Kosztolányi Dezső: AVE ATQUE VALE | Verstár - ötven költő összes verse

AVE ATQUE VALE

Charles Baudelaire emlékezetére

Algernon Charles Swinburne

Nous devions pourtant lui porter quel-
ques fleurs; les morts, les pauvres morts,
ont de grandes douleurs, et quand Oc-
tobre souffle, émondeur des vieux arbres,
son vent mélancolique á 1'entour de leurs
marbres, certes, ils doivent trouver les vi-
vants bien ingrats.

Les Fleurs du Mal.

Rózsát, rutát, vagy tán borostyánt hintsek

testvérem, a te hűlt porodra most?

Vagy vízililiomot, harmatost,

sóskát, vagy bakszakállt, paraszti kincset,

mi álmos nyáron az erdőbe nő,

ha, mint a hó, hull halkan az eső?

Vagy forró, sápadt, nagy rózsákat várnál,

melyeknek láz pörzsölte ajakát

és keserű nyár füllesztette át,

s tenéked kedvesebbek a gyopárnál,

mit nem tiport a láb?

Mert mindig roppant egekért zokogtál

s szeretted a lankadva-glóriást;

hallottad a tengert, az óriást

zajongani a leszboszi partfokoknál,

és a kopár vizet, mely egyre sír,

nem tudva, hol van az a messze sír,

amelybe nyugszik a daloknak anyja.

Meddő, fanyar hullámok görgenek,

meddőn a meddő költőnő felett,

csak hányja őt a tenger zöld aranyja

és a vak istenek.

Te láttad, testvér, énekelve, fájón,

a titkot, bút, mit nem lát senki se:

vad vágyakat gyulladni sebtibe,

kecses bimbót, madár-nem-látta tájon

és levélen a mérges harapást;

bő esztendőkbe gazdag aratást,

a tikkatag gyönyört, a szörnyeteg bűnt;

lidércnyomást, amelytől hallgatag

csorran ki zárt szemen a könnypatak

árnnyal fedezve láttad a mi lelkünk,

hogy vet és hogy arat.

Ó álmatlan szív, lélek, sose alvó.

Nem élni már, aludni vitt a vágy.

Csak béke kellett néked és csak ágy!

Most nyugtat a halálos, éji tarló,

tested, lelked pihenhet szertelen,

ugye jó ott, ahol nincs szerelem,

nincs tőre és fullánkja a gyönyörnek,

s zárt ajka közt nincs tajték és hinár?

Jó, ugye, hogy a hús, csont, a sivár,

széthullanak, többé sose gyötörnek,

és tudsz aludni már?

Beteljesült; a vég és kezdet álma

egy már tenéked, aki végezett.

Mit sose fogtam, a te hűs kezed

gyümölcsöt nem szed, nem díszíti pálma,

se diadal, se munka, semmikor,

csak pár fenyőgally, pár maréknyi por.

Ó szem, te, melynek a fény sem beszélhet,

a nap is néma, s az éj fekete,

lágy ujja pilláját nem fogja le,

amelybe szikrát nem lobbant a lélek,

aludj, két bús szeme.

Most vége van, a vágynak végre vége,

s álomnak, dalnak, csak én kérdem ím,

pihensz-e már ama lány térdein

a sápadt óriáslány a tiéd-e,

kit álmaidból vontál ide le,

beárnyal-e szép, rengeteg feje,

a duzzatag, csodás, titáni emlő,

lankás, nagy teste s a szent kupola,

súlyos haja fullasztó sátora,

min az őserdő mélyein szülemlő

fuvallat leng tova?

Van mása ottan földi álmaidnak?

Ó ritka rózsák bús kertésze, lenn

az éjbe mily rügy és virág terem?

Milyen a jaj, a kéj, a szín, az illat,

az élet arra milyen zamatú?

Gyümölcse vérszín, vagy mint a hamu?

Fogan a mag, kisarjad-e az átok

ájult lapályon, melyet csak köd ér,

s a nap, hold, csillag hallgat a kövér,

vastag homályban? Nyílik a virág ott,

és él-e a gyökér?

Jaj, mindhiába száll dalom előre,

én édes költőm, megcsúfol a sors,

dalod sebesebb, lábad nyoma gyors,

s csak a halottak nyelvetlen, vak őre

kacag felém, a titkos alvilág,

látom a fátyolos Proserpinát,

hallom a könnyek halk neszét az éjben,

miket elsírtak, kiknek szíve fáj,

halott sóhajt, mit visszafojt a száj -

virrasztó lelkem ezt leli a mélyben

s ezt mondja csak e táj.

Nem ér el a szavaknak renyhe röpte,

és el nem ér a gondolat, ima.

