Litánia
Litánia
Délutáni, litániás idő volt; hűvösödött, setétedett, a kémények füstjének már kolbászszaga volt, vászon- és rozmaringillata a lányoknak, akik a kisvárosi séták céltalanságával mentek a templomtéren, a szél néha megforgatta a torony bádogvitorláit, az ablakok mögül hosszan bámultak ki a veres szemű öregemberek, mintha jól meg akarnák nézni a várost, amelyben annyi ideig éltek, a bezárt boltok előtt irigylésre méltó vállalkozó kedvvel futott egy félrecsapott farkú, kis, fehér kutya, a várost környékező hegyeken az ősz könyökölt, mint egy vándorköltő, az élet reménytelennek tűnt fel. Jeromos a vár alatt, a ligetben ült, fehér derekú nyírfák, leveleiket a sáncárokba bőven hullajtó nyárfák, boldogtalan fenyőfák között. Egy leányt várt itt, aki titkon útbaigazította a liget felé, midőn ebéd után az ismeretlen városkában őgyelgett, és benézegetett az alacsony ablakokon. Egy helyen zongoraszó hangzott az álmos csöndben, aztán felnyílott az ablak, és pajkos süldő lány, mint egy körmeit próbálgató macska, az ablakra ugrott. Frufruja volt, barnácska, vörösöcske volt, mint a frissen bontott kártyacsomagban a fénylő Tavasz; nefelejcskék fülbevalói voltak, és a két szeme oly csodálkozással nézett az idegen úrra, mintha annak sárga felhajtóját, lehajtott szélű csizmáját és nagy csokrú nyakkendőjét évek óta várná.
– Fogadni mernék – dünnyögte félhalkan Jeromos –, Ilonkának hívják.
A lányka beleegyezőleg bólintott, nevetett, mintha előre örült volna barátnői csodálkozásának, midőn váratlan kalandját elmeséli. („Bizonyosan rózsaszínű szappannal mosakodik, és piros monogram van a szíve fölött a hosszú vászoningen” – gondolta magában Jeromos.)
– A Thököly-vár felé keresem az utat – folytatta Jeromos, és szürke,200 széles karimájú cilinderét megemelte, amely kalappal legalábbis annyi feltűnőséget keltett, mint egy tenorista a hangjával.
A leányka felemelte a kezét – két vékony, piros szemű karika volt a csuklóján –, rövid, tömzsi ujjával előremutatott, mintha az irányt jelölné, amelyben a boldogság madarai szállnak. Jeromos szinte csak magának dörmögte:
– Ha ráérne, utánam jönne.
Az ablak bezárult, Jeromos még egy pillantást vetett a földszintes házra, mintha el akarná tenni emlékbe a többi házak mellé, amelyekhez valaha köze volt; bizonyosan hosszúakat alszanak, és bonyolult meséjű álmokat éreznek a fehér függönyök mögött az itt lakók, a párnákon csöndben pihennek a fejek, a szekrényekben utazásról ábrándoznak az ócska ruhák, ifjúságról és szerelemről perceg a szú; „ah, el innen, messzire, el!” – vélik az unatkozó, beteges lakók, midőn lámpagyújtás előtt összekulcsolt kézzel ülnek a dívány közepén, és a postával érkező levélnek, ködtől nedves hírlapnak messzi nagyvilági, mozdonyfüstös szaga van… Míg Jeromos itt szeretett volna lakni és női hajból kis koszorúkat fonni és üveg alá, rámába illeszteni – szentimentális, holdas éjszakákon megsárgult kísértetekkel karonfogva járni a templom körül.
(Ki volt Jeromos? Egy unatkozó férfi, aki az idegenszerű ételektől és italoktól, más levegőben és feladat nélkül: ráért pezsdülő vérének tanácsára hallgatni, s úgy megnézegette az ismeretlen nőket, mintha valamennyit feleségül akarná venni. Én voltam, vagy te voltál, olvasó. Egy napig szándékoztunk ez idegen kisvárosban maradni, és névtelenül elmúlni, évek múlva futólag visszagondolni, hogy itt a legjobb borból ittunk, és a legszebb nőket láttuk, ott kellett volna maradni és megházasodni, akkor nem lett volna annyi baj… Jeromos még a mezítlábas tót asszonyokat is jelentőségteljesen szemügyre vette. Csodálatos, hogy a férfiak ép bőrrel menekülnek meg az ismeretlen városokból, ahol a nők némileg csinosak.)
