172. sz. augusztus 2. JAJ NEKED, SAJTÓ!
172. sz. augusztus 2.
JAJ NEKED, SAJTÓ!
JAJ NEKED, SAJTÓ!
Az ellenzéki sajtó óriási diadala haragra lobbantotta a kormányt. Ezen körülmény nem lephet meg senkit. Tisza Kálmánnak egyik jellemző vonása, hogy ő feltétlen párthíveit védszárnyai alá veszi. Bármily nagyra becsülnénk ezen jellemvonást egy magánemberben, kinek lehet és szabad magát egyéni hajlamai, rokon- és ellenszenve által vezéreltetni, egy államférfiútól követelhetjük, hogy magasabb álláspontot foglaljon el. Az országnak és a nemzetnek semmi köze azon baráti vagy kortes szolgálatokhoz, melyeket Zichy tett a Tiszák személyes uralkodása érdekében. A közvélemény leszámolt az államtitkárral és képviselővel, ki a múltban szennyes üzelmekbe bocsátkozott, ki százezrekre menő »borravalókat« elfogadott, és nemesi oklevelekkel üzérkedett, s ennélfogva, mint a nemzet bizalmára nem méltó egyén, nem tarthatta tovább elfoglalva a magas állást, melyben elég hatalma lett volna ezentúl is a múltban elkövetett visszaélésekhez hasonlókat praktizálni.
Tisza saját testével födte Zichyt. Örülhet, ha a kapott seb könnyű és nem halálos. Tiszának mint kormányelnöknek nem lett volna szabad egy percig is habozni a leleplezésekkel szemben, s a megingatott közbizalom talán helyre áll; míg látva, hogy Tisza csak a legfelsőbb körökből jött figyelmeztetés után adta föl lejárt államtitkárát, magát is belekeverte a gyanúba, mintha ő a korrupció bűnrészese s védője volna.
A politikában egyik hiba a másikat szüli. Zichyt a sajtó buktatta meg, tehát Tiszának haragja a sajtó ellen fordul, amely csak kötelességét teljesítette, s éppen ez ügyben minden őszinte és elfogulatlan hazafi elismerését érdemelte ki.
Ha az országgyűlés ma együtt van; valószínűleg már az első ülésen találkozott volna egy szájkosár törvényjavaslattal. És nem tudhatjuk, a mameluk többség milyen magatartást követne azzal szemben, s korántsem vagyunk arról meggyőződve, hogy megtagadta volna a »szabadelvű« párt hozzájárulását a sajtó szájának begyömöszöléséhez. Mert nagy ám a düh a mamelukok közt a sajtó ellen. Hogyisne! Hisz majdnem minden csatlósa a kormánynak fölvétetett a »Bolond Istók« albumába, amelyben nem éppen rózsaillatot tartottak az orruk alá; ezen élclapban, de az ellenzéki politikai lapokban is leplezetlenül ítélet mondatott a kormányról és pártjáról.
E lesújtó ítélet érlelte meg Tisza Kálmánban a sajtó, ez egyedül »le nem kenyerezhető ellenfél« elleni merénylet eszméjét, melynek hírét legelőbb az »Egyetértés« hozta.
Szinte lehetetlen volt elhinni, hogy Tisza Kálmán ennyit »merjen«. Ez már sok volt. A galád vakmerőség hatványra emelve.
A fenyegető vész azonban mindig láthatóbban dugta ki lólábait a kormánypárti lapokban. A »Hon« egy cikket hoz, melyben egész világosan céloz a sajtó rakoncátlanságával szemben a sajtótörvény revíziójára. E cikk sugalmazott. A »Hon« elment a lehető legnagyobb határig a szolgaiasságban, midőn saját maga ellen küzd. Ez a renegátok tulajdonsága.
Úgylátszik, alig lehet már kételkedni, hogy Tisza Kálmán csakugyan meg akarja szorítani a sajtószabadságot.
S ezen lépésnek végzetes következményei nem fognak elmaradni.
Ha Tiszának a Zichy-ügyben meg kellett kapitulálnia a legmagasabb állami tényezők akarata előtt, úgy ha meg meri támadni a sajtószabadságot, a polgári szabadságnak legszentebb palládiumát, úgy meg kellend hajolnia a népfönség akarata előtt, és első vereségét, mely fölülről jött, követendi a második.
Ha pedig a fönség mindkét tényezői előtt elvesztette tekintélyét, úgy bukásában többé kételkedni nem lehet.
Már előtte is követtek el merényleteket bukófélben levő államférfiak az alkalmatlan sajtószabadság ellen. De a történelem bizonysága szerint ezen eljárásuk csak siettette a katasztrófát.
Tisza Kálmán győzedelmeskedett a nemzet fölött, és megszavaztatta parlamentével Boszniát és a kiegyezést.
De a sajtószabadság azon szikla, melyen hajótörést fog szenvedni, ha a viharban vakmerően szerencsét próbál.
