NEGYEDIK FEJEZET • Hősünk bajba keveredik •
NEGYEDIK FEJEZET
• Hősünk bajba keveredik •
• Hősünk bajba keveredik •
Szomjas Guszti úr téli alkonyatokon rövid sétát tett a „Hét Bagoly” udvarán, mint egy vidéki földesuraság, aki háza táját nézné körül, mielőtt besötétednék.
Az eresz alatt a verebek már készülődtek az alváshoz, hirtelen és rövid időre ugrottak le az udvarra, mintha valamit elfelejtettek volna. Az ecetfákon és a háztetőn olyan kékesszürke lett a hó, mint a vidéki tanyákon. Kacsáihoz, libáihoz falusi hangokon szólott Fonnyadiné, midőn töméshez csalogatta őket a fáskamrába. „Úgy, úgy lelkem – dörmögte az öregúr –, mint Julis meg Maris beszél otthon a ludakhoz.”
Karjait hátul összefonta Szomjas úr, az eget vizsgálta, vajon milyen idő lesz holnap, kinyújtott orrával szagolgatta a szelet, amelyben véleménye szerint meg lehet érezni nemcsak az évszakok fordulását, de még a közelgő névnapokat is: más szaga van a szélnek karácsony táján, mikor a kiválasztott szentek névnapjaikkal szinte körbefogják341 a Jézuska születése napját, a szél diót és mákot tör, gyertyaöntés szagát hordja szárnyain ott is, ahol nem tartják meg az ünnepeket – de vad szaga van a szélnek például késő ősszel, amikor hajtók kiáltásait, malomba járó emberek mesemondásait, csőszök messze hallható kurjantásait, az újbortól felvidultak nótázásait, mezőn felejtett madárijesztők siránkozásait viszi a világba. Jósolt a hold állásából és a háztető esti színeiből. Ha köd állott meg alkonyattal a kémény mögött: másnapra esőt várt. Az elfátyolozott arcú hold száraz, hideg időt jelentett a számára.
– Nem szánkázunk Katalinkor! – mondta a hazatérő Fonnyadi úrnak, aki mély megilletődéssel bólintott.
Fonnyadi régi pesti svindler volt, fodorított pofaszakállt viselt, és szokása volt előkelő úriembereknek bizalmasan köszönni az utcán, holott nem ismerte őket. „Szervusz!” – kiáltotta például Zichy Nándor grófnak, ha azt kocsijában meglátta. „Tsau, alter Spitzbub” – szólt Dréher Antal úr felé, amikor az rozoga fiákerén a Lóverseny tér felé hajtott. A „Balaton” kávéházban reggeltől estig tartotta szóval barátait (a kávéház hátterében, közel a kártyaszobához és a hátsó kijáráshoz) előkelő urakkal való kalandjaival. Képzeletben mindennap megfordult Slauch kardinális Zerge utcai házában, és együtt ebédelt a bíbornokkal, holott csak annyi volt igaz, hogy ott néha könyöradományért jelentkezett (hat neveletlen gyermekére való tekintettel), és öt- meg tízforintnyi bért kapott a színes üvegajtó mögött a titkártól. Fonnyadi a kávéházban (közel a kasszához és a konyhához) mindenáron azt bizonyította, hogy a kardinális tőle Weiszről, a hosszú lókupecről kért információkat. (Weisz úr a legnagyobb zavarral hallgatott.) Hazafelé menet azonban Fonnyadi gondosan megválogatta az utcákat. Egyik-másik józsefvárosi fűszeresbolt előtt a világért se merészelt volna elhaladni, és bár aranygyapjas vitézeket számított barátai közé, a világért sem óhajtott találkozni Móriccal, a Kecskeméti ház előtt posztoló hordárral, akinek nagyobb összeggel tartozott.
Fonnyadinak tehát kapóra jött a vidéki öregúr. Folytathatta nagyszerű hazugságait otthonában is, amelytől a szúrós szemű asszonyság már évek óta eltiltotta. Fonnyadinak testi-lelki barátja volt mindenki, akinek neve valaha a Nemzet vagy az Egyetértés lepedőjére le volt nyomtatva. A huszároknál szolgált együtt, vagy párbajszekundáns volt a legtöbb pesti gavallérral. Órákon át firtatta az öregurat342 vajon magyar nemesség vagy pálinkafőzési jog miatt jött a fővárosba.
Egy estén így szólt Szomjas úrhoz, miután az öregúr derékfájásról és közelgő zivataros időről panaszkodott:
– Igaz, hogy az ősszel elveszítettem kis tőkémet a lóversenyen. Rossz tippeket kaptam. Hisz Batthyány Elemér sincs beavatva a turf rejtelmeibe, mióta itt az ausztráliai és amerikai zsokék lovagolnak. Ámde most rájöttem, hogy tőkémet százszoros kamattal visszaszerezhetem. Esténként nasivasi bankot fogunk adni a „Zöldfá”-nál, amelyhez tekintetes úr bocsátja rendelkezésre a szükséges pénzt.
Szomjas úr szelíden csóválta a fejét:
– Nagyapám se ismerte a kártyát.
– Kell is azt ismerni! – dörmögte bosszúsan Fonnyadi úr. – Én majd elintézem a dolgot.
Későbben így szólt Szomjas úr házigazdája:
– Tán lutrizni méltóztatik? Ismerek egy mérnököt, itt lakik, nem messzire a nagy zálogház mellett, esténként a „Hunnia” kávéházban található, ahol azzal van megbízva, hogy a muszka tekejátéknál a poénokat jegyezze a táblára: már kétszer nyert nagyobb összeget a lutrin. Húsz esztendő óta fel van jegyezve noteszében minden ambó, ternó, kvaternó, amely a linzi, wieni, zágrábi kis lutrin kijött. Legutoljára is kiszámította, hogy mely ambóknak és ternóknak kell kijönni Linzben. Szerencsétlenségére senkit sem talált az egész Vámház körúton, aki a szükséges összeget kölcsönözte volna. A numerusok kijöttek, és barátom csaknem megbolondult.
– Nem szoktam lutrizni.
– Bizonyosan fogadalmat tett – szólt némi gúnnyal Fonnyadi úr.
– A világért sem – felelt nyugodtan Szomjas úr. – Nehéz munkával szereztem a vagyonkámat. Öt forintokért szekereztem hóban, sárban falvakra, tanyákra. Perirataimhoz a drága itatóspapiros helyett az olcsóbb porzót használtam. Furfangos parasztokkal és hamis észjárású urakkal küzdöttem egész életemben. Egyetlen dolgom se ment könnyedén. Megszoktam, hogy minden garasért dolgozni és szenvedni kell. Nem tudnék örülni a könnyű vagyonnak.
Fonnyadi nem adta fel a várat:
– Nem látom be, miért kell átengedni a szerencsét az ostobáknak és a gazembereknek?
– Azért, hogy ki ne vesszen ez a mag. Nem volna értelme az343 életnek, a becsületnek, a jó emberek boldogságának, ha mindenki tisztességes ember volna a városban. Hol volna akkor a polgár belső megelégedettsége, ha mindenki korán feküdne, és korán kelne a városban. Hol volna a pontos fizető büszkesége, ha senkinek se volna adóhátraléka Magyarországon? Hol volna a tisztességes emberek önbecsülése, ha reggel nem járnának veres szemű korhelyek, feldúlt arcú játékosok, félbolond bűnösök a kisepert utcákon? Csak hagyjuk meg a gazembereket a maguk helyén.
Fonnyadi úr piros fényű szemét megcsippentette.
– Tudom én jól, hogy mi kell az úgynevezett tisztességes öreguraknak. Ismerem én jól az életet, nemhiába járok nyitott szemmel Pesten. Hej, de sok ezüsthajú, tiszta arculatú, rendesen kikefélkedett öregurat láttam én már esténkint a kalaposboltok körül ácsorogni, ahonnan a fejletlen munkáslánykák jönnek a bolt bezárása után. Hát még a leányiskolák körül hány méltóságos, rendjeles úr jár lappangó léptekkel?
Szomjas úr ezen se háborodott fel:
– Beismerem, hogy vannak eltévelyedett, idős férfiak, akik megfeledkeznek magukról, és elvesztik eszüket. De ők is csak azért vannak a világon, hogy annál nagyobb becsülete legyen annak az öregnek, aki valóban megtartja a korával járó törvényeket. Aki nemcsak prédikálja a lemondást, a békességet, a bölcsességet, hanem valóban úgy él és gondolkozik, hogy rászolgáljon a tiszteletre, amellyel az emberek a megöregedettet a világ fennállása óta körülveszik.
Fonnyadi úrnak kezdett elmenni a kedve vendégétől.
– Az ilyen urambátyámnak régen királyi tanácsosnak vagy ilyesminek kellene lenni – szólt odavetőleg.
Szomjas úr nagyot szívott pipáján, és némi borongással nézett a füstbe.
– Hát azt éppen nem mondom, hogy az öregségnek hátrányára van az uralkodó kegye, de meg lehet élni nélküle. Magyarországon vagyunk, ahol minden szem Ferenc József felé tekint.
Fonnyadi úr ravaszkodott:
– Pedig hányan jutnak királyi kitüntetéshez, akik erre nem szolgáltak rá: jó összeköttetések, uram, jó összeköttetések, és könnyűszerrel elérhető a legnagyobb. Az ember észre sem veszi, hogy a hivatalos lapban megjelenik a neve. Azon kapja magát, hogy az ismerősei jobbról-balról gratulálnak. Mélyebben emelik meg a kalapokat. Alázatosabbak344 az arcok. Nyájasabbak a hangok. Mosolyognak a hölgyek. Elsápadnak az ellenségek. Ez az igazi siker, uram. Nem is lehet elveszíteni.
Szomjas úr védekezett.
– Énnekem nem gratulálna senki, mert én Pesten senkit sem ismerek.
– Majd megismernék! Annyi ismerőse lenne egyszerre, mint Szemerének, pedig az csak a kártyán és lóversenyen szokott nyerni.
– Nem ismerem – felelt Szomjas úr.
– Majd megismerné, ő lakomát szokott adni mindenkinek tiszteletére, akit Ferenc József kitüntet. Így akarja dokumentálni, hogy nem irigykedik se a rendjelekért, se a címekért. Ő… herceg szeretne lenni: de rossz kezekben van ugye.
– Ó, én megelégednék egy kisebb kitüntetéssel is – felelt ártatlanul Szomjas úr. – Valami olyasmire gondolok, amit azok a magyarok kapnak, akiknek nincs folt sem az egyéni, sem a politikai becsületükön. Akik híven szolgálták a közügyeket évtizedeken át, hű polgárai voltak a hazának és uralkodónak.