El fog jönni – gondolta Jeromos, mert ez jólesett, midőn az elhagyott ligetben egy pad szélén helyet foglalt, cigarettát sodort, a füstbe nézett, a távolban emlékezetesen zuhogott a víz egy malomgátnál, mintha ő is arra törekedne, hogy Jeromos ne felejtse el e perceket. Vadmacskakabátkában, hószagú sapkában, lobogó szoknyácskában feltűnt Ilonka, és olyan szórakozottan közelgett, mintha nem is tudna az idegen férfiról.201
– Ilonka! – szólalt meg Jeromos. – Köszönöm, hogy eljött.
– Estefelé mindig itt szoktunk sétálni a barátnőimmel – felelt hűvösen a kisasszony. – Ez itt a sétatér – ha nem tudná…
– Én nem tudok itt semmit, mert csak reggel óta vagyok a városban, s az éjjeli vonat továbbvisz, de érzem, hogy itt végzetes dolog történik velem, zavarban vagyok, féltem a szívem, aggódom, hogy nem tudok felejteni… Kár volt nekem ebbe a városba betenni a lábam.
– Úgy tud beszélni, mint egy színész – szólt Ilonka fölényesen, hidegen, és úgy lépkedett, mint a bálteremben, midőn sétát vezényel a táncmester – az arcát egyetlenegyszer sem fordította Jeromos felé.
– Kedves Ilonka – folytatta Jeromos, és azt vette észre, hogy a hangjában gyönyörködik –, én egy nagyon boldogtalan ember vagyok. Azért utazom, hogy felejtsek. Nagyon megsértettek valahol, porig aláztak, megtanítottak imádkozni és káromkodni; most nyakamba vettem a világot, valahol találok valakit, aki megszorítja a kezem…
– Talán szerelmes volt? – kérdezte lehetőleg közönyös hangon a kis hölgy.
Jeromos elmosolyodott. Előrehajolt, mint a halász.
– Reménytelenül…
Így szólt, s elhallgatott hirtelen.
– Nem szabad erről beszélni, szent dolog volt ez, csak sóhajtani szabad az elröpülő szép madár után. Lehajtom a fejem. Igyekszem felejteni. S reménykedem abban, hogy az élet megjutalmaz azért, mert oly sokat szenvedtem.
Ilonka kabátja két zsebébe mélyesztette a kezét. A sétaút végén pontosan megfordult, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna Jeromosra. Vidéki állomások aszfaltján szoktak ily fáradhatatlan sétákat véghezvinni a helybeli nők, míg megérkezik az esti vonat, amellyel senkit sem várnak. S amíg a vonat áll, felugranak a vicinálisra, s az üres első osztályú kocsiban egy pillanatra leülnek a piros vánkosokra, mintha messzi-messzi utaznának; mindent megnéznek a fülkében, s álmodozva mennek haza a kis házakba, mintha valóban utaztak volna… Ilonka most a szerelemmel játszott úgy, mint este a vasúttal.
– És nem talált meg senkit, uram? – kérdezte, s először pillantott Jeromosra.202
– Talán – felelt Jeromos, és megsimogatta a vadmacskát.
Ilonka nevetett:
– Tudja – kezdte nagyvilági hangon –, évek előtt már volt itt egy olyanfajta ember, mint kegyed, de az bolond volt. Én még gyermek voltam, mikor megérkezett a városba. Gyönyörű, nagy bútorszállító kocsin jött, és a város legszebb házában bérelt szállást. Nagyon sokat értek a bútorai, a festményei, a porcelánjai, minden sarokba lámpást állított, a viaszgyertyák még akkor is lobogtak, mikor aludt, a posta Pestről sok csomagot hozott, és nagyon gazdag embernek kellett lenni, mert senkivel sem állott szóba a városban. Egyedül bolyongott a hegyek között, olyan színe volt az arcának, mint a dércsípte falevélnek, a csizmáinak nem volt párjuk, a kabátját Londonból hozatta, az ingeit Egyiptomban mosatta. Gróf volt, de Dikk úrnak hívatta magát. Aztán érte jött egy fekete, ráncos homlokú, kellemetlen szemű asszony, és elvitte magával. Elment a gazdagság a városból, csak a nagy bútorszállító kocsi maradt meg a kertek alatt. Akkor derült ki, hogy minden nő szerelmes volt Dikk úrba a városban. Beültek a bútorszállító kocsiba, s ott ábrándoztak, sírdogáltak.
– Hol van az a kocsi? – kérdezte Jeromos.
– Vasárnaponkint az előkelő világ találkozóhelye – felelt Ilonka bizonyos gunyoros célzattal. – A kocsiban szokás találkozni az ideállal, akiért a nők rendesen majd meghalnak.
A litániás, mézeskalácsos, halk délutánban valahol gyönyörűen szólaltak meg a harangok. Mintha két vándor angyal repült volna el a ködbe borult városka felett, s egyet kedvükre énekeltek; az egyik kitárta a szívét, s egyetlen melódiában akarta elzengeni életét, a másik halkan, dúdolgatva kísérte a nótát, mint a bőgő a hegedűt. Jeromos oly izgatott lett, mint még soha életében. Huszárnak képzelte tán magát, aki a mézesbábosok boltjában hódít – vagy szenteltvíztartónak, amelyet a nők akkor is megcsókolnak, ha több száz esztendős? Vakvarjú-mogorvasága felengedett, és csapongott, mint a fecske a tó felett.
– Kisasszony – szólt, s megragadta Ilonka kezét, mint a színpadon –, abba a kocsiba vezessen el engem, aztán nem bánom, ha estére a tömlöcbe vetnek a drabantok. Itt úgyis sokan haltak meg a vesztőhelyen, amíg a városnak pallosjoga volt.203
– Kár, hogy vasárnap van – sóhajtott Ilonka. – Az úri osztály ilyenkor távol tartja magát. Kinek volna kedve elvegyülni a köznéppel.
– Már alkonyodik, a fák alvást szimulálnak, a sáncárokban katonák tüzet raktak, csöndes lesz mihamar a táj, baglyok szállnak, és reggelre fagy lesz. Elrepül az óra.
– Jöjjön – szólt Ilonka meleg hangon. – Ön valóban nagyon szerencsétlen lehet. Még senki sem beszélt így velem.
– Nem felejtlek el soha! – mondá Jeromos, és erre szívesen megesküdött volna az oltár előtt is.
Mindenféle zegzugos, bújósdit játszó utcákon haladtak végig. A házakból fényes gyertyalángok vetődtek az útra, mintha karácsonyestre készülődnének. A furcsa kis kapuk nagy messziségből nyikorogva felelgettek egymásnak, mint az alföldi kutyák. Reszkető csend a zsidó templom mögött. A hullaházon merengés. A kertek alatt ködkísértetek leskelődtek, hol lehetne egy rőf kolbászhoz jutni. Ijedten futott egy sapkás kisfiú, mintha látott volna valamit a városvégén, amitől otthon szívszorító sírásra fakad.
Ott állt a bútorszállító kocsi, kerekeitől megfosztva, félig a földbe süppedve, a hullámos nagybetűk Dikk és Fia budapesti szállítócéget jelentették, mintha görbe lábú íróasztalok, vörös bajszú könyvelők és bőrkötényes kocsisok volnának a kocsi alatt eltemetve.
Ilonka a félig nyílt kocsiajtóhoz lopózott. Egy darabig hallgatózva állt, aztán gyorsan intett Jeromosnak:
– Az út szabad!
Felugrottak a kocsiba, mint egy hajóra, amely elviszi őket a kisvárosból, messzi a nagyvilágba, fénylő cipőjű, széles utcákra, parfőmök és ragyogó arcok közé, ahol mindenki gróf vagy grófné, a boldogtalanság odakünn vergődik az ablakon, mint egy csúf, éji lepke, a szemek örökké fénylenek, és az ajkak csak kedveskedő szavakat mondanak – itt ábrándozott a kisvárosi szerelem Dikk és Fia kocsijában, hogy messze tengerek vannak, amelyeken fehér vitorlák járnak. Aztán mindenfelől, a setétségből előjöttek a barátnők, és kacagva körülfutották a kocsit, mint a gyíkok. Vékony és fátyol alatt bujkáló, vígan szitálgató hangokon hívogattak egy Böske nevű leányt a setétben.204
*
Jeromos sokáig gondolt a furcsa kalandra, midőn litániás, őszi délutánokon nem tudott aludni. Úgy emlékezett, hogy Ilonkát Böskének hívták, és vörös volt, mint egy fürge, fiatal róka, rubintszeme volt és kis álla, amely mindig nevetett.
(1917)205
