Amadé, egy szerencsétlen játékos
Amadé, egy szerencsétlen játékos
Amadé szerencsétlen flótás volt, egyetlen tallérnak nem volt jogos tulajdonosa, és nem tudta bizonyosan, hogy a pénzvágy, balszerencse vagy kínzó, boldogtalan szerelem miatt rágja éjjelenként a párnát.
Amadé egyike volt azon pesti fiatalembereknek, akik látszólag céltalanul töltik itt életüket, pedig a mindenható sors bizonyosan tudta jól, hogy mit csinál, amidőn a nagyvárosi flaszterre helyezte őket. Csak a rövidlátó ember hiszi, hogy a teremtésnek vannak bizonytalan produktumai. Mindennek van célja a nagy természetben, a szamárkórónak és a pókfonálnak éppen úgy, mint a tekintélyes szőlőtőkének. Az ember nem maga választja meg sorsát. Ki lenne árokparti bogáncs, ha tiszteletre méltó tölgyfa lehetne egy adósságmentes, régi kastély udvarán? Végzet az, hogy némely fiatalembert úgy fúj végig a szél a nagyvároson, mint a szeptemberi mezőn a virág fehér csillagát. És az öregek sem egyebek, mint zörgő, száraz falevelek, bármily kopottnak lássék e hasonlat.
A hősök és landsknechtek korszakában, midőn a kalendáriumcsinálók a nagy háborút jegyezték, Amadé alkalmatlannak bizonyult a harci életre. Bár természete nem vonzotta a csatába, az első esztendőben irigyelte azokat a fiatalembereket, akik mindenféle jelvénynyel díszítve mentek el a városból, hogy hősökké vagy szentekké váljanak. Mily ifjak lettek a besorozott öregek! A nők mily tágra nyitották a szemüket a katona láttára. Mily nagy dolog volt az első csillag a bakakabáton, az első ütközet s az első szabadság! Ismeretlen emberekből ünnepelt hősök lettek, csendes férfiak hangosan beszéltek, jelentéktelen kávéházi vendégek lármáztak. Mindenkit őrültté tett a háború, még a villamoson sem fizetett a besorozott. A háború első részében, midőn a civilek még nem voltak katonák, megélemedett családapák verték a mellüket, hogy ők majd megmutatnák, és a186 nők kérdőre vonták hangos, csúfolódó szóval a polgári fiatalembereket! A kis baka úgy ment el a városból a menetszázaddal, mint egy tündéri helyről, ahol mindenki szerette, dédelgette őt. A nők az állomásig kísérték, szivarral rakták meg a zsebét, leitatták, megcsókolták, a vonatnál megesküdtek vele… (Bezzeg idővel nem ismert rá a kis baka az áradozó, tündéri helyre az unott, rabló és elvetemedett erkölcsű Pestben.)
Amadé ekkor életét egy külvárosi klubban töltötte, amely Robespierre-ről volt elnevezve, és a kártya fordulatait leste. A klubnak valamely politikai cégére volt, de tulajdonképpen egy ügyes vállalkozó alapította, hogy kártyapénz alakjában elszedje a párthívek és meggyőződés nélküli vendégek pénzét. Amadé olykor hajnalig lesben ült, mint egy szegénylegény a nádasban, amíg némi zsákmányra tehetett szert, hogy üres zsebei ne kongjanak. Máskor a borbélyokból és szatócsokból álló publikumnak a Nemzeti Kaszinó szabályait magyarázta a kártyakeverésnél, midőn is sűrűn hivatkozott Szemere Miklósra és Péchy Andorra. Mindazonáltal így sem tudott boldogulni. Olyan erővel nyomta két könyökével a zöld asztalt, mint egy dereglyevontató. Az üstöke beleizzadt a feltalálásokba: hogyan lehetne reggelfelé öt forintot találni, amely megmenti felkelés után az éhínségtől.
Amadé egyszer ismét garas nélkül bandukolt a város felé, és hangosan azzal vigasztalta magát, hogy Üchtritz Zsigmondnak sem volt néha pénze az ő korában. Egyetlen cigaretta nem volt a zsebében, egész vagyona ifjúsága és egy üres gyufaskatulya volt. Még fütyörészni sem volt kedve, vigasztalanul szomorú volt, szinte belefájdult a térde. Körülbelül az István út és Rottenbiller utca sarkán járt, ahol csaknem maga alá gyűrte egy megtébolyodott postaautomobil, amely versenygépnek képzelte magát. Amadénak még ideje sem volt magához térni az ijedtségből, midőn új rettenet következett. Hátulról megragadták, megkötözték a kezét, és lágy tapintású kendővel bekötözték a szemét. Markos kezek a levegőbe emelték, a következő percben egy kocsiban ült, melyről azt képzelte, hogy olyan kocsi, amilyenben a budai elmegyógyintézetekbe fuvarozzák Pestről a betegeket. A kerekek gurulni kezdtek, két gumiköpenyeges, borszagú ember helyezkedett el Amadé mellett. A fogolynak volt ideje a kísérők lélegzetvételéből és önkéntelen dörmögéseiből kiszámítani, hogy az egyik körülbelül ötven év körüli, potrohos,187 nyírott bajuszú, pincérforma ember. A másik egy tagbaszakadt kis herkules, aki a Barokaldi-cirkuszban is megkereshetné a kenyerét. Azt gyanította, hogy a birkózót Károlynak hívják… Amadé, mint a legtöbb pesti fiatalember, könyv nélkül tudta a detektívregényeket.
A guruló kocsi most oly kövezetre ért, amelyet Amadé körülbelül a Zugló kövezetének vélt. Aztán homokos útra tértek. Fák sóhajtását lehetett hallani. Bizonyosan egy fekete nyúl is felugrik valahol a mezőn, mint Amadé balsorsa.
Amikor levették szeméről a kendőt, a hold merőlegesen állott a feje felett, körülbelül fél három volt. Amadé körülnézett. A kocsi és az emberek eltűntek, egy tágas, palánkos udvarban találta magát, ahol régi kocsikerekek, törött hordók és mindenféle lehetetlen tárgyak céltalanul hevertek a sarkokban, amint Amadé ezt már külvárosi udvarokban látta, ahol öngyilkosságot tervezett. Földszintes, kopott, hosszú ház állott előtte, ahol bizonyosan a detektívregények hősei laknak. Valahol messze nyerített egy ló. Amadé azt gondolta magában, hogy ezen a lovon fog megszökni.
A házon kinyílott egy ajtó, és a világos küszöbön egy csodálatos nő jelent meg, hogy Amadénak csaknem elállott a szívverése.
Szív alakú arculatú, púderezett hajú, világoskék, francia ruhás, fehér kesztyűs, fiatal nő volt. Amadé pontosan meg tudta magának mondani, hogy ezt a nőt legalább egy tucatszor látta álmában. Ki volt ez a fejedelmi termetű nő, aki most oly nyájasan nézett farkasszemet Amadéval, hogy az még lyukas zsebét is elfelejtette, holott az előbb a kocsiban, midőn még életveszélyben hitte magát, elképzelte, hogy némi anyagi kárpótlást kap majd a kiállott izgalmakért, és új tőkével holnap kis házat lehet építeni a Robespierre-klub kártyaszobájában. Kis házat, remények zöld hajlékát, ahol kis tűz ég, amely mellett melegedni lehet. Ki volt ez a szívgyönyörűség, aki talán azért lakott messze, a városon kívül, hogy minden férfi bele ne törölhesse a kapcáját, csupán a legérdemesebbek láthassák drága alakját? Szegény kártyások, akik csaknem úgy szenvednek a balsorstól, mint a csalódott szerelmesek, reménytelen játékosok, akik fogcsikorgatva küzdenek az örökös balszerencsével, mint az elhagyottak egy nő kínzó emlékével.
– Valóban, én azért vagyok Pesten, hogy a szomorú kártyásokat188 megvigasztaljam – szólt most az előkelő hölgy, és gyengéden megsimogatta Amadé arcát, amely szívesen eltűrt volna kilenc pofont is, ha a kártya ugyanannyit mutat. – Embereim lesben állnak a klubok és kaszinók körül, hogy megmentsék az öngyilkosokat. A játékmesterek és krupiék tudják a helyet, ahol a titkos postaláda áll, amelynek közvetítésével megkapom a letört kártyások névsorát. Tőlem még senki sem ment el üres kézzel. Lépjen be, uram.
Bár olyan nyájasan hangzottak a szavak, mint a mennybéli angyalok zenéje, Amadé mégis gyanakodott.
– Hagyjon nekem békét – morogta ridegen, mintha egy törleszkedő leányt kergetne el az utcán.
Egy perc múlva megbánta durvaságát.
– A bank tizenhármat ütött, és elveszítettem még a lelki üdvösségemet is – motyogta szelídebben.
A Lajos király kori francia dáma megértően bólogatott, mint egy jó gibic, aki megosztja a bánatot.
– Már tudomásom van az elmúlt éj eseményeiről. A vörös Májer a Robespierre-klubból kétszer járt itt kölcsönkérni éjfél óta.
– A játék azóta megszűnt, a játékosok mind elszéledtek – felelt borúsan Amadé. – Énrajtam már szerencsepénz sem segíthetne.
A fejedelmi hölgy nem felelt. Hátranyúlt a küszöbön, és egy ládikót vont elő. Amadé ismerte ezt a dobozt. A klubban ebben szokták elzárva tartani a játékpénzeket. A hölgy kis kulcsot vett elő, amellyel felpattantotta a láda tetejét.
Amadé saját szemével látta a hosszúkás, kerek, négyszögletes csontdarabokat, amelyek különböző színekre voltak festve. Ott voltak a fehér lapok, amelyek ezer koronát jelképeznek a kártyaasztalnál. A gyémántgyűrűs, ápolt és szőrtelenített játékoskezek milyen gondtalanul vetik az asztalra e csontokat, míg lelkükön úgy fut át az izgalom, mint az ördög fagyos lehelete.
Ott voltak a kék és vörös csontok, amelyek oly görcsös, kacskaringós utakat járnak be éjszakánkint a zöld asztalnál, mintha megölt játékosok csontjaiból készültek volna, és éjjelenként szomorú kísértetjárásra indulnak.
A kis, kerek fehérek, amelyek néha úgy perdülnek, mint a kocsisnak dobott borravaló, máskor odatapadnak egy tenyérhez, mint a játékos utolsó tétje, és meglapulva hallgatják a kártyás érverését.
Amadé előtt feltűntek a mohó, kaján, éhes és szennyes arcok,189 amelyek körülveszik e kis csontdarabokat a kártyázóasztalnál. Most újra látta az üregekben lesen álló vagy halálra váltan kidagadt szemeket, amelyek a játék menetét kísérik, mint ebek a nemes vadat. Megharsan a kürt, és a játékpénzek futkározni kezdenek, mint kis, fénylő halak a vízben. Ah, hány tisztátalan, meggörbedt, öreg és fiatal kéz nyúlkál az aranyhalacskák után!
– Ha akarja, ez mind a magáé – szólt csalogatólag az idegen úrhölgy.
– Mi történhetik velem, egy ilyen nyomorult kártyással? – kérdezte hangosan Amadé. – Eddig megvetettem a nőt és a szerelmet, mert nem is igen volt időm elmenni a találkozóra. Kártyázni, gibicelni, fülelni és ébren lenni kellett, hogy elkaphassam a kockát, ha felém pördül. Ezentúl énekelni fogok, kancsót és szép leányt ölelgetek, potrohos vén korhely, festett bajuszú szoknyavadász lesz a görnyedt hátú spílerből. Egyszer megpróbálok részeg lenni.
Így szólt, mint egy vándorszínész, és belépett az ismeretlen házba.
*
Amadé, a sehonnai fiatalember, aki különös véletlen folytán egy városvégi házba került éjnek idején, nem azért született Pesten, hogy behunyva tartsa a két szemét a kínálkozó látnivalók előtt.
– Itt mindenki szultánnak érezheti magát, bár lyukas cipőben járja az életet – mondta a Kőr Dáma ruhájába öltözött háziasszony, aki tulipánjaival, csipkéivel, púderozott fürtjeivel lehetett volna akár állatszelídítőnő vagy panorámásné is. Lengett, mint szerencsés kártyás kezében a kartonra festett figura; derűt, reményt, szép kilátást sugárzott odavetett mosolya, mint a játékosok szerencséje; de összehúzott szemöldökei között egy sötét árkocska is volt, amely talán a balvégzetet jelképezte: akire ez a nő megharagszik, legyen bármely gavallér, éjjeli portásként végzi életét egy rossz hírű mulatóban. A szerencse nője volt, akit epedve lesnek a kerítések mögött a vándorló hamisjátékosok, mint a gyermekrabló cigányok.
