147. sz. július 4. SZEGED, JÚLIUS 3-ÁN
147. sz. július 4.
SZEGED, JÚLIUS 3-ÁN
SZEGED, JÚLIUS 3-ÁN
Nem apad a Tisza elég gyorsan; nem elég sebesen működnek a szivattyúk. Még most is víz borítja városunk jó részét, s ennek a következése, hogy maholnap az egész biztosi tanács ölbe hajtja kezét. Nem lehet dolgozni, mert hogy a még föl nem becsült házak, míg a víz levonul, hozzáférhetetlenek. S annyi sok jó, előkelő munkaerő parlagon hever majd, részben már is hever, amiért a Tiszának nem tetszik apadni.
Szinte elképzeljük, mennyire haragszik az egyik Tiszára e makacsságért az a másik Tisza. Nagy oka is van rá. Hiszen ez szörnyűség. Azt a munkában el nem fáradó, kifogyhatatlan buzgóságú biztosi tanácsot íme magasabb hatalom akasztja meg már-már példássá vált erélyességében.
Hát bizony ez nagy baj. A becslés munkáját, mint az egész dolog egyik fontos részét, kívánatos lenne mielőbb bevégezni. Hadd tudnók meg aztán az erős munkának célját, eredményét.
Az lesz-e az eredmény, amit mi kívánunk? Teljesen hű képe, csalhatatlan tükre annak a szomorú igazságnak, hogy nagyon sokat, hogy mennyit veszítettünk? Alig képzelhetjük ilyen végtelenül nehéz munka pontos eredményét. S mert nem képzelhetjük, hát meg is elégszünk az igazság lehető megközelítésével. Persze oly alakban, hogy a valóságtól szokott kénytelen eltérés inkább váljék némi hátrányunkra, semhogy a legkisebb túlzás által eljátsszuk a reánk nézők föltétlen bizalmát.
Az lesz-e a célja, amit »illetékes körök« csudálatos némasága enged sejtenünk? Hogy elosszák köztünk igazságos arányban azt a két milliót, amit részünkre jóltevő emberek könyörülete összehordott. Hogy kimutassák hiteles adatokban, megcáfolhatatlan számokban: minő kötelességei támadtak irányunkban a kormánynak.
Mit ér ez a gyarló számok koldus seregéből álló kimutatás? Megnézik, nem nézik, így is, úgy is eldobják s ellátnak tanáccsal, olcsó jótanáccsal, hogy milyen úton-módon lesz segítségünkre őseink erénye, a takarékosság.
Vagy nem ilyenforma következtetésre jutunk a kormánynak rejtett szándokáról, ha azt tapasztaljuk, amit tapasztalunk? Hogy a kárbecslésen túl a királyi biztos és tanácsosai egyetlen lépést sem tettek eddig, mely a jövőre szólna, melynek irányából, akárha merészül, következtetést lehetne vonni jövendő dolgokra.
A jövendő dolgok sorsunkat képezik. Ismerni akarjuk e sors készítőit. Tudni kívánjuk, hogy jót, rosszat várjunk-e attól a kezektől ! melyeknek hatalmát ismerjük csak eddig, jóltevéseit még nem. Vajon meg van-e hát az akarat, vagy a lehetőség, hogy rossz helyzetünket jobb irányba lökjék?
Hogy mi ezt nem tudjuk, maga a puszta tény elmehet szemrehányás számában. !
S azért akarunk örülni a Tisza folyam lassú apadásán, szivattyútelepek szörnyű fiaskóján. Kedvező véletlen, hogy »mindennél fontosabb« becslést az idők járása félbe szakította. Legalább meglátjuk, hogy a kemény napi munkától egy ideig megkímélt tanácsosok fejében az üres órákban születnek-e újabb gondolatok. Kívánja-e tőlük, kinek ! melléje adattak, hogy eszméket teremtsenek, tisztükhöz méltókat. !
Bevárjuk a végét. Annál több reménnyel, mert e mai napság, bárhogy kutassak is, nem született egyetlen idea, alapul, kezdetül annak a munkának, melynek sokat, nagyon sokat ígérő neve: városalkotás. Ideje lesz már, hogy az intéző fők egyik-másik gondolata napvilágot lásson. Hadd bírálja a kíváncsi közönség annak az értékét, mire számíthatunk.
Hadd becsüljük most mi az uralkodó eszmék, őszinte szándokok – cél nélkül titkolt – valódi értékét.
Aztán ismét becsülhet a nemes tanács rombadőlt házakat, törött bútorokat.
Azután – meglehet – becsülhetjük egymást is.
