyé lesz. Míg a lovarnő sohase akart hozzá komolyan férjhez menni, csak szerette önfeláldozó, hallgató, messziről is mindig melegítő szerelemmel, mint egy drága emlék az ifjúkorból. Kálmán megbukott. „Rettenetes!” – mondta, és elsietett az ablak alatt.
Majlandi most már egész hátralévő idejét a lovarnőnek szentelte. Felkelt ágyából a félholt, és karjában hordozta a boszorkányt, mint az anyák csecsemőiket. S dédelgető, gyöngéd szavakat mondott neki, amilyeneket senki sem hallott az utcában még Majlandi Pál szájából. „Hát mégis visszajöttél, aranyos szitakötőm? Igaz, hogy harminc éve visszavárlak!” – mondogatta az öregember, a lovarnő pedig nevetett, amint az álomban látott nők kacagásától cseng a férfiak füle. Végighordozta a szobán, a házon; megmutatta a lovarnőnek a pókhálós sarkokat, rokkant karosszéket, félhomályos zugolyt, ahol róla gondolkozni szokott. Megmutatta az ablakot, amelynek ködébe, zúzmarájába hosszú teleken ujjával beírta a lovarnő nevét. „Ugye, Ribizinek hívtak, én kedvesem?” Ölében felvitte a padlásra a hölgyét, és kitekintett vele a padlásablakon, ahol évekig nézte a Lajos utcát, amerről a lovarnőnek az elmulasztott találkára jönni kellett volna. Aztán még egyebet is csinált Majlandi úr a vendége tiszteletére. Elment borotválkozni és a borbélyműhelyben a lovarnőt maga mellé ültette. Bár szigorú, otthon ülni való, őszi időjárás volt, Majlandi elővette görbe botocskáját, és másik karjára a lovarnőt fűzve, elsétált a hegyre, az erdőcskébe, a búskomoly Duna-partra, a néma kikötőbe, ahol magános férfiak arról szoktak álmodozni, hol is hibázták el az életüket. De még a hegyoldali kocsmába is elvitte vendégét Majlandi, és megmutatta neki az asztalt, amely mellett üldögélni szokott egyedül, kezére hajtott fejjel, októberi délutánokon, midőn korán bealkonyodik, és a poharakat mind nehezebben találja meg a kéz a setétségben. De annál bővebben jönnek az emlékek, mint tarka vásárosok az országúton. „Itt voltam néha boldog, ha az italban megéreztem néha a csókod ízét, egyetlenem!” – rebegte Majlandi Pál.
S ezután hazamentek a kis házba, ahonnan ekkorára már eltakarodtak az öregasszonyok, elvisított a megcsalódott Kálmán, a vén290 macska, amely már egyedüli uraságnak hitte magát a házban, kiült a tető gerincére, és Majlandi egész este táncolt a lovarnővel. Vállára ültette, fejére emelte, a levegőben hintáztatta, letérdepeltette, forgatta, ölelgette, szitálta a lovarnőt, mint fiatalemberek szokták szerelmesüket, akiknek érintésétől szinte megbolondulnak. „Én vagyok a te boldogságod!” – mondta diadalmasan a lovarnő. S éjféltájban lepkekönnyű kezével lezárta Majlandi Pál fáradt szemét. – S az öregemberek utcájában azóta mindig várják a titokzatos lovarnőt.
(1919)291
