ÖTÖDIK FEJEZET • A bajok folytatódnak •
ÖTÖDIK FEJEZET
• A bajok folytatódnak •
• A bajok folytatódnak •
Advent első vasárnapja után a hajnali mise harangszava ébresztette fel Szomjas Guszti urat kis szobácskájában.
Az ablak még fekete tükrét mutatta a külső éjszakának, de a harangok szavai már úgy repdestek, keringtek, mint útra kelő postagalambok. Ha van színe a hangnak, akkor ez a hajnali harangszó olyan színű volt, mint a frissen hullott hó. Végighintázott a tekervényes belvárosi utcákon, és már nem találkozott senkivel, az éj sötét képű járókelői közül. Ellenben jókedvűen üdvözölte a halkan nyíló, az éjszakai hóeséstől akadályozott kapun kilépő asszonyokat, és vígan követte a mamuszok, a papucsok, hegyes orrú cipőcskék, falusias csizmácskák nyomait a szűzfehér utcákon. Megsimogatta az öregasszonyok357 kecskebőr bundáit, mintha örülne, hogy újra látja őket tavaly óta. (Ezek alatt a bundák alatt hozzák majd haza a tejet a gyerekeknek, valamint a reggeli friss süteményt és a legújabb pletykákat, amelyeket a plébániai templom hűs, álmatag oszlopai alatt hallanak a bundák tulajdonosnői.) Meglegyintette a nagykendőket, amelyek az asszonyok szívét takarják, mint a vámos, aki arra kíváncsi, nem visznek-e tiltott portékát, éjszakai mámorgondolatot a legtisztább misére, a rorátéra. Segítségére volt az ájtatos kisasszonyoknak az álom folytatásában, amely álom még éjszakáról tette téveteggé, bizonytalanná a lépéseiket, mintha a lábak még vissza akarnának menni a meleg ágyba, tovább vándorolni az álom sűrű erdőségében, de a szem már félig nyitva van, és majd Szent György vagy Szent József templomi képén látja viszont ismét azt az alakot, akivel éjszaka együtt volt.
Lengtek, csengtek, röpdöstek a roráté harangjai a sötét éjben, és megmutatták a lábnyomokat a hóban, a kézilámpásokat a kanyargó utcán, a dunyhaillatú leányokat azoknak, akik későbben ébredtek, és a hajnali csapat után siettek. Ráérő özvegyasszonyok, kevés álmú öreg nők, és fáradságukért jutalmat váró szerelmes kisasszonyok lépkedtek a harangszó irányába, itt-ott egy álmos gyermeket is cipelt kezénél fogva a jóságos öreg dajka, máshol az éjjeliőrök baktattak terhes szolgálatuk után a hajnali misére, hogy alabárdjukat a koldusok helyére támasztva, a templom hajójában egy keresztvetéssel könnyítsenek szegényes sorsukon.
Beszóltak a hajnali harangok az udvarokba, ahol a betegek nézegették iménti álmuk magyarázatát a mindig kéznél levő álmoskönyvben, felváltották az őrködésben az édesanyákat lázas gyermekük ágya mellett, álmot hoztak végre azoknak, akik az éj eddigi részét kimeresztett szemmel, nyugtalanul forgolódva töltötték, lekiáltottak a kéményen át a lusta füstnek, hogy ébredjen, az őrkatona kezébe adták a bivalybőr csizmát, mert nemsokára kezdődik odakint a piaci élet, násznagyként kopogtak az ablakokon, amely mögött menyasszonyok aludtak, dologra serkentették a kereskedőket, akik ólmos lábaikkal már indiai bálványnak álmodták magukat, búcsúcsókot leheltek az árváknak homlokára, akiket éjszaka halott édesanyjuk meglátogatott… Szomjas Guszti úrnak a pipáját adták kezébe.
Szomjas úr öregember módjára, részletekben aludt. Felosztotta358 álmát, mint a papok a misét. Az esti imádság elvégeztével csak pár lépést kellett tennie, hogy a síri nyugodalomba lépjen, amely előálom arra való, hogy az öregekkel megismertesse a gyönyörűséges csendet, amely a föld alatt várakozik rájuk. Éjféltájban kiszívott egy pipát, de csak fél lábbal jött vissza a jelenbe, legfeljebb annyi időre, amíg „megvizsgálja a csillagokat”, amint faluhelyen mondogatják, aztán lehunyta a szemét, és élete valamely igen kellemetes eseményére gondolt. Többnyire nőkre és azoknak bájaira, szép szavakra, amelyek visszalengtek a múlt időből, mint a szellő; elmúlt vágyakra, amelyek úgy kaparásztak éjnek idején, mint az egér a padláson, lakodalmakra és mulatságokra, amelyek eltávolodtak, mint az utcai muzsikus húrpengetése a Kecskeméti utca sarkán. Éjfél után mindig nagyon szépeket álmodott. Ifjú volt, és régi divatú ruháikban a nők is mind fiatalok voltak körülötte. Régen megholt apja – az apák keresik fel leggyakrabban az álmodókat, amikor az életben már mindenki elhagyogatta őket – barna hajjal, de sápadt arccal jött, amiből azt következtette Szomjas úr, hogy nemsokára betelik már az ő földi szolgálatának ideje is. Ha kellemetlent álmodott, megdörzsölte a homlokát, hogy minél hamarább kirepüljenek onnan a kínzó madarak. S vigasztalta magát, hogy bizonyosan nagy köd van odakünn, a kedves álmok nem találtak ide. Felsóhajtott, mikor az ablaküveg halkan megzendült a hajnali harangszó utat kereső hangjaitól. „Ő az, az én Csillagom” – gondolta magában, és nyugodtan rágyújtott a második pipára. A rossz álmok most már nem kereshetik fel többé.
Egyszer, így hajnaltájban kopogtatnak Szomjas Guszti ajtaján. Józsiás úr volt a belépő.
– Erre jártam… Tudom, hogy urambátyám korán ébred. Eljöttem jó reggelt kívánni, megkérdezni, hogyan szolgál a becses egészsége… jár-e disznótorba ebben a nagy városban?
– Igaz, hogy Katalin napja már elmúlt, de disznótorban még nem voltam – felelt az öregúr a vendégnek kijáró nyájassággal, bár sehogy sem tudta megérteni Józsiás úr korai látogatását.
Józsiás úr letelepedett a szobában levő egyetlen székre, és segített Szomjas úrnak eddigi tevékenységében, a szálladozó pipafüst bámulásában.
– Jó dohány lehet, mert szépen ég – szólt Józsiás úr.
Szomjas Guszti mielőtt válaszolt volna, nagyot szívott a pipáján.359
– Még odahazulról hoztam. Egy kliensem volt, egy dohányos, aki szóváltás közben agyonütötte a társát – gyakori eset a dohányosok között az ilyesmi, nem lehet szigorúan megítélni, mint a vademberek erkölcseit –, az ellátott dohánnyal, mert levettem róla húsz esztendőt. Azon a vidéken, ahol én laktam, ilyenkor kezdték a dohányt beszállítani a beváltóhoz. Szántalpon jöttek reggeltől délig a dohányszállítmányok, szalma között, felfűzve, hogy öröm volt nézni. Ködmönös ispánok, rézvörös tiszttartók lepték el a várost. Az adóhivatal nagy bankóval fizetett, és a város valamennyi kocsmájában szólott a cigány. Még a legutolsó írnok is részeg volt dohánybeváltás idején.
Józsiás úr nagyot nyelt:
– Urambátyám boldogabb életet élt, mint én. Az én életem csupa szorongás, félelem, elégedetlenség. Ha a tükörbe nézek: egy idegen arcot látok. Nem tudom megtalálni magam. Valahol elvesztem, valahol kicseréltek, valahol elsavanyítottak, pedig valaha boldog, jókedvű fickó voltam.
– Hány esztendős, uramöcsém?
– Harminc.
– Akkor nincs elveszve semmi. Negyvenesztendős koráig sokszor cserélődik a férfiember. Egyik esztendőben a savanyú bor és a kövér menyecske vigasztalja. Más évben a nehéz vörös bor és a szárcsalábú, sovány lány dicséri virtusait. Jönnek-mennek a nők, mint a vándormadarak. Nagy messziségből már csak olyan a hangjuk, mint holdvilágos éjjel a darvak kurrogása.
– Szerencsétlen flótás vagyok.
– Tudja, öcsém, én ugyan nem sokat láttam a világban, de amit láttam, jól megnéztem. Szerencsétlen ember csak egy van, akinek a száján jön ki az, amit megeszik. Amíg a gyomor jól működik, amíg a kövér kacsa örömet okoz, amíg a húsnak az ízében megérezzük a legelők, erdők, források illatát, a bornak a zamatában a tavaszi virágzást és az őszi szüret taposólányainak a jókedvét: addig nincs elveszve semmi. Én még akkor sem érzem magam szerencsétlennek, ha egy darabka szalonnát meg vöröshagymát eszem. A szalonnáról eszembe jutnak a jókedvű pásztorok, akik a röfögő kondákat űzik széljárta mezőkön, a tarka szarkák, amelyek a hízók hátát kapargálják, a fehér prémmel ékesített téli fák, amelyek a havas udvaron a vérpiros lánggal égő szalmazsúpokat környékezik, midőn a disznóölés ideje elkövetkezik… A vöröshagymáról pedig kertekre gondolok,360 amely kertekben a föld felé hajló lányok fehér szoknyáit libegteti a szél, piros arcú kofákra, szellős kamrákra, szakajtókra, amelyeket úgy emelnek fel a nők, mint gyermekeiket, vermekre, amelyeknek téli időben is tavaszi szaguk van… Nem lehet addig szerencsétlen az ember, amíg egy rozsdás szeghez is hozzá tudja gondolni az egész életét.
Józsiás úr csendesen figyelt az öregúrra.
– Bár hetvenesztendős volnék – sóhajtott fel őszintén. – Öregembert nem csípik meg a méhek.
Az öregúrnak valami eszébe jutott:
– Mi a foglalkozása, öcsémuram?
– Én író vagyok. Szentmártoni név alatt szoktam írni elbeszéléseket és regényeket.
– Ismerem a nevet, mert magam is az írók nemes céhéhez szeretnék tartozni. Persze ez csak amolyan jámbor kívánság. Mindig halogatom az írást, holott ötven esztendeje készülődök rá. Magamban gondolom el azokat a gyönyörű beszélyeket, regélyeket, amelyeket majd egykor leírok. Különösen így hajnalonként, midőn ébredek: egy háromkötetes regény van fejemben.
Józsiás úr hűséges pillantást vetett Szomjas úrra:
– Majd, ha sokat együtt leszünk, megkedveltetem urambátyámmal a fehér papirosnak bevetését. Nagy gyönyörűség az, amikor a betűk lassan kezdenek ölelkezni egymással, futamodnak játszanak, kibuggyannak a tollhegyből, mint kíváncsi kis ürgék a lyukból, aztán hirtelen fogságba kerülnek. Néha pillangót fog az író a kalapjával, máskor csak egy cserebogarat.
Az öregúr felkönyökölt a párnán, mert láthatólag érdekelte a beszélgetés.
– Én azt hiszem, hogy az íráshoz éppen olyan hajlandóság kell, mint a takácssághoz vagy hímzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy hallatlan engedelmesnek kell lenni a kéznek, amely a gondolatokat átveszi, és a betűket a papirosra rajzolja. Az ujjakban, a kézben rejtőzhetik valamely kis szellem, amely felébred a hívásra, és kezdi a maga tennivalóit; viszi a tollat az ismeretlenségbe, a papiros fehér tengerén. Ó, én sokat gondolkoztam ezen az alvó kis szellemen, amely a kezemben van. Hívtam, buzdítottam őt, amint számtalanszor bejártam a szobámat piros hálókabátomban. Megálltam a kályha előtt, doboltam az ablakon, kiteregettem a papirost az íróasztalra,361 új tollat metszettem, néha már az asztalhoz is bátorkodtam… de valami mindig visszatartott. Valamely furcsa, rejtélyes szégyenkezés. Szégyelltem magam, mint az az ember, aki soha színpadon nem volt, szégyelltem magam, mint a bibliai József Putifárné előtt. Felsóhajtottam: nem tudok szemérmetlen lenni, akkor sem, ha egyedül vagyok a négy fal között.
Józsiás úr nevetett:
– Én már ezt az érzést régen nem ismerem. Azt hiszem, hogy én csak irigységből írok, vetélytársaimat irigylem. No, meg a kenyérkeresetem is az írás volna. A szerkesztők olykor kis darab kenyeret adnak a kezembe, ha munkám sikerült, de még ízesebb az élet, ha írótársaim sápadt, elhidegedett arcát látom, amikor némi sikerem van. Aztán nem megvetendők a nők sem, akik regényeim alakját magukban vélik feltalálni.
– Félbolondok – dörmögte az öregúr.
– De olykor nagyon édes ez a bolondságuk. Mostanában is két nőt sikerült meghódítani a legutóbbi beszélyemmel, amely a Fővárosi Lapok-ban jelent meg. Vadnai úr, a rőt szerkesztő ugyan már a második héten befejezni akarta a beszély közlését, mert a „Kis Pipa” és a „Szervita”-pince névtelen leveleket írt a szerkesztői irodába, amely levelekben az itten tanyázó írótársak a sárga földig lecsepülték Madárijesztő úr és két felesége című beszélyemet. A Józsefvárosból is érkezett levél, amely művemet émelygősnek ítélte, és a Fővárosi Lapok irodalmi nívóját féltette – ámde ez a levél bizonyosan a szegény Gasparone környezetéből származott, miután Gasparonét darab időre sikerült lehetetlenné tenni az irodalomban.
– Vadnai három napi határidőt adott, hogy a Madárijesztőt és két feleségét befejezzem, mert vonakodásom esetén a kaján Szutyorira bízná e feladatot, aki már sok hosszú regényt és elbeszélést hóhérolt le, amidőn az évnegyed közeledett, vagy a várakozásra utalt írók megvesztegették. Befejeztem tehát művemet, de a nők már akkor birtokomban voltak, Leonóra, akit a napokban megismert urambátyám: éppen a madárijesztő egyik felesége volna…
– És a szökevény, akit veres róka néven hallottam emlegetni?
– Természetesen, ő a másik feleség. A műveltebb polgári úrnők mindig nagyra becsülik, ha az író róluk veszi mintáját. Csupán a színésznők hálátlanok. Egy kötetnyi regény nem ér előttük annyit, mint egysornyi jó kritika a Színház és Művészet rovatban.362
Az öregúr kissé borúsan csóválta a fejét:
– Uramöcsém tehát arra használta fel az irodalom szentélyét, hogy férjes asszonyokat csábítson el? A koronázás óta nagyot változott az irodalom.
– Mindig így volt, urambátyám – felelt Józsiás. – Az írók legszebb műveiket azoknak írták, akikbe szerelmesek voltak. Nem lehet szerelem nélkül maradandó és becses dolgot alkotni. Az író megidézi maga elé csöndes éjjelen a nőket, leülteti őket az íróasztala mellé, és mesél, mesél nekik, amíg a hajnal elkövetkezik. Ez az igazi udvarlás, amelyben hajdan csak királynőknek volt részük. Mostani liberális világunkban pedig hozzájuthat egy borkereskedőné vagy egy gabonásalkuszné is, mert Zsófia férje gabonával kereskedik.
Szomjas Guszti úr felsóhajtott:
– Mily különös játéka a sorsnak, hogy éppen a józan kereskedők feleségei hajlamosak a bolondságokra!
– A péknek is és a bútorkereskedőnek is – felelt Józsiás. – Vannak bizonyos foglalkozások, amelyekhez az asszonyoknak szükségük van a költők támogatására, a költők lángoló szerelmére. Hiszen éppen azért jön sétálni a Kissváb-hegyre a borkereskedőné, mert otthonában nem hallhatja azokat a szavakat, nem érezheti a hangulatokat, amelyeket a zúzmarás hegyi úton élvez, midőn a fagyos bokrokon a cinkék és sármányok ugrándoznak. És vajon nem ér fel a legszebb operai estéllyel a gabonakereskedőné életében a délután, midőn társaságomban omnibuszon utazhat Mária-Remetére vagy lóvasúton a Szent Margit szigetére? Csak ne sajnáljuk ezeket a nőket, urambátyám, midőn írók lelke tükrében keresik azt az ábrázatukat, amelyet otthonuk velencei tükörében sem láthatnak, más hangot is hallhatnak a fényes parkett recsegésénél, a sajtszagú bankó számlálásán kívül megtanulhatják számlálni az óraütéseket is sírós éjszakán, amidőn kedvesükkel összetűztek az elmúlt délután a Császár fürdői kertben. Higgye el, urambátyám, hogy ezek a nők csak akkor ébrednek tudatára annak, hogy lelkük van, midőn egy író felfedezi őket, mint régi hegedűt a zsibárusnál. Egy ilyen szerelem elmúltával nemcsak azt a drága kábulatot veszítik el, amely kábulat úgy pergette őket, mint a csigát, hanem elveszítenek mindent, ami az életben kellemetes volt, a bókok nem jönnek többé gyönyörű jelmezeikben udvarlásukra, a szerelmi vallomás nem keres olyan szavakat, amilyeneket életünkben sohasem ejtettek ki… Boldogak lehetnek egy polgári363 férfi szerelmében, de ez csak olyan boldogság, amilyent az alkoholista érez, ha eltiltják az italtól, és gyógyulni kezd… Örömtelen, mámortalan boldogság. Éppen ezért nem értem, hogy mi történt Zsófiával, akiről hírt sem hallottam ama furcsa jelenet óta, amelynek a tekintetes úr is szemtanúja volt.