Fonnyadi úr legyintett.
– Semmiség az egész. Egy szót kell szólni az illetékes helyen… Könnyen osztogatják mostanában a rangokat, mert Wekerle élvezi a népszerűséget. A minap is tanácsos lett Egyesi Gézából. Mit gondol, urambátyám, miért? Mert húsz esztendeje törzsvendég a „Kis Pipá”-ban és a „Kis Koroná”-ban.
Az öregúr nagy szemeket meresztett.
– Igen – folytatta nekitüzesedve Fonnyadi úr –, a bankettet már megtartották a tiszteletére. A főváros valamennyi asztaltársasága kiküldöttekkel képviseltette magát. Kovács Dénes tartotta az üdvözlő beszédet a „Kis Pipa”-beli asztaltársaság nevében. Nagy dolog volt ez. Az egész Belváros talpon volt. Sürgönyök jöttek keletről, nyugatról. Házi zenekar lépett fel az ünnepelt tiszteletére. Pedig még meg sem jelent a hivatalos lapban a kitüntetés. Mi lesz majd akkor, ha valóban közli a lap a királyi kéziratot!
Az öregúr szelíden csóválta a fejét.
– Szóval, előre ittak a medve bőrére?
– Nem egészen így van. Egyesi barátai ily szelíd nyomással sürgetik Wekerlét az ígéret megtartására.
– Nekem nincsenek ily lelkes híveim.345
Fonnyadi legyintett:
– Kell is az. Kisebb eszközök is elegendők ahhoz, hogy a hatalmasok figyelmét magunkra irányíthassuk. A múltkor például azért lett valaki tanácsos, mert negyedszázadig volt előfizetője a Hon-nak és a Nemzet-nek.
Szomjas úr csóválta a fejét, de Fonnyadi mindinkább belemelegedett dolgába.
– Sok szegény, névtelen férfiúból csinált már nagy embert néhány jó torok. Ezen alapszik az egész követválasztás. Vannak büszke, szabadságos lények, akik nem kedvelői a hatalmasok körüli csúszás-mászásnak. Azonkívül sorsuk se helyezte őket egy tanfelügyelői katedrára vagy polgármesteri székbe, hogy bizonyos évi robotolás, üldögélés, pennarágás után ölükbe hulljon a királyi kegy. Akinek nem adódik a fejedelmi pillantás, mert életét szürkén, csendben, munkálkodva tölti, az bízvást fordulhat a hideg északi pólustól a hevesebb déli sarkhoz: a népkegyhez. – Legyen követ, urambátyám!
Szomjas Gusztinak csaknem a torkára szaladt a pipacsutora.
– A néptől kell kierőszakolni, hogy az érdemes férfiakat észrevegye, ha a fejedelem elmulasztotta ezt.
Az öregúr tiltakozott.
– Királyhű, szabadelvű férfiú voltam egész életemben. Nem tagadhatom meg múltamat a nép kedvéért.
Fonnyadi erre nem is felelt, hanem tovább szőtte a kellemetes ábrándokat.
– Igaz, hogy kemény dióval kell szembeállanunk. Régi, törzsökös, szabadelvű képviselője van most a Belvárosnak, de tavaszkor jönnek az új választások. A választás mindig lutri. Mindenesetre kitűzzük a zászlókat. Majd én megdolgozom a kerületet. Csak azt nem tudom: milyen programmal lépjünk fel?
Szomjas Guszti úr már régen az üres pipaszárat szívogatta, mikor házigazdája, a bőbeszédű Fonnyadi még mindig szövögette a csillogónál csillogóbb ábrándokat. Felsorolta összes ismerőseit a különböző kávéházakból és kocsmákból, akik szavazatukat mindenesetre Szomjas úrra fogják adni. Különösen sokszor emlegette egy bizonyos Weisz lóügynök nevét.
– Elég legyen már a hazudozásból – szólt be az ajtón a szúrós szemű asszonyság.346
– Az asszonyok nem értenek a politikához – felelt Fonnyadi úr, de engedelmeskedett. Magára hagyta lakóját.
Szomjas Guszti úr nyugalomra hajtotta a fejét, és végiggondolt azokon a beszédeken, amelyekkel házigazdája traktálta. Felsóhajtott, hogy mennyi életerő és tettvágy pusztul el hiába Magyarországon az ilyen hiábavaló beszélgetésekkel. Az emberek itt mind született szónokok és ábrándozók. Szívesebben felépítenek légvárból egy egész emberi életet, mint elvégeznek egy negyedórai komoly munkát. Oly pazarul bánik mindenki a fantáziájával, mintha az nem kerülne pénzbe.
Lehajtotta a fejét, és szokás szerint halk fohászt küldött ahhoz a messzi nőalakhoz, Flórájához, akit a legjobbnak és legszebbnek képzelt el a hosszú életen át. „Én csillagom!” – rebegte, és álomra hunyta a szemét.
Szomjas Guszti öregúr módjára reggelenként nagy sétákat tett a „Hét Bagoly” környékén. Fontolgató, szemlélkedő, meg-megálldogáló léptekkel járta be a Bástya utcát, szóba ereszkedett a ház előtt pipázgató házmesterekkel, kis boltuk előtt köténybe dugott kézzel állongó iparosokkal, némi hírneve volt már a környéken – Pestnek ez a régi városrésze napjainkban is olyan, mint egy kisváros, az emberek egymáshoz szorulva, egymás szeme láttára élnek, titkok nemigen vannak itt, a Bástya utcaiak ismerik a Képíró utcaiakat, tudják, hogy mit főznek a szomszédban a konyhán, kibe szerelmesek a kisasszonyok, hány deci bort iszik esténkint Szana Tamás földszintes házában Imrey úr, a földhitelintézetben pápaszemes levéltáros, aki Zempléni Árpád név alatt verseket is szokott írni. (Az öregúr elhatározta magában, hogy egy alkalmas időpontban majd tiszteletét teszi a költőnél, mint jó szomszédoknál szokás, addig is Kovácstól, a szomszédos kocsmárostól megtudakolta, hogy milyen bort kedvel Zempléni úr. „Hegyaljait, mégpedig tarcalit, de mostanában ritkán jut hozzá. Inkább könnyű vinkót iszik. Vigyáz az egészségére, mióta asszonyt hozott a házhoz.” Az öregúr egy darabig hallgatózva állott a földszintes ház ablakai alatt. „Derekasan tud köhögni, akárcsak Vas Gereben” – mondta magában).
Sarkig érő hiúzbundájában, orra hegyére tolt csíptető szemüvegével, ártatlan kíváncsiságával sok házba benézegetett az öregúr, mikor az ablakok nyitva voltak a reggeli szellőzködéshez. Megcsodált egy-egy régi órát az idegen lakások falam, szemügyre vett antik festményeket,347 szemével segített a nyugalmazott őrnagynak a reggeli borotválkozásnál, aki az ablaknál piros török sapkában végezte ezt a műveletet, és még sohasem vágta meg magát; öreg asszonyságok kártyavetését studírozta, akik mindennap kivetik a kártyát maguknak; megkérdezte a piacról jövő szakácsnőktől a tojás árát; hosszadalmasan tanulmányozta a „Fekete kutya” kirakatát, ahol cipőkenőcs, rizskása, szappan, súrolókefe békés egyetértésben feküdtek egymás mellett; elolvasgatta a lakók névjegyzékét a kapuk alatt, órákig eltűnődött, ha egy-egy ismerős nevet talált a múlt időkből. „Vajon szereti-e még az öreg Kasper a rákot?” – kérdezte magában, mikor Kasper Jakab nevét megpillantotta a Királyi Pál utcában.
Keresett régi kocsmákat, ahol fiatal korában megfordult, beüldögélt egy deci bor mellé a „Szőlőfürt”-höz, és az új gazdától a régi gazdáról tudakozódott.
– Nagy úr lett az. Saját pincéje van Budafokon.
– Majd meglátogatom – szólt Szomjas Guszti.
Belépkedett a „Buda városá”-hoz címzett kocsmába, a Galamb utcában, és az öreg Kriszt bácsiról kérdezősködött.
Nagyon elszomorodott, mikor hallotta, hogy már meghalt az öreg bormérő.
– Nagy ember volt az öreg – mondogatta Szomjas úr, amiért a háznép nyomban ebéddel traktálta, miután éppen delet harangoztak az ódon toronyban.
Meg-megállott új, négyemeletes bérházak előtt, és elégedetlenül csóválta a fejét. Nagyon csodálkozott, hogy nem találja helyén a régen ismert házat. Benyomakodott házmesterekhez, és olyan lakókról kérdezősködött, akikre már senki sem emlékezett.
– Nem ismerte a sánta Gyurkovicsot? – csodálkozott. Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy itt bicegett mankójával Gyurkovics.
Történt, hogy hősünk egyszer alkonyattal egy régi házba tévedt a P. utcába, a numero kettőbe, és ott valamely régi barátja után kívánt tudakozódni… Talán éppen a híres borivó: Lantai nyomait kereste, amikor egy udvari földszintes ablakból előkelő külsejű hölgy ugrott Szomjas úr nyakába.
A hölgy menekülni látszott.
Fürge és kis termetű, vörösbarna hajú és lila fátyolos asszonyka348 volt, ruháján a prémfodrok úgy hintáztak, mint a csengettyűk az orosz szánkókon, kalapkája kacér volt, mint a divatlapok hölgyeié, arca ama túlfinomult pesti dámák arca, akik zenében, énekben és szerelemben sajátos áloméletet élnek késő vénségükig.
Szomjas Guszti úr már látott ilyen hölgyeket a pesti utcákon, elgondolta, hogy azoknak a nőknek cipői, szoknyái, kesztyűi valószínűleg egy mindennapitól különböző nyelvet beszélnek. Bizonyosan van külön kifejezése a harisnyájuknak, amint hősünk fiatal korában a legyezőnyelv volt divatban. Úrhölgy volt, aki az ablakon kiugrott, és fürge, kis léptekkel futott a kapu felé.
Alig ocsúdott fel hősünk bámulatából, midőn ugyanazon az ablakon (amely egy konyha udvarra nyíló ablaka lehetett) egy másik úrnő zuhant ki, legalább húsz kilóval súlyosabb és hat hüvelykkel magasabb, mint az előbbi. Gránátos lehetett volna, ha férfinak születik, de gyönge nő volt, szép arcát könny, szenvedély, keserűség eltorzította, hollófekete haja itt-ott tán a tél szelíd színeit is mutatná, ha nem volnának női fodrászok Pesten. Ugyancsak érett korát példázta a szenvedélyes kitörés, amely elhagyta vonagló ajkait, amint teste földet ért:
– Megállj, Zsófia, te céda!
Ez a kiáltás nyilván a menekülő hölgynek szólt, de az vissza sem fordult, hanem fülét hegyezve, mint a szürke nyúl, fürge lépteit a Molnár utcának fordította, ahol már felgyúltak az est első gázlángjai.
A kövér hölgy ugrás közben hibát csinált, mert nem tudott nyomban a menekülő után futamodni, pedig oly szenvedélyesnek és felindultnak látszott lenni, hogy gondolkozás nélkül leugrott volna a második emeletről is. (Szerencsére a szerelmi fészek, hol vetélytársnőjét meglepte, a földszinten volt, és az ajtóra egy női szabó neve volt kiírva.)
Az üldöző hölgy ugyancsak azon finoman öltözködő pesti asszonyságok sorából való volt, akik negyvenedik életévük felé gyakran álmodnak óriási sárgarépákkal, úritökökkel és bagariacsizmaszaggal, amelynek jelentőségét hiába keresik az álmoskönyvben. Napközben mindig pénzre gondolnak, hogy azon ruhát vásárolhassanak. Kigondolják a ruháikat oly szövevényes gonddal, hogy belefáradnak.349
– Megállj, Zsófia, te cudar! – kiáltotta még egyszer a szenvedélyes, halálosan megsértett asszony, és Szomjas Guszti karjaiba dőlt.
– No, gyermekem, mi történt? – kérdezte az öregúr.
– Megcsaltak a nyomorultak! – kiáltotta magáról megfeledkezve a hölgy. – Rajtacsíptem azt a vörös bestiát.
Ekkor egy harmadik is jelentkezett, mégpedig egy fekete bajuszú férfiú, aki ugyancsak az ablakon ugrott ki, és a következő szavakkal fordult az elalélt nőhöz.
– Kedves egyetlenem, gondoljon férjére és gyermekeire, mielőtt a botrányt folytatja. Jöjjön tüstént e helyről, én majd hazáig kísérem.
– Hagyjon, nyomorult hitszegő – felelt a hölgy, és még görcsösebben kapaszkodott Szomjas úr bundájába.
– A ház lakói összefutnak.
– Nem bánom, hadd tudja meg az egész Pest, hogy mily hitvány barátnőm. Nyomban férje tudomására fogom hozni, dobja ki, vesse az utcára a cudart.
A feketebajuszos remegő hangon folytatta kérlelését.
– Egyetlen barátnőm, királynőm, Leonórám, kérem, uralkodjon magán. Jöjjön innen, mielőtt kiderülne kilétünk. Az én nevemet tudják a házban, de énértem nem kár. Ámde kár a maga hírnevéért.
– Mit nekem a hírnév, amikor mindenemet elveszítettem ebben a percben. Bizalmamat, nyugalmamat, hitemet. Hagyjon, Józsiás fiam, nekem már úgyis végem van.
De Józsiás erőszakosan Leonóra karja után nyúlt.
– Tüstént jöjjön.
– Persze, hitvány barátnője ezalatt már elmenekült.
– Követelem, hogy távozzon.
– Ne nyúljon hozzám. Az öregúr nélkül egy lépést sem teszek. Képes megfojtani valami kapu alatt.
Szomjas úr ekkor időszerűnek látta a beavatkozást:
– Miután éppen semmi dolgom sincs, hajlandó vagyok a tekintetes asszonyt elkísérni.
– Ó, jöjjön, jó barátom. Érzem, hogy önben megértő szív dobog. Együtt érez a gyöngékkel, szerencsétlenekkel – kiáltott fel Leonóra, mert meglehetősen romantikus érzelmű hölgy volt, kedvelője az életben előadódó regényességeknek, bár bizonyosan alaposan megtépi a haját Zsófiának, ha sikerül elérnie a fürge vöröset.
Dühe most már lecsillapodott, és egyedül szenvedélye, boldogtalan350 szerelme foglalta el egész lelkét. Amíg a Belváros kanyargós, alkonygyászos utcácskáin Józsiás úr kíséretében és Szomjas úr karjára beteg módjára támaszkodva ballagott – mint akit utcai szerencsétlenségből hazavezetnek a jó emberek –, a következőkben mondta el gyászos történetét.
Ő (Leonóra) már harmadszor van férjnél, mindazonáltal fogalma sem volt a férfiak gonoszságáról és állhatatlanságáról. Első férjétől, egy kőbányai kereskedőtől azért vált el, mert az alacsonyabb volt nála egy fejjel. Különben is ez csak amolyan házasság volt, amilyent a gondos szülők szoktak létrehozni, összeülvén vacsoránál, névnapon vagy disznótorban, poharazgatva, tervezgetve, a fiatalokat nem kérdezve. Egybekeltek a ferencvárosi plébániatemplomban, a Bakács teret megtöltötték a felvirágozott kocsik és a szájtátók. Ő (Leonóra) egész házaséletéből csak a Hizlalda utcára emlékezik, valamint Orsolya napjára, mikor férje botot emelt rá, amely botnak bojtja bőrből volt, és még a nagyapák idejéből maradt a háznál.
Második férje, egy józsefvárosi vendéglős: tönkrement. Száz esztendő óta nem fordult elő, hogy a Józsefvárosban kocsmáros vagy bormérő elszegényedett volna. Ez a szerencsétlen flótás mindig drágán vásárolta a bort, eszem-iszom barátokkal vette magát körül, legvégül beleszerelmesedett egy cselédbe. Leonóra kénytelen volt elválni a férjétől, aki azóta, a cseléddel oldalán, ismét talpra állott, kifizette adósságait, jól menő üzletet teremtett.
Harmadik férje oldalán végre megtalálni vélte keresett boldogságát. Igen komoly, szigorú ember volt a harmadik férj, vallásos és józan életű, a kártyát nem ismerte, legelsőnek ébredt a háznál, legkorábban fekszik, üzlete: borkereskedés, de egyébként nem sokat törődik nejével. Jóformán semmi szórakozásról nem gondoskodik, él magának és magában, az üzleti gondjait sem közli Leonórával, ezért Leonóra nagyon unatkozik…
Szomjas Guszti úr szerény köhécselés után bátorkodott közbeszólalni…
– A házasságait nem kísérte gyermekáldás?
– De igen, három leányom van. Az egyik már tizenhat esztendős, a felső leányiskolába jár. A többiek kisebbek. Rózsi az első házasságomból való.
Az öregúr serényen csóválta a fejét.
– A gyerekek mindenért megvigasztalnak.351
– Hiszen csak őmiattuk nem dobtam el az életet magamtól, mert nagyon sokat gondolok az öngyilkosságra, mióta ezzel az úrral megismerkedtem.
Leonóra gyűlölködő pillantást vetett Józsiás úrra, tetőtől talpig végigmérve őt; még Szomjas Guszti is megengedett magának egy szemrehányó tekintetet.
– Nem tudják a férfiak, hogy mily szenvedéseken megyünk keresztül mi, nyomorult asszonyok. A férjek azt hiszik, hogy minden kötelességüknek eleget tettek, amidőn ideadják a konyhapénzt, gondoskodnak veszekedések árán ruházkodásunkról, néha elvisznek a Népszínházba, névnapra meghívják barátaikat, kegyesen megengedik, hogy nevüket viseljük – így szólt az asszonyság és meggyőzően rázta Szomjas úr bundaujját.
– Én agglegény vagyok – felelt az öregúr.
– De még lehet házasember! Ne hagyja unatkozni nejét, jó uram. Csak arra kérem, hogy ne hagyja őt unatkozni.
– Nem hagyom – ígérte Szomjas úr.
– Mert így jár szerencsétlen felesége, mint én. Egy gazember körmei közé kerül, aki elbolondítja előbb a szép szavakkal, az alázatos hűséggel, az önfeláldozó magatartással, végül megcsalja legjobb barátnőjével. A veres rókával.
Józsiás úr nyugodtan tagadott.
– Nem igaz.
Leonóra hideg, megvető pillantást vetett Józsiásra.
– Felesleges tagadni, mert ha a két szememmel nem láttam volna is a Zsófia kék zsinórral szegélyezett tarka szoknyáját, amelyben évtizedek óta jár a szerelmi kalandocskákra, akkor is bizonyosan tudnám a dolgot, mert megálmodtam.
Megragadta az öregúr kezét:
– Igen, én megálmodok mindent, aminek jelentősége van az életemben. Megálmodtam mindegyik házasságomat és szerencsétlenségemet. Megálmodtam ennek a veres rókának a hamisságát is. Elejétől végig láttam álmomban a jelenetet. Láttam a veres rókát estefelé mendegélni abban a tarka szoknyában a város közepén. A Papnövelde utcán ment keresztül, és az arca olyan piros volt a fátyol alatt, mint a pipacs. De a lelkiállapotát nem láthattam, mert elgondolni sem tudom az ilyen nők lelkiállapotát, akik legjobb barátnőjüket mennek megcsalni rút érzékiségből. Aztán láttam a mi kedves szobánkat352 ott a P. utcában, ahol annyi boldog órát töltöttünk együtt, amíg Józsiás szeretett. Látom a szobát és benne Józsiást, amint cigarettát tölt, és néha-néha az ajtóra figyelmez. Vajon kit vár? – kérdezem magamban. Engem bizonyosan nem vár, mert jól tudja, hogy ma van az iskolai ünnepély, ahol a legkisebb lányom szavalni fogja Gyulai Páltól a Hadnagy uram-at. Kit vár tehát oly izgatottan a kis szobában? Álmomban eszembe jutott, hogy már máskor is gyanakodtam Józsiásra és a veres rókára, de Józsiás hűséges, nagy szemeivel rám nézett, mélyen zengő hangjával, amely olyan, mint a harangkondulás, amelyre gyermekkorunkból emlékezünk: mindig elaltatta gyanakvásomat. „Anyám, mondta, ő egy csacska seregély, ő egy hamiskás róka, ő egy közismert, rossz teremtés; hogyan cserélhetnélek fel véle?”
Józsiás úr ekkor váratlanul közbeszólt:
– Sohasem szidtam Zsófiát, mindig magasztaltam műveltségét, finom megjelenését, szellemességét. Igaz, hogy ő nem szép. De mi, férfiak, már tudjuk, hogy mit érnek az úgynevezett szép nők!
Józsiás úr ezt mondván, bizalmas, szövetséges pillantást vetett Szomjas Gusztira, az öregúr ellenben nem csatlakozott a komplotthoz. Elfordította fejét Józsiástól, és minden erejéből Leonórát támogatta.
– No, gyermekem, nem kell mindjárt kétségbeesni!
– Hát most már hallotta ön is, jó uram, hogy miként nyilatkozott ezen ember a bizonyos nőszemélyről, akit az imént kiugrattam a bűnös fészekből! Azt mondja, hogy művelt – mert tud néhány francia szót, amely a szomszédék nevelőnéjétől ráragadt. Azt mondja, hogy finom megjelenésű, mert néha oly bolondul öltözködik, mint egy komédiásnő, hogy az utcagyerekek utánaszaladnak. Azt mondja, hogy szellemes, mert néha arcpirító szemtelenségeket mond. Tekinthetem-e én azután ezt az urat barátomnak? – kérdezte Leonóra oly végtelen felindulással és panasszal, hogy az öregúr szíve megesett rajta.
– Mindent a maga idejében, gyermekem – felelt bölcs komolysággal Szomjas Guszti úr. – Most az álomnál tartunk, amely megmutatta kegyednek a jövendőt.
Leonóra erőt vett magán, és néhány percnyi hallgatás és menés után – miután már a Józsefváros földszintes házai és főúri palotái353 közé értek, ahol itt-ott még dülöngőzve állott egy régi petróleumlámpás, mint társaitól elmaradt boros ember: így folytatta:
– Aztán egyszerre látom, hogy Józsiás úr felveszi azt a hosszú hálóinget, amelyet én varrtam neki, magam hímeztem bele a monogramot – pedig nem jártam a Preissach-féle nőneveldébe, mint mások –, lefekszik az ágyra, és lehunyja a két szemét, mintha meghalt volna. Szívem oly félelmetesen dobogott, hogy csaknem megfulladtam a fájdalomtól. Olyan szomorúságot éreztem, hogy a legtöbb álmoskönyv szerint: másnap nagy örömnek kellett volna rám következni. De hazudnak az álmoskönyvek, csak a nők butítására vannak kitalálva. Ne higgye, uram, hogy a fokhagymaszag vagy egyéb büdösség: pénzt jelent. Ne higgye azt sem, hogy szeretőt lábravalóban látni: hűtlenség. Én ugyanis halva láttam kedvesemet, amelynek a legjobbat kellene jelenteni. Boldog szerelmet, ha igaz. Íme, a következmény.
– Keveset értek az álmokhoz – felelt az öregúr. – Rendszerint fogfájással szoktam álmodni.
– Nem jó. Halál a családban.
– Nincs családom.
Józsiás úr eközben Leonóra bal oldalára került, és így szólt a kipirult arcú asszonyhoz:
– Nem történt semmi, Leonóra. Esküszöm mindenre, hogy hibás szempontból ítéli meg a dolgot. Zsófi tanácsot kért tőlem valamely titokzatos ügyben, ezért választottuk a helyet, ahol nyugodtan beszélhetünk. Nem lehettem udvariatlan az ön legjobb barátnőjével szemben, engedelmeskednem kellett. De mielőtt Zsófi titkát elmondta volna, megdobbant az ablakon az ön esernyője. Vége szakadt együttlétünknek.
– Azt meghiszem… Különben az egész elbeszélésből nem hiszek egy szót sem. Majd adok én Zsófikának titkokat! Majd adok én neki randevúzni az én lakásomon! Majd adok én neki műveltséget, szellemességet! Még ma este megírok az urának mindent.
– Én megesküszöm, hogy nem Zsófia volt a kérdéses hölgy – felelt Józsiás. – Akár a bíróság előtt is. És önt elítélik rágalmazásért. Börtönre.
Leonóra ismét megtántorodott az indulatkitöréstől, az öregúr karja azonban helyén volt, átölelte Leonórát:
– Ne siessük el a dolgot, gyermekem.354
Leonóra fuldokló zokogással kérdezte:
– De hát mit tenne ön az én helyemben, jó uram? Szabad ennyire túlfeszíteni a húrt olyan embernek, akinek anyja, barátnője, mindene voltam… akiről úgy gondoskodtam, mint gyermekemről, akinek az egészségére jobban vigyáztam, mint a magaméra, akihez oly hűséges voltam, hogy még gondolatban sem vétettem ellene. Milyen szerencsétlen vagyok!
Leonóra fájdalma őszinte volt, mert a negyvenedik évük felé közelgő asszonyok már nem érnek rá komédiázni. Sietve közlik mondanivalójukat, mintha erre már nem érnének rá holnap. Drága minden perc, akár az örömben, akár a szenvedésben. Utasok ők, akik az utolsó postakocsival kelnek át a határon, félelmetes zivatar vagy hófergeteg közeleg a hegyek felett, mindenáron el kell érni a várost, ahol még szelíden szólnak az esti harangok. Foszladozóban vannak az évek, alig lehet már foltozni őket. Rémesebbek a magány órái, álmatlanabbak az éjek, a szív csaknem eleped a mind ritkábban hallott gyengéd szavakért. Nem lehet egyedül nekiindulni a félelmetes útnak, amely a mind sötétebbé váló élet erdejébe vezet.
Az öregúr még nem vette észre a változást, javában méltatlankodott a Nap utca egyik sarkán, ahol a társaság önkéntelenül megállapodott:
– Nem szégyelli magát, öcsémuram, hogy ilyen derék, jóra való asszonynak fájdalmat okoz! – mondván, midőn Leonóra hirtelen, változott hangon így szólt Józsiás úrhoz:
– Még tegnap bejelentettem otthon, hogy ma este nálunk fog vacsorázni. Nem szeretném, ha oktalan feltűnést keltene elmaradásával.
Józsiás egy darabig kérette magát.
– Ne maradjon el… Sőt jöjjön mindjárt velem, mert különben azt hinném, hogy Zsófia után sietett.
– Szegényke, ártatlanul szenvedett! – szólt Józsiás.
Leonóra szenvedélyesen akart válaszolni, de a féltés lebírta felindulását, és ravaszkodva, hízelkedve közelge Józsiáshoz:
– Ha az én kedvemért nem is jönne házunkhoz, legyen tekintettel szegény jó uramra, aki őszinte barátsággal szereti önt. Felesleges fájdalmat okozna neki, ha elmaradna a vacsoráról. Ő szegény vakon bízik önben, mert még nem csalatkozott, mint én, szerencsétlen. Megszokta, hogy az én jobb oldalamon önt, a hű barátot lássa,355 midőn az evés és ivás ideje elkövetkezett a fehér asztalnál. Megszokta, hogy az ön részére vágja le a legszebb falatot a pulykából vagy a marhagerincből. Nyár végén ő maga járt a piacon a cseléddel, hogy kiválassza a Duna-parti kofáknál azokat az apró cseresznyepaprikákat, amelyeket ön télidőben oly kedvvel szokott leharapni. És ma délelőtt ő maga vette a halat Singhoffernél a Hal téren, miután az egész városban ő ért legjobban a halvásárhoz.
– Hálátlan – szólt közbe Szomjas Guszti úr.
– Ne bántsa szegényt – monda nemes lemondással Leonóra –, ő nem tehet róla, hogy az a ravasz nő elcsábította. Nekem kellett volna jobban ügyelnem, és idejében észrevenni e rafinált teremtés mesterkedéseit. De hát ki gondolta volna, hogy minden csak ürügy volt? A házivarrónő tartózkodása idejében Zsófi reggeltől estig nálam ült, segített még a gyermekek lábravalóinak a kiszabásánál is. Most már tudom, hogy egész nap csak azt leste, mikor húzza meg a csengettyű gombját Józsiás… Vallja be, hogy akkor szűrték össze a levet, amikor Zsófi nálam ült hetekig!
– Nem igaz – felelt konokul Józsiás úr.
– Emlékszem egy rejtett tekintetre, amelyet a hátam mögött váltottak, de én a tükörből észrevettem… Ó, hogy akkor ki nem tekertem a nyomorult nyakát! A szemtelen a harisnyakötőit mutogatta, amikor a kalapskatulyát levette a szekrény tetejéről.
Szomjas Guszti úr még mindig nem vette észre, hogy az ő szerepe véget ért, semmi teendője nincs már a szerelmesek között. Buzgón bólintgatott Leonóra szavaira, és vizsgálóbírói pillantásokat vetett Józsiás úrra, midőn a harisnyakötő szóba került.
– Nem jó, mikor annyi asszony ül együtt a szobában a házivarrónő körül – szólalt meg. – Legjobb ilyenkor a férfiakat elküldeni a háztól, mert az asszonyok illata megtölti az erősen fűtött szobát. Az ördög incselkedik téli délutánokon a kis udvari szobákban, midőn hóprém szegélyezi kívül az ablakokat. Tettek legalább almahéjat a kályhára? A nap ilyenkor rövid, és az élet múlandóságára emlékeztet a láng, a hó, a fekete ágú fa az udvaron. Az asszonyoknak mesemondó hangjuk van, a varrás zizegése a fehérneműn elgondolkoztató, falusi fosztókák hangulata áramlik a felszálló melegség árnyékival együtt a fehérre meszelt falon. Legjobb ilyenkor a férfiakat a kocsmába küldeni hideg bort inni.356
A szerelmesek ellenben nem hallgattak már a bölcs szavakra, lesütött szemmel közeledtek egymáshoz.
– Tudja, hogy Rézi milyen jól érti a halat! – mormogta Leonóra. – A rác papnál szolgált azelőtt, mielőtt hozzám került.
Pár lépést tettek, és csak akkor jutott eszébe Leonórának búcsút inteni az öregúrnak.
– Köszönöm, öregúr, a jóságát.
Szomjas Guszti bosszúsan felelt:
– A rác halat magam is szeretem, de most már nem kérek belőle. Majd ha megint bajba keveredik, asszonyság, ne felejtkezzen meg Szomjas Gusztávról, aki a Képíró utca numeró hétben, a „Hét Bagolyéban lakik.
A szerelmesek ezalatt karonfogva fordultak be egy józsefvárosi utcába, ahol a földszintes házak előtt tar gallyú akácok álldogáltak, az ablakfüggönyökön át szelíd fényességek szálldostak ki a nedves kövezetre, a kapuk már zárva voltak, mint a jótékonyság bezárkózik, midőn magának akar élni, a kopottas, fehér bundás háztetők felett tisztán hangzott a plébániai templom harangszava.
– Úgy látszik, kitisztul az idő, és az éjjel fagyni fog – dörmögte magában Szomjas úr, amint a horgonyzó holdat is megpillantotta a Rozmaring utca felett.
