JÖVEVÉNYSZÓ-VIZSGÁLATOK
JÖVEVÉNYSZÓ-VIZSGÁLATOK
Maradandót alkotott Kniezsa egyik legkedvesebb munkaterületén, a jövevényszó-kutatásban. Nemcsak a magyar és szláv filológiában, hanem a német, román és oszmán-török nyelvtörténetben is otthonos volt, s ezért a legszövevényesebb etimológiai kérdésekben is súlyosan latba eső, önálló véleményt tudott mondani. Több tanulmányt szentelt a magyarsággal érintkező szláv nyelvek magyar lexikális elemeinek; vö.: „Pochodzenie hungaryzmóv karpackiej terminologii pasterskiej” (Księga referatów II Międzynarodowego Zjazdu Slawistów. Warszawa, 1934. 1 Sekcja. I Językoznawstwo 49-53); „A tót és lengyel költözködő pásztorkodás magyar kapcsolatai” (Ethnographia-Népélet 1934: 6a-73); „Wplyw węgierski na język polski” (Polska i Węgry. Stosunki polskowęgierskie w historii, kulturze i gospodarstwie. Redaktor Karol Huszár. Budapest-Warszawa, 1936. 115–117); „Magyar hatás a kajhorvát keresztény terminológiában” [A szerző lábjegyzete szerint: „Egy készülő nagyobb tanulmány vázlata”] (Nyelvtudományi Közlemények 1936: 191–199). – Azonban bármennyire értékesek is Kniezsának a szláv nyelvek magyar jövevényszavai terén végzett kutatásai, nem mérhetők össze azokkal a kimagasló eredményekkel, melyeket Kniezsa a magyar nyelv különféle jövevényszórétegeinek a vizsgálatában ért el. A jövevényszavak vizsgálatának a magyar nyelvtörténet számára különlegesen nagy a jelentősége. A magyar nyelv történetének kutatását ugyanis rendkívül megnehezíti az a körülmény, hogy sem a finnugor magánhangzórendszer nincs kellően tisztázva, sem pedig olyan régi magyar szövegekkel nem rendelkezünk, melyek alapján rekonstruálni lehetne az ősmagyar nyelv hangrendszerét. E hiányt a jövevényszavak vizsgálatából levont következtetésekkel pótolhatjuk valamelyest. Ez az oka annak, hogy a magyar nyelvtudományban jóval nagyobb a jövevényszó-kutatás szerepe, mint a germanisztikában, romanisztikában, szlavisztikában stb. Alig volt még magyar nyelvtudós, aki ne foglalkozott volna valamelyik jövevényszóréteg kérdésével.
Kniezsa mindenekelőtt arra volt predestinálva, hogy a magyar szókincsre gyakorolt szláv hatást vizsgálja. De a magyar nyelv szláv jövevényszavaival való intenzív foglalkozás során, mintegy e stúdium melléktermékeként Kniezsa értékes, újszerű megállapításokat tett a magyar nyelv egyéb jövevényszórétegeire vonatkozólag is. Hangtörténeti, jelentéstani és társadalomtörténeti kritériumok alapján kimutatta, hogy a magyar marha, sajtár, püspök, pünkösd, kehely, zsoltár, monostor, pohár valószínűleg nem szláv, hanem ófelnémet eredetű. Határozott véleményt formált a középfelnémet szavak szláv közvetítésével kapcsolatban is. A korábbi kutatók ugyanis a cérna, ciha, selma stb. szavak esetében hangtani bizonyítékot láttak a szláv közvetítés mellett. Úgy gondolták, hogy a középfelnémet e szóvéggel szemben az a szóvég csak valamelyik szláv nyelvben, az a tövű deklinációba való beilleszkedés útján keletkezhetett. Ezzel szemben Kniezsa azon a nézeten volt, hogy a magyar szóvégi a esetében a középfelnémet szóvégi redukált veláris magánhangzó (melyet írásban e-vel jelöltek) szabályos hanghelyettesítésével van dolgunk. A szláv közvetítés feltevésére tehát a cérna, ciha, saroglya, selma stb. esetében nincs szükség. A magyar dézsma, esperes, remete, tányér közvetlen forrását Kniezsa az olaszban kereste.
A Balkánról érkezett jövevényszavak vizsgálatakor a bizánci görögből való közvetlen átvételek egész csoportját fedezte fel a magyar szókincsben (fátyol, iszák, paplan, fácán, kecele [‘miseruha; női felsőruha; stb.’] stb.); ezeknek a szavaknak egy része az udvari műveltség kifejezéskészletébe tartozik (fátyol, hártya, paplan stb.). – A német, olasz, bizánci görög stb. jövevényszavakról vallott nézeteit Kniezsa részben bedolgozta „A magyar nyelv szláv jövevényszavai” I. kötetébe, részben pedig cikkek formájában tette közzé. Vö.: „Magyar jövevényszóproblémák” (Nyelvtudományi Közlemények 1959: 267-279); Gerely (Magyar Nyelv 1963: 349-350); Irha (Adalék német eredetű szavaink szóvégi magánhangzóinak eredetéhez) (Magyar Nyelv 1964: 310–314); „Csap és csapláros” (Magyar Nyelv 1965: 132-141).