– Eltűnt Zsófia? – kérdezte az öregúr felélénkülve. – Nem volt szerencsém bemutatkozhatni ez érdekes úrnőnek, de minden tiszteletem és hódolatom vele. Úgy ugrott, mint egy légtornásznő a cirkuszban.
– Megbeszélésünk szerint a hajnali misén kellett volna találkoznunk a barátok templomában, de hiába nézegettem be az avas nagykendők alá, az öregasszonyok vadalmaarcába, a szolgálóleányok piros babos fejkendői alá, hiába szaladtam egy karcsú árny után negyedmérföldet a ködben: Zsófia, akinek szobalánya ruhájában kellett volna megjelenni a titkos találkán, nem mutatkozott – monda Józsiás, és nagyon keserves arcot vágott. – Félek, hogy ez az asszony sokkal eszesebb, mint hittem. Nem várja meg, hogy megunjam és elhagyjam őt, hanem előbb szakít, és engem hagy a kínok, gyötrelmek, szenvedélyek zsákmányául.
– Ha ezt tenné, csak megérdemelt leckében részesítené uraságodat – felelt az öregúr, és új pipára gyújtott.
– Drága urambátyám, keresse fel Zsófiát, és hozza őt vissza nekem – kiáltott fel esdekelve Józsiás.
– Nem – szólt az öregúr. – Hagyjuk békében szegény asszonyt. Bizonyosan a vezeklés napjait éli most bezárt ajtók mögött. Lehetséges, hogy rongyos lepedőket foltoz egész nap. Vagy talán téli nagytakarítást rendez, és bekötött fejjel, ócska kesztyűben együtt veri cselédeivel a karosszéket, amelyben valaha ön üldögélt. Vagy talán az éléskamrájával van elfoglalva, diót, mákot tör, kiválogatja a penészedő befőttes üvegeket, lehozatja a padlásról a régi ruháit, és válogat bennük a didergő szegények részére. Legjobban szeretném, ha nagymosást rendezne, mert így lehet legjobban felejteni.
– Téved, százszor téved, urambátyám – kiáltott fel elkeseredve Józsiás. – Zsófia nem sokra becsüli a falusi nők hókuszpókuszait. Még ólmot sem öntött Szilveszterkor, inkább a divatos zenedarabokat énekelte és zongorázta. Zsófia századvégi nő. Hallotta már urambátyám, hogy vannak fin de sičcle hölgyek, akiknek semmi sem imponál, még a szerelem sem? Ha nagyon szomorú Zsófia, a Gigerli364 mars-ot szokta fütyülni. Hajókedve van: a Gazdasszonyok Egyesületében a turnérviselet ellen agitál. És Gobineau a kedvenc írója, aki a romlott reneszánsz költője. És azért fáj nekem elveszítése, mert festett vörös hajától kezdve a cipősarkáig áradt belőle az intelligencia és az élvhajhászat. Ő volt az én életem halikrája és francia pezsgője, amelytől akkor részegedtem meg, amikor meguntam a fokhagymás kolbászt és a kerti bort. Ő inspirált, hogy néha oly okos és ravasz legyek, mint Borgia Cézár, finom és választékos legyen magaviseletem, mint egy bíbornoké VI. Sándor udvarában, eretnek legyek, mint Savonarola, és romlott legyek, mint egy reneszánsz korabeli kéjenc. Ah, hogy terveztük, mikor elkövetkezik a hajnali misék ideje, mily édesdeden álldogálunk a templom sötét boltívei alatt, és ő csizmás parasztlánynak öltözik… Ha látta volna őt urambátyám: apácának öltözve, nem sokat gondolkozna kérésem felett, hanem nyomban beleugorna a nadrágjába.
– Dehogy ugranék, fiam – felelt szelíden az öregúr. – Nem tettem ugyan hűségesküt Leonórának, de mégis figyelmeztetem önt ennek a hölgynek nemesszívűségére és nagyszerű jóságára. Olyan áldott Leonóra, mint a házikenyér. Becsülje meg őt, mert vénségére majd úgy fog egyedül hemperegni, mint a kutya a vackán.
– Zsófia olyan, mint a kályhából kicsapó láng a csendes szobában – folytatta elmerengve Józsiás úr. – Ő az a kártya, amelyről villogó szemű cigány jósnők ijesztő hangon mondják, hogy végzetünk. Ő az a fantom, akit a divatkereskedések viaszbabáiról levetett ruhákba, bundákba, szoknyákba felöltöztetünk. Ő az a nő, akiért örökké szenvedünk.
Szomjas Guszti úr legyintett, mintha régi újságokat hallana.
– Ismerem. Ellopjuk a kesztyűjét, hogy csókolgassuk, mikor senki sem lát.
Józsiás úr benyúlt a zsebébe, és elővette Zsófia kesztyűjét. Lila színű kesztyű volt az, mint a bíbornokoké.
– Nem engedjük kimosatni a zsebkendőjét, hogy mindig erezhessük illatát – folytatta az öregúr.
Józsiás úr a szíve felől hímzett, horgolt szegélyű kis kendőt vont ki, amely lehetett volna kehely takaró is. „Itt van a monogramja virágszárakból. S. betű.”
– A hajából koszorúcskát fonatunk, és a levéltárcánkban hordjuk. Azt hisszük, szerencsét hoz, megóv a betegségektől, vonzza a jó365 kártyát és a pénzt, mintha megannyi kis kar volna minden hajszál – dörmögte Szomjas Guszti úr.
– Én a cipőjét is őrzöm otthon, amely cipő aranyszínű bőrből van varrva, könnyű, mint a lepke szárnya, talán sohasem lépett még a földre, csak hintók és szobák puha prémjére. Egy ingét eltettem emlékbe…
– Amelyet majd egykor egy leánynak fog ajándékozni – szólt mogorván Szomjas úr.
Józsiás felsóhajtott:
– Lehetséges. Hisz már sokszor úgy éreztem, hogy nem szeretem. Közönyös volt a rá való gondolat, nyugodtnak éreztem magam, mint a pipás török a Váci utcában. Aztán jött megint egy nap, amikor a torkomban kezdett verni a szívem, kimondhatatlan gyengeséget éreztem, hogy csaknem sírva fakadtam, lángok csapkodták körül az arcomat: éreztem, hogy ő hív, ő vár engem. De ezt még megtudtam abból is, hogy a Szép Juhászné ott a Sütő utcában rendkívüli nyájassággal rám mosolygott a fehérneműs bolt cégéréről. Mintha élt volna ez a kép, amelybe valaha szerelmes voltam, mint a lőcseiek az ő fehér asszonyukba. Ilyenkor sietve mentem a Trattner házhoz, amelynek második emeletén Zsófia lakik. Valóban a sarokablak virágcserepeire volt tűzve a nemzetiszínű zászlócska, amely jelentette, hogy szabad az út, Zsófia férje gabonavásárlás céljából az Al-Dunára utazott.
Szomjas úr hümmögött:
– No, nézd: zászlót tűzött ki, mint követválasztáskor.
– Csak egy filigran zászlócskát, de ez nekem a boldogságot jelentette. Sietve vettem a lépcsőket, szívdobogva húztam meg az oroszlánfőt a fehér ajtón, a szobaleány nyájasan nyitott ajtót, pattogott a tűz a porcelán kályhában, napfény játszott az asztalterítőn, jó szagú füstölővel volt illatosítva a szoba levegője.
– Mint a regényekben – bólongatott Szomjas úr.
– De azóta hiába várom a zászlót. Kérem, urambátyám, menjen fel Zsófiához, és tudja meg, hogy szeret-e még igazán.
– Szegény Leonóra – dörmögte Szomjas úr –, sohase tudom elfelejteni azt az önfeláldozó, gyáva tekintetét, amelyet önre vetett, uram. Az őrültek házában láthatni ily szemeket, ily önfeledten lepittyedt alsó ajkakat, ily megtörtén hajló nyakakat.
Józsiás sürgette az öregurat:366
– Szeretem Leonórámat, mint anyámat. De Zsófia a végzetem. A hurok van a szemében, a nyakam van a kezében, az életemen táncol végig két céda cipősarkával, a harisnyakötője a lélegzetemet szorítja, a hajának apró fürtein felakasztva lógok, mint a kan veréb felakasztja magát bánatában a házereszről kicsüngő szalmaszálra. Még a ráncocskáit, a himlőoltásait, rejtett ragyácskáit se tudom elfelejteni, hát még a szívét, mely keblemen dobogott.
– Megyek, megyek – mormogta Szomjas úr. – Csak egy korty törkölypálinkát iszom. Szükséges az, hogy reggel az ember kedvet kapjon az élethez, mint a füst. Azért is kell ez a kis törköly, hogy eszembe hozzam azokat a víg embereket, barátságos házakat, karcos jó reggeleket, deres mezőket, fagyos országutakat, amelyeket valaha ilyen reggeli időben láttam – hogy ne féljek a menyecskétől: szitát borít a fejemre vagy egy szakajtó záptojást.
Józsiás úr türelmetlenül pedergette a bajszát:
– Zsófiától paraszti cselekedet nem várható.
– Szerelmi dühösségében mind egyforma az asszony – felelt az öregúr, amíg a nyakára tekergette a hosszú nyakkendőt, amely a múlt században volt divatban. – A legtöbbje harap, mint a megsértett nőstény. Van közöttük goromba, van jajveszékelő, van szótlan: de bévülről mind egyforma. Azért kell törkölyt innom, hogy eszembe jusson néhány bölcs ember, akit életemben itt-ott láttam: aki nem félt az asszonyoktól. Eszembe jussanak a hegyoldali deres fedelű, füstös falú borházak, ahová szerelmi kín elől menekülnek a férfiak. Hogy halljam a téli varjúkárogást az akasztott emberek felett, akik szerelem és asszony miatt a fára kerültek. Hogy ne térjek el az igaz ösvényről, hanem járjak mindig csak kertek alatt, ahonnan az asszonyok gondtalan csalfaságát megleshetni, míg imitt-amott egy bolond férfi életét teszi fel a nők hűségére.
Az öregúr öltözködését befejezvén: tüskés, szürke haját meggereblyézte egy görbe fésűvel, a bátorság kedvéért kevés tiszafüredi pedrőt tett bajusza hegyére, megvizsgálta fénylő cipőit, aztán megkínálta Józsiás urat a szalmafonatos üveggel, amelyet a szekrényből vett elő.
– Jó ez, utasok bátorítója, midőn kora reggel nekivágnak az éjjel behavazott, nyomtalan országútnak; jó ez, amikor az ember valami nagy dologba vágta a fejszéjét, és elkocog hazulról, hogy csak az esti harangszó vesse vissza; jó ez, amikor az ember rosszat álmodott,367 elveszítve látja eddigi életét, fájást érez derekában, csömört a hátában, keserűt a torkában; jó ez, mikor szerelmi nyavalya kergeti az embert, hogy a fejével megy neki a házoldalnak meg a kocsirúdnak… de csak reggel, harangszóra, midőn frissül a világ, máskor csak balgatag iszákos kortyogtatja.
Józsiás úr azonban nem hallgatott az öregúr rábeszélésére, nem nyúlt a törkölyhöz. Szomjas úr tehát egyedül húzta meg az üveget. Krákogott:
– Helyére szökken tőle az éjszakai kalandozásban eltévedt szív, megerősödik az álombéli zokogásban fáradt gége, a gyomor régi ismerőst üdvözöl. Majd meglássa, uramöcsém, nem fogok álldogálni annyi ideig az úrinő ablakai alatt, hogy hóember váljék belőlem, mint az érzelmes gavallérok szokása ez Bak havában, hanem egyenesen nekivágok a lépcsőknek. Engem nem nevetnek ki a függönyök mögül a pajkos hölgyek, sem az asztal körül nem táncolnak örömükben, midőn állomásomat elfoglalom. Még nem tudom ugyan, hogy mit mondok a tiszteletre méltó Zsófiának, de bizonyára nem leszek néma, hisz fiskális voltam negyven esztendeig.
