Batsányi János: Déli György látása
Déli György látása
A mohácsi ütközet előtt.
| Tunc etiam fatis aperit Cassandra futuris |
| Ora, dei iussu non unquam credita Teucris. |
| VIRGILIUS |
Éj vala, s szinte már egyre járt az óra,
Midőn, jövendőnket vevén gondolóra,
S mély magánosságom setét rejtekében
Bágyadva tünődvén szívem keservében,
Egyszerre hajlékom önként megrendülni
Érzem, és szokatlan új fénybe merülni, -
Melynek alig terjed első víg súgárja,
(Magától megnyílván az ajtómnak zárja),
Már a jó kenetek illatinak árja
Az egész levegőt hirtelen eljárja.
Midőn, jövendőnket vevén gondolóra,
S mély magánosságom setét rejtekében
Bágyadva tünődvén szívem keservében,
Egyszerre hajlékom önként megrendülni
Érzem, és szokatlan új fénybe merülni, -
Melynek alig terjed első víg súgárja,
(Magától megnyílván az ajtómnak zárja),
Már a jó kenetek illatinak árja
Az egész levegőt hirtelen eljárja.
Míg elálmélkodva magamban vizsgálom,
Valóság-e mindez, vagy pedig csak álom?
Íme! mintegy újra fel kezdvén serkenni,
Egy isteni szűzet látok megjelenni.
Belép, reám tekint, s ágyam ellenében
Megáll; arany lantot tartván bal kezében.
Égi származását egész ábrázatja,
Termete, ruhája, s járása mutatja.
Tündöklik a fején csillagos pártája,
Líliom- s rózsaszínt halad két arcája.
Fennkölt homlokának emeli felségét
S szebbíti képének ragyogó szépségét
Rengő hajfürtinek lebegő homálya,
Mely nyakát s vállait körülfolydogálja.
De mély fájdalom ül szeme kék egében,
S gyötrő gond fellegzik bús tekéntetében;
S szomorúan lendül lantjának szózatja -
Melynek majd húrjain hókezét nyugtatja,
Majd szívet olvasztó lassú mély hangjával
Jelenti, mint szenved, s küszködik magával!
Így áll, így tünődik; s valamint a nyári
Felkelő hold, melynek gyönyörű súgári
Az éj homályából néha kitisztulnak,
Néha még setétebb felhőkbe borulnak,
Most bizodalomra s reményre derülni,
Most újra gondokban látszik elmerülni.
Valóság-e mindez, vagy pedig csak álom?
Íme! mintegy újra fel kezdvén serkenni,
Egy isteni szűzet látok megjelenni.
Belép, reám tekint, s ágyam ellenében
Megáll; arany lantot tartván bal kezében.
Égi származását egész ábrázatja,
Termete, ruhája, s járása mutatja.
Tündöklik a fején csillagos pártája,
Líliom- s rózsaszínt halad két arcája.
Fennkölt homlokának emeli felségét
S szebbíti képének ragyogó szépségét
Rengő hajfürtinek lebegő homálya,
Mely nyakát s vállait körülfolydogálja.
De mély fájdalom ül szeme kék egében,
S gyötrő gond fellegzik bús tekéntetében;
S szomorúan lendül lantjának szózatja -
Melynek majd húrjain hókezét nyugtatja,
Majd szívet olvasztó lassú mély hangjával
Jelenti, mint szenved, s küszködik magával!
Így áll, így tünődik; s valamint a nyári
Felkelő hold, melynek gyönyörű súgári
Az éj homályából néha kitisztulnak,
Néha még setétebb felhőkbe borulnak,
Most bizodalomra s reményre derülni,
Most újra gondokban látszik elmerülni.
Többször megjelent már e mennyei szépség,
De szebbnek s ily búsnak sohasem láttam még.
Mily különös fény ez, melyet ma szemlélek?
S mi keserít téged, imádandó lélek?...
Míg így teprenkedem, felém kezd indulni,
S csendes méltósággal előmbe járulni.
De szebbnek s ily búsnak sohasem láttam még.
Mily különös fény ez, melyet ma szemlélek?
S mi keserít téged, imádandó lélek?...
Míg így teprenkedem, felém kezd indulni,
S csendes méltósággal előmbe járulni.
"Fogd lantodat, (így szól, kegyesebb arcával,
Ajkamat illetvén jobbja két ujjával);
Fogd lantodat, költő, s énekelj!... Ezt várja
Hunnia több igaz, több jeles polgárja,
Ki, ha szent ügyetek védőit elnézi,
Könyvező szemeit terád is intézi.
Jer magánosságod gyászos éjjeléből,
Ébredj bús szívednek néma gyötrelméből;
S látván, hogy népednek új sírgödröt ásnak,
Vess véget e hosszú bűnös hallgatásnak!
Tekints a multakra, nézz a jövendőre,
S intsd hazád andalgó fiait előre!"
Ajkamat illetvén jobbja két ujjával);
Fogd lantodat, költő, s énekelj!... Ezt várja
Hunnia több igaz, több jeles polgárja,
Ki, ha szent ügyetek védőit elnézi,
Könyvező szemeit terád is intézi.
Jer magánosságod gyászos éjjeléből,
Ébredj bús szívednek néma gyötrelméből;
S látván, hogy népednek új sírgödröt ásnak,
Vess véget e hosszú bűnös hallgatásnak!
Tekints a multakra, nézz a jövendőre,
S intsd hazád andalgó fiait előre!"
Nem érti a magyar, intsenek bár néki
Népe Sajó körül koválygó árnyéki!
"Érti! sőt érzi majd minden józan elme,
Mit jelent éneked panaszos értelme.
Tudja még sok magyar, s emlékezik róla,
E múzsa már hányszor mely igazat szóla;
Tudja, mint bűnhődik még ma is érette
Sok kevély, hogy szavát akkor megvetette.
De tenéked erre ne légyen ma gondod.
Elég, hogy amit látsz, példázva kimondod;
Elég, hogy megfelelsz felvállalt tisztednek -
S szemlélvén romlását árva nemzetednek,
Míglen ki nem törlik az élők sorából,
Híven serkentgeted halálos álmából.
Ez tiszted; ez a te főbb kötelességed.
Teljesítsd!... A többi ne gyötörjön téged."
Népe Sajó körül koválygó árnyéki!
"Érti! sőt érzi majd minden józan elme,
Mit jelent éneked panaszos értelme.
Tudja még sok magyar, s emlékezik róla,
E múzsa már hányszor mely igazat szóla;
Tudja, mint bűnhődik még ma is érette
Sok kevély, hogy szavát akkor megvetette.
De tenéked erre ne légyen ma gondod.
Elég, hogy amit látsz, példázva kimondod;
Elég, hogy megfelelsz felvállalt tisztednek -
S szemlélvén romlását árva nemzetednek,
Míglen ki nem törlik az élők sorából,
Híven serkentgeted halálos álmából.
Ez tiszted; ez a te főbb kötelességed.
Teljesítsd!... A többi ne gyötörjön téged."
Mit használhat, vajjon, egy jámbor intése?
Egy bús szív keserve, panasza, nyögése?
Mit használt Trójának Priamus leánya,
S annak Apollótól vett mély tudománya?
Vethetett-e véget népe vakságának,
S akadályt Atrída győző hatalmának?
Bár nyilván megmondá vesztét hazájának,
Nem használt - sem annak, sem önnön magának!
Hiába volt minden panasza, nyögése,
Hiába kérelme, tanácsa, s intése!...
Egy bús szív keserve, panasza, nyögése?
Mit használt Trójának Priamus leánya,
S annak Apollótól vett mély tudománya?
Vethetett-e véget népe vakságának,
S akadályt Atrída győző hatalmának?
Bár nyilván megmondá vesztét hazájának,
Nem használt - sem annak, sem önnön magának!
Hiába volt minden panasza, nyögése,
Hiába kérelme, tanácsa, s intése!...
"A látó, ha terhét felvette vállára,
Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.
S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az ég szándékának,
Tűrje nehéz súlyát a kemény igának;
S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedjen istene szavának!
Amit a jövendő kétes fellegében,
Amit a végveszély borongó jelében
Irtózva lát, szíve kínos gyötrelmében -
Mondja ki serkentő gyászos énekében!
S bár nem hihet néki, bár nem ügyel rája
Az örökké-vakok dőzsölő víg nyája:
Ne szünjék mindaddig igazmondó szája,
Míg porban nem hever (lion bástyája!"
Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.
S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az ég szándékának,
Tűrje nehéz súlyát a kemény igának;
S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedjen istene szavának!
Amit a jövendő kétes fellegében,
Amit a végveszély borongó jelében
Irtózva lát, szíve kínos gyötrelmében -
Mondja ki serkentő gyászos énekében!
S bár nem hihet néki, bár nem ügyel rája
Az örökké-vakok dőzsölő víg nyája:
Ne szünjék mindaddig igazmondó szája,
Míg porban nem hever (lion bástyája!"
Ó! ha már az égnek úgy hozza végzése,
Hogy bételjesedjék bal jövendölése;
Ha már, az istenek kemény igazsága
Úgy akarván, ledől atyjának országa;
S egynek vétke miatt egész birodalma,
Népe, háza, kincse, régi fő hatalma
Örökre kipusztul: ... Mely isten oltalma
Védi meg őt? s mi lesz hűsége jutalma?
Mi lesz tudománya s engedelme bére?
Ah! idegen, kevély, dölfös úr kezére,
S kínos rabságra kell jutnia végtére,
Míg messze külföldön kiontatik vére!...
Ezt nyerte hűsége s állhatatossága;
Ez volt az istenek kemény igazsága!
Hogy bételjesedjék bal jövendölése;
Ha már, az istenek kemény igazsága
Úgy akarván, ledől atyjának országa;
S egynek vétke miatt egész birodalma,
Népe, háza, kincse, régi fő hatalma
Örökre kipusztul: ... Mely isten oltalma
Védi meg őt? s mi lesz hűsége jutalma?
Mi lesz tudománya s engedelme bére?
Ah! idegen, kevély, dölfös úr kezére,
S kínos rabságra kell jutnia végtére,
Míg messze külföldön kiontatik vére!...
Ezt nyerte hűsége s állhatatossága;
Ez volt az istenek kemény igazsága!
"A nagy mennybéliek a véges elmének
Bölcs tetszések szerént szűk határt vetének;
S amit e mély titok örök szent homálya
Elfedez, azt ember hiába vizsgálja.
De bár eszét ebben az ég megkötötte,
Amit tudnia kell, nem titok előtte.
Látván itt a világ múlandó hivságát,
S álomként enyésző tündér boldogságát,
Ismérje tulajdon léte méltóságát; -
S remélvén jobb része halhatatlanságát,
Mennyei honjának egykori polgárja
Kész bérit e földön ne kérje, ne várja.
Munkálkodjék híven kiszabott körében,
Járjon el, mint illik, mindenha tisztében,
S higgye, hogy végéhez érvén a pályának,
Jutalmát veendi kitűrt sok bajának.
Boldog! ha, küszködvén a balszerencsével,
S bú, gond, bánat, kétség emésztő mérgével,
Útja veszélyeit bátran kiállotta,
S jó harcot harcolván, hitét megtartotta!
Boldog! ha, nagy tárgya serény űzésében,
Bízván erős szívvel annak segédében,
Aki, mint hívei szerető hív atyja,
Kegyelmét a jóktól meg nem tagadhatja,
Belső szebb ösztönét mindenha követte,
S mindazon jót, melyet tehetett, megtette!
S ha, számot adván ott az élet urának,
Miképpen felelt meg ittléte céljának,
Nincs oly üres levél napjai könyvében,
Melyet bé nem töltött annak idejében!"
Bölcs tetszések szerént szűk határt vetének;
S amit e mély titok örök szent homálya
Elfedez, azt ember hiába vizsgálja.
De bár eszét ebben az ég megkötötte,
Amit tudnia kell, nem titok előtte.
Látván itt a világ múlandó hivságát,
S álomként enyésző tündér boldogságát,
Ismérje tulajdon léte méltóságát; -
S remélvén jobb része halhatatlanságát,
Mennyei honjának egykori polgárja
Kész bérit e földön ne kérje, ne várja.
Munkálkodjék híven kiszabott körében,
Járjon el, mint illik, mindenha tisztében,
S higgye, hogy végéhez érvén a pályának,
Jutalmát veendi kitűrt sok bajának.
Boldog! ha, küszködvén a balszerencsével,
S bú, gond, bánat, kétség emésztő mérgével,
Útja veszélyeit bátran kiállotta,
S jó harcot harcolván, hitét megtartotta!
Boldog! ha, nagy tárgya serény űzésében,
Bízván erős szívvel annak segédében,
Aki, mint hívei szerető hív atyja,
Kegyelmét a jóktól meg nem tagadhatja,
Belső szebb ösztönét mindenha követte,
S mindazon jót, melyet tehetett, megtette!
S ha, számot adván ott az élet urának,
Miképpen felelt meg ittléte céljának,
Nincs oly üres levél napjai könyvében,
Melyet bé nem töltött annak idejében!"
Így szólván, arcája hajnalszínre derül.
De látván, hogy elmém új gondokba merül,
Míg én beszédének fontolom értelmét,
Imígy engeszteli lelkem mély gyötrelmét:
De látván, hogy elmém új gondokba merül,
Míg én beszédének fontolom értelmét,
Imígy engeszteli lelkem mély gyötrelmét:
"Ama szűz, kit imént felhozál például,
Hűségének mit nyert, kérded, jutalmául;
Mit nyert ő, hogy népe buzgó feddője lett,
Ha rabságot s halált szenvednie kellett?
Nehéz, és veszélyes, a látó pályája,
S nem lehet rózsával hintve nyoszolyája:
De, ha későbben kél reménye pálmája,
Annál szebben fénylik érdemkoronája! -
Nem aggódván soha tulajdon javáról,
S tettei múlandó külső jutalmáról;
Legfőbb díszét abban találván éltének,
Ha gyümölcsét látja sok szenvedésének;
S nem lelhetvén nyugtát bánatos lelkének,
Ha nem használhatott szerette népének:
Mi jót, mely örömet hoznának őnéki
Most az ál szerencse minden ajándéki?
Vagy (ha már kéntelen, hogy a napot lássa!)
Lehet-e még nagyobb, szörnyűbb kárvallása,
Mint édes honjának tüzes leomlása,
S népének, házának végső pusztulása?...
Engedvén a szükség kemény törvényének,
Elfojtja fájdalmát epedő szívének;
S térdet fejet hajtván az ég tetszésének,
Megfelel mindvégig kötelességének.
Elég, hogy, bétöltvén istene hagyásit,
S nagy lélekkel tűrvén a balsors csapásit,
Általadja nevét a főbb dicsőségnek -
Ama nem halandó főbb s szebb dicsőségnek,
Melynek a jobb elmék szent tüzétől égnek!
Ledőlt rég, s porrá lett, Ílion bástyája,
S búra, gyászra került a győzők hazája:
Tiszta fényben ragyog Priamus árvája,
S minden hív látónak még ma is példája!
Van még ma is bére jeles érdemének,
S minden érzékeny szív áldozik nevének;
S valamíg e világ új zavarba nem dől,
Jó híre ki nem vész az emberi nemből!"
Hűségének mit nyert, kérded, jutalmául;
Mit nyert ő, hogy népe buzgó feddője lett,
Ha rabságot s halált szenvednie kellett?
Nehéz, és veszélyes, a látó pályája,
S nem lehet rózsával hintve nyoszolyája:
De, ha későbben kél reménye pálmája,
Annál szebben fénylik érdemkoronája! -
Nem aggódván soha tulajdon javáról,
S tettei múlandó külső jutalmáról;
Legfőbb díszét abban találván éltének,
Ha gyümölcsét látja sok szenvedésének;
S nem lelhetvén nyugtát bánatos lelkének,
Ha nem használhatott szerette népének:
Mi jót, mely örömet hoznának őnéki
Most az ál szerencse minden ajándéki?
Vagy (ha már kéntelen, hogy a napot lássa!)
Lehet-e még nagyobb, szörnyűbb kárvallása,
Mint édes honjának tüzes leomlása,
S népének, házának végső pusztulása?...
Engedvén a szükség kemény törvényének,
Elfojtja fájdalmát epedő szívének;
S térdet fejet hajtván az ég tetszésének,
Megfelel mindvégig kötelességének.
Elég, hogy, bétöltvén istene hagyásit,
S nagy lélekkel tűrvén a balsors csapásit,
Általadja nevét a főbb dicsőségnek -
Ama nem halandó főbb s szebb dicsőségnek,
Melynek a jobb elmék szent tüzétől égnek!
Ledőlt rég, s porrá lett, Ílion bástyája,
S búra, gyászra került a győzők hazája:
Tiszta fényben ragyog Priamus árvája,
S minden hív látónak még ma is példája!
Van még ma is bére jeles érdemének,
S minden érzékeny szív áldozik nevének;
S valamíg e világ új zavarba nem dől,
Jó híre ki nem vész az emberi nemből!"
Szólnék: de borongó csendes ábrázatja
Háborít; s ő szavát tovább így folytatja:
Háborít; s ő szavát tovább így folytatja:
"Ne felelj, ne kérdezz! Közelít az óra;
Közelít (vedd, látó! vedd ezt fontolóra!)
Közelít hazádnak végső veszedelme...
Hacsak a nagy isten különös kegyelme...
Énekelj!" - Ezt mondván, elfordula tőlem,
S mint egy rövid álom, eltünék előlem.
Kínos kötelesség! ... Egek, mit szemlélek?
Mit tüntetsz előmbe, késértő bús lélek?
Nem jobb-e, hallgatnom, ha már nem remélek,
S nékem is a sírba leszállanom vélek?!
Közelít (vedd, látó! vedd ezt fontolóra!)
Közelít hazádnak végső veszedelme...
Hacsak a nagy isten különös kegyelme...
Énekelj!" - Ezt mondván, elfordula tőlem,
S mint egy rövid álom, eltünék előlem.
Kínos kötelesség! ... Egek, mit szemlélek?
Mit tüntetsz előmbe, késértő bús lélek?
Nem jobb-e, hallgatnom, ha már nem remélek,
S nékem is a sírba leszállanom vélek?!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
