HATODIK FEJEZET • A pesti szerkesztő bajai •
HATODIK FEJEZET
• A pesti szerkesztő bajai •
• A pesti szerkesztő bajai •
Józsiás a Kecskeméti utca sarkán vált el Szomjas Gusztitól. Hagyjuk az öregurat eljárni küldetésében, mi maradjunk Józsiással, hisz úgyis ráérünk megtudni a követség eredményét.
Józsiás, mint korának gyermeke: komolyan szenvedett a szerelem miatt, de még jobban az irodalom miatt. A jégvirágos ablakok mögött a belvárosi utcákon nemcsak szerelmeseket sejtett, hanem olvasókat is, akiket abban az időben, amikor az előfizetési felhívások az új könyvek megjelenésekor divatban voltak, szinte személyesen ismert minden író.
Józsiás úr atyja szívbajos, anyja tüdőbeteg volt, talán e keveredésből örökölte emésztő szenvedélyességét, amellyel az irodalomra vetette magát, holott nem sokkal volt jobb író, mint azok a csapzott, mosdatlan szentek, akik kiskocsmákban töltötték az életüket, és mindig irodalomról beszélgettek, gyűlöltek és szerettek, megöregedvén368 folytatták ott, ahol elkezdték, könyöradományokból tengették életüket, végül a Rókusban meghaltak, amit csak darab idő múlva mertek elhinni az emberek, mert életükben annyiszor követtek el halálos öngyilkosságot, vagy elhunytak szívszélhűdésben: a dicsőség iránti szomjúságból, hogy olvashassák a lapok nekrológjait vagy elbujdosási célzatból a kínos hitelezők elől.
Józsiás komoly ember volt a nomádok között, gyanúsították is eleget, hogy megtakarított pénzt őriztet az Első Hazaiban, de ebből csak annyi az igazság, hogy Józsiásnak mindig volt lakása, sohasem aludt a kávéházban vagy a kocsma sarkában, külsejére is adott, amennyiben lord Derby-gallérjait naponta cserélte, ruháját maga vasalta vastag könyvekkel, cipőjét saját kezűleg fényesítette, és sokáig elálldogált a tükör előtt, amíg fehér babos, kék nyakkendőjét kedvére való bokrétába kötötte. A józsefvárosi kocsmákban (ahol a magukat leghivatottabbnak nevező írók és költők gyülekeztek), sokszor gúnyos megbeszélés tárgya volt Józsiás vadkacsatollas kalapja.
Józsiás érvényesülni akart, és nem sokat törődött a félvad poétákkal, akik olykor rákurjongattak a Sebestyén téren.
Bár szerelem miatt kimondhatatlanul szenvedett, e reggelen se mulasztotta el mindennapi tisztelgését a Ferenciek terén, a régi Athenaeum első emeletén a Fővárosi Lapok nagy hatalmú szerkesztőjénél, aki téli időben vidrasipkában és kötött ujjasban ült irodájában, és epés élvezettel olvasgatta a napi postával érkezett rossz verseket.
Vadnai úr ugyan vasvillatekintettel fogadta mindennapi látogatóját (mert a napi postából sohasem hiányzott a névtelen levél, amely a szigorú szerkesztő lelki békéjét óhajtotta feldúlni), de Józsiás urat a fogadtatás nem zavarta.
Kezdte avval, hogy rendszerint megdicsérte az újság aznapi számát, különösen Gyarmathy Zsigáné legújabb beszélyét – mert az asszonyság nem volt útjában Józsiásnak, távol Erdélyben élt, legfeljebb nyaranta látogatott el a Margitszigetre. Kevesebb dicséretben részesítette azonban Mikszáth Kálmánt, akinek aznap jelent meg valamelyik tréfás szegedi írása egy másik napilapban. „Pongyola és nem tud magyarul.” Tóth Béla Józsiás úr értesülése szerint azért dadog, mert temérdek alkoholt fogyaszt. Jókaiéknál, hír szerint ismét családi patália volt. Őnagysága azt kifogásolta, hogy a költőnek kezet csókolnak ismeretlen kisasszonyok a Nemzet szerkesztőségének előszobájában, és különböző jótékonysági címek alatt megvágják369 Jókai erszényét. A Sándor utcai ház az utóbbi időben mindennapos harcok színhelye, Jókai hanyatlik, mióta báróvá lett, nincs már Aranyember, nincs már Ottilia…
– Nos, és mit gondol, ki lesz a Jókai utóda? – kérdezte a mérges szerkesztő, aki láthatólag élvezte az írók gáncsolását, akik nem dolgoznak a Fővárosi Lapok-ba.
– Ki lehet más, mint Petrinyi! Végre szóhoz jut az igazi Jókai… (Ebben az időben élt a fővárosban az a vöröses bajuszú, púpos, kötekedő férfiú, aki ugyan egyetlen sort sem írt le életében, de a kisebb kocsmákban azt híresztelte, hogy ő írja Jókai regényeit, Jókai csak itt-ott simít a kéziraton. Akadtak naiv emberek, akik Pesten is hittek Petrinyinek, meg aztán jólesik a bálványt ledönteni, megnézni, mi van a belsejében; hát Petrinyi volt az, aki mint az Első Magyar Biztosítási utazója, az egész országban elterjesztette ebben az esztendőben a mendemondát, hogy Jókai csak a nevét adja oda a regényekhez, küldik azokat ruháskosarakban a lakására a névtelen írók, akiknek Jókai öt meg tíz forintokat fizet.)
Vadnai Károly észrevette, hogy mi lesz a bizalmaskodó beszélgetésnek a vége.
– Hát csak adja ide az úr azt a tehetségtelen beszélyt, amelyet a kabátjában tartogat. Aztán mához egy hétre feljöhet a válaszért. De addig ne zavarjon.
Józsiás úr valóban egy beszély ügyében kereste fel a szerkesztőt. A diósgyőri árkusokra lila színű tintával írta mondanivalóját, itt-ott veres tintával javított a kéziraton, amely ilyenformán meglehetősen tarkabarkának látszott.
– Belevakul, aki ezt elolvassa – mondta a hatalmas szerkesztő, egy fiókba dobván az írást. – Nem volt maga valaha tanár, tekintetes úr?
– Sohasem.
– Csak azért kérdeztem, mert a kéziratán a javítások olyanok, mint az iskolai dolgozatokban.
Józsiás úr még néhány szóval vázolta beszélye tartalmát (sokallta a hetes terminust, hamarább szerette volna megtudni beszélye sorsát). Elmondta, hogy az elbeszélés sokkal különb, mint a Madárijesztő és két felesége. Néhány előkelő pesti úriasszony esetleg magára ismer a beszély alakjaiban, mert (Józsiás) mindig a való életből meríti tárgyát.370
– Majd egyszer pórul jár uraságod, mint Antóni, akit a minap oly csúfosan megvertek a Régiposta utcában egy beszélye miatt. Tetejében a megsértett hölgy: szennyes vízzel leöntötte az emeletről – szólt a szerkesztő.
– Ó, az én hősnőim hálásak szoktak lenni, mert csupán bájos oldalukra vetem lámpásom fényét. Legelsősorban prenumerálnak a Fővárosi Lapok-ra.
– Azt bizony jól teszik – felelt szórakozottan Vadnai.
Az ódon épületből nem ment mindjárt az utcára Józsiás úr. Bekopogtatott különböző ajtókon, amelyekre itt a Forgó bácsi Kis Lap-jának, ott Csicseri Bors Borsszem Jankó-jának, majd a Wohl-nővérek Magyar Bazár-jának szerkesztőségi táblája volt kifüggesztve. Mindegyik lap számára lett volna némi kézirata, de a szerkesztők még aludtak, csupán a szerkesztői segédeknek köszönhetett forró jó reggelt Józsiás.
A földszintre érve, édesdeden hallotta az udvar hátterében a nyomdagép zakatolását. Vajon mely szerencsés költők és írók műveit nyomja ott a gép? Az udvar szemetes és piszkos volt, papírhulladékokon jártak ki és be kék köpenyeges szedők, nyomdai munkások, Józsiás szerette volna külön-külön megkérni őket, hogy kéziratára majd gondot fordítsanak. A kapualja telve volt lécek közé szegezett papiroscsomagokkal, amely papirosokra a kiválasztottak műveit nyomják. Józsiás még nem részesült abban a szerencsében, hogy könyve jelenhetett volna meg. A kikoptatott kövekre áhítattal nézett. Itt szokott a kapun ki- és bejárni a sok szerkesztő, aki az Athenaeum lapjait vezeti, akinek csak egy szavába kerülne, hogy Józsiás elismert, híres író legyen. Erre járnak a Pesti Napló nappali és éjjeli redaktorai, az oroszlánképű ifjabb Ábrányi Kornél, a szenvedélyes Kaas Ivor báró és a professzoros Balogh Pál itt jönnek be eszmékkel megterhelten. A Nemzet nagy hatalmú, széles vállú Gajári Ödönje déltájban érkezik, hogy még az esti lapban közölje legmegbízhatóbb politikai értesüléseit. A katonás modorú Adorján Sándor a Nemzet esti lapját szerkeszti, amelynek befejeztével „pesti leveleket” ír a szabadelvű párt vidéki lapjainak. Bleicher, a közgazda a legelegánsabb cipőket viseli a Barátok terén, míg Ágai Béla novellagyűjteményt ír, amelyhez Porzó készíti az előszót, de az író akkoriban még nem választott véglegesen a Múzsák és Aesculap között. A Nemzet régi szerkesztőségében a kiült nadrágú, aranycvikkeres371 Szokolay Kornél külföldi szemléje befejezése után Pest egyik legszebb asszonyának írogatja a szerelmes leveleket, aki később nőül is megy hozzá, míg a többi munkatársak mandátumról álmodoznak. A hatalmas félhivatalos újság szerkesztőségi kötelékébe tartozhatni: felért egy államhivatalnoki bizonyossággal; nem lehetett elveszett ember Magyarországon, aki valaha a Nemzet irodájában dolgozott. – Csak Szomory Emil tüntetett néha a miniszteriális ügyrend ellen, bodros ifjú volt, és bejelentés nélkül eltűnt olykor íróasztala mellől, hogy vidéki úrnők nyugalmát és szívét megzavarja. Ó, ezek a férfiak, akiknek neve mindennap csókolódzik a nyomdafestékkel, nem tudják, hogy milyen gyötrelmes szomjúság ég azokban, akik a nyomdafestéket óhajtják, de nem élvezhetik.
Józsiás még a kapu alatti kiadóhivatali irodáknak is csendes sóhajt küldött. A mogorva főpénztáros márvány asztalkája mögött beleőszült a házbeli különböző szerkesztőségek utalványainak kifizetésébe, ő nem túlságosan örvendezett még akkor sem, ha Jókai Mór szelíden félrehajtott feje tűnt fel az üvegajtó mögött, Józsiás úrra meg pláne ellenséges pillantásokat vetett, de Józsiás úr úgysem nyomult be az ajtón. Csak a Nagy Athenaeum Naptár-t nézegette a kirakatban, amelyből ez évben kimaradt beszélye, holott tavaly felvette a szerkesztő.
Leonórát és Zsófiát e percben teljesen elfelejtette, csupán a szarkasztikus Vadnai szerkesztő úrra gondolt, hogyan lehetne kegyességét e vidrasipkás férfiúnak megnyerni?
Álmodozva ment keresztül a téren, amelyet a köznép Barátok terének, míg a visszautasított írók a külső Józsefvárosban: Sóhajok terének neveztek. A híres tőzsér megtermett neje, aki csak ez évben vette fel a szent keresztséget, püspöki kereszttel a mellén állt a ferenciek temploma előtt, és mindennapi jótékonyságát gyakorolta a barátok galambjaival, csinos cukrászdobozból zsemlyemorzsát szórt a repdeső madaraknak. Méltóságteljes léptekkel, harmonikás nadrágban, a fagytól tüszkölve mendegéltek ezüstfejű kúriai bírák a téren levő hivataluk felé, a szigorúságáról hírhedt, púpos tanácselnök hatalmas náthával jött a Koronaherceg utca felől, a kapu alatt leskelődő ügyvédek és pörös felek nagy rémületére. Sűrű fátyolával, karcsú derekával, pipiske lépteivel néha átsurrant a téren egy úriasszonyság, turnürje után csak szórakozottan pillantott Józsiás úr. Mi lesz, ha372 Vadnainak nem tetszik a beszély, amelyben éppen a P. utcai jelenetet írta meg Leonóra és Zsófia között?
Aztán versére gondolt, melyet kabátja alatt őrizgetett. Elhatározta, hogy elviszi a Bolond Istók-nak, amelyet ebben az időben vett át Bartók Lajos. A szerkesztői iroda – mint ezt Józsiás úr fejből tudta – a közelben volt, az Egyetem utca egyik házában. A homályos kis előszobában már egy íróval találkozott Józsiás, aki az öltözködő szerkesztőre várakozott. Plébános külsejű, vastag szemüveget viselő, kopaszodó, meglehetősen vékonyka télikabátot viselő (amely télikabátról messziről látszott, hogy a zsibárusok piacáról való) és izgékony ajkú férfiú volt a várakozó.
A rövidlátók egyenletes, kiszámított lépteivel járt fel és alá az előszobában. Olykor gyufaszál nagyságú ceruzát vett elő zsebéből, és egy papirosdarabra jegyzeteket tett. Szemüvegét kezével megigazította, midőn Józsiás úr alázatosan köszönt, de nem ismerte a feketebajszost. Folytatta tehát sétálgatását, bizonyosan készülő új művei foglalkoztatták gondolatait.
A belső ajtó feltárult, és a kecskearcú, pirosas orrú, kék szemű, szőke poéta keskeny vállú alakja megjelent. Ferenc József-kabátot viselt, mint rendesen, és hatalmasat prüsszentett.
– Ah, Gáspár Imre! – kiáltott fel fátyolos, tuberkulotikus hangon. – Mit hoztál, öreg? A heti penzumot? Verseket, csillagrúgásokat, Istók kiszólásait? Add hamar a kézírást, a nyomda úgyis éhesen várja szellemes ötleteidet.
A megszólított a kabátja zsebébe nyúlt, és temérdek apróra vágott „kutyanyelvet” vont elő, amelyeken szinte olvashatatlan kis betűk tömege volt.
– Valami mondanivalóm is volna – szólt bizonytalan hangon Gáspár úr.
A kecskefejű költő viharosan felkiáltott:
– Persze, pénz kellene. De hisz már annyival tartozol, öregem. A tegnapelőtti öt forintot nem számítva: legalább húsz forint adósságod van.
– Házbér – mormogta a munkatárs.
– Tudom már a többit, kedves Gasparone. Bizonyosan korhelykedtél az éjjel. Mondd meg őszintén, kedves Gili Balázs, hány pohár sört ittál a kőbányai „Casinó”-ban? Legalább húsz pohárral megihattál.373
– Nem volt pénzem tegnap.
– Ahá, az más. Akkor bizonyosan a József utcában, az Üchtritz házban Ivkoffnál növelted az amúgy is tekintélyes kontót. A bormérőnek, hallom, jó borai vannak. Egyszer majd eljövök hozzád a kiskocsmába, a „Kürt” konyhája kezd egyhangú lenni… Szerencsés ember vagy te, Imre. Külsőd olyan, mint egy tiszteletre méltó kanonoké, és ez mindenütt hitelt nyit számodra. Én bezzeg a felényi bizalmat sem élvezem. Sovány embernek nyomban fizetni kell mindenért.
A szerkesztő beszéd közben gyorsan átfutotta a „kutyanyelveket”, apró jegyzeteket tett a papirosok szélére.
– Jó volna, ha ezt a gúnyos verset, amely Wekerle arany valutájáról szól: „kurzívból” szedetnéd – szólt G. I. – Hallatlan szamárság, hogy a bankók helyett ércpénzt adnak a publikumnak. Ugyan ki fog a zsebében hordani akár tíz forint árú ezüstöt is. Minden járókelő úgy csörög az utcán, mint egy fizetőpincér.
A szerkesztő bólintott. Összehajtogatta a papirosokat, és tréfásan felkiáltott:
– Mondd, Imre, még mindig nem szereted a nőket? Bolond vagy te, Gili Balázs. Egy finom, gömbölyű, galambbegyű asszonykánál nincs nagyobb passzió a földön. Ez a Pest pedig tele van kövér asszonyokkal. Csaknem elszédülök délben a Koronaherceg utcán. Száz életének kellene lenni a férfinak, hogy jóllakhasson a pesti nők bájaival. És ezek a divatosan öltözködő, éjszemű, keletiesen renyhe, göndör hajú, sápadt arcú, kis lábú, domború zsidó nők, akiknek anyjuk még a gettóban élt, apjuk sárga foltot viselt a kaftánján, és ők már ellepik, megszállják, meghódítják az egész várost… Mily műveltek és megértők! Ismerik verseimet mindnyájan, és az utcán hallom, amint a hátam megett nevemet és műveimet emlegetik. Öreg pajtás, az ember már szinte felejti, hogy antiszemita. Én legalábbis nem vagyok ellensége a zsidó nőnek.
– Én nem tudok velük kibékülni.
– Nézd meg a fényűzésüket, és el kell hinned, hogy rövid idő múlva az ő képükre fog átalakulni az egész város. A mi asszonyaink végképpen elmaradnak ízlés dolgában megettük. Szép ruhát, finom, ingerlő fehérneműt, selyemharisnyát, jó cipőt ők hordanak. Egypár színésznő meg a mágnásasszonyok tudnak még úgy öltözködni, mint ők. Még a parfümjök is más, mint a keresztény nőké. Hiába374 vesznek fel új ruhát a mi asszonyaink, tudjuk, hogy Katalin napjától húsvétig nem megy le testükről a barchent alsóruha. Ez szomorú, barátom, még mindig az öregasszonyok parancsolnak a városban, ők tanítják öltözködni a fiatal nőket, kiátkozzák, megszólják azt a nőt, aki nem visel térden alul érő, kékkel vagy vörössel hímzett vastag nadrágot.
Gasparonét nem túlságosan mulattatta a szerkesztő beszéde. Egyéb kívánságok hozták őt e helyre. Suttogva szólott:
– Legalább öt forintot adj az adósságomhoz.
– Te vagy legdrágább munkatársam, Imre. Itt a pénz, pedig én magam is szűkében vagyok. Hol van még új esztendő, hol vannak az új prenumeránsok? Az Istók hanyatlik, a Jankó-t pártolja a publikum, kormány. Ágainak maholnap már egyéb dolga sem lesz, mint előszót írni fiatal írók könyveihez.
Pénzcsörgés hallatszott, G. I. izgatottan eregette asszonyos, rekeszes, kopott kis erszényébe a kapott tallérokat, és gyorsan nadrágzsebébe nyomta a bugyellárist. Bartók felnevetett az izgatott férfiú láttára.
– No, jó dolguk lesz ma este a fiatal költőknek Kleinnál, a Soroksári utcában vagy a Kálvin téri bodegában. Imre, térj már eszedre, ne hagyd magad állandóan kifosztani a fiatal csirkefogóktól.
De G. I. erre már nem is válaszolt. Hegyes léptekkel sietett ki az előszobán. Az ajtót nyitva hagyta maga után, és azon egy bőszült arcú, keresztbe álló szemű, kövér férfiú rontott be.
– No, fiatal barátom… – fordult most a Bolond Istók szerkesztője Józsiáshoz, de torkán akadt a szó, amikor a dühös jövevényt megpillantotta. A költő elsápadt, és gyér hajfürtjei megremegtek.
– Az úr elcsábította a feleségemet – ordított a jövevény.
– De Mihalek úr! – felelt a szerkesztő.
– Mindent tudok. A gazság lelepleződött, a büntetés nyomon – ordított a jövevény, és egy vastag rőföt, amilyent a szabók használnak a posztó mérésénél, vont elő kabátja alól.
Józsiás úr ekkor célirányosnak látta közbelépni. Hátulról megragadta Mihalek urat, és kitaszította az ajtón. A szabó kívülről dörömbözött és ordított.
Bartók szelíden felsóhajtott:
– Látja, fiatal barátom, ilyen nehéz a helyzete mostanában a szerkesztőnek!375 Hát csak adja ide a költeményt, amely kabátjából kikandikál. A vers „jönni fog”.
– És a szabó odakünn? – kérdezte Józsiás.
– Majd megunja magát, és hazamegy a vasaló mellé.