Vajon ért-e a kártyavetéshez a kisasszony? – kérdezte magában a praktikus Amadé, miután az előcsarnokon áthaladtak, amelyet olajba festett férfiak arcképei díszítettek. Egyiket-másikat felismerte Amadé az aranyrámás urak közül.
– Mint a főispánok! – jegyezte meg, a képekre mutatva.190
– Régi pesti barátaim – sóhajtott a tündöklő hölgy. – Már öregedtek és elfelejtettek.
A szalonban, ahová egy függönyön át beléptek, barátságos tűz piroslott a kandallóban, mint a makk disznó házikójában. A falon ismét fotográfiák, gyászflór csokorral díszítve, mintha csak a lyukat fedné el a fejeken, amelyeket ezek az urak magukba lőttek. Sok apró és nagyobb képecske, mint a kalendárium szürke mindennapjai és piros betűs vasárnapjai; mint a megállás nélkül mendegélő, közömbös életnek elhullajtott falevelei, úgy sorakoztak itt egymás mellett az öngyilkos kártyások.
Amadé megborzongott, itt már több ismerőse volt a közelmúlt évekből. Hajnalonkint állt a hátuk mögött, midőn a kártyát keverték, és fülüket elhagyta a vér, míg az megfehéredett, mint a papiros.
– Gyerünk – mondta Amadé, és a hölgy karjába kapaszkodott.
– Még az elátkozottak szobáját, gyermekem – felelt a királynő, és félrebillentette a zöld kárpitot.
Piros világítású kis kabinetben négy sápadt férfi ült vastag szivarfüstben. Az arcuk megmerevedett, mint az öregembereké, a szemük nem látott tovább a falnál, a külső lármát nem hallották, és lábukat egymásra vetették. Kártyáztak. Szabályos időközben tették a kártyát az asztalra, mint az automaták; kevertek, osztottak, az előttük heverő csontdarabok egyiktől a másikhoz vándoroltak. Sóhajtottak, nyögtek, a plafonra néztek.
– Vajon mit csinál drága hitvesem? – kérdezte az egyik a füstbe borult mennyezettől.
– Zöld alsó, zöld alsó – szólott a másik.
– Vajon megcsal-e kedvesem ma éjszaka? – sóhajtott ismét az egyik.
– Makk, makk, makk – felelt a másik.
Csörögtek a kártyák, a játékpénzek, gépiesen mozogtak a kezek, mint rozsdás láncokon felhúzott vödörben a víz, hangzott néha egy keserves hang a kút mélyéből, a játékosok belsejéből.
– A veres bajuszú, szomorú úrnak az ölében egy kártya fekszik – jegyezte meg Amadé, midőn a kabinet felett a Kőr királyné leengedte a függönyt.
– Javíthatatlan csaló – felelt a háziasszony.191
*
Még egy véres, üvegszemű, bozontos szemöldökű, csapzott hajú gibiccel találkoztak a folyosón, aki oly riadtan nézett körül, mint a batyus zsidó, akit az imént mindenéből kifosztottak a szegénylegények. A rojtos öreg magánkívül megragadta Amadét:
– Megáll ön ötre? – kérdezte átható pillantással. Amadé kitérőleg válaszolt:
– Mindenemet elvesztettem.
A szalonban három párka unatkozott.
Amadé naiv gyönyörűséggel nézett a hölgyekre, mint egy falusi fiatalember, mert kártyafogásokon kívül egyébhez még nem értett az életben.
– Amadé úr, a szerencsétlen kártyás – mondá a háziasszony, aztán elhagyta a társaságot.
Szélről egy fekete andalúziai szépség ült, végiggombolt, fekete ruhában; vélnéd: páholyban ülő táncosnő, aki némi szelíd megvetéssel nézi a konkurrens művésznő produkcióját a színpadon.
– Kicsoda ön, rózsafán termett gyönyörűség? – kérdezte Amadé, amint a Robespierre-klubban, hajnalban játék után a pénztelen kártyások rátérnek szerelmi sikereik előadására.
– Én egy elkártyázott nő vagyok – felelt a tündöklő; és kis száját nyitva felejtette, hogy Amadé szemügyre vehesse rizskása fogait. – Az uram elkártyázott, zálogban vagyok, várom, hogy kiváltson. Az uram nemes lovag, megtartja szavát.
– És tisztelt férje hol van?
Az előkelő hölgy sóhajtott:
– Szegénykém valahol kóborol a világban. Keres valakit, aki nála is szerencsétlenebb kártyás.
– Nagyon örülök, hogy nincs véletlenül jelen kedves férje, mert többé nem kellene csavarognia.
A fekete hölgy a tenyerébe temette az arcát.
– Szerencsétlen ház. Sohasem vetődik be valaki, aki egymilliót nyert. Vajon meddig kell még itt zálogban lennem?
A második nő germán szépség volt. Kék szeme és szőke haja volt, akitől félnek a spanyolok. Amadé pesti fiatalember volt, tehát nem ijedt meg a hölgytől, aki valamikor istennő lehetett a tölgyfaerdőkben, a hitregékben. Természetesen harisnyát kötött, és tetőtől talpig végigmérte Amadét:
– Látom, hogy cipőjét ön is a Davidson áruházban veszi, ahol olcsó192 lábbelit árulnak. Bizonyosan elkerüli önt a pazar szerencse. Vajon mit vétett, hogy nem tud boldogulni?
Amadé legyintett:
– Eddig csak kísérlet volt életem. A nagy tétek ezután következnek, szerencsém akkor legyen helyén.
– Nincs szerencse – felelt a harisnyakötő dáma. – Csak munka van. Én például gyermekeket szeretnék nevelni, ha a vőlegényem visszatérne Monte-Carlóból. Csalhatatlan szisztémát dolgozott ki a bank felrobbantására. Nem lehet hiba a játéktervben. „Kedvesem – mondta –, várj meg ebben a házban, amíg visszatérek, és új életet kezdünk; csupán a szisztémám kipróbálásához kell némi idő.” Már a második éve várom drága jegyesemet. Lehetséges, hogy elhibázta a szisztémát?
Amadé fölényesen mosolygott.
– Drága nő, sajnálom önt, hogy oly himpellérhez kötötte életét, akinek életcélja a monte-carlói bank kirablása. Ez még nem sikerült senkinek. Olyan Jázon nincs, aki onnan elhozza az aranygyapjút.
A boldogtalan istennő sóhajtott:
– Mind ezt mondják. És én mégis vakon bízom. Heinrich végrehajtja tervét, vagy a tengerbe ugrik.
Amadé vállat vont. Azt gondolta magában, hogy nem szomorítja tovább a kék szemű nőt, s ezért a harmadikhoz fordult:
– Magát ki adta el?
A harmadik nő kis termetű, szőkésbarna, festménymozdulatlanságú arculatú, lorgnettes, fiatal nő volt; olyan finom lába volt, hogy arra már cipőt sem lehetett volna találni egykönnyen, még Pesten se, a szép lábú nők városában. Kék kesztyű volt a kezén, mint a püspököknek. Szűzies hamvasság látszott a nyakán, a konty alatt, mint a szilván, amelyet még nem érintett kéz. Oly mohón szívta aranyvégű cigarettáját, mint egy diák. A legfinomabb ruhája volt, mint egy kokottnak. Kék szalag volt a hajában, és egy unott, elfüstölt élet fáradtsága zengett a hangjában, mintha mindig utoljára nyitná ki a száját beszélgetésre.
– Én önkéntes remete vagyok, ha érdekli, tisztelt úr. Egymagam többet elkártyáztam az életemben, mint az összes öngyilkosok, akiknek az arcképeit az előcsarnokban láthatta.
Amadé nyomban letelepedett a kártyás hölgy mellé.
– Pedig a nők mindig csalni szoktak a játékban.193
– A nők? – kiáltott fel Liáne. – Hát olyan nőnek néz engem, aki felhasználja azt az előnyét vagy átkát, hogy asszonynak született?
Szemüvegén át elhatározottan nézett Amadéra.
– Én mindig hamiskártyásokkal szerettem játszani.
– Ó, mondja el történetét jóságos angyalom, hadd tanuljak végre a nőktől bátorságot és elszántságot, hisz a férfiak mind meggyávulnak, amint a szerencse hátat fordított nekik.
– Én nem kerestem a szerencsét, mert az csak varrólányoknak való. Meglehetősen szép vagyont örököltem, s így kedvemre gondolkozhattam a világról, az emberekről, a céltalan, üres életről. Csak egy napig voltam szerelmes. De akkor oly mohón, mint a harapás a friss kenyérben. Csak egy este voltam lágy, mint a gitár, feledékeny, mint a tűzbe lépő madár, zavarodott, mint a levelibéka, midőn hűvös helyéről napfényre kerül. Azt hiszem, a kíváncsiság csalt meg, mint egy verkli hangja, amelyet messziről olasz operának hallunk. Tudni akartam, amit az anyám, a barátnőm, a szomszédasszony, a cselédem tudnak, holott mindig megvetettem a szerelmeseket, és a költők könyveit földhöz csapkodtam. Az egyik néném, egy valcer-kedvű, rázó-ringó hangulatú, félig-meddig beszámíthatatlan beszédű fiatalasszony, aki az egyik szemével mindig sírt, a másikkal nevetett: jegyben járt egy sasorrú, némakedvű, nagy kortyokat ivó férfiúval, aki olyan nehezen kelt fel az ivóasztaltól, mintha valóban korhely lett volna; pedig csak búsongott mindenféle céda nőkért, hamispénzverőkért, nyugodalmas éjszakákért. Egy este ezzel szűrtem össze a levet. Másnap sebes volt a szám, olyan volt a testem, lelkem, mintha csalánban hemperegtem volna, elástam a kertben a régi babonatárgyaimat, a köldökzsinórt, akasztott ember kötelét, patkókat, szegeket, farkasfogakat. És elfelejtettem az estét, hogy tán a halálos ágyamon sem fog eszembe juthatni, hogy mit is beszélgettünk mi akkor a sasorrúval. Egyetlen szóra sem emlékszem.
Kártyás lettem, mert már gyermekkorom óta az voltam.
Előbb a helybeli honoráciorokkal kártyáztam, aztán Pesten, Bécsben, mindig férfiakkal. Monte-Carlóban és Nizzában. Ahol lehetett. Ahol játék volt. Vasúton hamiskártyásokkal, vadászatokon becsípett urakkal, vacsora után a hotel előcsarnokában. Hazárdul, vadul, elkeseredve. Mindig veszítettem, mindig rossz kedvem volt, és azt hittem, hogy nyerni fogok. Pár esztendeig tartott ez az élet, amidőn ahhoz sem volt kedvem, hogy kalapot próbáljak. A barátnőimnek194 kiadtam az utat. Mindig kártyásokkal voltam körülvéve, akik annyi időt sem vettek maguknak, hogy megnézzék, milyen évszak van odakünn.
A pénzem egyelőre elfogyott. (Majd szerzek.) Ebben a rettenetes menedékhelyben töltöttem a napjaimat, annak a lelketlen boszorkánynak a vendégszeretetében, akit a ház asszonyának neveznek. Szörnyű kín itt lenni. Tömlöcben ülni, és gyóntató papot hallgatni: minek az?
Amadé olyan élénken bólingatott, mint egy vigyorgó mandarin.
– Játszani szeretne?
– Reggeltől estig. Hazárdot, vadat, gyilkosat, vérbe menő játékot. És ez a nyomorult nő itt mindig azt papolja, hogy a játékosok felkötik magukat.
– Bolondság – felelt Amadé.
Liáne még egyszer a szeme közé nézett Amadénak.
– Maga nagy csirkefogónak látszik. Bizonyosan sok bűn terheli a lelkét.
– Mindennapi kihágások.
– Én mégis megbízom magában. Nemrégen öngyilkos lett itt egy játékos, mert a hebehurgya nem vette észre, hogy még egy aranya van a lyukas zsebében. Én megszereztem az aranyat. Felteszi nekem?
– Szívesen.
– Tegye fel, és százszorosan hozza vissza.
Liáne észrevétlenül Amadé kezébe csúsztatta az aranyat.
A fiatalember nem sokáig üldögélt ezután a házban. Megkereste a legrövidebb utat, a kőfalat, átvetette magát, és izgatott léptekkel indult el az októberi ködbe borult Pest felé.
Lehetséges, hogy megtaláltam a szerencsét – gondolta kétkedve, és keresztet vetett a háta mögött álló piros holdvilágra.
(1917)195
