II. SZÍN.
Hé! Philemon!
Philemon jő.
Hivtál, uram?
Ételre, tűzre várnak e szegények:
Zivataros volt s háborgó az éj.
Sokat megéltem, ám mását ez éjnek
Nem láttam én soha.
Uratok halott lesz, mire visszatértek:
Nincs semmi szer már, melytől gyógyulást
Lehetne várni. | (Philemonnak.) |
Ezt a gyógyszerésznek; |
(Philemon, a Szolga s a többiek el.) |
Jó reggelt!
Kegyelmes úr, jó reggelt.
Uraim! |
Uram, a parton nyiltan áll lakom,
S rengett, midőn a föld meginga; rémlék,
Már széthasadnak a fenékgerendák
S minden leomlik. Aggály s rémülés
Üz ki lakomból engemet.
Im ez az ok, hogy már háborgatunk,
S nem gazda-buzgalom.
Igazatok van. |
De azt csodálom, hogy te, kit körül
Dús pompa vészen, ily korán elűzöd
A pihenésnek arany szenderét.
Bizony csodás az, hogy a gondnak
Természet oly meghittjévé legyen,
Ha késztve nincs rá.
Mindig úgy hivém, |
Mint kincs s nemes rang: könnyelmű utód
Ezt elfecsérli és homályba vonja;
De halhatatlan élet várja azt,
S istenné alkot embert. Tudva van,
Mindig buvárlám a természetet;
S titkos tanom, mely félrevet tekintélyt,
S gyakorlat által meghitté levék
Mind amaz áldott nedvvel, mely lakik
Kő-, ércz-, növényekben; természet okozta
Fenakadások ismertek előttem,
S a gyógyitás is. S oh, ez édesebb
Nyugalmat ád valódi kéjivel,
Mint ingatag dicsőség szomja, vagy
Selyem zacskókba tömni kincseim’,
Min csak bolond s halál örülhet.
Irgalmad átözönli Ephesust;
Kiknek te adtad éltök’ vissza, százan
Teremtményidnek híják magokat;
S nem csak tudásod s munkád, ám örökké
Nyitott tárczád is épit Cerimonnak
El nem enyésző fényes hirnevet.
Két Szolga jő, egy ládával.
Ide tegyük le.
Mi az? |
Ép e perczben |
Tán tört hajóból.
Nézzük közelebbről. |
Mint egy koporsó.
Bármi, szörnyü súlyos. |
Terhelte túl a tenger, sors mi áldott
Kényszere az, hogy ép ránk hányja ki.
Biz úgy.
Hogy összetartja pánt, szurok! |
Nagyobb hullámot nem is láttam én,
Mint az vala.
Jertek, fel kell törni. Lassan!
Mily édes illat üt meg hirtelen!
Dicső egy illat!
Nem szagolék még ilyet. – Föl vele!
Hatalmas Isten! mi ez? holttetem?
Csodás eset!
Diszruha rajt; bebalzsamozva, dúsan
Ellátva fűszer telt zacskóival;
Még útlevél is: te segits, Apoll!
(Egy tekercsről olvas:) |
Ha e láda partra jutna,
Én, Perikles, gyászlom őtet,
Kincsnél drágább királynőmet.
Ásson sirt, ki megtalálja,
Néki, mert király leánya:
Im e kincsek a dij érte,
S istenektől is lesz bére.”
Ha élsz, Perikles, ah keserviben
Szived hasad meg! – Mult éjjel esett ez?
Alkalmasint.
Bizonynyal akkor! Im, |
Tengerbe dobni. – Rakjatok tüzet!
Minden szelenczém’ ide kamarámból! –
Halál gyakorta a természeten
Órákig úr; de a rokon tüz ismét
Fel lángra gyujtja elfojtott erőit.
Kilencz óráig fekvék egy egyipti,
S életre hozták, hallám, jó szerek.
Egy Szolga jő, szelenczéket, kendőket és tüzet hozva.
Így, így; nagyon jó! kendőket, tüzet.
Kérlek, szelíd és mélabús zenét
Játszassatok. Amaz üvegcsét,
Még egyszer! Ime! mozdul már a törzs!
Ide a zenével! Levegőt neki!
Él a királyné!
Természet ébred, uraim! melegség
Árad ki tőle; nem volt zsibbadása
Öt óra hosszu. Mint virúl fel újra
Élő virággá!
Növeli az ég
Bámúlatunkat általad s neved’
Megörökíti.
Él, él! ide nézz:
Pillája, égi ékkövek burokja,
A melyeket Perikles veszte el,
Fényes aranyló rojtját nyitja már,
S feltűnik a két tiszta vízü gyémánt,
Kétszerte dússá tenni a világot.
Élj, gyönyörű lény, s ríkass meg, ha halljuk,
Mint tenmagad, oly ritka sorsodat!
(Thaisa megmozdúl.) |
Oh, hol vagyok, Diána? mily világ ez?
Hol van uram?
Nem csoda-é?
Biz az! |
Csitt, jó barátim! nyujtsatok segéd
Kezet: vigyétek a szomszéd terembe.
Gyolcsneműt aztán; óvást kell vigyáznunk,
Mert visszaesni annyi, mint halála.
Jertek, s vezérünk Aeskulap legyen!
(Mind el, Thaisát vivén.) |