Farsangi Pál különös kalandja
Farsangi Pál különös kalandja
– Úgysincs sok közöm ez új világhoz, én még régi ember vagyok – mormogta Farsangi Pál. – Én bizony nem csinálok új kalendáriomot.
S ezután előkereste kéményseprőjelmezét, amelyben a védegyleti álarcosbálon mutogatta utoljára karcsú lábszárait. A nőknek az idő tájt (hatvanas években) nagy és epedő szemük volt, keblüket úgy tudták pihegtetni, mint legyezőjüket forgatni, a báli illat, amely szoknyaráncaikból áradt, elkábította a leghidegebb férfiakat, s bál után a szegény férfiak reggelig csapdosták a rossz hírű házak kapuit.
A kalendáriom farsangot mutatott. A városban pestis és revolúció dühöngött, Farsangi Pál, a régi ember, elhatározta, hogy megtartja a farsangot, s magára öltötte estére a füstfaragókosztümöt, amelyben egykor úgy hódított, mint Don Juan.
A bő köpenyeg alatt útját Milkához vette, ahol házi bált tartottak, titokban, lefüggönyözött ablakok mögött, az ajtók zárva, a budai ház kapuját a házmester csak bizonyos jeladás után nyitotta fel. A távolban lövöldözés hallatszott.
Öregasszonyok és tavaszamúlt gavallérok estélye volt ez. Rejtélyes módon összegyülekeztek a város különböző részeiből, bujdosva, mellékutcákon, mantilla alá rejtett kézilámpással, nyavalyatörős, vén cselédek kíséretében jöttek el. A fal mellé lapultak, kapuk alatt meghúzódtak, ha lépések hangzottak fel a távolban, az őrjárat szeges bakancsai elől rémüldözve menekültek, de eljöttek valamennyien, akik meghívót kaptak az ódon budai palotába.
Berenice haja hullámzott a kis koponyán, mint hajdanán, amikor még valódi volt. Linka hatalmas és kemény volt, mintha még most is úgy emelgetné a férfiakat, mint a liszteszsákokat. Valéria epedve és hosszan nézett egy távoli pontra, amely közönytől egykor a Dunába ugrottak a férfiak. Sarolta fekete szemeivel kihívóan és megvetőleg269 mérte végig a férfiakat, akik itt kivasalt frakkjaikban, érdemeikkel, tábornoki ruháikban, kiborotválkozva, nekifiatalodva és az összeesküvők titokszerűségével megjelentek. Csupán Farsangi Pál volt jelmezben, mert mindig fenegyerek volt. Felrúgta az illemszabályokat.
Milka, a háziasszony, nem győzte magasztalni vendégeit. Mindenki részére volt egy bókja: hervadt virágok, amelyeknek már nincs színük és illatuk. Ő maga nem titkolta ezüstfehér haját, ráncait, barátnői között helyet foglalt, mintha az anyjuk volna, szelídkésen mosolygott, mint egy torta régi jó kis cukrászdában, halkan járt-kelt a szőnyegeken, mintha csak azért volna, hogy mindenkit kiszolgáljon, szerelmeseket összehozzon, házasságokat közvetítsen, titkos viszonyok fölött megbocsátólag mosolyogjon – amint ez általában a régi háziasszonyok szokása volt bál alatt. A barátnőinek megmutatta a fülkéket, mellékszobákat, ahol zavartalanul társaloghatnak avval, akit itt keresnek. Szemet hunyt – halkan továbbment – isten tudja, hajdanában mindenki segített a férjek felszarvazásában.
Farsangi Pál természetesen a háziasszonynak kezdett udvarolni, miután a hölgyeket már lefoglalták az előbb érkezettek. Már mindenki megtalálta párját…
Mily csúf öregemberek – gondolta Farsangi Pál. – Vajon tudnak még szeretni e kiaszott csontvázak?
A tükörben kedvezőnek látta magát, s így nagy hévvel fogott a háziasszony megostromlásához. Milka szelíden hivatkozott fehér fürteire.
– Nem baj, rajongok az ősz asszonyokért – felelt Farsangi. (Ami könnyen elhihető, amíg a férfi kukorékol.)
Majd avval védekezett Milka, hogy boldogult férje halála óta, körülbelül tizenöt esztendeje végképpen lemondott a szerelemről, csupán régi levelekből olvas róla.
– Tizenöt esztendeje… – rebegte Farsangi Pál, és olyan hevesen folytatta az ostromot, hogy már csaknem illetlenség volt. – Én tudom, hogy a szívek nem változnak együtt az emberi külsővel. Hiába fehéredik meg kívül a hajunk: a szívünkben ugyanazok a vágyak, ébredések, szomorúságok élnek, mint húszesztendős korunkban. Sőt forróbbak és szenvedélyesebbek vagyunk, mert a társadalmi rend méltóságot s nyugalmat parancsol ránk.
– Ugyan, menjen: maga forradalmár! – felelt Milka. – Hisz az270 anyja lehetnék. Magát is megzavarták az új eszmék, amelyekkel telve van a világ.
Farsangi Pál vigyázattal, hogy szűk kéményseprő-nadrágját baj ne érje, letérdepelt Milka elé, és így szólt:
– Lehet, hogy forradalmár vagyok, ha a szenvedélyt annak nevezik. Igen, éljen a forradalom. Éljen az öregek forradalma, akik éppen úgy szeretnek, mint a fiatalok, csak nem szabad nekik.
– Éljen a forradalom! – hangzott a régimódi szoba ügyesen elrendezett sarkaiban. Az öregurak nyomban felcsaptak a vörös zászló alá, míg a hölgyek egy darab ideig védelmezték a régi világot, szokásokat és törvényeket. De később megadták magukat. Az öreg inas tétován, mintha őrültek között járna, habzó poharakban pezsgőt szolgált fel. A zongorán egy felbontott hajú dáma a Marseillaise-t verte. Zavartan tekingettek a szemek, mint áradáskor a folyó, az arcokra alkonyati pír ereszkedett, táncba kaptak, és sokszor éltették még a forradalmat, amíg végleg elfáradtak, s egyenként, szégyenkezve elsuhantak, kikerülték az őrjáratokat, és fájó derékcsontjaikat tapogatták.
A háziasszony könnyes szemmel, megindultan nézett utánuk. A bohókás Farsangi Pál szökött meg először. Vajon mikor lesz megint forradalom Budán?
(1919)271
