Józsefvárosi emlék
Józsefvárosi emlék
A Józsefvárosban telepedtek meg Csiribiriék, midőn faluról Pestre költöztek, és a már halkan hervatag kisasszonyok odahaza mezítláb jártak, egy kakast neveltek, amely éjszaka kukorékolt, és friss sarjúval, mezei növényekkel töltötték meg az ágyakat, amikor nyár volt. Holdas éjszakákon az elhagyott, élettől ellódult utcácskákban megjelentek a gavallérok, és halkan kopogtattak a zsalugáteron. Irmának háromszor, Jankának kétszer kellett kocogni. De volt olyan öreg barát is, aki Csiribiri úrral akart szót váltani, egy pohár bort elfogyasztani, egy nótát eldalolni. Ilyenkor többször kellett zörgetni, és hangosan mondani a császárszakállas, éjjel-nappal kipödrött bajuszú Csiribiri úr nevét. Ha jól emlékszem, Miskának hívták a szent öreget, őszes haja félrecsúszott kopasz homlokáról, és hálóköntösben, papucsban néha a kocsmába is elment éjfélkor hazulról, ha jó barátok gyülekeztek a „Gondűző”-ben.
Valamely virágneve volt az utcának, talán éppen Jázmin utca volt. A földszintes, sárga ház éjféltájban megnépesült a józsefvárosi gavalléroktól. Irma vagy Janka – mert naposok voltak – hálókabátban az ablakba könyököltek, félretolták a virágcserepeket, és néha virradatig is eltréfálgattak régi és új ismerőseikkel. Szemérmes beszédű, szerény és tiszta gondolatú fiatalemberek jártak a ház elé. Öten-hatan jöttek a kávéházból vagy a kocsmából, és boldogok voltak, hogy az előkelő Csiribiri kisasszonyok szóba állottak velük. Városi hivatalnok, jogász, medikus, egy-két hadnagy és egy féleszű költő volt a rendes kompánia.
Valamennyien a környéken laktak kis hónapos szobákban, cigaretta dolgában szerényen állottak, pénzük csak elsején volt, a démoni szerelemről csupán Satanello elbeszéléseiből tudtak, a színházban a karzatot látogatták, Csiribiri urat módfelett tisztelték mint egykori vidéki földbirtokost. Többnyire vadászatokról, szüretekről, vidéki196 bálakról, agarászatról, lóról, gazdálkodásról beszélgettek a hölgyekkel, mint faluhelyen a lugasban. A falnak támaszkodtak, az akácfáknak dőltek, vidámak, kedvesek, udvariasak voltak. Olykor a kucsébertől nyert színes dobozt, fügét, cukrot, felajánlották a hölgyeknek. Egy szőke, Pista nevű medikus elszaladt a hegedűjéért, és nótákat húzott; máskor halkan, zümmögve énekeltek. Mikor szétoszlottak, a Csiribiri kisasszonyok sóhajtva zárták be az ablakot. Kár, hogy a nyári éjszaka rövid volt.
Egyszer egy idegen úr, bizonyos Prépostvári is a társasághoz csatlakozott a „Gondűző”-nél, midőn a fiúk udvarlásra mentek. Széles vállú, nyúlánk férfiember volt, gazdagnak mondták, mert úgy mosolygott mindig, mint aki tudja a hamis bankó készítésének a titkát. A „Gondűző”-nél mindig ő fizetett, és a tárcája tele volt szivarral. Egy részeg fiákerest, az erős Spicert, egyszer mellen ragadott a korcsmában, és megrázta, mint Krisztus a vargát. A fiúk tűzbe mentek volna érte. Prépostvári a harmadik éjszaka állott az akácfa mellett, és le nem vette a szemét Irmáról. (Szőke, kövérkés, kék szemű, rozmaringszagú leány volt; a tenyere, mint egy fészek, a mezítelen nyakán amulett, és vágyhelye a csóknak.) Mikor a fiúk szerte hazamentek, Prépostvári visszatért, és nyugodtan kopogott a zsalugáteren.
– Én vagyok. Várt? – kérdezte rekedtes hangon az ablaknál leselkedő leánytól.
– Vártam.
– Azért jöttem vissza, hogy megcsókoljam a kezét.
Irma kinyújtotta a kezét.
– A lábát, a mezítelent, a gyönyörűt, azt is akarom.
Irmának torkán akadt a lélegzete.
A férfi bátorította:
– Senki sincs itt. Üres az utca és sötét. Üljön fel az ablakra, és nyújtsa ki a lábát.
– Nem bánt? – kérdezte Irma.
Felkapaszkodott az ablakra, és lenyújtotta mezítelen lábát. Elefántcsontból volt az. A bokája, térde asszonyosan telt, mert már harmincadik évéhez közeledett, s lábikrájának olyan vonala volt, mint a diákok álmában a démonénak. Prépostvári a kezébe vette a gyönyörű lábat. Külön-külön megcsókolgatta az ujjakat, és mindegyikhez volt valami becéző szava.197
– Nem szeretem a cipőt, szorít és rontja a járásomat – mondta felülről szégyenkezve Irma. – Azért kemény a sarkam.
– Majd hozok finom olajat, piperét és piros papucsot, amilyenben a török nők járnak – felelt Prépostvári.
A leány kacéran visszavonta a lábát, miután gyöngéden rátaposott a férfi homlokára; zajtalanul bezárta az ablakot.
– Isten vele – súgta a zsalugáteren át. – El ne áruljon.
Prépostvári talán számításból, talán, mert egyéb dolga akadt, néhány estén nem mutatkozott a mezítelen lábas nők utcájában. A leányok – most már Janka is, felizgatva testvére vallomásától, valamint az öreg Csiribiri úr szintén kíváncsian a hírneves fiatalemberre – hiába várták éjfélenként a megszokott társasággal a komor és szótlan Prépostvárit. A sok hiábavaló beszédnek hamar véget vetettek, megkérték a medikust, hogy szomorú dolgokat játsszon hegedűjén. A szőke fiatalember virradatig vonta rossz vonóját, a fiúk zümmögve énekeltek, Irma az érzelmesebb részeknél a szoba hátterébe húzódott, és könnyet törölt ki szeméből. Reggel, amint felébredt, a tükör elé ült, és néha félóráig nézte mezítelen lábát. Janka fejcsóválva járt ki és be a szobába (az öregúr mindig pecsenyét reggelizett, és hozzá sas-hegyi bort ivott), hangosan csapkodta az ajtót, de Irma nem tudott megválni a tükörtől.
– Előbb-utóbb megbolondulsz egy kéjenc férfi pillanatnyi szeszélyétől – vagdosta a szavakat.
– Most is hallom a hangját, mint első áldozásom orgonahangját.
A következő héten Janka volt a soros az éjjeli udvarlások fogadására. Irma megeskette, hogy nyomban hírül adja neki, amint Prépostvári megjelenik az ablak alatt. Egy-két éjszaka az ágyból felkelt, és ellenőrizte testvérét, vajon nem csalja-e meg. De aztán az egész napi munkában, főzésben, takarításban, mosásban elfáradt, és kimerülten aludt, mikor Prépostvári újra megjelent az udvarlók társaságában, és hátát az akácnak vetette.
Janka barna volt, mint egy falusi imakönyv, és olyan illata volt, mint a mezőn szárított fehérneműnek, amely felszedi a zsályák, füvek leheletét. Hajszálak voltak a füle mellett, mint Blahánénak, és ugyanezért szeretett piros babos kendőt hordani. A keble úgy ringott, mint a szélben az akác fehér fürtje. Kíváncsi, könnyes, meghatott szemét Prépostvárira függesztette, mint egy szegénylegényre.
A rabló valóban visszatért hajnalfelé, és halkan, titokzatosan kopogott198 a zsalun. Janka a szívére szorította a kezét, és halkan felnyitotta az ablakot.
– Nem én vagyok az Irma – mondta szemérmesen. – A testvére vagyok.
– Éppen úgy szeretem, mint a testvérét – felelt a férfi, és megragadta a leány kezét.
Felkúszott az ablakig, kétszer felejthetetlenül szájon csókolta, majd a lábát kérte, amellyel eljátszadozott, mint a szentségtartóval a templomrabló, mielőtt végleg elrabolná.
A nedves ákácok közt halkan fehérlett a harmat, amikor Janka behúzta az ablakot. Alvó testvére ágyánál letérdepelt, és hosszadalmasan, bűnbánólag imádkozott. Megigazította a takarót.
Bizonyosan róla álmodik – gondolta magában mély meghatottsággal, és reszketve az ágyába bújt.
A lábát kidugta a paplan alól, és mindaddig nézte, amíg imára fordított fejjel, összekulcsolt kézzel elaludt.
Aztán soha nem beszéltek többet Prépostvári nevű fiatalemberről. Csak az öreg Csiribiri vette fel kifogyhatatlan történetei közé az idegen fiatalember alakját, s róla mindenféléket összehazudott a „Gondűző”-nél.
(1917)199
