Kosztolányi Dezső: A KÖLTŐ SZOMORÚSÁGA

Full text search

A KÖLTŐ SZOMORÚSÁGA
 
Victor Hugo
 
Zord se volt az égbolt, komor se a mező,
verőfény fürdette a kék, ébredező
hatalmas vidéket,
a lég csupa balzsam, csupa zöld a rétség,
hogy visszatért ide, s szívében a kétség,
a seb újra éget.
 
Mosolyos ősz fénylett. Az erdős hegyoldal
a sík fele bókolt már sárguló lombbal,
arany-ég tündökölt.
Csívogó madarak föl az égre keltek,
s emberi szavakkal ahhoz énekeltek,
akit dícsér a föld.
 
Látni akart mindent, a görbe kőrisfát,
a viskót, hol ketten szórtak alamizsnát,
a tavat, az eret,
édes búvóhelyük fák tétova mélyén,
hol egybeforrt lelkük, csókok szenvedélyén
mindent elfeledett.
 
Kereste a kertet, házuk az erdők közt,
a rácsot, a fasort, a lankás gyümölcsöst,
a régi kincseket.
Sápadva ballagott. Amint lépte kongott,
eltűnt napjaiknak árnyéka borongott
melyek már nincsenek.
 
Hallotta a szellőt, azt a bús, zenés neszt,
mely régi szerelmet rezzentve felébreszt
lelkünkbe hirtelen,
s mozgatva a völgyet, hintázva a rózsát,
mint suhanó lélek, magasabb valóság,
átremeg mindenen.
 
Levelek hevertek a magányos erdőn,
próbáltak repülni a földön, a csertőn,
rohantak a kerten,
akár gondolatod, ha a bú beárnyal,
szállani akar még, ám sebesült szárnnyal
hull porba leverten.
 
Szemlélte sokáig, milyen bűvös mézet
köpül a réteken a csöndes természet,
estig rajta csüngött.
Egész nap bolyongott, bámulva hallgatag
az isteni arcot, az eget s a tavaszt,
az isteni tükröt.
 
Jaj, eszébe jutott szép regénye, és nem
ment be, csak úgy nézte, át a kerítésen,
érezte az átkot.
Bolyongott egész nap, majd leszállt az éjjel,
s szíve, mint a sírbolt, fájva repedt széjjel,
erre fölkiáltott:
 
- Ó bánat! mondd nekem, kit az éj begöngyöl,
van még nemes nedű a kancsó fenekén,
s mit tett ama kinccsel ez a boldog völgyöl,
szívemmel, melyet itt hajigáltam el én?
 
Mily kis idő elég, hogy változzék minden.
Derűs természet te, jaj, jaj, hogy felejtesz.
A titkos kötelet élő szíveinken
hogy széjjelszakítod és mindent elejtesz.
 
Leveles szobánkban üres bozót ásít,
a fa a nevünkkel lenn korhad a porba,
nem ringatja többé rózsáit a pázsit,
árkokat ugráló gyerkőchad tiporja.
 
Fal zárja a forrást, melyből forró órán
futva az erdőből ivott a kedvesem,
vizet vett tenyerén a tündér, bohó lány
s ujjáról a gyöngyök pörögtek csendesen.
 
Görcsös, hepehupás útunk kikövezték,
ahol a homokban vidoran szökellett,
nem is kacag immár, mint ki érzi vesztét,
gúnyos-kis lábnyoma lábam nyoma mellett.
 
Azt a régi-régi kilométerkövet,
hova gyakran leült, figyelve beszédem
nyikorgó szekerek a mezőről jövet
este a sötétben kidöntötték régen.
 
Itt nincsen is erdő, ott pedig nagy s görbe...
Mindabból, ami volt, már semmi sem él benn:
mint kihúnyó hamu, elhidegült pörnye,
emlékeim raja szétfoszol a szélben.
 
Hát már nem is élünk? Semmiféle jajjal
nincs mód, hogy a múltam új életre rázzam?
Most, amikor sírok, szél játszik a gallyal,
bámul a szemembe, s nem ismer a házam.
 
Mások járnak itt ma, hol egymásra leltünk,
úgy, ahogy mi jöttünk, mások jönnek ide.
Ábrándunkat, melyet álmodott a lelkünk,
más folytatja később s az se fejezi be.
 
Mert itt mi se zárul, ez a sorsunk nekünk,
mindegy, hogy valaki hitvány-e, derék-e,
álmunk egy szakaszán mind-mind fölébredünk,
kezdődik a földön, máshol van a vége.
 
Igen, jönnek még majd tisztaszívű párok
e szép paradicsom tájaira folyvást,
s keresik, amit a szerelem sovárog,
ünnepi ábrándot, nagyszerű rajongást.
 
Másé lesz a mezőnk zöldje és avarja,
erdődbe, édesem, idegen nép siet,
lármázó, fürdő nők csapatja zavarja,
mit meztelen lábad szentelt meg, a vizet.
 
Hát a mi szerelmünk hiába volt oly vad?
Semmi se marad meg a virágos dombból,
hol lángunk keverve, lényünk egybeolvadt?
A fásult természet már máshova gondol.
 
Szóljatok csermelyek, szakadékok, lombok,
fészket rengető ág, barlang, cserje, berek,
ti most már ezután másoknak susogtok,
másoknak mondjátok a ti éneketek?
 
Jaj, pedig értettük szavaitok ketten,
visszhangra is keltünk, mihelyt fölszítottak,
s békétek se bántva, kitártuk ijedten
figyelő fülünket a mély-mély titoknak.
 
Felelj, egyedüllét, tiszta völgy, felelj te,
természet, melyet itt lágyan átkaroltak,
ha majd aluszunk lenn, oly módon heverve,
mint púpos sírokban a tünődő holtak,
 
nem fáj-e tinektek, hogy már tovatüntek
lázas híveitek, s por és hamu lettek,
tovább folyik itt még e nyugalmas ünnep,
s ti egyre daloltok, még egyre nevettek?
 
Ha visszajövünk majd, két árva kísértet,
s az itteni erdők, hegyek újra látnak,
nem mondotok-e majd a mi vérig sértett
lelkünknek olyasmit, mint régi barátnak?
 
Búsongtok-e látva, hogy libeg az árnyunk,
s ez idilli tájék vajon mit is érez,
ha elvisz a kedves, oda, ahol jártunk,
egy sírva iramló ér tiszta vizéhez?
 
S ha leltek az erdőn boldog szeretőket,
áldozva virággal drága szenvedélynek,
fülükbe súgtok-e, meg-megintve őket:
- Gondoljatok, élők, rájuk, kik nem élnek?
 
Isten csak egy percre ad nagy, busa sziklát,
zúgó rengeteget nekik, kik szeretnek,
s rónát, tavat azúrt, azt, mit szemünk itt lát,
ábránd hüvelyéül csalóka keretnek.
 
Majd elveszi tőlünk. Lángunkra reá fúj,
sötét lesz a barlang, a tüzek kihúnynak,
s azt mondja a völgynek, jő helyette más új,
feledje nevünket, fedje be nyomunkat.
 
Feledjetek el hát, ház, kert, árnyas fák ott,
fű, verd föl küszöbünk tüskeszemfedőkkel!
Dalolj, madár! folyj, víz! borulj össze, ág-bog!
Kiket ti feledtek, nem felednek ők el.
 
Mert ti vagytok nekünk a szerelem s emlék,
úttalan útakon a nyájas oázis,
ó völgy, te vagy a fény, menedékünk nemrég,
hol kézbe kéz sírtunk, s édes volt a láz is.
 
Vágyaink a korral mind-mind elenyésznek,
ez álarcát viszi, az ott tőrt rejteget,
vándorkomédjások, daloló szinészek,
kik már messze járnak, túlnan a domb megett.
 
Ám téged, szerelem, semmi el nem törül,
ködünkbe világló fáklya és szövétnek,
örömmel vagy könnyel hurkolsz minket körül,
átkoznak az ifjak, áldanak a vének.
 
Ha remegő fejünk évek súlya nyomja,
s tervtelenül élünk, már cél se vezérel,
s vagyunk, mint temetők roskadozó dombja,
elapadt erővel, korhatag reménnyel,
 
s jég kérgezi hűlő szívünket fehéren,
a múltba a lelkünk még el-ellátogat,
s mint a halottakat künn a csatatéren,
számlálja a hősen ellobbant álmokat,
 
mint aki lámpát tart, kutakodva későn,
távol a valódi, kacagó világtól,
feltűnik a kedves egy homályos lépcsőn,
s a belső örvénybe még belevilágol.
 
Ott, a csillagtalan sötéten keresztül,
a lélek a mélybe, az éjbe elvezet,
megrebben a kárpit, még valami rezdül:
te szunnyadsz az árnyban, ó szent emlékezet.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi