HÁBORÚS NAPLÓ
és néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik gyermeki
korod a régi fák.
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod,
magaddal illatát.
asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,
tollal ékes kezed súlyosan mozdul és
mindig komorabban.
felhő falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog
fiatal feleséged.
és munkám után lassan megyek:
gáz, gép, bomba készül ellenem,
félni nem tudok és sírni sem,
hát keményen élek, mint a hideg hegyek
között útépítők,
fölöttük összedől elaggva,
újat raknak és közben szagos
forgácson alusznak mélyeket
s reggelente fényes és hideg patakba
mártják be arcukat.
Magosban élek s kémlelek:
körül borul.
Mint hajónak ormán viharban,
villám fényinél
kiált az őr, ha partot látni vél,
úgy vélek én is, mégis partokat és
lélek!
kiáltok fehér hangon én is.
és hangom messzehordja
hűvös csillag és hűvös esti szél.
alvó asszonyom álmában beszél,
a barnuló felhők széleire fehér
fodrokat fú a gyönge szél.
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg.
s amott az este jő a dombokon.
lenn, parázsló levelek tövében
ülnek a borszagú, sárga bogyók.
korán jön végig az úton az este.
Jöttét az éles hold hiába leste:
ködöcskék hullanak.
az este a fák ága között forog;
és egyre dong, míg épülnek e sorok
s egymásra hajlanak.
és itt két hatodfeles jambust szalad.
Faltól ablakig, egy barna pillanat
s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat.