235. sz. október 18. TISZA LAJOS

Full text search

235. sz. október 18.
TISZA LAJOS
Féléve lesz innen-onnan, ahogy Tisza Lajos királyi biztos lett.
Mikor idejött, a nomen et omen ! sötétlett mögötte. Egy dolog miatt bíztunk benne, s mégis ugyanazon dolog miatt nem szerettük: ő a miniszterelnök testvére.
Különben is szomorú tradíciói voltak a királyi komisszáriusságnak Szegeden… Mint valami fekete árnyék, úgy húzodott itt át az emlékezeteken Ráday.
A királyi biztosról intézkedő törvény, habár nem függesztette is föl a municípium és tisztviselőinek hatáskörét, de mégis úgy bánt el azzal, mintha mondaná: »félre bokor, erdő jön helyetted«.
Csupán maga a municípium első hivatalnoka: Dáni főispán maradt meg hatalmasnak, önérzetesen mutatva rá a törvény egyetlen paragrafusára: »Ebben gyökeredzik az én hatásköröm«.
S ez a paragrafus azt tartalmazta: »a főispán ezekben és ezekben a dolgokban a királyi biztossal egyetértőleg, illetőleg annak utasítása szerint jár el«.
Minden hatalom Tiszánál összpontosult. S amint végig tekintett a Zsótér-ház első emeleti ablakaiból a messze nyúló, romokkal tarkított város fölött, lelkét XIV. Lajos kevélysége ringathatta.
S mint mikor a birnami erdő megindult, egyszerre minden ő körülötte kezdett forogni, kacsalábon, gólyalábon, ahogy a mesékben szokás mondani. A város tigriseiből szelíd kezes bárányok lettek, kik a tenyérről nyalják le a sót, s Byron szavával élve: divat lett livrét hordani.
A legelső impresszió az volt, hogy vagy Tisza Lajos fog érdemtelennek bizonyulni e magas bizalmi állásra, vagy Szeged városa lesz érdemtelen Tiszára, mert Tisza Lajosnak kétszer könnyebb volt nagy hibákat elkövetni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére, s kétszer nehezebb volt Szeged elismerését kivívni mint másnak, azért, mert a Kálmán testvére.
De a legelső impresszió csak a körülmények számbavetése volt, s az is csak hozzávetőleges; az idő kivetkőzteti alakjukból még a számokat is, s az eredmény letörli, mint a szivacs, a találgatásokat.
Szeged akkor nagyon beteg volt. S senki sem türelmetlenebb, mint a beteg. Felhők látása gyötri, erdők zúgása ingerli, a levegő fojtogatja. S bármelyik oldalán fekszik, mindig a másikon volna jobb.
Tisza Lajost nem fogadtuk melegen. Mintha valami démonok ingerelték volna a közvéleményt, az mérges kezdett lenni rá. Aggodalmak keltek, panaszok támadtak. Miért? Honnan? Senki sem tudta, s mégis mindenki érezte.
Úgy kezdett hozzá tehát a nagy úthoz Tisza Lajos, mint a mitológia egyik hőse, kinek nyíl van az egyik lábában.
S ő megfutotta azt az utat a nyilazott lábával; nem sántított sehol sem.
Én voltam az első, aki a közvélemény benyomásainak hangot adtam akkor, aki rámutattam a hibákra, melyek a rekonstrukció sikerét veszélyeztetik, s ugyanakkor megtagadtam Tiszában a tehetséget a nagy föladat megoldásához.
S éppen azért nekem vált kötelességemmé elsősorban leemelni e férfiú előtt a kalapot, aki minket nagyon megcáfolt.
Ha nem feküsznek is még előttünk a tények, de az újjáalkotás alapkövei immár le vannak téve. Ha nincsenek is megvalósulva a fényes álmok, izgatott agyvelők csodálatos víziói egy tündérszépségű új Párizsról, Szeged létele biztosítva van, virágzásának, nagyságának ágya meg van vetve.
Tisza Lajos nagy föladatot teljesített, szándékosan nem mondom, hogy végzett. S ennek a föladatnak teljesítése nem volt oly könnyű, mint aminőnek hinni lehetne.
Az Aladin csodalámpája kis szerepet játszott itt. Bár néha-néha megnyomta rugóit annak is, s midőn Pauler igazságügyér egy csomó indokoló ok kíséretében október 15-re visszatelepíthetlennek nyilvánította a törvényszéket, Tisza Lajos hatalma egész erejével írta vissza a miniszternek: »A fölhozott okok közül egyet sem találtam olyannak, mely arra késztetne, hogy határozatomhoz ne ragaszkodjam«. S a miniszternek engedni kellett.
De nem a miniszterelnöktől kölcsönzött hatalom ügyes fölhasználása támogatta Tisza Lajost sikerében, hanem személyes tulajdonai szerezték azt meg neki.
Úgy tűnik ő fel előttem, mint az orvos, ki mérges, kártékony füvekből főzi a legjobb medicinákat. Excentrikus eszközöket használ föl céljaihoz.
Arisztokratikus légkört teremtett maga körül a demokrácia fészkében. Úgy akarta meghódítani az embereket, hogy távol tartá magát tőlük.
Siket volt minden panasz előtt, hogy igazságos lehessen. S megorvosolt minden panaszt.
Sohasem ígért semmit. S többet teljesített, mint amennyit elhittünk volna neki, ha ígéri.
Harcot folytatott ellenünk – hogy mindenkit legyőzzön – a mi számunkra.
Hajthatatlan volt, szívós maradt, tetteit a tapintat vezette, s még azok is, amelyeket kezdetleges alakjukban el lehetett ítélni, félremagyarázni, mind egy közös pontba futnak össze, s megvilágítják az ő egyéniségét, s összes törekvéseire a nem mindennapi tehetség, nemes gondolkozás bélyegét nyomják rá.
Tisza Lajos szegedi működése megérdemli azt, hogy az első elismerő szó az ellenzéké legyen.
S én nem késem ezt a szót kimondani.
Tisza Lajos körülbelül lejárt ember volt. Mint miniszter kevés nyomát hagyta működésének. Lefutott pályáján nem látszottak oroszlánnyomok. Az ország nem ismerhette egyébként, mint közönséges nagy úrnak, aki a felszínen úszik. Nem kapott tőle nagy dolgokat, de nem is várt, sem most, sem jövőre. S most íme az történt vele, ami Ornan lovaggal, aki fényes királyi udvaroknál kereste a dicsőséget, s míg végre kifáradva, eltikkadva egy kis parasztkunyhóban találta meg. Egy kis fehér kötény volt rajta, s mezei virágot tartott kezében…
Révhez jutottunk. Szeged lakossága együtt van ismét, s ha a királyi biztos azt az égetően szükséges fáradságot venné magának, hogy újévre népszámlálást rendeljen el, kitűnnék, hogy majdnem teljes számmal vagyunk.
A régen óhajtott vár a mienk, Újszeged ide van csatolva, a pium desiderumot képezett körtöltést mesés gyorsasággal építik. Az épülő város terve készen van, a kormány éppen most folytat alkudozást egy számunkra fölveendő kölcsön iránt, a Tiszapartot kiépítik, fényes állami épületek nőnek ki a földből, s Phőnixként emelkedik ki hatalmasan megszépülve Szeged, s tündöklő arccal írja föl a saját sírfájára: »Föltámadtam«. S Antaeus visszamondja: »Megerősödtél«.
S mindezek fölött, ami e nagy kaliberű tényeket megkoszorúzza, egyetlen koldus sincsen a városban. Jólét van itt.
A romok, már ahol vannak, nem sötétek – csak regényesek. A szem ha nézi, nem lábad könnybe többé, remény színe rajtuk most a moh zölde, és nem az enyészet rideg virága…
A »Bizalmatlanság« már csak kopott ruhában jár. S amint el-el suhan az emberek mellett, senki sem szólítja ösmerősen. Még Zombory tanácsos is nemsokára megéri, hogy új kalapot vehet; * az állandó híd fölépítése bizonyos.
*Vonatkozván Zombory tanácsnok azon fogadására, melyet még az árvíz előtt tett, hogy nem vesz addig új kalapot, míg az új híd föl nem épül.
S ki győzné elősorolni mindazt, amit a részvét, az államférfiú bölcsesség, az ország nagylelkűsége számunkra jót, üdvösséget kigondolt, mik által, – hogy a fönnebbi kifejezést használjam, Szeged jövendő nagyságának ágyát vetik meg.
Csakhogy ezen az ágyon nem szabad ám még nagyon hánykolódni: mert az alsó deszkái csak lazán vannak beillesztve, és úgy szétreccsenhet az egész, hogy a puszta földön találjuk magunkat.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi