Vezérczikk. (Iparhaladásunk és nemzeti nyelvünk.)
Vezérczikk. (Iparhaladásunk és nemzeti nyelvünk.)
Közel egy százada, hogy a magyar keresztény istene templomában ugy öröme, mint keserüsége óráiban szent buzgalommal egy lélekemelő éneket zengedez, nelly igy kezdődik. – „Áldd meg országunkat, mi magyar hazánkat” stb. – És e hazainak istene meg kezdi hallgatni a könyörgőnek szózatát. Áldást látunk terjedni e haza térein, mert a jobblét hő vávával a szorgalom is felébredt, s mert az emberi kebelben nemcsak az ohajtás és áhitatos jó remény, hanem a cselekvés elszánt akarata is kezd nyilvánulni; és ha előérzetünk, mellyet nem üres előzmények ébresztenek, nem csal, anyagi állapotaink felvirágzására jogos reménynyel birunk. – Az imádság termeni kezdi gyümölcseit, melly az ember lelkét ha felette az égető szelek járnak és ellankasztják, mint égi harmat ujra megeleveniti. De a munka és a szorgalom érlelendi meg e gyümölcsöket.
Munka és szorgalom a jólétnek édes anyja.
Ha ki a f. h. 11-kén megnyitott iparműkiállitást megszemléli, – ha azon öntudattal szemlélendi meg, miszerint egy ország ipara fejlődésének tényezőji olly természetüek, hogy a hosszu idők és gyakorlat iskolájában kell megerősülniök: a hihetetlenséggel határos sebes kifejlés és megerősödés fölötti csudálkozásának nyilvánitását alig lesz képes elnyomni. – Ha pedig a megszemlélő azon felül még magyar is, ki iparviszonyainkat nemcsak felületesen ismeri, ki állásunk mivoltát nemcsak felfogja, de érzi is, ki az iparmozgalmak ébresztőinek és vezetőinek óriási rémekkel küzdeni kénytelenitett ércz akaratáról magának tudomást szerzett, ki a tényezők és az eredmény közötti viszonyt az elemi számvetésben megtanulta: annak lehetetlen lelkének legbelsejében meg nem győződnie a felől, hogy a buzditás e hazában nem sziklára hulló mag, hogy a képességnek csak ébresztés, ápolás és védelem kell, és hogy az iparegyesület e hazában az egyesületi téreni működése főfeladatának: semmiből sokat teremteni, emberül megfelel.
Adatokat ez állitásnak bebizonyitására kiki szerezhet magának és elismerheti, hogy még igen tartózkodók vagyunk a magyar ipar mezején mőködő tehetségek, és ezeknek eszközlései magasztalásában, csak menjen be a nemzeti museumba, s ne szónak, hanem saját szemeinek higyen.
Iparhaladásunk daczára a millióféle gátoknak, daczára a kifejlesztésére forditott erők csekélységének, daczára a csak imént történt ébredés korszaka rövidségének meglepő, bámulatos.
Ha ki tudja milly nehéz nálunk tenni valamit! milly nehéz a legüdvesb eszmét is tetté érlelni, hogy szinte hősies resignatio kellene hozzá, hogy tenni akarjunk 1082ha ki valaha mérközött már a cselekvés terén szörnyekkel, vagy törekedett szive melegével oszlatni a nem cselekvés hidegségét, vagy akaratot és elszántságot érzett magában megküzdeni az idegen érdekek hatalmával: az fendobogó hazafiui kebel erős érzelmével fogadhatja a honi ipar álláspontjának e csalhatatlan hévmérőjét.
És ti hátráltatók, és ti kétkedők, és ti inkább idegen szorgalomnak mint a hazainak baráti szinte láthatjátok, hogy a cselekvésnek e nemben sokat sikerült felébreszteni, s a jó akaratnak felmutatni.
Házi erény aligha tehet többet.
És ha egykor egy boldogabb kor elkövetkezendik, midőn az önmagán segitni akarásnak ereje és kitartása e nemzetetet nagygyá, boldoggá teszi, midőn a törvényhozás nem leend kénytelen a felekezetesség szükkeblüségéveli harczban, s megfoghatlan balitéletekkeli tusában emészteni fel a közlelkesedés legszebb erejét; hanem minden érdek, melly a közállomány ezredéves boltozata alatt menedéket avvagy helyosztályt kiván, jogviszonyossággal, jogegyenlőséggel egy roppant erőbe össze lesz forrasztva, s az egyesitett erő az egész népet nemzetet boldogitó munkás szeretettel átkarolja: bus komoly kedélylyel fog megállapodni a történetbuvár korunk emlékének romjain, s bánatos kebele nem tagadandja meg a részvétet e nemzedéktől, melly annyi öntudattal kebelében, annyi akarattal izmaiban olly siker-szegényen küzködött; de melly mégis iparfejlesztési fáradalmaiban a nyomatékos ellenszenvek serege daczára is megnyugtató eredményeit vala képes előidézni a páratlan kitartásnak.
De bár mi örömet keltsen is iparhaladásunk a részrehajlatlan szemlélő hazafi kebelében, bár mi kéjjel és kellemmel viritsanak is a szorgalomnak virági, bár mi szivemelő reményeket nyujtsanak is a versenyző tehetségek fenmarad ennek egy ohajtata mindig, egy ohajtata melly erőben soha nem lankad, hévben soha nem hül, tartósságban soha nem fogy, és ez nemzeti nyelvünk ügye.
Ne feledkezzünk meg, hogy magyarok vagyunk, s valamint örvendünk látni a tevékeny szorgalom gyümölcseit, mint fejlődnek, mnit érnek: ugy legyünk rajta, hogy azon szorgalom a magyar érdekek termékeny földében verjen gyökeret, s a magyar légből, és a magyar haza drága nedveiből vévén táplálékot, élet-nyilvánulásaiban is magyar legyen.
Isten óvjon a recriminatióktól, mennyire viszszataszitólag idegen elemet affectalók némelly osztályink némelly vállalat-vezetéseink; mennyire fáj némelly városink polgárságánál a nyers ellentiséggel találkozni a magyarság irányában; mennyire fáj a magyar Dunán csupán német szabású gőzös-társaság uralmát érezni; mennyire fáj a kereskedés és ipar mezején olly kevessé magyarosodni akaró külföldieskedést látni, és pedig itt – hol – jól megjegyezzék az érdeklettek – ha törvény oltalma alatt a haza nem védi őket, más elem védelme nagyon mulékony, és ők maguk is aligha nem borzadnának hálátlanok lenni a közösen tápláló és boldogitó haza irányában.
Isten óvjon a recriminatióktól! Az iparnak a haza érdekeibe kell bele forrnia, a haza érdekeivel normalis életet élnie, ha tartóssághan diszleni, ha diszletben a szennyes 1083magán-hasznon kivül nemesebb hasznokat is ohajt árasztani. És ne mondja senki, hogy: tantum sit nobis bene in diebus nostris, beszéljen bár ki, bár hogy, ha bár egész Bábellé válik is a haza; mert ki igy beszél, az ugyan még ez életben nehezen szállott magába, azaz: abban a szellem és értelem néma, s csak az állati élet nyilvánit jelenségeket. És a magába szállás hiányát vajmi erősen érezzük ránk sulyosodni! – De azt se mondja senki, hogy előbb késziteni, nevelni, müvelni kell a nyelvet, miszerint majd fokonkint fölebb sántikálva végtére helyt foglalhasson a diszes polczon, melly őt illeti. – Mi e szavakat nem értjük. – Élő nemzet nyelve nem gyermek, kinek lassankint hoszszabbitod pórázát, ha járni tanul. A nyelv mindig csak anynyira bő, a mennyire szükség van rá. Neveld a szükséget, és nevelted a bőséget. Inkább megrögzült szokás, s a magyar hazának csak javai, de nem érdekei iránti szeretet az, mi az olly bántó határozott idegen nyelvüséget fentartja, a mi pedig még erősbiti, az saját indolentiánk, és polyglott természetünk. Valjon magyarázgat e nekünk szegény polyglott magyaroknak a külföldi közintézeteiben, czimirataiban, jeltábláin, és föliratin? Valjon jutott-e valaha a dunagőzhajózó társaság administratiojának eszébe, hogy a bécsi császár-malomnál a gőzösből százankint kiszálló magyaroknak magyar utasitó czédulát nyujtatna kezébe, millyet szokás németet francziát és olaszt nyujtani? Mi azonban csak magyarázgatunk már századok óta, és épen azért nem értenek meg bennünket, és ha mindig magyarázgatunk, soha sem értenek meg, – – – azért tetszik az embernek a nyilvános élet sok jelenségénél, mintha nem is Magyarországban volna! –
Higyétek el, hogy e haza felvirágzásának csak magyar örvend, és ebben meg van minden mondva. Idegenszerü virágokon itt a tövis igen sok, igen hegyes, s szurása sokszorosan fájdalmas. – Hiszitek hogy annak ki csendesen sétálgat egy kertben, melly nem sajátja, s melly gazdag a legdrágább, leg illatosabb, legkellemesebb és legritkább virágokban, több megelégedés szállja meg kebelét, mint ki saját telkének kopárjain tekint szét s számot vet erejével miként emelhesse ki azokat a kietlenségből?
És hiszitek, hogy nem számkivetettnek érzi magát, ki minduntalan idegen elemmel találkozván, ebben szemlátomásti gyarapodást, a magyarságban folytonosan csökkenő lelkességet lát? Ki virágokat lát szépeket, fákat gyümölcsözőket, de mellyek nem az ő hazájáé! Ki énekléseket hall édeseket, de az örömek és bánatok, mellyeket azok kőltenek nem az ő örömei és bánati! Ki szavakat hall, mellyeken a szív szól, szavakat olvas, mellyek a szép tehetséget tolmácsolják, de melly szavak nem azon nyelv szavai, mellyen az ő apái imádkoztanak, s mellyen a haza megalapitásáról tanácskoztanak! Ki öregeket lát körülvéve gyermekektől mint olajfát csemetéitől, de egy is ez öregek közűl nem hívja őt fiának, egy is a gyermekek közűl nem hívja őt testvérének! Ki ifjakat lát izzadni munkában, s ölelkezni a haszonkeresés érdekében, de nem felhevűlni a hazáért, nem aggódni ennek jövendője fölött, nem törekedni ennek felvirúlásán stb.
Nincsenek barátok, hitvesek, atyák és testvérek máshol mint a hazában. És nincs állandó polgári boldogság máshol mint a hazában! És hazádban számkivetettnek érezni magadat, a legiszonyubb lelki gyötrelem.
1084Ne értsen félre senki. – Számtalanszor meg mondtuk már e lapokban is, hogy mi sok népnek sorsát összefűzve szépen megférhetőnek hisszük és valljuk egy nemzetiségben. De egy országban nemzetiséget csak egyet képzelhetünk. Nem a házi- és magán-állapotokról van szó, hanem a nyilvános élet jelleméről. Ezt mi jogosan határozottan magyarnak ohajtjuk. És a képtelenséggel határos azoknak törekvése, kik nyomás ürügye alatt nem csekély ingerültséggel szaggatják a nemzet kebelét. És miért? talán mivel a magyar nyelvnek jogaiba visszatételével azt parancsolják törvényink, hogy ők németül ne tudjanak, talán mert németűl vezették eddig pöreiket, németűl tanácskoztak megyei gyüléseiken, s ni most nyelvüket kivánjuk kitiltani szájaikból? Korán sem.
Azt akarjuk csupán, hogy a magyar hazában a magyar nyelv, melly nekünk nemzeti és anyai, nekik pedig nem anyai bár de nem is idegen, – ha ők honunk, alkotmányunk, és törvényeink jóvoltiban nem idegenek – legyen valamint a kormányzás és közigazgatás nyelve már, egyebütt a nyilvános életnek nyelve is. Legyen a nyilvános élet magyar jellemü, magyar typusu. És ez értelemben zengedezzük az áhitatos néppel: Áldd meg országunkat, mi magyar hazánkat! –