Most lég vagy és szél, úgy tudsz szállni ma,

miért követnénk holdasan a ködbe?

De jaj a vágy és jaj a képzelet

mint a lidércet kergető szelek,

csak űzik a halált, fanyar örömből.

A láng nyomán nem leljük sohasem,

csalárd egekbe bolygunk kétesen

és az alélt fül süketen csörömpöl,

vak és sötét a szem.

Nem tégedet hívlak, de végtelenbe

kiáltó lelked, messze suhogó

nagy árnyadat, mert e papírcsomó

nagyon erős, a múlás véle gyenge,

s lebírja az élet bús zsarnokát -

mik a gyászmúzsa leples csarnokát

özönlik el, a verseid, enyémek -

őket köszöntöm, illetem, fogom,

mint a kezed, testvéries jogon,

bár a fülembe a halotti ének

morajlik zokogón.

A siratók közt állok várva, halkal,

mint régi gyászolók, mikor a hant

halomba áll, a máglya ég alant

és jönnek ők az italáldozattal,

a holtat s isteneket tisztelem,

imátlanul és dícsérettelen

kiáltok a rejtélyes istenekhez,

s jeges hazámban ami csak tenyész,

fűszerszám, kertek lágy gyümölcse, méz,

ide teszem, s egy fürtöt, mint Orestes,

sírodra ejt e kéz.

Nem gyilkos ölt meg és nem női ármány,

s nem úgy heversz itt, mint Ő, a Király,

ki hadban állt Trója falainál,

nem enyhületből sírunk porod árnyán.

A mi könnyünk, ez az örök folyam,

a könyved mossa lágyan-komolyan,

s mindétig él a szent költők iratja.

És nem Orestes gyászol tégedet;

a fő-fő Múzsák hozzák égetett

emlékurnáik, s Istenük siratja

szomorú végedet.

Mert költőt ide nem küld ő ezernyit,

a fény ura kíméli kincseit,

zenés, erős fia sok nincsen itt,

oly szív, amely nyit, ajak, amely enyhít,

ki forró-fényes dalt hoz és derűt.

Bort ő adott tenéked, keserűt,

és ő nevelt fel keserű kenyéren.

Az ő keze táplálta lelkedet,

babonás tüzed tőle lelkezett,

és ő etette szívedet serényen,

ki éhséggel etet.

Holtodba mostan csöndesen feléd dől

a nap s dal istene, az ifjuság.

Babérjai közt gyászos ciprus-ág,

hogy a porod megóvná a setéttől.

Ő tudja, hogy ki vagy, s kegyes szive

részvétesen ereszkedik ide,

en-gyermekét gyászolja, az utolsót,

különös könnyel glóriázza át

naptalan szemed, daltól néma szád,

kincses fejed, mit elrabolt koporsód,

s fényét bocsájtja rád.

És véle együtt sír a Léthe mellett

a rossz utak sötétlő Vénusza,

megváltozottan, furcsa és kusza,

s könnyel locsol két bús, borzongó mellet,

a régi árnya, a torz örökös,

ki nem kacajos és nem görögös,

a keserű, bujálkodó kisértet,

a széphúsú, ledér, dalos kobold,

ki mindig a nyomodba bujdokolt

és útvesztőkbe vitt és megkisértett,

felrázta a pokolt.

És most ne hajtson gally, s szava a lantnak,

a kar ne hívja fényre lelkedet,

mely édes éjtől, parfőmtől beteg,

kopár szived s kezed, amely lelankadt.

Itt nincs segítség; lelkünk zavarát

nem rontom és javítom; ó barát,

nem fényezem a sírt s az életet sem.

Csak vadrepkényt és vadrózsát fonok

és vad igéket, víni a konok

halállal és koszorúval övedzem

nem látható porod.

Aludj; s bocsáss meg, ha rossz volt az élet,

ha jó, köszönj; oly édes a közöny,

és boldog az, ki megbocsát s köszön,

elhagyván a kertet, e bús-sötétet,

hol tar csokorba fontad az avítt

árny és titok beteg virágait,

a bűn zöld bimbaját s a szürke seprűt,

a szirmot, amely mérges vérbe fúlt,

a férges szenvedélyt, mely elvadult.

Ugye ott is e titkokat keressük,

és felújul a múlt?

Neked adom, testvér, barát, egyetlen,

ezt a koszorút, és isten veled.

Hűs, téli illat és gyér levelek,

hideg a föld, szülő anyánk kegyetlen,

Niobe méhe nem oly fekete

s fagyos a sírunk öblös ürege.

De érd be ezzel, befejezted, ó jaj,

az életed akármiként zavart,

te már nem hallasz soha zivatart,

neked a förgeteg is néma sóhaj,

s a víz áll, mint a part.

Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi